Szociális fóbia
Idézet tőle: Boni ekkor: 2024.06.11., 18:26Idézet tőle: Sohamár ekkor: 2024.06.10., 22:52Sziasztok.
Jó régen voltam az oldalon, talán 2016-ban utoljára. Gondoltam leírom azóta mi történt velem... remélem nem baj. Akkor jártam kb. egy évig pszichoterápiára, kiderült, hogy az önutálatom meg a szinte állandó szorongásom amiatt volt, mert nem tudtam elfogadni a szexuális orientációmat, vagyis, hogy jobbára a nőkhöz vonzódom nőként. Féltem a családom véleményétől meg mindenki másétól is és ehhez társult a tinédzser kor túlzott érzékenysége az amúgy is elég érzékeny személyiségemhez. Szóval nem kaptam semmilyen diagnózist meg gyógyszert sem szerencsére. Aztán befejeztem a terápiát (pszichológus mondta, hogy szerinte végeztünk), bár úgy éreztem még nem állok erre készen és megijedtem, de inkább nem mondtam, hogy így érzek. Aztán egész jól alakultak a dolgaim; új barátot szereztem az OKJ képzésen ahova jártam, elkezdtem társkeresőzni, lett is barátnőm, (bár sajnos nem maradtunk együtt) coming outoltam barátoknak, családtagoknak (sajnos nem az összesnek), és bár ez stresszel meg szorongással járt, tudtam kezelni és egészen motivált időszak volt. Most pedig 5. éve dolgozok a munkahelyemen.
Na de most jön az a rész ami miatt írok...Egy ideje eléggé befásultam, nincs nagyon kedvem semmihez vagy csak úgy csinálom különösebb lelkesedés nélkül. Már 3 éve szakítottam a barátnőmmel és nem találok párt, volt néhány randim, de ennyi. Aki tényleg nagyon tetszett az mindig lekoptatott, de még annyira sem vették többen a fáradtságot, hogy megírják mi a helyzet csak ha rákérdeztem (vagy még akkor sem). A húszas éveim vége felé járok és még a szüleimmel élek sajnos. Nem nagyon tudom merre tovább, és sokszor úgy érzem nem fog változni semmi jó irányba. Ráadásul mostanában komoly gondjaim akadtak szociális helyzetekben, elég erősen szorongok. Illetve változó melyikben mennyire. Azért most tűnt fel, mert többször kellett az utóbbi pár évben ügyeket intéznem meg főleg orvosi vizsgálatokra járnom és legutóbb már az orvos is megjegyezte, hogy "furcsán viselkedem" (mert szinte meg sem tudtam szólalni) amitől csak még rosszabb lett és nem tudok erről lekattanni, utána is folyton azt elemezgettem, hogy hogy viselkedtem, mennyire leégettem magam stb. és már félek a következő ilyen szituációtól, szorongok már attól is ha elképzelem. Eddig is ilyen voltam, csak mintha most rosszabb lenne meg vannak dolgok amik régebben is problémát okoztak, csak arra fogtam, hogy introvertált vagyok. Pl. a telefonálástól tinédzser korom óta szorongok meg ha kérni kell valamit vagy megkérdezni üzletben, főleg ha van velem valaki és előtte kellene. Postára alig tudok elmenni meg bankba is. Nem sűrűn megyek, de ha kell akkor is halogatom, mert tudom, hogy rosszul leszek, félek, hogy hülyének néznek. Arra is utólag jöttem rá, hogy mennyi társasági programot hagytam ki csak akkor nem is tudtam az okát, csak az volt bennem, hogy nem akarom. Egy rakás szerencsétlenségnek érzem magam ezek miatt, mint aki még mindig nem tud felnőttként viselkedni.
Vissza akarok menni a pszichológusomhoz, de ahhoz fel kellene hívnom és nem tudom mire számíthatok és már attól szorongok, ha erre gondolok. Meg, hogy ott ülök vele szemben és néz, nekem meg beszélnem kell. És mindig úgy képzelem el, hogy meg sem tudok szólalni és legszívesebben elmenekülnék mert úgy érzem magam ilyen helyzetekben...Na meg kissé kudarcnak élem meg, hogy megint segítségre lenne szükségem.
Bocsánat, hogy hosszú de ez most annyira kikívánkozott. Kissé tanácstalan vagyok. Sokszor az van bennem, hogy gáz segítséget kérni vagy egyáltalán bevallani, hogy valamivel gondban vagyok mert ezt beszélték belém. Pedig tudom, hogy jót tenne. Hetek óta ez a dilemma van bennem, hogy kérjek-e segítséget vagy ne (pedig nem hiszem, hogy magától megoldódik, ha ez tényleg szociális szorongás) és már emiatt szorongok sokszor. Tudnátok valami bátorítót írni, valamit tanácsolni?
Szia Sohamár!
Szerintem is próbáld meg, bár én is feleslegesen agyalok mindenen előre! Nem veszíthetsz sokat, max annyit, ha nem tud vállalni vagy nem akar, mert már túlzottan ismeritek egymást ajánl maga helyett valaki mást. Én mondjuk 10,5 évig jártam az első pszichológusomhoz, amikor vége lett, mert azt mondta már ismerjük egymás minden rezdülését és ettől már nem olyan hatékony, meg úgy érzi többet nem tud segíteni. Kihagytam 4 évet, ez alatt jártam táncterápiára. Visszamentem, hogy nem bírom tovább, kell egy egyéni terapeuta, és kedves volt, megkérdezte miért, egy órát dumáltunk, aztán ajánlotta a mostani pszichológusomat, akihez már 8 éve járok.
Én is úgy érzem kellene Neked új vagy a régi, nem tudom, hány évig jártál hozzá, de az biztos segíteni fog!Sok sikert! 😊
Szia Boni!
Köszönöm, hogy írsz. 🙂
Kb. egy évig jártam anno, talán másfél. Ilyen is van, hogy pont azért nem működik a terápia mert túlzottan ismer már? Fura...nem is tudtam, hogy ilyen van.
Hamarosan szabadságra megyek, akkor gondoltam felhívni, mert csak akkor tudok kb. telefonálni ha teljesen egyedül vagyok. Olyan hülyeségnek tűnik, hogy ilyen nehezen megy ez, utálom ilyenkor a saját hangomat meg félek, hogy elcsuklik, nehezen szólalok meg...oké, ő aztán tényleg megértheti az ilyesmit, mégis nagyon nehezemre esik. Nem is értem miért nem lehet e-mailben időpontot kérni, már szinte mindenhova lehet. El is kényelmesedtem, szerintem pont emiatt is lett ez rosszabb, mert az ilyen kényelmi megoldásokat választom amikor csak lehet. Pl. moziban sem vennék a helyszínen jegyet, régebben vettem és nagyon gáz volt pedig csak egy mondatot kell mondanom...most már mindig megveszem előre neten és ott csak leolvassák a QR kódot. Legalább arra rávettem magam mostanában, hogy egyedül elmegyek így moziba. Akkor is szorongok, nagyon furcsa. Egyszerűen nem is értem miért, valahol tudom, hogy a kutyát sem érdekli, hogy egyedül megyek, mégis úgy érzem mintha túl feltűnő lennék meg olyanokon parázok, hogy az ajtót tolni kell vagy húzni. Kint cigizek előtte és mindig megfigyelem, hogy mennek be az emberek, nehogy rosszul nyissam és beégjek. Amúgy ezek nagyon gázul hangzanak? Csak az utóbbi időben kezdtem ezeken agyalni, hogy talán nem oké, valahogy eddig úgy elkönyveltem, hogy ilyen vagyok, ez van. De azt hiszem ez jó felismerés, még fiatal vagyok és egyszerűen nem merek semmibe belekezdeni, (főleg ha egyedül kellene mennem miatta ismeretlen helyre, csomó mindenen aggódok ilyenkor) és úgy érzem lemaradok így rengeteg mindenről ami jó élmény is lehetne.
