Szociális fóbia
Tomneto ügyes vagy! 🙂
Jól olvastad, a kognitív viselkedésterap jó nagyon a fóbiák ellen.
Ha író leszel, ha pszichológus, hajrá, én támogatlak! 😛 Neked is bejön az irónia abban a gondolatban, hogy maguk is pszichés problémákkal élők mennek pszichológiára? 😀
Sorstárs voltam! (No, ha nem ugyanazzal a szocfóbos problémával..) Pacsi!
Szívesen! 🙂
Köszi,holnap írok!
Hajrá, írj nyugodtan. Segítek amiben tudok. 🙂
Ez tényleg nagyon kényes téma,az emberek előbb beszélgetnek a szexuális életükről,mint erről a témáról.Mikor kb.8-9 éves voltam,anyukám arra tanított,hogy míg a dolgomat végzem,folyamatosan húzzam le a wc-t,így,nem hallják mások a csurgatást stb.Komoly gondjaim lettek a koleszban,10évig voltam koleszos.,Na,lehet,hogy majd priviben írok.Kiváncsi vagyok,másnak is van-e ilyen problémája,esetleg csatlakozik a beszélgetéshez,mivel roppant kínosnak tartom ezt itt leírni.
Köszönöm! 😀 Író és pszichológus. 😀
Egyébként ezek szerint sorstársak vagyunk. Te mikor érezted a vécés fóbiádat fóbiának, és mikor érezted először, hogy valami nem oké? Én évekig legyintettem rá, holott tudtam, hogy valami nincs rendben. Aztán végül más ok miatt mentem dokihoz, de közben kiderült a fóbiám, amit annyira titkoltam. Igazából, egy hosszú heteken át tartó gyomorfájás miatt erőszakoltam ki magamból a bajomat, és miután elkezdtük a terápiát, egyből elmúlt. És nagyjából azóta cipelem, amióta az eszemet tudom. 😛
Tomneto!Zseniálisak az írásaid!Mi leszel,ha nagy leszel?
A dokim nem mondta, de szerintem kognitív viselkedésterápiázunk. 😀 Azt olvastam, hogy nagyon hatásos a fóbiák ellen.
Na,ez egy másik tök gyakori probléma,csak senki nem mer beszélni róla!Én sem tudom használni a toaletet,ha vannak a közelemben,stb.Erre is van terápia?
Sziasztok, nagyon régen voltam már itt. 😀
Azért nem írtam semmit eddig, mert nem volt változás az állapotomban. Aki esetleg még nem találkozott velem: Már 7 hónapja járok pszichiáterhez, azonban csak január 19-én mertem vallani a problémámról, ami hátráltat a mindennapi életemben: Nem tudok nyilvánosan se és otthon se elmenni vécére, ha vannak a közelemben.
Az újonann felfedezett változás pedig szerintem nem túl sok, de már valami. Remélem nem gond, ha megosztom, mi az, és nem csak levegőbe beszélek. 😀 Annyival jutottam előrébb, hogy pl. amikor kimennek a vécéből, egyedül vagyok, és elindul a vizelet, nem áll el, ha bejön egy másik ember. (fülkében gyakorlok)
Nem állok gyógyszeres kezelés alatt, mindent önerőből csinálok. Igazából ezzel a kis hozzászólással szeretném ösztönözni azokat a sorstársaimat, akik szintén gyógyszerek nélkül vágnak neki ennek a rögös útnak.
Eleinte nehezen indult be ez az egész, semmi változás nem történt, aztán bumm. Bár számomra ez a lépés nem olyan nagy, de azért örülök neki. 🙂
Legyen szorongásmentes, és szép hetetek! 🙂
Idézet tőle: babarczyeszterIgen, érdekes módon ha valamilyen konkrét szerepben kell fellépnem (pl tanár), akkor nem szorongok, mert tudom, mi a dolgom. Ugyanez a helyzet a médiával. A spontán emberi érintkezéstől félek, valamilyen gyerekkori szorongás maradványa, de ha nincs "dolgom", vagyis nem munkáról van szó, akkor egyszerűen lefagyok.
ez nagyon ismerős, ugyanígy vagyok vele én is. ha tudom, hogy mit kell tennem, és persze azt is tudom, hogy ezt meg tudom csinálni, akkor nem nagyon van gond. de ez nálam más helyzetekben is így van. ha például kóválygok két órát a városban mert el kell intéznem néhány dolgot, akkor "kóválygás", tehát mondjuk két elintézni való közötti sétálgatás közben is határozott, vagy határozottabb vagyok, akkor is ha hirtelen mondjuk útközben összefutok egy ismerősömmel vagy ilyesmi. viszont ha nincs semmi dolgom és csak úgy elindulok sétálgatni a városba, akkor minden hirtelen találkozás vagy bármi érintkezés baromi nehézkes.
