Hosszú pihenés: hogyan győztem le a szuiciditást

Egy fél évig „szabadságot” vettem ki a Búráról. Nem volt szép dolog tőlem, mondhatjátok, de azon túl, hogy pihennem kellett, az új Búra filozófiáját is szerettem volna erősíteni.

A Búra a tiétek, ti alakítjátok, menedzselitek. Én csak eszköz szeretnék lenni abban, hogy ezt segítsem.

Néhány napja egy tévéfelvétel készült velem, a műsorvezető élénken érdeklődött a Búra iránt, és kifejezte azt is, hogy „megijeszti” kissé, az különösen, hogy ilyen nyíltan írok.

És azt is kérdezte: vajon nem hajtjuk-e bele egymást kétségbeesett cselekedetekbe, vajon segítjük-e tényleg egymást, vagy „versenyzünk” abban, ki betegebb, szomorúbb, kinek rettenetesebb az élete.

Azt válaszoltam, a Búra filozófiája az, hogy mindenki eldönti, vajon akar-e előrelépni. Nem kényszeríthetünk erre senkit, ahogy a terapeuta, a család, a barátok sem kényszeríthetnek erre senkit. De mindenkinek tudnia kell, ahogy a küldetésnyilatkozatban meg is fogalmaztuk, hogy felelős a tetteiért, azért, hogy keresi-e a gyógyulást, vagy legalább azt, hogyan tud a lehető legjobban együtt élni a tüneteivel, vagy éppenséggel elmerül bennük, és menekülésre használja. 

Már csak ezért is szeretném megírni, hogy mit is kezdek én a szuicid gondolataimmal.

Az elmúlt évben sok stressz ért — mindenféle, nem számolnék be ezekről egyenként, hiszen a saját nevemen szerepelek, és ha elmondom, könnyebb azonosítani a stressz forrását is. A feladatom mégsem az, hogy haragudjak azokra, akik stresszt okoznak, hanem az, hogy kezdjek valamit ezzel, feldolgozzam, túléljem és tovább lépjek.

Aki olyan hullámvasúton él, mint én és sokan mások itt, tudja, hogy „leeshet”, sőt, szinte elkerülhetetlen, hogy időről időre egy gödör, ha nem éppen egy mély és sötét kút alján találja magát. Nem látszik a fény, nincs erőnk kimászni, fel szeretnénk adni. 

De azt is tudom — és remélem, ti is tudjátok –, hogy ez a tehetetlenség-érzés elmúlik. Sőt, aktívan dolgozhatunk azon — bármilyen képtelenségnek tűnik is az adott pillanatban –, hogy elmúljék. 

A szuiciditás, az öngyilkossági vágy menekülés. Van, aki a haragját fordítja maga ellen. Van, hogy elképzelhetetlennek tűnik, hogy „még egy ilyet” kibírjunk. Van, hogy meggyűlöljük magunkat, amiért ilyen nyomorultak vagyunk. És az is előfordulhat, hogy úgy érezzük, sosem leszünk képesek ebben a világban normálisan élni, sosem fog elfogadni minket senki, így hát jobb elmenni, mint maradni.

Én éreztem már mindezt, legutóbb főként a legutóbbi gondolat merül fel bennem újra és újra. Sokatoknak vannak munkahelyi, iskolai problémái, problémák azzal, hogy a környezet nem támogató. Ilyenkor az ember legszívesebben feladná. Így voltam ezzel én is az elmúlt évben.

De aztán, amikor éppen nem nyomott le a sötétségbe a ki-tudja-mi az agyam kémiájában, kicsit józanabbul néztem magam. Elmenekülhetek, feladhatom, de vajon mi értelme volna ennek? Tényleg nincs más választásom? Vagy csak megcsal az agyam, rászoktatott a menekülés gondolatára?