Idézet tőle: Sohamár ekkor: 2024.06.10., 22:52Sziasztok.
Jó régen voltam az oldalon, talán 2016-ban utoljára. Gondoltam leírom azóta mi történt velem... remélem nem baj. Akkor jártam kb. egy évig pszichoterápiára, kiderült, hogy az önutálatom meg a szinte állandó szorongásom amiatt volt, mert nem tudtam elfogadni a szexuális orientációmat, vagyis, hogy jobbára a nőkhöz vonzódom nőként. Féltem a családom véleményétől meg mindenki másétól is és ehhez társult a tinédzser kor túlzott érzékenysége az amúgy is elég érzékeny személyiségemhez. Szóval nem kaptam semmilyen diagnózist meg gyógyszert sem szerencsére. Aztán befejeztem a terápiát (pszichológus mondta, hogy szerinte végeztünk), bár úgy éreztem még nem állok erre készen és megijedtem, de inkább nem mondtam, hogy így érzek. Aztán egész jól alakultak a dolgaim; új barátot szereztem az OKJ képzésen ahova jártam, elkezdtem társkeresőzni, lett is barátnőm, (bár sajnos nem maradtunk együtt) coming outoltam barátoknak, családtagoknak (sajnos nem az összesnek), és bár ez stresszel meg szorongással járt, tudtam kezelni és egészen motivált időszak volt. Most pedig 5. éve dolgozok a munkahelyemen.
Na de most jön az a rész ami miatt írok...Egy ideje eléggé befásultam, nincs nagyon kedvem semmihez vagy csak úgy csinálom különösebb lelkesedés nélkül. Már 3 éve szakítottam a barátnőmmel és nem találok párt, volt néhány randim, de ennyi. Aki tényleg nagyon tetszett az mindig lekoptatott, de még annyira sem vették többen a fáradtságot, hogy megírják mi a helyzet csak ha rákérdeztem (vagy még akkor sem). A húszas éveim vége felé járok és még a szüleimmel élek sajnos. Nem nagyon tudom merre tovább, és sokszor úgy érzem nem fog változni semmi jó irányba. Ráadásul mostanában komoly gondjaim akadtak szociális helyzetekben, elég erősen szorongok. Illetve változó melyikben mennyire. Azért most tűnt fel, mert többször kellett az utóbbi pár évben ügyeket intéznem meg főleg orvosi vizsgálatokra járnom és legutóbb már az orvos is megjegyezte, hogy "furcsán viselkedem" (mert szinte meg sem tudtam szólalni) amitől csak még rosszabb lett és nem tudok erről lekattanni, utána is folyton azt elemezgettem, hogy hogy viselkedtem, mennyire leégettem magam stb. és már félek a következő ilyen szituációtól, szorongok már attól is ha elképzelem. Eddig is ilyen voltam, csak mintha most rosszabb lenne meg vannak dolgok amik régebben is problémát okoztak, csak arra fogtam, hogy introvertált vagyok. Pl. a telefonálástól tinédzser korom óta szorongok meg ha kérni kell valamit vagy megkérdezni üzletben, főleg ha van velem valaki és előtte kellene. Postára alig tudok elmenni meg bankba is. Nem sűrűn megyek, de ha kell akkor is halogatom, mert tudom, hogy rosszul leszek, félek, hogy hülyének néznek. Arra is utólag jöttem rá, hogy mennyi társasági programot hagytam ki csak akkor nem is tudtam az okát, csak az volt bennem, hogy nem akarom. Egy rakás szerencsétlenségnek érzem magam ezek miatt, mint aki még mindig nem tud felnőttként viselkedni.
Vissza akarok menni a pszichológusomhoz, de ahhoz fel kellene hívnom és nem tudom mire számíthatok és már attól szorongok, ha erre gondolok. Meg, hogy ott ülök vele szemben és néz, nekem meg beszélnem kell. És mindig úgy képzelem el, hogy meg sem tudok szólalni és legszívesebben elmenekülnék mert úgy érzem magam ilyen helyzetekben...Na meg kissé kudarcnak élem meg, hogy megint segítségre lenne szükségem.
Bocsánat, hogy hosszú de ez most annyira kikívánkozott. Kissé tanácstalan vagyok. Sokszor az van bennem, hogy gáz segítséget kérni vagy egyáltalán bevallani, hogy valamivel gondban vagyok mert ezt beszélték belém. Pedig tudom, hogy jót tenne. Hetek óta ez a dilemma van bennem, hogy kérjek-e segítséget vagy ne (pedig nem hiszem, hogy magától megoldódik, ha ez tényleg szociális szorongás) és már emiatt szorongok sokszor. Tudnátok valami bátorítót írni, valamit tanácsolni?
Szia Sohamár!
Szerintem is próbáld meg, bár én is feleslegesen agyalok mindenen előre! Nem veszíthetsz sokat, max annyit, ha nem tud vállalni vagy nem akar, mert már túlzottan ismeritek egymást ajánl maga helyett valaki mást. Én mondjuk 10,5 évig jártam az első pszichológusomhoz, amikor vége lett, mert azt mondta már ismerjük egymás minden rezdülését és ettől már nem olyan hatékony, meg úgy érzi többet nem tud segíteni. Kihagytam 4 évet, ez alatt jártam táncterápiára. Visszamentem, hogy nem bírom tovább, kell egy egyéni terapeuta, és kedves volt, megkérdezte miért, egy órát dumáltunk, aztán ajánlotta a mostani pszichológusomat, akihez már 8 éve járok.
Én is úgy érzem kellene Neked új vagy a régi, nem tudom, hány évig jártál hozzá, de az biztos segíteni fog!
Sok sikert! 😊
Idézet tőle: Kleó ekkor: 2024.06.11., 02:48Idézet tőle: Sohamár ekkor: 2024.06.10., 22:52Sziasztok.
Jó régen voltam az oldalon, talán 2016-ban utoljára. Gondoltam leírom azóta mi történt velem... remélem nem baj. Akkor jártam kb. egy évig pszichoterápiára, kiderült, hogy az önutálatom meg a szinte állandó szorongásom amiatt volt, mert nem tudtam elfogadni a szexuális orientációmat, vagyis, hogy jobbára a nőkhöz vonzódom nőként. Féltem a családom véleményétől meg mindenki másétól is és ehhez társult a tinédzser kor túlzott érzékenysége az amúgy is elég érzékeny személyiségemhez. Szóval nem kaptam semmilyen diagnózist meg gyógyszert sem szerencsére. Aztán befejeztem a terápiát (pszichológus mondta, hogy szerinte végeztünk), bár úgy éreztem még nem állok erre készen és megijedtem, de inkább nem mondtam, hogy így érzek. Aztán egész jól alakultak a dolgaim; új barátot szereztem az OKJ képzésen ahova jártam, elkezdtem társkeresőzni, lett is barátnőm, (bár sajnos nem maradtunk együtt) coming outoltam barátoknak, családtagoknak (sajnos nem az összesnek), és bár ez stresszel meg szorongással járt, tudtam kezelni és egészen motivált időszak volt. Most pedig 5. éve dolgozok a munkahelyemen.