Szerencsére nem vagyok pirulós, nagyon ritkán fordul elő. Tudom, hogy akik pirulósak, azok borzasztóan szenvednek, pedig külső személynek valószínűleg sokkal kevésbé tűnik fel a pirulás.
Ha nagy a baj, én rövid meditációt végzek -- mélylégzés, a test izmaira való koncentrálás (megfeszítés-elernyesztés), ez általában segít.
Ha nagyon nagy a gáz -- mondjuk valaki teljesen kiborított, de emberek közt kell mutatkoznom --, bevallom, beveszek egy Rivotrilt.
e
Ez tényleg érdekes, hogy így félre tudod tenni. Vagy egyszerűen megtanultad kezelni a begyakorolt szituációkban, de a spontánokban felszínre tör, mert azokra nem lehet felkészülni. Örülnék, ha ilyen szintre el tudnék jutni valamikor. Azt hiszem ez lesz a cél, a kordában tartás.
A testi tünetek titeket mennyire zavarnak? Mint említettem az elpirulás engem olyan szinten, hogy az éles helyzetekben (értsd. mondjuk nagyobb társaság), folyamatos rettegésben, készenlétben vagyok, hogy mikor jön megint elő és ha előjött,hogy tudnám leplezni, főképp mit reagáljak, ha szóvá teszik. Nehéz ezzel így együtt létezni. Ugyanakkor sokszor meg van az izzadás, remegés, hang megremegése, megváltozása, szemkontaktus felvétele nehezemre esik stb., de azokat valahogy jobban elfogadom, hogy vannak. Igen, valószínűleg ez a kulcsszó, hogy el kéne fogadni ezt is...
Hát akkor szia itt is!
Igen, érdekes módon ha valamilyen konkrét szerepben kell fellépnem (pl tanár), akkor nem szorongok, mert tudom, mi a dolgom. Ugyanez a helyzet a médiával. A spontán emberi érintkezéstől félek, valamilyen gyerekkori szorongás maradványa, de ha nincs "dolgom", vagyis nem munkáról van szó, akkor egyszerűen lefagyok.
Többünknek van olyan problémája is, hogy el se tudunk menni otthonról, ezt nevezhetjük agoraphobiának is.
Nyilván valamilyen súlyos szorongás van a háttérben, és a súlyos szorongás gyakran társul depresszióval.
Én azon agyalok, hogyan lehetne egy vészalkalmazást készíteni telefonra, hogy ha valaki szeretne elmenni otthonról/emberek közé menni, de egyedül nem megy, akkor tudjon segítséget hívni más szocfóbosok közül, akik éppen képesek segíteni.
e
Igen, látom, hogy ez elég "népszerű" 🙁 betegség. Rengetegen lehetnek diagnosztizáatlanul, vagy csak azt gondolva, hogy ilyen a személyiségük és kész. Miközben ez nem jó nekünk és ha lehet rajta változtatni, akkor meg kell regadni a lehetőségeket.
Most meglepődtem, hogy neked is van, hiszen ha lehet így mondani Te azért viszonylag sűrűn vagy reflektorfényben, nem? Tanítasz is, ha jól tudom. (facebookon láttalak valaki ismerőseként, úgyhogy kicsi a világ :))
Nekem sem jár egyedül ez. Sokszor kerülök depressziós állapotba, még ha ezt kívülről nem is tudják a rokonaim, de én érzem, hogy ez az... Sokszor szorongok akár otthon konkrét ok nélkül. Volt már pár alkalommal pánikrohamom. Ezek a dolgok kézenfogva járnak sajnos.
Szia áfonya!
Kifejezetten sok szociális fóbiás van itt -- vagy olyanok, akiknek egyéb más problémájuk mellett van szociális fóbiájuk is (pl. nekem).
Rendkívül jó ötlet az ilyen összefogás! Köszönöm, hogy megosztottad velünk és felkínáltad a lehetőséget.
Eszter
Áfonya, ez a sorstársakkal találkozás nagyon érdekes és jó ötlet, szerintem ennél jobb terápia nem létezik.
Nem volt ilyen értelemben tudatos a névválasztás, de valóban, amennyiben a vörösáfonyára gondolunk 🙂
Az az érdekes, hogy tudtommal nem volt senkinek sem a családban. A közvetlen családtagjaimról nem lehet mondani, hogy lenne ilyen problémájuk. Bár, ha belegondolok, Apám többször említette úgy magát, hogy "gátlásos" gyerek és tini volt. Lehet, hogy tőle örökölhettem, de már ő róla se mondanám, hogy most az lenne. Talám neki sikerült elfogadni magát és így ki is jönni belőle? Nem tudom...
Még lényegében semmilyen terápiát nem próbáltam, mert még nagyon az elején vagyok a dolgoknak. Csak mostanában kezdtem el gondolkodni rajta, hogy valamilyen módon kéne változtatni. A sorstársakkal való találkozás határozottan jót tett abban, hogy átgondoljam a dolgokat, felszínre hozzak korábbi emlékeket. Szerintem volt annyira hatásos, mintha pszichológushoz mentem volna, ha nem jobban. Ezt valósznűleg a többiek is így gondolják. Aztán, hogy ez csupán ennyire volt elég, vagy még jobban tudjuk majd egymást segíteni, az idővel elválik.
Meg önsegítő könyvekre gondoltam még most első körbem. Ezekről van valakinek tapasztalata?
Sziasztok!
Nekem szociális fóbiára / depresszióra a stimuloton meg a xanax sr vált be legjobban. Gondoltam leírom, hátha másnak segítek azzal, ha az orvosával megbeszélve kipróbálja, ha már más gyógyszerek nem segítettek.
Szia Áfonya!Találó név.A családodban volt valakinek?Pszichoterápiát próbáltál?
Sziasztok!
Új vagyok a fórumon és szeretnék bemutatkozni:
31 éves budapesti nő vagyok és szeretnék sorstársakra találni, ezért regisztráltam. Kb. amióta az eszemet tudom azóta vannak szociális fóbiára utaló jeleim (az óvodában már egyértelműen voltak) A szociális fóbián belül pedig az eritrofóbia kínoz a legjobban, kb. általános iskola vége/középiskola óta. Ez nagyon súlyosan befolyásolta és befolyásolja az életem szinte minden területét. Ha akadnak kifejezetten ilyen problémával kűzdők, azokkal különösen szívesen beszélgetnék. Sikerült is nem régiben egy kis csoportot alakítanom két másik ilyen problémával élő emberrel, akikkel lehetőségem nyílt személyesen találkozni és nagyon pozitív volt a személyes találkozó élménye. Akinek lenne kedve csatlakozni, azt szívesen látjuk egy következő találkozó alkalmával. Ezzel kapcsolatban keressetek nyugodtan meg privátban. (Aki találkozni nem szeretne, csak mondjuk levelezni, azt is szívesen fogadjuk)
Vannak még itt eritrofóbiások?! Vajon mennyire gyakori ez a fajta fóbia? Egyedül vagyok itt a fórumon, vagy vagytok még?
Szia holdfény! Kutya? Amelyik elviszi az uborkát?
Félreértés ne essék, én is iszonyúan sajnáltam a bárányt és remélem, hogy nem lett baja. (Úgy néztem, talán megúszta.) Az volt irtó mulatságos, hogy annyira igyekeztek segíteni neki és szegény hogy pórul járt. Inkább az emberek helyébe helyezkedtem, hogy milyen idiótán érezhették magukat, hogy segíteni akarnak és ez lesz belőle...
RR!Érdekes,megnéztem a videót,de nem tartottam mulatságosnak a báránnyal történteket.Inkább nagyon megsajnáltam.Ha emberrel történik ilyen,valszeg röhögök rajta.
Értem. Mondjuk amikor én házimunkát végzek (most nem dolgozom) nem szoktam gondolkozni. Előbb-utóbb elkezdek dúdolgatni, énekelni. Igaz, most egy ideje depressziós lettem, talán most nem szoktam. Mindenesetre elhatároztam, hogy vicces videókat fogok nézni. Failarmy. Gagyi, gagyi, de a nevetés nagyon sokat tud segíteni.
A birkát nézzétek meg (kábé a felénél van). Valami felülmúlhatatlan. 3,46-nál van, ha a többi hülyeségre nem vagytok kíváncsiak.
Sokat vagyok egyedül így nem mindig tudok beszélgetni. Talán azért jár mindig az agyam a rossz dolgokon. Van amikor elfoglalom magam és kicsit elfelejtem a dolgokat, aztán hirtelen megint agyalok. Mikor dolgozom, akkor is csak erre tudok gondolni, nehéz másra koncentrálnom.
Megértelek. Nekem 2 hónappal EZELŐTT kellett volna már mennem valahova, amit az agorafóbia miatt halogatok.
Tavaly arra paráztam rá, hogy mi lesz nyáron. Hova megyek, hogy fogom bírni a hőséget, mit csinálok a gyerekekkel, ilyenek.
Aztán... elmúlt.
Jó lenne, ha valahogy sikerülne kicsit mással elfoglalni az agyad, tényleg úgy van, hogy az ember nagyon rápörög valamire, aztán beszélget egy kicsit valakivel valami tök másról és a probléma már nem olyan borzasztó (egy ideig). Van kivel beszélgetned?
Szia Esme!
Nagyon gyorsan meg lehet szabadulni a félelemtől, szerencsére, ha csak annyit tudatosítasz magadban, hogy most izgulsz és ez normális, és akár el is mondod a dokinak. "Bocsánat, ilyenkor kicsit izgulok". Szerintem a világ legtermészetesebb dolga, hogy izgulsz.
Köszönöm a bíztatást. Remélem ,hogy uána már tényleg nem fogok annyira félni ezektől. Tudom ,hogy túl leszek ezen is. Csak egyszer lenne ennek vége. 
Puszi mindenkinek. 
Idézet tőle: Esme89Sziasztok!
Muszáj írnom,mert felrobbaonok belül. Nem tudok leállni, folyton pörög az agyam egy olyan esményen ami még csak 2 hónap múlva lesz kb. Nincs tétje és tudom ,hogy semmi gond nem történhet de, mégis zavar. Félek a munkahelyi orvosi vizsgálattól. Attól ,hogy látják rajtam a feszültséget és azt, hogy meg kell mondanom ,hogy izgulós vagyok. Olyan kellemetlen az egész. Mindig tartottam ettől ,de mostanában egyre jobban szorongok. Nem napokkal, hanem hónapokkal előtte. Az jár a fejemben ,hogy mi lesz így velem egy új munkahelyen mondjuk,mert ezek természetes dolgok, orvoshoz kell menni és élni kell ahogyan mások is teszik. Így mindig valamitől tartani fogk,mert utánna meg lesz valami más esemény ami rossz és így soha nem lesz ennek vége. Nem is tudom mit tegyek....
Szia!
Ezzel én is így vagyok, voltam.Az évek alatt sokat csökkent ez az izgulás.Legutóbb mikor voltam, megmérte a vérnyomásom, mondta hogy magas. Utána megkérdezte, izgul? Mondtam, hogy egy kicsit igen.És ezzel le lett tudva.Nem gáz, ha megmondod neki, hogy kicsit izgulós vagy, én férfi létemre megmondtam, nem dőlt össze a világ.Gyorsan túl leszel majd rajta, és semmi baj nem lesz.Tudom, könnyű ezt mondani, és más átérezni, de ha nem lesz semmi baj, akkor legközelebb visszagondolhatsz, hogy legutóbb se volt semmi, kár izgulnom...
Idézet tőle: holdfényDrága vagy köszönöm szépen.:-) 373050 🙂
ölellek, puszillak fényhold, itt is!:D
Idézet tőle: Esme89Sziasztok!
