Tartalmak létrehozásához (vagy Regisztráció) szükséges.

Depresszió

ElőzőOldal 39 / 39

.

Volt már kezdeményezés hogy páran innen találkozni, beszélgetni stb? Elvégre az tudja igazán ezeket a dolgokat aki benne van....

nem ellentmondásos, nekem (is) sikerült

Nekem ez kicsit ellentmondásos hogy van két diplomád, és 10 éve vagy depressziós. A kettő ki szokta zárni egymást, de mind1. Azt se értem igazán hogy akkor hogy van kedved munkához? Én is depis vagyok, de semmi kedvem dolgozni kb. Bár ez más miatt is lehet nálam. Az én esetem speciális.

Szia, ha megengedsz egy megjegyzést: Én is voltam depressziós, szóval tudom milyen. Nem hiszem hogy a volt szerelmed lenne a megoldás a bajodra. Lehet hogy ő okozta, de nem jelenti hogy ő is tudja megoldani. Az életben jönnek mennek emberek, szerelmek, történések, amik elmúlnak. Nem érdemes a múltban élni, hanem előre kell tekinteni. Sokan túléltek már szakításokat, igaz nem könnyű, de túl elhet élni, és vissza lehet állni a rendes kerékvágásba. Megértem ha most úgy érzed ő lenne a megoldás, és hogy nagyon nehéz, de próbáld így látni a dolgot, ahogy javasoltam. Jobb lesz egyszer, és elmúlik a depressziód is (ha valóban depressziós és nem valami komolyabb). Mikor szakítottatok?

Nem felelnél meg úgy sem. És akkor is létezel...

Akit mindenki szeret, azt senki sem szereti igazán...

Ja és nem mellékesen: megszabadulnék - mégha csak ideiglenesen - a sok embertől.... minek ember? Jól megvagyok én nélkülük is 😀

Ja, ebben igazad van kleó.... hogy nem megoldás.... de talán úgy mindenkinek "megfelelnék", ha "nem is léteznék". Van egy olyan mondás, aminek a lényege az, hogy a csendes embert mindenki szereti, aki nem beszél.... meg olyan is van, hogy ha nem létezel akkor tökéletes vagy... azaz ha nem nyilvánulsz meg, "mindenki szeret". Hát ebben van valami.... csak hogyan lehet azt megvalósítani? És "megéri" e vajon...? De akkor legalább tényleg "mindenki szeretne"....... hmmmmmm!

Nem megoldás, ha nem írsz. Kipróbáltam... 🙁

Úgy emlékszem, Zsolt írta az internetes topicba, h valahogy "rendeltetésszerűen" kell(ene) használni. Mit ne mondjak: fogalmam sincs, hogy is kellene csinálni.

Ja, amikor teljesen "eltűntem": nos, kiderült, sokan azt hitték, h már nem is élek! 😀 Pechjük van.

Ez tetszik Kleó 🙂

Most az jutott eszembe, hogy a Facebookról már az ismerőseim nagyrésze "kiutált", legalábbis azt a "részemet", amelyik Depressziós és Negatív. DE, hogy legyek pozitív, ha nem vagyok az...? Jó a kérdés, igaz? XD

Szóval egyetlen megoldást abban látom, ha nem írok SEMMIT a Facebookra, és igaza van Reménynek, hogy nem ír semmit, sőt jelen sincs "sehol", ő csinálja JÓL, bár arról fogalmam sincs, hogy hogy bírja ezt ki... de az is lehet, hogy letiltott engem...? Azt nem gondolnám, Ő nem olyan, de azért elképzelhető, de tényleg nem gondolnám. Igaziból akkor sem írt, míg fent volt. Én is így akarok tenni. Bárcsak összejönne... vajon akkkor mindenki követelné tőlem, hogy írjak neki...? Ha eltűnnék én is... valószínűleg igen. Mégsem akarok jelen lenni.

" ... mert 
nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár."

(Radnóti Miklós)

Annyira szomorú és letört vagyok... fel akarok adni mindent, de nem tudok csak úgy "kiszállni" az életből :'((( Nagyon el vagyok keseredve, és mégcsak azt sem tudom, hogy ezt mi okozza. Azt tudom, hogy mi volt a kiváltó oka a Depressziómnak (Az, hogy a Szerelmem nem írt, válaszra sem méltatott), most pedig már "ott tartok", hogy semmi nem érdekel, és már - sajnos - Ő sem tudna segíteni, még akkor sem, ha törődne velem és szeretne, de ráadásul erre sincs remény, így lehet hogy ebből soha nem fogok kijönni... kellene valami olyan segítség, ami egyszerűen jelenleg nem létezik. Nem tudom mi segítene... de ez már emberfeletti feladat lenne bárkinek. Nem akarok happy lenni, egyszerűen azért, mert Lelki fájdalmat érzek, és ezt "meg kell élnem", de ezt sokan nem értik meg és nem fogadják el.... ki akarok jönni ebből az állapotból, de nem kényszerrel.... Egyedül Ő tudna valamit tenni, de Ő nincs "sehol", és szerintem Ő sincs jól.... már mindegy, sikeresen eljutottam odáig, hogy mostanában egyre többet gondolok a halálra.... nem ölném meg magam, arra túl gyáva vagyok, de élni sem akarok.... :'(

Én gombnyomásra vagyok depressziós meg vidám. Ha a pszichiáter a szmájli gombot nyomja meg a gépén, akkor kacagok, ha a szomorú jelet, akkor a picsogástól kezdve az üvöltő zokogásig bármit produkálok nekik.

 

Szívesen! 

Értem. Én viszont elértem azt a kort, amiben még épphogy el tudnék fogadni egy hasonló fizikai külsővel, arccal rendelkező lányt, aki korántsem néz ki úgy, mint egy mama. Valójában a fiatalos arcok vonzanak. Hiába nem a külső számít, én akkor is ragaszkodom a vonzó archoz. 

Nem tudom mi a valódi oka a tőlük való félelmemnek. Bármikor kirobbanó agresszivitást, az önuralom hiányát érzem velük szemben, ami könnyen átmehet önbíráskodásba is. 

Gyermeket azért nem akarok, mert szerintem ebben az állapotomban nem tudnék apai kötelességeimnek maradéktalanul megfelelni. Csak teljes felelősséget szeretnék értük vállalni. Egy gyerek nem láthatja meg apja gyengeségeit, mert megrendülhet benne az apakép. Egyébként én is imádom a gyerekeket. Majd meglátom, hogy mi lesz...

Ez a kertészkedés engem se visz előrébb. Sokat gondolok rá, hogy majd egyszer valami komoly munkám lesz, amit örömmel fogok végezni. De csak ennyi... 

A munkanélküliség még az egyébként egészséges embert is depresszióssá, szorongóvá teszi. Nincs olyan stabil lekialkat,ami ezt sokáigbírná. A munkára úgy szoktunk gondolni, mint valami szükséges rosszra, de még a legvacakabb, leginkább nemszeretem munka is ad egy keretet, stabilitást, önbecsülést, valahová tartozást, célt. És nem mellesleg megóv a létbizonytalanságtól, ami szintén kikészíti az embert.

 

 

Gratulálok diplomáidhoz! Én a 30-as éveim végén járok. De nekem sincs munkám. Én viszont arra se vagyok képes, hogy legalább egy részmunkaidőst keressek. Bár itt is alig akad munka. Nagyon bátortalan vagyok, hogy komoly elhatározottsággal nekiinduljak. Ha szégyen, ha nem, az én kezemet bizony még mindig fogni kéne. Főként a férfiaktól való félelmem is gátol, hogy kimozduljak innen. Bár anyukám is annyi ellátást kap, mint én, de neki van munkája is. Így ő többet hoz haza. Engem is zavar ez, hogy még mindig csak itt tartok. De már annyira belefáradtam ebbe, hogy szinte semmi erőm nincs kimozdulni ebből a helyzetemből. Nagy kert, sok munka. A kinti teendők zömét én végzem. Nagyon szeretem csinálni, még akkor is, ha alig győzöm, és jól elfáradok benne. 

Az nekem sem a legfontosabb.

Engem nem zavar, hogy 10-15 évvel fiatalabbnak látszom. 

Én meg gyúrtam korábban, hosszú éveken át. 

Sok sikert kívánok hozzá! 

Értem, hát én szivesen elmondanám bárkinek őszintén, hogy miért nem tudok dolgozni, csak az a baj, hogy sokan nem hiszik el, hogy ez a betegség tud ennyire súlyos lenni, hogy ennyire korlátozza az ember életét.

Érdekes ez a bizottságos szereplés, mert már nekem is mondogatták, hogy miért nem próbálom meg leszázalékoltatni magamat, de azon kívül, hogy nem tudom, ezekkel a betegségekkel mire mennék, mennyire vennék figyelembe, ezen kívül ott van még az is, amit írtál, hogy én ott a bizottság előtt tuti, hogy leblokkolnék, annyira rám jönne a pánik, hogy nekem ott szerepelnem kell, azt se tudnám, mit beszélek és tuti, hogy elszúrnám.

Én mindig hazudok, hogy dolgozom, azt amit régen! Egyetlen dolgot árulok el magamról, csakis az anorexiát, hogy voltam anorex, mert tudják, hogy mi az + nem tekíntik őrültségnek, csak betegsegnek.

jól nézne ki, ha megkérdeznék, és én azt mondanám, nem dolgozok, beteg vagyok, skizó! 

Idézet tőle: layuda

Harmony, írtad, hogy te sem tudsz dolgozni és amikor megkérdezik, hogy hol dolgozol, akkor mindig elmondod őszintén, hogy sajnos nem dolgozol, mert ez és ez a betegséged. A kérdésem az lenne, hogy ilyenkor mit mondasz, mennyire részletesen mondod el, hogy mi a betegséged? Mert sajnos én sem tudok dolgozni és amikor megkérdezik, hol dolgozom, soha nem tudom, mit mondjak, mert ha csak annyit mondanék, hogy mert beteg vagyok, akkor úgyis megkérdeznék, hogy mi bajom, ha elmondanám, hogy szociális fóbia, depresszió, stb., akkor az emberek többsége azt se tudná, mi az a szocfób, azt meg nem olyan egyszerű 1-2 mondattal elmagyarázni, főleg úgy, hogy az illető meg is értse, hogy ezektől a betegségektől az ember miért nem tud dolgozni. Szóval te ilyenkor mit szoktál mondani?

 

Kedves Layuda,

igazság szerint legutóbb mikor voltam ilyen Bizottság előtt felülvizsgálaton, sajnos alig tudtam valamit mondani a bajaimról, szóval nem voltam "túl részletes" őszintén szólva, mert ott is kb leblokkoltam, és igaziból azt hittem, hogy tuti nem fogják megítélni a segélyt, pont ezért, mert alig tudtam elmondani mi a bajom. De legközelebb biztos, hogy felírom mik a bajaim, mert elég sok van, és ha sikerül, akkor elviszem egy papírra felírva, mivel sajnos nem biztos hogy el tudnám mondani ott. Nem csak azért, mert félek az emberektől, hanem azért is, mert ha több ember van, akkor én szinte nem is tudok beszélni semmiről sajnos 🙁 Igaziból nem tudom mit tanácsoljak, én csak azt tudom mondani, hogy legyél Nagyon Őszinte, az biztos, hogy nem hátrány. Én mindig őszinte vagyok. 🙂

Szörnyű ez a szociális fóbia. 🙁 Nagyon nehéz vele az élet..

Harmony, írtad, hogy te sem tudsz dolgozni és amikor megkérdezik, hogy hol dolgozol, akkor mindig elmondod őszintén, hogy sajnos nem dolgozol, mert ez és ez a betegséged. A kérdésem az lenne, hogy ilyenkor mit mondasz, mennyire részletesen mondod el, hogy mi a betegséged? Mert sajnos én sem tudok dolgozni és amikor megkérdezik, hol dolgozom, soha nem tudom, mit mondjak, mert ha csak annyit mondanék, hogy mert beteg vagyok, akkor úgyis megkérdeznék, hogy mi bajom, ha elmondanám, hogy szociális fóbia, depresszió, stb., akkor az emberek többsége azt se tudná, mi az a szocfób, azt meg nem olyan egyszerű 1-2 mondattal elmagyarázni, főleg úgy, hogy az illető meg is értse, hogy ezektől a betegségektől az ember miért nem tud dolgozni. Szóval te ilyenkor mit szoktál mondani?

kb. én is így vagyok, eljárok dolgozni és nem szeretnék összeomlani, tartom magam, ahogy tudom, de talán jó, hogy dolgozunk, hogy képesek vagyunk rá, akármilyen bajunk is van

jobbulást almakid:)

egy ismerősömre is rájön néha a vasárnapi depresszió

 

jó régóta nem írt senki ebbe a topikba, de most hirtelen nem találtam jobb helyet.

úgy általánosságban mondhatom, hogy minden nap küzdök a depresszióval, nincsenek már olyan szélsőséges hangulatváltozásaim, mint régen, csak átlagos napok és rossz napok váltakoznak. 

de még mindig olyan hirtelen tudnak rám törni a negatív gondolatok. 

bár ma hétfő van, de a hosszú hétvége utolsó napja, holnap munka. megfigyeltem magamon egy viszonylag rendszeres mélypontot, amit csak vasárnap délutáni depressziónak neveztem el. szinte minden hétvégét így zárok. szorongva, azzal a gondolattal, hogy lesz-e erőm másnap bemenni, és ha lesz is, van-e értelme. 

aztán elkezdődik a hét, én pedig mintha robotpilótára kapcsolnék. de valahogy nem érzem, hogy jelen vagyok a saját életemben. egyik hét telik a másik után, én pedig nem vagyok olyan jól, hogy képes legyek élni, de nem is értem el azt a mélypontot, hogy akár csak segítséget merjek kérni.

félek, hogy minden összeomlik. mintha egy biciklin ülnék és tekernék egyre, pedig már alig bírom és fáj, de muszáj, mert ha megállok, akkor a földre esem és minden borul, és nem tudom, talpra tudnék-e állni még egyszer, lenne-e, aki segít...

átkozott vasárnap délutáni hangulat húsvét hétfőn...

Teljesen új vagyok ezen a weblapon.Sok kérdésem lenne, főleg azokhoz akik voltak már itt, vagy épp bennt vannak.

Csak néhány : 10 éve szedek többek közt 2 mg-os Rivotrilt , sokat. 4x voltam a Klinikán 4x1 hónapot gyógyszerelvonáson és a szorongások csökkentése céljából Szintén hasonló osztályon.

Mennyiben más ez, mint Unoka Zsolt osztálya, hány hónap a kezelés, hányan vannak 1 szobában.Mennyire " nehéz esetek" vannak itt, hányan vannak egy foglalkozáson, milyenek az orvosok, ápolónők.Egyszóval mindent szeretnék tudni, mielött jelentkeznék ide. Ha tudtok segítsetek.

vagera2000, vagy egyoalu volt az orvosi kapcsolat, neem is depis, most kotottem ki

Kedves Sorstársak!