Na de most jön az a rész ami miatt írok...Egy ideje eléggé befásultam, nincs nagyon kedvem semmihez vagy csak úgy csinálom különösebb lelkesedés nélkül. Már 3 éve szakítottam a barátnőmmel és nem találok párt, volt néhány randim, de ennyi. Aki tényleg nagyon tetszett az mindig lekoptatott, de még annyira sem vették többen a fáradtságot, hogy megírják mi a helyzet csak ha rákérdeztem (vagy még akkor sem). A húszas éveim vége felé járok és még a szüleimmel élek sajnos. Nem nagyon tudom merre tovább, és sokszor úgy érzem nem fog változni semmi jó irányba. Ráadásul mostanában komoly gondjaim akadtak szociális helyzetekben, elég erősen szorongok. Illetve változó melyikben mennyire. Azért most tűnt fel, mert többször kellett az utóbbi pár évben ügyeket intéznem meg főleg orvosi vizsgálatokra járnom és legutóbb már az orvos is megjegyezte, hogy "furcsán viselkedem" (mert szinte meg sem tudtam szólalni) amitől csak még rosszabb lett és nem tudok erről lekattanni, utána is folyton azt elemezgettem, hogy hogy viselkedtem, mennyire leégettem magam stb. és már félek a következő ilyen szituációtól, szorongok már attól is ha elképzelem. Eddig is ilyen voltam, csak mintha most rosszabb lenne meg vannak dolgok amik régebben is problémát okoztak, csak arra fogtam, hogy introvertált vagyok. Pl. a telefonálástól tinédzser korom óta szorongok meg ha kérni kell valamit vagy megkérdezni üzletben, főleg ha van velem valaki és előtte kellene. Postára alig tudok elmenni meg bankba is. Nem sűrűn megyek, de ha kell akkor is halogatom, mert tudom, hogy rosszul leszek, félek, hogy hülyének néznek. Arra is utólag jöttem rá, hogy mennyi társasági programot hagytam ki csak akkor nem is tudtam az okát, csak az volt bennem, hogy nem akarom. Egy rakás szerencsétlenségnek érzem magam ezek miatt, mint aki még mindig nem tud felnőttként viselkedni.
Vissza akarok menni a pszichológusomhoz, de ahhoz fel kellene hívnom és nem tudom mire számíthatok és már attól szorongok, ha erre gondolok. Meg, hogy ott ülök vele szemben és néz, nekem meg beszélnem kell. És mindig úgy képzelem el, hogy meg sem tudok szólalni és legszívesebben elmenekülnék mert úgy érzem magam ilyen helyzetekben...Na meg kissé kudarcnak élem meg, hogy megint segítségre lenne szükségem.
Bocsánat, hogy hosszú de ez most annyira kikívánkozott. Kissé tanácstalan vagyok. Sokszor az van bennem, hogy gáz segítséget kérni vagy egyáltalán bevallani, hogy valamivel gondban vagyok mert ezt beszélték belém. Pedig tudom, hogy jót tenne. Hetek óta ez a dilemma van bennem, hogy kérjek-e segítséget vagy ne (pedig nem hiszem, hogy magától megoldódik, ha ez tényleg szociális szorongás) és már emiatt szorongok sokszor. Tudnátok valami bátorítót írni, valamit tanácsolni?
Szia! Ha a lógus annak idején bevált, menj el hozzá! Ne képzelegj előre. Tudom, könnyű mondani, de elég ettől egyszer szorongani, nem folyton, és biztos, hogy megint segíteni fog.
Szia Kleó.
Köszi, hogy reagáltál!
Idézet tőle: Sohamár ekkor: 2024.06.10., 22:52Sziasztok.
Jó régen voltam az oldalon, talán 2016-ban utoljára. Gondoltam leírom azóta mi történt velem... remélem nem baj. Akkor jártam kb. egy évig pszichoterápiára, kiderült, hogy az önutálatom meg a szinte állandó szorongásom amiatt volt, mert nem tudtam elfogadni a szexuális orientációmat, vagyis, hogy jobbára a nőkhöz vonzódom nőként. Féltem a családom véleményétől meg mindenki másétól is és ehhez társult a tinédzser kor túlzott érzékenysége az amúgy is elég érzékeny személyiségemhez. Szóval nem kaptam semmilyen diagnózist meg gyógyszert sem szerencsére. Aztán befejeztem a terápiát (pszichológus mondta, hogy szerinte végeztünk), bár úgy éreztem még nem állok erre készen és megijedtem, de inkább nem mondtam, hogy így érzek. Aztán egész jól alakultak a dolgaim; új barátot szereztem az OKJ képzésen ahova jártam, elkezdtem társkeresőzni, lett is barátnőm, (bár sajnos nem maradtunk együtt) coming outoltam barátoknak, családtagoknak (sajnos nem az összesnek), és bár ez stresszel meg szorongással járt, tudtam kezelni és egészen motivált időszak volt. Most pedig 5. éve dolgozok a munkahelyemen.
Na de most jön az a rész ami miatt írok...Egy ideje eléggé befásultam, nincs nagyon kedvem semmihez vagy csak úgy csinálom különösebb lelkesedés nélkül. Már 3 éve szakítottam a barátnőmmel és nem találok párt, volt néhány randim, de ennyi. Aki tényleg nagyon tetszett az mindig lekoptatott, de még annyira sem vették többen a fáradtságot, hogy megírják mi a helyzet csak ha rákérdeztem (vagy még akkor sem). A húszas éveim vége felé járok és még a szüleimmel élek sajnos. Nem nagyon tudom merre tovább, és sokszor úgy érzem nem fog változni semmi jó irányba. Ráadásul mostanában komoly gondjaim akadtak szociális helyzetekben, elég erősen szorongok. Illetve változó melyikben mennyire. Azért most tűnt fel, mert többször kellett az utóbbi pár évben ügyeket intéznem meg főleg orvosi vizsgálatokra járnom és legutóbb már az orvos is megjegyezte, hogy "furcsán viselkedem" (mert szinte meg sem tudtam szólalni) amitől csak még rosszabb lett és nem tudok erről lekattanni, utána is folyton azt elemezgettem, hogy hogy viselkedtem, mennyire leégettem magam stb. és már félek a következő ilyen szituációtól, szorongok már attól is ha elképzelem. Eddig is ilyen voltam, csak mintha most rosszabb lenne meg vannak dolgok amik régebben is problémát okoztak, csak arra fogtam, hogy introvertált vagyok. Pl. a telefonálástól tinédzser korom óta szorongok meg ha kérni kell valamit vagy megkérdezni üzletben, főleg ha van velem valaki és előtte kellene. Postára alig tudok elmenni meg bankba is. Nem sűrűn megyek, de ha kell akkor is halogatom, mert tudom, hogy rosszul leszek, félek, hogy hülyének néznek. Arra is utólag jöttem rá, hogy mennyi társasági programot hagytam ki csak akkor nem is tudtam az okát, csak az volt bennem, hogy nem akarom. Egy rakás szerencsétlenségnek érzem magam ezek miatt, mint aki még mindig nem tud felnőttként viselkedni.
Vissza akarok menni a pszichológusomhoz, de ahhoz fel kellene hívnom és nem tudom mire számíthatok és már attól szorongok, ha erre gondolok. Meg, hogy ott ülök vele szemben és néz, nekem meg beszélnem kell. És mindig úgy képzelem el, hogy meg sem tudok szólalni és legszívesebben elmenekülnék mert úgy érzem magam ilyen helyzetekben...Na meg kissé kudarcnak élem meg, hogy megint segítségre lenne szükségem.
Bocsánat, hogy hosszú de ez most annyira kikívánkozott. Kissé tanácstalan vagyok. Sokszor az van bennem, hogy gáz segítséget kérni vagy egyáltalán bevallani, hogy valamivel gondban vagyok mert ezt beszélték belém. Pedig tudom, hogy jót tenne. Hetek óta ez a dilemma van bennem, hogy kérjek-e segítséget vagy ne (pedig nem hiszem, hogy magától megoldódik, ha ez tényleg szociális szorongás) és már emiatt szorongok sokszor. Tudnátok valami bátorítót írni, valamit tanácsolni?
Szia! Ha a lógus annak idején bevált, menj el hozzá! Ne képzelegj előre. Tudom, könnyű mondani, de elég ettől egyszer szorongani, nem folyton, és biztos, hogy megint segíteni fog.
Sziasztok.
Jó régen voltam az oldalon, talán 2016-ban utoljára. Gondoltam leírom azóta mi történt velem... remélem nem baj. Akkor jártam kb. egy évig pszichoterápiára, kiderült, hogy az önutálatom meg a szinte állandó szorongásom amiatt volt, mert nem tudtam elfogadni a szexuális orientációmat, vagyis, hogy jobbára a nőkhöz vonzódom nőként. Féltem a családom véleményétől meg mindenki másétól is és ehhez társult a tinédzser kor túlzott érzékenysége az amúgy is elég érzékeny személyiségemhez. Szóval nem kaptam semmilyen diagnózist meg gyógyszert sem szerencsére. Aztán befejeztem a terápiát (pszichológus mondta, hogy szerinte végeztünk), bár úgy éreztem még nem állok erre készen és megijedtem, de inkább nem mondtam, hogy így érzek. Aztán egész jól alakultak a dolgaim; új barátot szereztem az OKJ képzésen ahova jártam, elkezdtem társkeresőzni, lett is barátnőm, (bár sajnos nem maradtunk együtt) coming outoltam barátoknak, családtagoknak (sajnos nem az összesnek), és bár ez stresszel meg szorongással járt, tudtam kezelni és egészen motivált időszak volt. Most pedig 5. éve dolgozok a munkahelyemen.
Na de most jön az a rész ami miatt írok...Egy ideje eléggé befásultam, nincs nagyon kedvem semmihez vagy csak úgy csinálom különösebb lelkesedés nélkül. Már 3 éve szakítottam a barátnőmmel és nem találok párt, volt néhány randim, de ennyi. Aki tényleg nagyon tetszett az mindig lekoptatott, de még annyira sem vették többen a fáradtságot, hogy megírják mi a helyzet csak ha rákérdeztem (vagy még akkor sem). A húszas éveim vége felé járok és még a szüleimmel élek sajnos. Nem nagyon tudom merre tovább, és sokszor úgy érzem nem fog változni semmi jó irányba. Ráadásul mostanában komoly gondjaim akadtak szociális helyzetekben, elég erősen szorongok. Illetve változó melyikben mennyire. Azért most tűnt fel, mert többször kellett az utóbbi pár évben ügyeket intéznem meg főleg orvosi vizsgálatokra járnom és legutóbb már az orvos is megjegyezte, hogy "furcsán viselkedem" (mert szinte meg sem tudtam szólalni) amitől csak még rosszabb lett és nem tudok erről lekattanni, utána is folyton azt elemezgettem, hogy hogy viselkedtem, mennyire leégettem magam stb. és már félek a következő ilyen szituációtól, szorongok már attól is ha elképzelem. Eddig is ilyen voltam, csak mintha most rosszabb lenne meg vannak dolgok amik régebben is problémát okoztak, csak arra fogtam, hogy introvertált vagyok. Pl. a telefonálástól tinédzser korom óta szorongok meg ha kérni kell valamit vagy megkérdezni üzletben, főleg ha van velem valaki és előtte kellene. Postára alig tudok elmenni meg bankba is. Nem sűrűn megyek, de ha kell akkor is halogatom, mert tudom, hogy rosszul leszek, félek, hogy hülyének néznek. Arra is utólag jöttem rá, hogy mennyi társasági programot hagytam ki csak akkor nem is tudtam az okát, csak az volt bennem, hogy nem akarom. Egy rakás szerencsétlenségnek érzem magam ezek miatt, mint aki még mindig nem tud felnőttként viselkedni.
Vissza akarok menni a pszichológusomhoz, de ahhoz fel kellene hívnom és nem tudom mire számíthatok és már attól szorongok, ha erre gondolok. Meg, hogy ott ülök vele szemben és néz, nekem meg beszélnem kell. És mindig úgy képzelem el, hogy meg sem tudok szólalni és legszívesebben elmenekülnék mert úgy érzem magam ilyen helyzetekben...Na meg kissé kudarcnak élem meg, hogy megint segítségre lenne szükségem.
Bocsánat, hogy hosszú de ez most annyira kikívánkozott. Kissé tanácstalan vagyok. Sokszor az van bennem, hogy gáz segítséget kérni vagy egyáltalán bevallani, hogy valamivel gondban vagyok mert ezt beszélték belém. Pedig tudom, hogy jót tenne. Hetek óta ez a dilemma van bennem, hogy kérjek-e segítséget vagy ne (pedig nem hiszem, hogy magától megoldódik, ha ez tényleg szociális szorongás) és már emiatt szorongok sokszor. Tudnátok valami bátorítót írni, valamit tanácsolni?
Megharapott a kutya, azt hittem valami komoly, de már gyógyul.
De a nőket nem szeretem...
Félek a ffiaktól...
Az, sztem is.
Idézet tőle: KleóMások a tünetek, még a szomatizáció is. A kiváltó okok is mások. Az agora, pánik, közlekedési fóbia tulajdonképpen megindokolhatatlanul tör föl. A szocfób nagyon is tudható.
Olyan, mint az antiszociális agresszív kismalac. Sétál a városban, és magában mondja: – Fuj, ezek a ronda épületek, fuj, ezek a ronda autók, fuj, ez a ronda város... Válna mind köddé! Fuj, ez a ronda köd...
1. Aha.
2. Most ez az agorára vonatkozik vagy a szocfóbra?
Mert inkább agorának vélném.
Mások a tünetek, még a szomatizáció is. A kiváltó okok is mások. Az agora, pánik, közlekedési fóbia tulajdonképpen megindokolhatatlanul tör föl. A szocfób nagyon is tudható.
Olyan, mint az antiszociális agresszív kismalac. Sétál a városban, és magában mondja: – Fuj, ezek a ronda épületek, fuj, ezek a ronda autók, fuj, ez a ronda város... Válna mind köddé! Fuj, ez a ronda köd...
Mijért?
Pedig de nem...
Ha a rexetin betegtájékoztatóján azt írják, hogy a pánikhoz tartozik az agorafóbia, akkor a szociális fóbia miért nem?
Tiltakozom.
Megmondta a volt áternőm: az alapszemélyiség (40%) nem változik: tehát ha (gyaníthatóan) introvertált vagy, az nem fog változni. Egyébként meg a nagyfokú társaságkerülés a szorongással függ össze, ha azt kezelik/kezeled, ez is javulni fog. Egyébként ún. szituációs feladatokkal lehet kezelni.
Meg lehet tanulni bizonyos technikákat, amelyekkel saját magad csökkenteni/elmulasztani tudod a szorongást. Hosszas analitikus terápiában felszínre hozható, hogy miben is gyökerezik, mitől, hogyan, mikor alakult ki, ez rengeteget segít, hogy ne "uralja" az életed.
A gondolkodás megváltoztatására hatásos a kognitív terápia (és annak "leszármazottai", pl. a sématerápia). (Mondjuk nálam ez a fajta hozzáállás családi hatásra olyannyira rögzült, hogy érdemében nem sokat tudnak vele kezdeni. De az egész negatív környezetem bizonyíték rá, hogy ezzel 80-90 évet remekül el lehet éldegélni...)
Egyszóval: keress egy jó terapeutát! Anélkül nemigen fog menni.
Azt értem tünetmentesség alatt, amikor az ember már soha nem kerüli el a társaságot, nyitott az emberek előtt, nem uralja az életét a szorongás, és képes pozitívan gondolkodni. Lehetséges elérni ezt az állapotot?
Mit értesz tünetmentességen? Hogy nem esik major depresszióba, vagy egy kicsit sem depressziós? Hogy nem uralja az életét a szorongás, vagy hogy sohasem szorong? Hogy nem kerüli el a társas helyzeteket folyton, vagy hogy csak olykor zavarja, vagy hogy soha?
Van itt olyan, aki tünetmentes lett az antidepresszánstól?
Szia!
Írtam e-mailt 🙂 Szeretnék csatlakozni.
Idézet tőle: faraway93Sziasztok!