Muszáj írnom,mert felrobbaonok belül. Nem tudok leállni, folyton pörög az agyam egy olyan esményen ami még csak 2 hónap múlva lesz kb. Nincs tétje és tudom ,hogy semmi gond nem történhet de, mégis zavar. Félek a munkahelyi orvosi vizsgálattól. Attól ,hogy látják rajtam a feszültséget és azt, hogy meg kell mondanom ,hogy izgulós vagyok. Olyan kellemetlen az egész. Mindig tartottam ettől ,de mostanában egyre jobban szorongok. Nem napokkal, hanem hónapokkal előtte. Az jár a fejemben ,hogy mi lesz így velem egy új munkahelyen mondjuk,mert ezek természetes dolgok, orvoshoz kell menni és élni kell ahogyan mások is teszik. Így mindig valamitől tartani fogk,mert utánna meg lesz valami más esemény ami rossz és így soha nem lesz ennek vége. Nem is tudom mit tegyek....
Sziasztok!
Muszáj írnom,mert felrobbaonok belül. Nem tudok leállni, folyton pörög az agyam egy olyan esményen ami még csak 2 hónap múlva lesz kb. Nincs tétje és tudom ,hogy semmi gond nem történhet de, mégis zavar. Félek a munkahelyi orvosi vizsgálattól. Attól ,hogy látják rajtam a feszültséget és azt, hogy meg kell mondanom ,hogy izgulós vagyok. Olyan kellemetlen az egész. Mindig tartottam ettől ,de mostanában egyre jobban szorongok. Nem napokkal, hanem hónapokkal előtte. Az jár a fejemben ,hogy mi lesz így velem egy új munkahelyen mondjuk,mert ezek természetes dolgok, orvoshoz kell menni és élni kell ahogyan mások is teszik. Így mindig valamitől tartani fogk,mert utánna meg lesz valami más esemény ami rossz és így soha nem lesz ennek vége. Nem is tudom mit tegyek....
Egy madár ül a vállamon,
Ki együtt született velem.
Már oly nagy, már olyan nehéz,
Hogy minden léptem gyötrelem.
Súly, súly, súly rajtam, bénaság,
Ellökném, rámakaszkodik,
Mint egy tölgyfa a gyökerét,
Vállamba vájja karmait.
Hallom, fülemnél ott dobog
irtózatos madár-szive.
Ha elröpülne egy napon,
Most már eldőlnék nélküle.
(Nemes Nagy Ágnes: Madár)
Érzelmes??? Hát ezen majdnem felnevettem. Mi van akkor, ha egy kemény férfi érzelmes? A férfiakban is vannak női vonások, hormonok, tulajdonságok és fordítva.
Támogató? Ezt most vagy kétségbe kell vonjam, vagy nem érthető a mondat másik fele. Ha támogató, akkor mit nem értene?
Néma gyereknek anyja sem érti a szavát. 🙁
Egyszerű, mert utálok érzelmes lenni, meg szerintem csak rosszabbá tenné a dolgokat ha tudná. Inkább támogató, de nem hiszem hogy megértené a bajomat...
Ja, még egy dolog jutott eszembe. Amióta kutyám van. Hogy talán el lehetne menni állatmenhelyekre ezeken a kib.szott 4 napos rohadt ünnepeken, amikor kiürül a város és nekem az az érzésem, hogy rajtam kívül MINDENKI boldogan ünnepel a családjával.
Vajon a kutyát is el lehet vinni az állatmenhelyre? Meg hogy jutok ki az agorafóbiámmal és a nem működő autómmal? De hát ezek már kicsinységek.
Ha valaki csatlakozna hozzám a következő ilyen megpróbáltatásnál (ami asszem Pünkösd lesz), akkor szóljon, hátha addig az autó életre kel (megrázza magát, mint egy táltos) és én is olyan állapotban leszek, hogy egy 15-20 perces utat kibírjak. Nézegettem, van Érden, Törökbálinton és Budaörsön is állatmenhely.
"Szerintem sokan vagyunk, akik még nem találtak rá egy olyan közösségre, ami tényleg nekünk való lenne és ez a gond! A kör pedig bezárul, mert ha nincs hol, akkor hogyan is tudnál nyitni és kezdeményezni?
Persze keresni is kell a lehetőséget, gondolkozni, hol találhatnál neked való közösségre vagy akár csak 1-2 emberre innen-onnan, de ez nem olyan egyszerű, ha már valaki elmagányosodott."
Van egy kicsit rossz hírem, amin talán lehetne változtatni. A teljesen normális (?) (legalábbis pszichésen/mentálisan normális) emberek is totál eltávolodtak egymástól. Össze sem tudom számolni, hogy hány barátnőm nem válaszolt az elmúlt 1-2 hónapban a leveleimre. Tök semmitmondó, egy-két soros levelekre, amikben általában KÉRDEZEK valamit.
Régebben telefonáltam, cseteltem (tudom, ez szocfóbiásoknak nem egy álom, csak úgy mondom), most már ez sincs.
Tegnap írt egy barátnőm egy sms-t, hogy találkozzunk, irtóra örültem neki. Olyan régen találkoztunk (kábé egy éve???) (pedig 3 percre lakik tőlem), hogy megdöbbentem, mennyire megöregedett.
Naná, hogy pontosan egy óra múlvára volt megbeszélve egy másik barátnőmmel is egy találka (ő is kábé 3 percre lakik), ezzel nem bosszantani vagy bántani akarok senkit vagy dicsekedni, csak tök béna volt, mert előtte 3 napig semmi nem történt.
A lényeg, hogy SZERINTEM az emberek teljesen elmagányosodtak és én azon gondolkozom, hogy mondjuk mi lenne egy megfelelő helyszín és lehetőség, hogy összehozzuk őket.
Ezek az újkeletű 4 napos összevont ünnepek kiborítóak, semmi nem történik, akinek családja van, elutazik, aki meg egyedül van, az dögöljön meg.
Az jutott egyedül eszembe, hogy a könyvtárak nyitva lehetnének vasárnap és ünnepnapokon is. Sok munkanélküli ill. nyugdíjas könyvtáros van, talán némi belépőért (100 forint/fő) hajlandóak lennének be(le)menni.
Nomád: "A szüleimmel lakom, Anyám megértő és beszédes, de nem igazán beszélek vele erről..." Miért nem? Egy anya (egy jó anyuka) BÁRMIT megtenne a gyerekéért. Tényleg. Mi akadályoz meg benne, hogy elmondd (vagy akár leírd), hogy mi bajod van? Félsz, hogy visszautasít, nem ért meg, nem segít? Bár azt írod, megértő.
Én nagyon peches vagyok, mert a szüleim egyáltalán nem értik meg a pszichés betegségem, képzelt beteg vagyok szerintük és nem is segítenek (ill. a maguk módján igen, anyagilag). Ezzel együtt is vagy ennek ellenére próbáltam nekik elég sokáig előadni, hogy problémám van és mi a problémám.
Bocsánat, holdfény, nem akartalak megbántani.
De én nem vok introvertált, én magányos vagyok , nem az én választásomból ... de ez bonyolult egyszer kiközösítettek mert nem bírtak ,és azóta nem tudok beilleszkedni... nem tom ,ez nagyon bonyolult, majd egyszer megpróbálom kifejteni
Idézet tőle: NomádRégen az volt hogy nem tudok, mostmár inkább az hogy nem akarok , egyszerüen az egyedüllét jobbnak tűnik. Mindíg fáradtnak érzem magam.
ismerős ez a helyzet, de szerintem sokunknak. az biztos, hogy innen nagyon nehéz, de az is biztos, hogy nem kell megváltani a világot ahhoz, hogy ez változzon, elég egyetlen egy apróság, egyetlen egy véletlen találkozás, bármi. néha csak ennyi kell ahhoz, hogy az ember kicsit ki tudjon bújni a kuckójából. persze ha már az embernek ahhoz sincs kedve, hogy megadja az esélyt ennek, akkor valószínűtlen, hogy bármi is történjék.
úgy szeretnék valami vigasztalót mondani még, de momentán nem tudok. viszont drukkolok neked, komolyan!
Sziasztok , és köszönöm a válaszokat. 🙂
S szép húsvétot kívánok mindenkinek
Holdfény: Régebben voltam locsolkodni, rendszerint körbejártam a szomszédokat, s jó is volt , de sosem éreztem magam annyira jól, nem igazán tudtam miről beszélgetni. Városi vagyok amúgy.
rhiannon-roxána: A szüleimmel lakom, Anyám megértő és beszédes, de nem igazán beszélek vele erről...
A társaság, pont ez a gond, egyszerüen nem tudok keresni társaságot, félek, hogy nem fogok tudni miről beszélni, egyszerüen csak bárhova menni és csak úgy állni kínos. Ez leszívja azt a kevés energiát is ami van. Ez hogy tudna nekem segíteni, egyszerüen csak rosszabbul érzem magam mert azt érzem hogy különc vagyok és ezt az emberek is tisztán látják.
Esme89: Hát igen, sajnos van ez így, talán már sosem lesz semmi sem a régi. Meg kell tanulni ezzel élni, de ha meg is tanulok még mindig semmi sincs az életemben. nem tudom...
Szia Nomád!
Nagyon ismerős amiket írsz. Én is azt érzem ,hogy jó lenne baráti kör és normális élet,de nehéz. A másik felem fél és nem vágok bele. A suliban engem is piszkáltak és ott kezdődtek a bajok nálam is. Na igen a pszichológusok! Sajnos nekem nem sokat segítettek a beszélgetések és terápiák. A dráma csoport szintén nem hozott sikert.
Holdfény, te olyan okos vagy. Hogy menne el locsolkodni? Igyon meg egy fél liter páleszt előtte? Meg már nem is szokás, legalábbis városban egyáltalán nem.
Nomád! Kivel laksz? Egyedül? Senki nincs, akivel beszélgethetnél? Nincs esetleg egy kutyád, cicád, akit megszeretgethetsz? Nem jó egyedül lenni. BÁRMILYEN társaságot érdemes lenne keresned. Beülni egy templomba (akár tök ateistaként is) és orgonaszót hallgatni. Akkor emberek között lennél. Vagy hajléktalanokkal váltani egy pár szót. Szomszédokhoz becsöngetni egy tojásért. Elmenni a könyvtárba, beülni egy székbe és bámulni magad elé, esetleg egy könyvet azért a kezedbe vehetsz. 🙂
Szocfóbia? Hát hol is kezdjem , már korai gyerekkorom óta nem vagyok szociális, szinte zéro kapcsolatom van az emberekkel , sosem volt sok barátom, barátnőm meg soha.
Most mondhatnám hogy a sulis szekálások miatt vagyot most itt de több más gond is hozzásegített jelenlegi állapotomhoz.
Minden 5 ik osztályban kezdődött mikor új suliba mentem, azelőtt viszonylag normális voltam, mikor át jöttem ide vétettem pár hibát és az osztály nagy része megutált, leginkább a lányok akik ezután éjjel nappal adták nekem az ívet. Sose ért véget, a beszolások , mert dagadt voltam , és más dolgok. Egy idő után tele lett a hócipőm az egésszel idegileg és feladtam az egészet, elhidegültem az emberektől , nem bíztam meg senkiben és semmiben, azután már csak vegetáltam, nem sokat beszéltem. Azóta jó pár éve eltelt és még mindíg nem vagyok képes ismerkedni.
Régen az volt hogy nem tudok, mostmár inkább az hogy nem akarok , egyszerüen az egyedüllét jobbnak tűnik. Mindíg fáradtnak érzem magam.
De másrészt akarom hogy legyen baráti köröm , egy barátnőm, egy normális életet. És most ebben örlődök...
Utóbbi években is voltak sulis problémáim, és a depresszióm mélyebbre süllyedt mint valaha, de most jobban vagyok valamennyire. De még mindíg nem vok képes beszélgetni, szocializálódni. Egyszerüen úgy érzem végem, s az életem egy nagy üres sztyeppe.
Pszichológusnál még nem voltam és nem is tervezek menni ... nem bízok meg bennük
már nem is tudom miért írtam ide, valamit akartam ezzel , de elfelejtettem hogy mit de most már nem törlöm az egészet.
Nekem ugyan nincs szocfóbom, azt hiszem, de érzem, néha teher a sok ember...
Naponta 80-100 félig ismerős ember közt kavargok, belefutok ebbe-abba, ilyenkor biccenteni kell, rámosolyogni, néha small talkolni..unom...
Kicsit talán merev is vagyok...beülnek előadásra és folyamatosan pofáznak egymással, idegesítenek. Nem stréber vagyok, hanem sajnos könnyen elterelhető figyelmű(disztraktibilitás). Kell a csend, a figyelem, a kontakt az oktatóval.
Ellebegek az emberek között, de nem tudok, nincs kedvem kapcsolódni.