Nem olyasmi ez, amit pusztán egy napi gondolkodással el lehet dönteni. De amikor napról napra próbáltam figyelni, vajon valóban képtelen vagyok-e élni, mégis mit láttam? Hogy amikor jól, vagy jobban, vagyok, nagyon is meg tudok oldani feladatokat, menedzselem az életem, nem „hagyom el magam”, ahogy az idegesítő barátok, családtagok és főnökök mondanák. Nem, ha stressz ér, választhatom, hogy visszavonulok, menekülni kezdek, de választhatom azt is, hogy várok egy kicsit, pihenek egy kicsit, míg erősebbnek érzem magam — és mindig jön ez a pillanat, csak oda kell figyelni rá –, és akkor megoldom, megküzdök vele. 

Hát nem megküzdöttem vele az elmúlt harmincöt évben? Nem megküzdöttetek vele ti is, ki tudja hány éven át? Nem olyan ez a küzdés, amit a társadalom, a család, a kollégák csak úgy elismernek. Nem látják, micsoda erőfeszítés, micsoda teljesítmény.

Pedig minden napra büszkék lehettek. A Búralakók pontosan tudják, mit kíván egy jó lépés, egy pozitív lépés. Én büszke vagyok mindenkire, aki képes — bármilyen nagy erőfeszítéssel — megtenni egy ilyen lépést. 

Hány ember él úgy, hogy fel sem ismeri, hogy előre tudna lépni, hogy a nyomorát néhány jó lépéssel csökkenthetné? Ahogy a régi szakirodalom mondja, nem szenvednek eléggé ahhoz, hogy harcoljanak a szenvedés enyhítéséért. Inkább csak panaszkodnak, vádolják a világot.

Ti, akik itt vagytok, tudjátok, hogy nincs értelme vádaskodni, hogy a megoldás belül van. Nagyon büszkék lehettek erre, mert többet tudtok az ember valódi természetéről, mint sokan, akik nem tapasztaltak ilyen intenzív szenvedést.

Most büszke vagyok magamra, hogy túléltem ezt az évet, hogy nem adtam fel, hogy minden stressz után, minden tehetetlen és sötét állapoton át, újra és újra felálltam, mentem tovább, és alakítottam az életemet. Nem a betegség jegyében — hanem annak jegyében, amit ebben az életben szeretnék megvalósítani, ami igazán fontos nekem.

Tudom, hogy ha én képes vagyok rá, mindannyian képesek vagytok rá.

Szeretlek és becsüllek titeket, akik harcoltok.

Szerző:

Belépett: 2 hónap

babarczyeszter

Blog kommentek: 6809Blog bejegyzések: 39Regisztráció: 12-10-2010

11 gondolat erről: “Hosszú pihenés: hogyan győztem le a szuiciditást”

  1. Kedves Eszter! Nyilván a kémia -is- felelős, ehhez nem értek. Elmondom: volt olyan szakasza az életemnek, mikor én is el akartam menni. Egy dolog tartott vissza: a felelősség. A gyermekemért, akit fel kell nevelni. Felhetetően az általad említett tv-műsorban láttalak, s ezért is jöttem ide. Szóval azt gondolom, hogy ha valaki ibe akarja fejezni az életét, s ezt valóban komolyan végig is gondolja, majd -adott esetben pl.- a gyermekéért való felelősség miatt „mégis marad”, akkor mi van? Akkor én felszabadultam. Nem vagyok mártír, vagy áldozat, sőt. Hiszen veszítenivalóm -már- nincs, a legrosszabb, ami történhet velem, az az, amit akkor komolyan akartam. Vagyis: teljesül az akkori vágyam. S innentől enyém a teljes szabadság. Nálam működik. A műsorból tudom: van egy kisfiad 🙂

  2. Kedves Eszter!

     

    Hát én úgy érzem hogy ugyan minden nap egy új nap, de ezzel minden nap egy új harc is. Legalábbis Nekem. Harc magammal – belül, harc a külvilággal. Küzdelem hogy valahogy tudjam tenni a kötelező dolgokat. Lassan mint egy robot, teszem, mert ha még érzek is, akkor ott a vége számomra. Jelenleg igy védekezem. Nem tudom hogy lehet ezt az erős késztetést felülírni ész érvekkel, amikor csak az zakatol a fejemben hogy legyen máér végre vége. De csinálom már én is közel 25 éve, de nagyon elfáradtam. És már nincs erőm érvelni magamnak, és azt sem tudom van-e értelme az egésznek. Csak azért csinálom hogy rendbe rakjam a körülöttem lévő káoszt amit én csináltam, s ha rend lesz végre akkor majd ujra elgondolkodom rajta hogy mi legyen. Addig pedig maradnak a hullámvölgyek. Üdv.

  3. T. Eszter!

    Láttam azt a műsort, melyet emlitettél, és nagyon tetszett!

    Valóban a megoldást is hozzáteszed -hited szerint- a gonjaid leirása után. És ez jó! Korrekt!

    A blogomban találtam egy idevágó szösszenetet, a kilátástalanságról! / A tudat gyermekei/ Igy szól:

    A KILÁTÁSTALANSÁG az emberi tudat vaksága. Állapot, nem folyamat! – ami nélkülöz minden belső kontrolt!

    Aláhúznám az állapot és a folyamat közti fontos különbséget, miután az állapot statikus a folyamat meg dinamikus fogalom.

    És miután „én is zenész vagyok” nagyon jó bele tudtam ebbe kapaszkodni, hittem, hogy a folyamat valahova vezet /szükségszerüen/  és nem törvényszerűen, egyáltalán nem törvényszerűen, rossz irányb!!!, Sőt!

    Szeretettel -erilaci-

  4. in medias res

    Honnan lehet tudni azt , hogy az ember gyógyult? Ha állandóan vigyorog és örül annak amit kap és amit adni tud? Honnan tudható, hogy ki a beteg? Egy született vak, honnan tudhatná, hogy milyen lehet jól látni? Egy süketnek hogyan tudhatná, hogy milyen lehet a c-dúr skála?

    Átélhetőek-e  a boldog pillanatok azoknak az embereknek , akik soha nem érezték magukat rosszul?

  5. Idézet tőle: in medias res

    Honnan lehet tudni azt , hogy az ember gyógyult? Ha állandóan vigyorog és örül annak amit kap és amit adni tud? Honnan tudható, hogy ki a beteg? Egy született vak, honnan tudhatná, hogy milyen lehet jól látni? Egy süketnek hogyan tudhatná, hogy milyen lehet a c-dúr skála?

    Átélhetőek-e  a boldog pillanatok azoknak az embereknek , akik soha nem érezték magukat rosszul?

    Bach-Rachmaninov: Piano Transcriptions of Bach’s Works – Recordings

  6. in medias res

    Mérei Ferenc : A hiteles élet titka

    „Az embernek nem kell mindig jól járnia! Nem kell minden helyzetből nyertesen kikerülnie! Aki ezt a kényszert el tudja engedni, az belsőleg nagyon szabad lesz. Az élet hosszú, bele kell, hogy férjenek vereségek, összeomlások, újrakezdések is. És ennek során új aspektusai nyílnak meg a dolgoknak, olyanok, amelyeket csak alulnézetből lehet látni.” Talán ez a titka annak is, hogy az ember néhányszor boldog legyen életében. S ez talán elég is lehetne!
    És tényleg elég
  7. Idézet tőle: in medias res

    Mérei Ferenc : A hiteles élet titka

    „Az embernek nem kell mindig jól járnia! Nem kell minden helyzetből nyertesen kikerülnie! Aki ezt a kényszert el tudja engedni, az belsőleg nagyon szabad lesz. Az élet hosszú, bele kell, hogy férjenek vereségek, összeomlások, újrakezdések is. És ennek során új aspektusai nyílnak meg a dolgoknak, olyanok, amelyeket csak alulnézetből lehet látni.” Talán ez a titka annak is, hogy az ember néhányszor boldog legyen életében. S ez talán elég is lehetne!
    És tényleg elég

    hahó, megelőztél, mostakartam ide bemásolni… 🙂 🙂 🙂

Írj megjegyzést