Létrehoztunk egy csoportot, amibe várunk Titeket szeretettel:
"Kapaszkodó
Egy csoport, mely azzal a céllal jött létre, hogy biztonságos, elfogadó légkörben tudjunk beszélgetni, egymásnak és magunknak segíteni.
Különböző lelki problémákkal küzdő emberek számára szeretnénk egy baráti társaságot létrehozni (például szociális fóbiások, pánikbetegek, kényszerbetegek, stb), de várunk szeretettel bárkit, aki szívesen csatlakozna, úgy érzi szüksége lenne egy közösségre ahol megnyílhat, megoszthatja problémáit, jól érezheti magát. Szeretnénk személyes találkozókat szervezni, közös beszélgetéseket, esetleg szabadidős programokat, kirándulásokat, illetve amire igényt tartotok.
Elsőre lehet, hogy kemény dolognak hangzik egy ismeretlen személlyel találkozni, de higgyétek el, hogy valami közös mindenkiben van a betegségén kívül is!
Sok lelki gond negatív beidegződéseken, negatív élményeken alapul, szeretnénk ezeket pozitívokra cserélni, az által, hogy jó közösségi élményeket szerzünk, melyekből erőt meríthetünk.
Aki szeretne csatlakozni hozzánk, kérjük írjon magáról néhány mondatot az alább megadott e-mail címre, és egy nevet, mellyel felvehetjük titkos facebook csoportunkba, ahol majd a találkozók részletit megbeszéljük.
Kapcsolat: kapaszkodocsoport@gmail.com
Várunk Titeket!"
Tök jó!! Nagyon jó kezdeményezésnek tűnik!!
Ez inkább a szorongásos problémval küzdőknek van kitalálva?
A szoc.fóbia topikon kívül sztem még elférne még a "szorongás" és az "agorafóbia, szoc.fóbia" topikokba is.
https://bura.hu/forum/bajok/panik-es-szorongas/szorongas
https://bura.hu/forum/beszelgessunk/agorafobia-szocialis-fob .
Sziasztok!
Létrehoztunk egy csoportot, amibe várunk Titeket szeretettel:
"Kapaszkodó
Egy csoport, mely azzal a céllal jött létre, hogy biztonságos, elfogadó légkörben tudjunk beszélgetni, egymásnak és magunknak segíteni.
Különböző lelki problémákkal küzdő emberek számára szeretnénk egy baráti társaságot létrehozni (például szociális fóbiások, pánikbetegek, kényszerbetegek, stb), de várunk szeretettel bárkit, aki szívesen csatlakozna, úgy érzi szüksége lenne egy közösségre ahol megnyílhat, megoszthatja problémáit, jól érezheti magát. Szeretnénk személyes találkozókat szervezni, közös beszélgetéseket, esetleg szabadidős programokat, kirándulásokat, illetve amire igényt tartotok.
Elsőre lehet, hogy kemény dolognak hangzik egy ismeretlen személlyel találkozni, de higgyétek el, hogy valami közös mindenkiben van a betegségén kívül is!
Sok lelki gond negatív beidegződéseken, negatív élményeken alapul, szeretnénk ezeket pozitívokra cserélni, az által, hogy jó közösségi élményeket szerzünk, melyekből erőt meríthetünk.
Aki szeretne csatlakozni hozzánk, kérjük írjon magáról néhány mondatot az alább megadott e-mail címre, és egy nevet, mellyel felvehetjük titkos facebook csoportunkba, ahol majd a találkozók részletit megbeszéljük.
Kapcsolat: kapaszkodocsoport@gmail.com
Várunk Titeket!"
Én most jöttem rá (újra) hogy félénk vagyok társaságba. De ez csak a problemahalmazom resze nem ez a fő. Én amivel küszködöm/ gondolkodok hogy vajon a környezet vagy én okozom e a problémáim. Igen ám de míg ezen filózok addig ez már tünet értékű mer mikor rosszabbul vagyok általában ezen filózok. Magyarul hiába akarom "megfejteni", a megfejtési igyekezetem maga a probléma. Nehéz elfogadni de így van. Most azt próbálom hogy olyan helyzeteket/gondolatokat választani amiktől kevésbé érzem rosszul magam és tudok produktívabb lenni. Ezzel a produktivitassal is csinyan kell banni mer lehet h produktiv vagyok de a problemam valodi megoldasa nem feltrtlen azzal fugg ossze (neha munka utan hihetetlen tulporgott vagyok). Egyszoval egy rohadt osszetett dolog ez a psziches problemas viselkedes kigyogyitasa es nem is tudom h egyaltalan letezik e ra megoldas. Azt tudom h az akarat, igyekezet keves nagyon. Hiaba akaeom nem jobb ezt mar szamtalanszor tapasztaltam. Az akarat nem viselkedesszabalyozo ero. Talan uj gondolatok megismerese, uj szokasok stb. kialakitasa segithet de ez is lassan. Mindenesetre hihetetlen valtozekony a pszichem. A fo lenyeg hogy valamelyest jobb legyen de sajna nem vagyok tisztaba es kontrolt se tudok kifejteni arra h "ez mar rosszabb"... csak eszlelni tudom. A szervezetem jelez esetleg de a megoldasi utmutatot nem teszi melle. Eleg elcseszett egy dolog de ez van. Ugy erzem folyamatosan kell foglalkoznom ezzel (nem ugy h 0 25 magamat figyelem) hanem inkabb ugy h ha rossz iranyba megyek akkor korrigalni csak sajna nagyon ritka a jo pillanat. Az elfogadhatatlan amikor rosszul vagyok igy nem mukodik a "sz@rd le, ne doglalkozz vele" igenis kell mer ok nem erzik at ami velem van ilyenkor. Ezzel nem lehet nen foglalkozni mer diszfunkcionalis merhetetlenul. A gyogyszerbe nem hiszek bar ketsegtelen teny h segit de hiszek benne h anelkul is lehet jobb bar a legnagyobb ketsegbeeses kozepette persze gondolok arra. De tudom azt h amit gonsolok nem a valosag. Nyugodt allapotban nem akarnek gyogyszert mivel nyugodt allapotban kozelebb all a fondolkodasom a valosaghoz nem hagyom h a felelmeim vezessenek. Attol mer felkinaljak a lehetoseget nem biztos h azzal elni is kell mert nem ok vezetik az eletem hanem en.
Hat nem tudom lehet
Idézet tőle: SetapalcaEn a felelmtol felek nem tudom van e ennek valami neve.de nekem ez van.es felelem mindentol es mindenkitol.a maganytol a sotettol az egyedullettol az evestol az emberektol a sajat kutyamtol es meg sorolhatnam szoval mindentol ami csak van a vilagob.ez nagyon gaz....
Netán generalizált szorongás?
En a felelmtol felek nem tudom van e ennek valami neve.de nekem ez van.es felelem mindentol es mindenkitol.a maganytol a sotettol az egyedullettol az evestol az emberektol a sajat kutyamtol es meg sorolhatnam szoval mindentol ami csak van a vilagob.ez nagyon gaz....
Sziasztok!
Bocsi, hogy már egy éve nem írtam ide semmit. A fóbiám szépen lassan gyengülget, de egy eléggé masszív akadályba ütköztem, ami egy hibás gondolatomból adódik, és amíg ezt nem oldom föl, addig nem tudok tovább haladni.
Az lenne a kérdésem, hogy van-e köztetek olyan fiú, aki korban annyi, mint én (18-22 év körül), és szégyenlős hólyag szindrómában szenved? (paruresis, urofóbia, elég sok neve van..) Jó lenne, ha tudnék valakivel beszélgetni, aki sorstárs... Igazából a dokimmal már több, mint egy éve ezt a hibás gondolatot próbáljuk kijavítani, de egyszerűen nem tud átállni az agyam rá, és arra gondoltam hátha tudok valakivel beszélni, aki szintén ebben szenved. Ha lehet inkább privátban, nem túl könnyű erről beszélni. Azt olvastam amúgy a neten, hogy eléggé sok ilyen fóbiával rendelkező ember él, ami meglepett.
