Az égen sötétek a fellegek,
fogva tart a gyermekkori emlékezet,
a szégyen sötétjében könnycsepp rezeg,
nem vagyok se veled, se ellened,
rezignáltan elengedem kezed.
Zuhanj súlytalan!
Üss vissza! – Mered?
És újra él benned a gyerek,
haját tépte durván kezed,
érinteni fél, sose tanulhatta meg,
sose tanulhatta meg, hogy él a kézben szeretet,
ha kellett, ütött, visszaordított,
hiszen senki se védte meg.
Felnőtt ez a gyerek,
de feje felett még ma is a szégyen sötét
felhője lebeg,
mert általad alakult, akivé ma lett,
sérült, szeretni képtelen,
romokban hever.
Keserű könny csillan szemében,
megfogadta, nem hagyja, eddig nem ér el,
de a sötét szégyen csak könnyel egyeztethető,
sose az oly rég halott reménnyel.
Lehet még az élet normálisabb egy kevéssel?
Már minden túlságosan beteg, hozzád nem ér fel,
s a szégyen együtt hál az álmatlan éjjel,
s ekkor majd, egy másik még sötétebb éjen,
megcsillan egy csillag a legfémesebb késen,
megölöm magunkat, hogy már csak fényes pontokként
létezzünk az égen.
Hozzáteszem, fáj a fejem, hiába szedek kismillió gyógyszert este, vagy nem alszok, vagy kora reggel fenn és ez igen negatívan hat a depresszív – szorongásos állapotra és persze az agresszív, öldökölni vágyakozó oldalamra.
Szerző:
