Elszántam végre magam az írásra, eddig csak olvastam. Közel 20 éve van problémám az evéssel, eleinte evés-hányás-hashajtó típusú, majd hányás befejezve, következőleg elhízás, majd lefogyás (50 kg-125 kg-55 kg), majd ismét elhízás, most ismét fogyás.
Az én tapasztalatom az, hogy a szenvedélybetegség kategóriába eső elhízás nem gyógyul semmiféle fogyókúrától. Jelenlegi eredményem (-28 kg) lelki munkából adódik. Nagyon jó pszichológust találtam (véletlenül) aki kognitív viselkedésterápiával kezel. (ez egy rövid terápia). Nagyjából megtaláltuk a túlevésem forrását, és lassan tudok is ellene dolgozni.
Nemcsak éttervet érdemes készíteni, hanem napirendet is (ez mindenfajta szenvedélybetegségben használ), a fogyás pedig nekem a legjobban az 1000 kcal + mozgással megy. Nem tudom hallottatok-e a Névtelen Túlevők csoportjáról? Ha igen, akkor sorry, aki nem ismeri, azoknak írom. Ez a csoport eredetileg Amerikában alakult az Anonim Alkoholisták mintájára, és már pár éve nálunk is működik. Heti egy alkalommal 1 óra+ , ha akarsz beszélgetni. Úgynevezett 12 lépéses program ez, érdekes, sokat használhat abban, hogy az evés eredetét megtalálja az ember. Nincs vezető, csak különféle (kövér és sovány) túlevők. Én úgy gondolom, hogy a túlevést nagyon-nagyon komolyan kell venni, mert ha alattomosan is, de ugyanolyan halálos betegség lehet, mint az alkoholizmus. Nem egyszerűen esztétikai kérdés. Én például cukorbeteg lettem a túlsúlytól, és nyilván egyéb olyan elváltozásaim is vannak, amiről pillanatnyilag nem tudok. Minden nap számít.
***
Nekem az evés-hányás körben annak idején (amikor még hánytam) eléggé szörnyű élményeim voltak, ezért is hagytam abba (mármint a hányást.) Olyan gyorsan zabáltam ugyanis, hogy néha nem figyeltem arra, hogy 'jól hányható' legyen a cucc, vagyis nem rágtam meg szinte semennyire sem, és nem ittam hozzá elég folyadékot, így két esetben is volt, hogy hányáskor majdnem megfulladtam. Mentő – "metsszünk gégét, vagy ne" kérdések a fejem fölött – de megúsztam. Aztán többször erősen vérzett a nyelőcsövem. Megijedtem. Párhuzamosan olvastam valami belső használatú kiadványt a bulimiáról, amelyben arról írtak, hogy először a hányásról kell leszoktatni a beteget (legalábbis én így értelmeztem, hogy jól, vagy félre, azt nem tudom), és így nehezen bár, de abbahagytam.
Eleinte nem volt baj, majd lett egy (hagyományos értelemben vett) barátnőm, akit eszméletlenül szerettem, mivel nekem nem nincs testvérem (de mindig nagyon szerettem volna), és benne véltem megtalálni. Furcsa egy kapcsolat volt. Mindent rajtam keresztül intézett, mivel én voltam a jobb képességű, tájékozottabb, nagyobb teherbírású stb. Hamarosan helyette dolgoztam, én beszéltem rá a szerelmét, hogy járjon vele, majd én falaztam a volt férjnél is, és a hamarosan megszületett szerelemgyereket is én nevelgettem majdnem fél éves koráig. Eközben elkezdtem hízni, és elkezdtem elveszteni a személyiségemet. (Végeredmény: 125 kg, kiindulás: 48-50 kg.) Amikor már nem volt rám szükség — a kapcsolata fixálódott, a válás lezajlott stb.–, egyik napról a másikra megszakította velem a barátságot. Képzelheted. (Azóta sem szól hozzám.)
Hamarosan lefogytam, különösebb megerőltetés nélkül, és normális egyenrangú kapcsolataim lettek. Mindaddig, amíg nem találkoztam egy fiúval, aki odaköltözött az általam bérelt lakásba, és elkezdődött köztünk egy furcsa kapcsolat. Eleinte éreztem, hogy ez nekem nem jó, megpróbáltam megszabadulni tőle, de nem sikerült. Alkoholista volt, nem voltam képes az utcára tenni. Közben beleszerettem. Jó agyú, értelmes, érzékeny fiú volt. Közös életünk első öt éve az alkoholtól való megszabadulásáról szólt, eközben én ismét hízni kezdtem, elvesztettem a barátaimat, csak vele, érte éltem. Aztán hála Istennek, és az Anonim Alkoholisták csoportjainak, abbahagyta az ivást, és én azt hittem, minden rendbe jön, de a felszedett kilókkal nem tudtam mit kezdeni. Kipróbáltam egy csomó fogyókúrát, semmi eredmény. Zabáltam vele együtt és külön is. Ocsmány külsőm miatt (ismét 120 kg) utáltam magam, gátlásos lettem. Nőként szinte egyáltalán nem funkcionáltam.
Újabb öt év múlva (ez mostanában történt) éreztem, hogy valami nem stimmel köztünk. Addig provokáltam, míg kibökte végre, hogy neki nem élet ez már velem, inkább külön menne. Csak azért nem omlottam teljesen össze, mert a rossz előérzeteim miatt meggyengült idegállapotommal szakemberhez fordultam, aki pánikrohamokkal tarkított középsúlyos depressziót állapított meg, gyógyszereket adott és pszichológushoz küldött. A terápia során kiderült, hogy a zabálós korszakok erős összefüggésben vannak ezekkel az önfeladós kapcsolatokkal. Érdekes, hogy észre sem vettem, hogy ezek alatt híztam meg.
Eredetként pedig azt találtuk, hogy a szüleim csinálták ezt velem gyerekkoromban, majd serdülő koromban, hiszen úgy alakult, hogy jobb képességeket örököltem valahonnan az övéiknél, és így kényelmesebb volt a döntéseket, és a családi problémák megoldását rám bízniuk. Persze én gyerekként állatira szorongtam ezekben a helyzetekben, de próbáltam megfelelni, eszembe sem jutott nemet mondani.
A felnőttkori két meghatározó kapcsolatot is ezért választottam, hiszen ez a rossz érzés (az hogy ilyen önző módon használnak), jelentette a számomra a családot, a biztonságot. Az egyetlen dolog, amivel öntudatlanul jeleztem a nemtetszésemet, a súlyváltozás meg az evés-hányás volt. Úgy gondoltam, fel kell áldozni magam a szeretteimért, és ezt még nemes dolognak is tartottam. A nem tudatos szinteken azonban megvolt az ellenállás, és azzal jutott a felszínre, amihez értettem, a súlyom manipulálásával.
Amióta szakítottunk, természetesen ismét fogyni kezdtem. A pszichológus segítségével azt tanulom, hogy felismerjem ezeket a kapcsolatokat a jövőben, ne kapaszkodjak beléjük, és hogy ne adjam fel a saját személyiségemet. Eddig a gyerek- és fiatalkoromon kívül, amit a szüleim gardírozásával töltöttem, 14 év ment rá erre. Olyan mintha most kezdeném az életet. Hát nem könnyű.
Azért írtam le nektek mindezt, mert úgy gondolom, kiderül belőle, hogy milyen nem is sejthető forrásai lehetnek a túlevésnek, bulimiának, anorexiának, és hogy mennyivel kevesebb az ember esélye a normális életre szakember bevonása nélkül.