Köszi!
Ja, és BÚÉK meg minden, és utólag is boldog karácsonyt mindenkinek!!
Idézet tőle: boboÉn már azért is szorongok, hogy le fogok izzadni. Aztán bemegyek, ott ülünk egy teremben harmincan és mások fogdossák az orrukat, meg nézik, hogy leizzadtak-e. Baromi frusztráló. Egyszerűen nem tudom hova tenni, nem tudom magam mivel lekötni és nem is tudom leküzdeni. Van olyan, aki, ha meglát már az orrához nyúl, vagy lenéz, hogy leizzadt-e (csekkolja magát).. Nem értem és nem is fogom soha.. mindig arról álmodozom, hogy egy reggel felkelek és elmúlik ez az egész rémálom és végre élhetem az életem normálisan.
Amennyit szégyelltem már magam.. amennyi kellemetlenségem volt, egyszerűen borzasztó. Más egyszer leizzad akkor is elég neki, napokig emlékszik rá meg minden.. nekem meg folyton ebben kell élnem. Dezodorokból már szinte egy drogériás polcom van és semmit se használnak.. elkeserítő az egész. Nem nagyítom fel. Nézzétek meg a tv-ben Till Attilát a Bombában. Ott is mindig az orrukat fogdossák az emberek, meg nézik, hogy leizzadtak-e. Csak én folyton úgy érzem, mintha egy ilyen Bomba műsorban lennék és úgyis izgulok az emberek között.
Szerintem szorongásos beteg vagy azért izgulsz, izzadsz ennyire. Ha egy napra kipróbálnád a nyugtatót, természetesen orvosi receptre akkor fény derülne erre az eshetőségre. Beszélj a problémádról a háziorvosoddal vagy pszichiátereddel. Sajnos a mentális betegségek sokféle tünetet produkálnak, ha meg nincs semmi bajod, mi akkor is elfogadunk. 🙂
Üdv L
Nektek is volt olyan hogy,bekerültetek egy társaságba és kívülállónak éreztétek magatokat? mármint nem tudtatok mit mondani leblokkoltatok? rajtam a gyógyszer segit ezeken de félek ha nem szedem vissza esek inkább szedem őket tovább mostanába viszont egyre jobb ahogy szokom az embereket mert nekem szerintem csak ennyi kell hogy szokjam az embereket,hozzá teszem borzaztó természetem van ezért nem vonzok sok nők vagy embert
Én már azért is szorongok, hogy le fogok izzadni. Aztán bemegyek, ott ülünk egy teremben harmincan és mások fogdossák az orrukat, meg nézik, hogy leizzadtak-e. Baromi frusztráló. Egyszerűen nem tudom hova tenni, nem tudom magam mivel lekötni és nem is tudom leküzdeni. Van olyan, aki, ha meglát már az orrához nyúl, vagy lenéz, hogy leizzadt-e (csekkolja magát).. Nem értem és nem is fogom soha.. mindig arról álmodozom, hogy egy reggel felkelek és elmúlik ez az egész rémálom és végre élhetem az életem normálisan.
Amennyit szégyelltem már magam.. amennyi kellemetlenségem volt, egyszerűen borzasztó. Más egyszer leizzad akkor is elég neki, napokig emlékszik rá meg minden.. nekem meg folyton ebben kell élnem. Dezodorokból már szinte egy drogériás polcom van és semmit se használnak.. elkeserítő az egész. Nem nagyítom fel. Nézzétek meg a tv-ben Till Attilát a Bombában. Ott is mindig az orrukat fogdossák az emberek, meg nézik, hogy leizzadtak-e. Csak én folyton úgy érzem, mintha egy ilyen Bomba műsorban lennék és úgyis izgulok az emberek között.
Biztos, hogy ilyen szinten zavar ez másokat is, ahogy leírod? Mert az tény, hogy minket nagyon zavar, de sokszor pont a fóbia miatt felnagyítjuk a dolgokat. Én is sokszor azzal szembesülök, hogy jobban kedvelnek mások, mint azt alapból gondoltam volna. Ezzel a tévképzettel pedig mégjobban elzárjuk magunkat. Persze ha vissza is hallottad, hogy a hátad mögött beszélnek, akkor az is biztos így van. Hát kellemetlen, az tény.
Ha az ember egy egész napot végig izzad, akkor higiénia ellenére is szaglani fog nap végére. Erre napközbeni átöltözés, mosdás lenne megoldás, de erre persze általában nincs lehetőség. Mondjuk ez az izzadság felfogó tapasz nem hangzik rosszul (én is gondolkodtam már rajta, hogy kipróbáljam. talán drogériákban is árulnak, bár még nem néztem.) Mert azt ki tudod cserélni napközben. Fürdés helyett meg egy kis törülközés frissítőkendővel segíthet. Meg azt vettem még észre, hogy a műszálas ruhában látszik kevésbé a folt, viszont azok hajlamosak arra, hogy egyszerűen kivehetetlenül bennük marad a szag.
Sajnos az én környezetemben is szagolgatnak mások. Engem idegileg már teljesen kikészít... leküzdöm a reggeli hányingert, a félelmet, remegést, felülök a drága metróra és bemegyek az egyetemre és akkor elindul a bűz. Nem tudom megállítani....ég az arcom, mint atom és rosszul érzem magam. Folyton zavarban stb... a szaktársaim, ha meglátnak már folyton az orrukhoz nyúlnak. Nem tudok mit tenni ellene....
gyógyszertárból vettem most idros sprayt, anya vett még régen antisuodoricát, exodort.. .felkenem, kicsípi az érzékeny bőrömet és semmit nem használ. Semmi nem változik.......el vagyok keseredve. Nincsenek barátaim, kinéznek, kiröhögnek, kibeszélnek...
az előadásaimat ellógom, mert nem bírom 1,5 órán keresztül hallgatni, hogy de nem érzi? stb stb...
igenis igényes vagyok, fürdök, deózok, parfümözök, de nem tudok mit tenni. :((((((((((((((((((( és egész életemben ebben a kellemetlenségben lubickolhatok..... és akkor még h félénk vagyok vagy nincs önbizalmam csak rátesz egy lapáttal. Rámosolygok valakire és azt gondolja: Rohadt büdös vagy.....ah hagyjuk.
Szia áfonya_85!
Ha ilyen "jótanácsokkal" zaklatnak, mondd egyszerűen azt, hogy van, aki izgulósabb típus, és ez teljesen normális, az emberek nem egyformák.
Sziasztok!
Már rég jártam erre, csak most több dologban is újra magamra ismeretem. Írtátok az izzadást, pirulást, szemkontaktus kerülést. Ez mind meg van. Illetve érdekes, hogy különböző szituációkban változik, hogy épp melyik az erősebb. Akkor így szép sorban: izzadós rossz élményem nekem van több is még korai kamasz korra visszamenőleg is. Óriási folt a ruhán, amit alig győzök mivel takargatni.(Majd matek tanár kihív a táblához, hogy számoljam ki amit felírt. Természetesen a felső sorokba a kell folgozni...:)... jaj, de rossz volt) Ruha vásárláskor ez fontos szempont, hogy mi az amin kevébé fog látszódni az izzaság (feketén nem látszik amúgy, de nem lehet mindig csak azt hordani). Illetve volt már többször, hogy én éreztem, hogy egyszerűen büdös vagyok emiatt, (van az az eset amikor az sem segít, ha kenem rá sűrűn a dezodort) de olyan is, hogy láttam másokon, hogy szagolgatnak, vagy akár ki is beszélnek. Rettentő kellemetlen... Szervi oka biztos nincs. Haza érek a biztonságos kis kuckómba és minden rendben, nem izzadok. Ezt egyértelműen rá lehet a fóbia rovására írni.
A pirulást már írtam korábban a bemutatkozómban. Engem sajnos ez kínoz legjobban, eritrofóbiás vagyok és sokszor gátol a mindennapi dolgaimban 🙁 Főként nagy társaságban jön elő és jellemzően férfiak hatására. Van olyan, hogy üzletben nem merek beállni olyan sorba (vagy legalábbis nehezemre esik), ahol nagyjából korosztályombeli férfi a pénztáros. Félek, hogy fizetéskor elpirulnék és, hogy mit gondolnának rólam.
A szemkontaktus kerülés igaz, hogy Aspergeres tünet is, de annak egész más az oka. Szociális fóbia esetén azért nehéz tartani a szemkontaktust, mert zavarba jövünk tőle és reflexesen elkapjuk a tekintetünket. Egyszeűen, ha akarjuk se tudjuk erőltetni, hogy oda nézzünk. Ezzel szemben az autisták/aspergeresek azért tartják nehezen a szemkontaktust, mert nekik minél kevesebb külső ingerre van szükségük ahhoz, hogy tudjanak koncentrálni. Mert ők mindenféle külső hatást felfokozottan érzékelnek. Nem tudom, hogy sikerült-e jól vázolnom, hogy mit szeretnék mondani... De én így tudom, hogy náluk ez ezért van. (tapasztalatom ebben nincs) Persze olyan is van, hogy valaki aspergeres és egyben szociális fóbiás is
Most csak átfutottam a fórum új bejegyzéseit, de visszaolvasok hamarosan!
Ja! Azt akartam még írni, kérdezni, hogy nektek milyen gyakran fordul elő, hogy a fejetekhez vágják a látszó szorongásotokat/önbizalomhiányotokat? Nekem még mindig előfordul, így felnőtt fejjel is szeretik szóvá tenni. Gondolom ismerősek ezek a mondatok: "Izgul?" "Miért izgul?" "Ne izguljon már ennyire?" "Ne legyen már ilyen görcs?" "Ennyire nincs önbizalma?" "Legyen egy kis öbizalma!". Stb., stb. és ezek variációi. Nem tudok rájuk mit válaszolni és közhely, hogy annyit mondanak, hogy legyen önbizalmam, mert... és akkor itt következik valami gyenge érvelés, hogy pl. csinos vagyok, akkor lehetne önbizalmam. Szörnyű! Ezekkel a mondatokkal a világból ki lehet kergetni... Ti, hogy szoktátok kezelni mikor így valaki rátok száll? Én mostanában már csak rávágom, hogy igen, izgulok, mert ilyen vagyok. De sokan ezzel a válasszal sem tudnak mit kezdeni. Ott akarják helyben megváltoztatni a személyiségem, mintha azt ilyen könnyen lehetséges volna. Közben bele se gondolnak, hogy rátapintottak az egyik legnagyobb problémámra, amivel minden nap során meg kell küzdenem és valószínűleg egész életemben. Ez szerintem nagyon nem segít se nekem, se másnak, abban, hogy jobban legyen és elfogadja magát.
Szia parrot!
Először is nagyon köszönöm a tanácsot!!!! Nő vagyok 🙂 rád írhatnék, hogy mi a név?
Idézet tőle: VolKöszi a választ, jó tudni, hogy akkor ebben sem vagyok egyedül. Remélem azért egyszer mindketten javulunk ez ügyben, de jó tudni, hogy ez is a szociális fóbia része valószínűleg.
Nagyon szívesen, én meg annak örülök, hogy nem kell egyedül érezned Magad! Én a rehabon vagyok éppen, ha ezzel is történik valami, tájékoztatlak! :)
Köszi a választ, jó tudni, hogy akkor ebben sem vagyok egyedül. Remélem azért egyszer mindketten javulunk ez ügyben, de jó tudni, hogy ez is a szociális fóbia része valószínűleg.
Idézet tőle: VolSziasztok!
Új vagyok a blogon, és gyanítom, hogy szintén szociális fóbiás. Orvosnál nem jártam, mert az igazat megvallva nem sok értelmét látom. Sok helyen olvastam a tünetekről, és a legtöbb esetben illenek is rám. Hanem, van egy dolog amit nem tudok hova tenni, mert leginkább az asperger tüneteihez illik. Szóval nektek valaha volt olyan problémátok, hogy képtelenek voltatok tartani emberekkel a szemkontaktust? Egyáltalán nem személy függő, néha csak előfordul, főleg ha már hosszú ideje nem voltam emberek közt. Egyfajta idegesség is jár vele szinte alig tudok egy helyben megmaradni. Amióta az egyetemre kerültem 4 éve fordult elő elöször, és különösebben nincs előzménye, egyszerűen nem tudok rájönni, mi okozza, vagy mit tudnék vele tenni, amikor előfordul. Nagyon kínos, mert félek, hogy észreveszik, hogy egy egész órán át a füzetemet bámulom. Ha erőltetem, hogy felnézzek, szinte görcsösen el kell fordulnom. Nagyon kellemetlen és semmi racionális oka nincs. Egyébként az aperger többi tünete nem igazán illik rám. Szóval ha valakinél volt ilyen mi okozta, és mit tudott csinálni vele?
Szia Vol,
Én nem vagyok aspergeres, ellenben szociális fóbiám van és számomra már természetes dolog, hogy mindenki cipőjét jobban ismerem, mint az arcát. Tudom, nem segít, de nem tudtam vele mit kezdeni, elengedtem ezt ... Jobb napokon spontán javul a dolog, de maradéktalanul sose tűnt el még!
Sziasztok!
Új vagyok a blogon, és gyanítom, hogy szintén szociális fóbiás. Orvosnál nem jártam, mert az igazat megvallva nem sok értelmét látom. Sok helyen olvastam a tünetekről, és a legtöbb esetben illenek is rám. Hanem, van egy dolog amit nem tudok hova tenni, mert leginkább az asperger tüneteihez illik. Szóval nektek valaha volt olyan problémátok, hogy képtelenek voltatok tartani emberekkel a szemkontaktust? Egyáltalán nem személy függő, néha csak előfordul, főleg ha már hosszú ideje nem voltam emberek közt. Egyfajta idegesség is jár vele szinte alig tudok egy helyben megmaradni. Amióta az egyetemre kerültem 4 éve fordult elő elöször, és különösebben nincs előzménye, egyszerűen nem tudok rájönni, mi okozza, vagy mit tudnék vele tenni, amikor előfordul. Nagyon kínos, mert félek, hogy észreveszik, hogy egy egész órán át a füzetemet bámulom. Ha erőltetem, hogy felnézzek, szinte görcsösen el kell fordulnom. Nagyon kellemetlen és semmi racionális oka nincs. Egyébként az aperger többi tünete nem igazán illik rám. Szóval ha valakinél volt ilyen mi okozta, és mit tudott csinálni vele?
Kedves bobo!Amíg nem derül fény arra,mi okozza a nagyon erős izzadást/hormonális,stressz,stb../,addig próbáld ki ezt..
:A .... izzadásgátló párna teljesen más használati élményt nyújt. Anélkül, hogy befolyásolná a bőrének természetes működését a .... elnyeli és semlegesíti az izzadságot. Így a ...... nem csupán a zavaró izzadságfoltoktól véd, hanem védelmet nyújt a ruhájának is az elszíneződéstől. A nevet kipontoztam.Elvileg ez a ruhába tehető párna sokkal több segítséget nyújt,mint a spray.
Férfiakra jellemző,hogy jobban izzadnak,persze nem tudom,te az vagy -e.
Sziasztok!
Szociális fóbiás vagyok és pedagógusnak tanulok és kezd iszonyat nehézzé válni számomra ez az egész. Először azt hittem, hogy furcsa vagyok, azért nem kedvelnek mások, de rájöttem, hogy ez egyáltalán nem így van. Hosszas kutakodás után a neten végül beazonosítottam a személyiségzavaromat.
Közösségekben szorongok, izzadok, elpirulok, feszengek - Mit gondolnak rólam? Elítélnek és társaik.. sokszor gondolom azt is magamról ( a folytonos izzadás miatt), hogy büdös vagyok. 🙁 Napról-napra nehezebb és úgy érzem, hogy nem bírok küzdeni, feladom. Ha végigmegyek a folyosón mások fogdossák az orrukat... bárhová nézek csak megvető pillantások. Szeretnék jó tanár lenni, de így nem tudom, hogy leszek az, ha eleve azzal küszködök, hogy vajon jó illatú vagyok-e vagy sem, vagy szeretnek-e mások vagy sem.. el vagyok keseredve. 🙁
Idézet tőle: Krisztina1989Sziasztok!
Tanàcsot szeretnèk kèrni tőletek. Szociàlis fóbiàm van màr igen hosszú ideje. Az egèsz èletemre hatàssal van. Azt szeretnèm kèrdezni,hogy ti mit tennètek akkor,ha pl dràma ès egyèb játèkok vannak a munkahelyen ès nem tudnàtok rèszt venni rajta,mert annyira szorongtok,viszont kötelező ès mindenki jàtszik. Nem mondhatom el ott mindenki szeme làttàra,hogy mièrt nem akarom. Nem èrtenének meg és bolondnak nèznének. Kèrlek ìrjatok! Köszi
Szia Krisztina!
Én is szocfóbos vagyok.Én más véleményen vagyok, mint eggyütt érző sorstárs.Szerintem próbáld elkerülni a szituációt, amíg erősebb nem leszel. Az igazat ne mond meg, mert ők úgy sem értik meg.Találj valami kamu kifogást, hogy miért nem akarsz, részt venni benne.Vagyis szerintem max csak kisebb epizód szerepeket vállalj, és utána talán, nagyobb lesz az önbizalmad.Ne akarj elsőre nagyobb szerepet vállalni, és ne is mond el senkinek, hogy miért nem akarod.De kissebb szerepekre, be kell hogy ugorj, erről szól a szocfób, ezt minden erődet összeszedve be kell vállalni, különben nem lesz előrelépés.:) (lehet hogy amúgy se)
Sok sikert!!!
Talán nem is az a fontos, hogy mások mit gondolnak rólunk; talán csak azt tartjuk fontosnak, hogy mi mit gondolnánk magunkról, ha más szemével látnánk magunkat. Mintha bárki is pontosan ismerné gyenge pontjainkat, és csak arra várnának, mikor támadhatnának. A legtöbb ember szerintem valamennyire szoc.fóbiás, aki kevésbé, az általában kedves és megértő, hiszen ő is fél, aki nagyon az, jobban, mint te, az kegyetlenül viselkedik a gyengébbel, mert ő attól fél, hogy meglátják mennyire gyenge.
A jog és a köznapi élet ilyen esetekben 2 külön fogalom. A jog mind munkavállalói, mind munkaadói oldalról előír kötelességeket/kötelezettségeket, ezzel szemben a pletyka nem foglalkózik alanyi jogokkal.
Középvezető állás, még csak tanulgattam a dolgokat, és soha senkinek ott a m.helyen még csak meg sem említettem, hogy sárga lapos vagyok. Egyik nap a vezér felrendelt magához, a többi középvezető nagyon panaszkodott rám....külső forrásból megtudták, hogy van sárga lap, a vezértől pedig meg is kaptam a piros lapot. Csak az számít, hogy milyen a társaság, ha elfogadó, minden ok, ha geci a társaság, piros lap. Nemzetközi és állami cégeknél pedig általában le sem szarják, lehetsz akár pszichopata; a versenyszéra majdnem mindenben primitív
szerk: ez csak az én véleményem, és csak az egyik példám. általánnosítani nem szeretnék, de megfordultam nagyon sok szférában, ezt tapasztaltam. a másik meg az, ha nincs baj a melóddal, és ha a "hátrányod" miatt esetleg túl is teljesítesz, sem a jog, sem a pletyka nem érvényesül. főleg a mai világban, rohadt kevés a jó munkaerő
Itt a bibi nem vagyok jogász de szerintem kivitelezhetetlen a törvény, nem életszerű munkavállalói szempontból.
Rókafogta csuka valahol,mivel ha végső esetben Pl indítasz egy pert ,ha meg is nyered,biztos,hogy nem akarsz utána is ott dolgozni.
De lehet ,hogy tévedek és életszerű.
Jó, hogy vannak ezek a jogok...csak ha magától nem óhajtja betartani a munkáltató, akkor mit csinál az ember???
Pontosan ez a lényeg Kiscsillag!
Az - Elvileg illetve a Kellene
Elvileg ennek kellene lennie,(de a gyakorlatban bármi megtörténhet.Tapasztaltam már én is.)
A Munka Törvénykönyve
A személyhez fűződő jogok védelme
:http://www.hrsentinel.hu/mt/szemhez-fuz-jogok.html
Javítsatok ki légyszíves,ha hibásan értelmeztem a tövényt.
Idézet tőle: Kata 73Szia Krisztina!
Nekem a következő dolgok jutottak eszembe.
Nem tudom van -e olyan elfogadó, bizalmas kapcsolatod valakivel,akivel esetleg szituációs gyakorlatokat végezhetnétek?
Illetve- Volt valamilyen régebbi élményed amikor pl kinevettek,kicsúfoltak ?
Igazuk van a többieknek.Tényleg megéri kísérletezni,de meggondolandó kinek mondod el.
Elvileg a munkaadóknak ,ha tudomásukra jut a munkavállaló akár ilyen jellegű problémája, esetleg psz jellegű betegsége, ezeket az információkat bizalmasan kell / kellene kezelnie.Nem élhet vele vissza ,még ráutalás szintjén sem!
Épp az a gond, hogy elvileg. Gyakorlatilag pedig bármi lehetséges. A legjobbtól a legrosszabbig.
Idézet tőle: Kata 73
Elvileg a munkaadóknak ,ha tudomásukra jut a munkavállaló akár ilyen jellegű problémája, esetleg psz jellegű betegsége, ezeket az információkat bizalmasan kell / kellene kezelnie.Nem élhet vele vissza ,még ráutalás szintjén sem!
Ez ilyen egyszerű - lenne. Nekem, amíg dolgoztam, az üzemorvos tudta, miket szedek, és ő ugyan nem mondta el senkinek. Mégis x időnként a kollégák le-elmebetegeztek, főleg, amikor túlpörögtem. (Az alkohol-probléma nem volt ott érdekes, mert sokaknak volt.) Aztán én nem bírtam megmaradni a munkahelyen, szabályosan kirúgattam magam. Sikerült a leszázalékolás.
Csak azért írom, hogy óvatosan az infók kiadásával!
Szia Krisztina!
Nekem a következő dolgok jutottak eszembe.
Nem tudom van -e olyan elfogadó, bizalmas kapcsolatod valakivel,akivel esetleg szituációs gyakorlatokat végezhetnétek?
Illetve- Volt valamilyen régebbi élményed amikor pl kinevettek,kicsúfoltak ?
Igazuk van a többieknek.Tényleg megéri kísérletezni,de meggondolandó kinek mondod el.
Elvileg a munkaadóknak ,ha tudomásukra jut a munkavállaló akár ilyen jellegű problémája, esetleg psz jellegű betegsége, ezeket az információkat bizalmasan kell / kellene kezelnie.Nem élhet vele vissza ,még ráutalás szintjén sem!
Szia Krisztina! A lámpaláznak ez a formája nagyon gyakori, és nem néznek miatta bolondnak. Szóval nyugodtan elmondhatod.
De ahogy tomneto írja, ha ki bírod állni a félelmet, elmúlik a probléma. Előfordulhat, hogy egy-két alkalom is elég, és nyomtalanul elmúlik. Tehát megéri kísérletezni, bár megértem, ha nem pont a munkahelyeden akarsz.