Elindult az év orvosa pályázat, ahol  jelöltem e honlapon is nagyon sokat segítő Dr. Ratkóczi Évát. Aki egyetért azzal hogy az év orvosa jelölést elnyerje - az astellas- díjat, az alábbi linken szavazzon rá. http://www.astellasazorvosokert.hu/szavazas - a listából az R betűnél találjátok. Mindenkinek köszi Azur

 

Szerintem érdemes elolvasni.

http://www.janovszki.hu/index.php/panikbetegseg

Utálom magam ezért, hogy ilyen rémesen tudom magam érezni, és nem tudom irányítani. Csak történnek velem a dolgok, úgy érzem elvesztem. És ez nem is én vagyok.

Sziasztok!

Én most nagyon "lent" vagyok, nem tudom miért, de az utóbbi időben nagyon magam alá kerültem, remélem javulni fog ez nemsoká.

Kedves Remény,

megértelek, amikor a kisebbségi érzésről írsz a betegség miatt. Nálam régen nem volt, de mostanában már inkább jelen van az az érzés, hogy én nem érek annyit mint a többi ember. Vagyis pontosabban fogalmazva ez régen is volt, csak nem a betegségem miatt. Mostanában ha tehetem nem osztom meg senkivel a mélypontjaimat, bár néha annyira "beleesek a depresszióba", hogy muszáj írnom róla, hogy megkönnyebbüljek. 😉 Régebben nagyon sokat panaszkodtam, talán nem voltam annyira érett, vagy nem tudtam úgy kezelni a helyzetemet, sokat szenvedtem, igen, ez is benne van, csak aztán finoman utaltak rá nekem, és magamtól is rájöttem, hogyha panaszkodom is, akkor finoman tegyem... tehát ne úgy hogy rázúdítom valakire. Nekem emiatt szoktak rossz érzéseim lenni, hogy nem adhatom ki a bánatom, a fájdalmam, ezért kitaláltam, hogy spontán leírok gondolatokat, hogy megfigyeljem az érzéseimet, hogy mi folyik át rajtam az adott pillanatban. Ez hatásos, és megnyugtató! A Depresszió és Pánik szavak nálam nagyon is ismerősek, hiszen én is velük élek. ;-o Próbálom olyan mederbe terelni őket, hogy még elviselhető legyen a mindennapi életritmusomban. Most ugyan nagyon fel van borulva egy napom, és a pánik és depresszió nagyon nagyban befolyásolja a hangulatomat. mondok egy példát: szeretnék menni valahová, vagy találkozni valakivel. Ekkor azonban jön az az érzés hogy feszültség, félelem és rossz érzések, pánik. Éppen ezért nem tudok elindulni otthonról. Sokszor megküzdök ezzel, de leküzdeni nem tudtam még. A másik pedig még az emberektől való félelem, szorongás. Sok ember között nem tudok meglenni. Nem tudom vajon ezen segíthetne bármiféle terápia, de sajnos itt ahol én élek, nem nagyon van lehetőség ilyesmire. Talán ha Pestre tudnék utazni, de a pánik miatt nem megy....... ami ugye "vicces", mert így meg semmi előre haladás nem lesz.

Visszatérve a betegség miatti kisebbség érzésre, nálam ez nem is annyira kisebbség érzés, inkább értéktelenség érzés, hogy én "rosszabb vagyok mint mások" ;-o
De nem szoktam soha eltitkolni hogy mim van. Mindig elmondom ha kérdezik, hogy mit dolgozom, én meg elmondom hogy (sajnos) nem dolgozom, hanem ez meg ez a betegségem. Nem is tudom mi a jobb elmondani, vagy eltitkolni, de én őszinte ember vagyok. 😉 Szóval ezért. Hát jó lenne nekem is vmi féle terápia de még attól is parázok hogy "gondot okozok" a szakembereknek, merthogy "velem kell foglalkozni". Hát nem vagyok egyszerű eset 😛 Azért Neked is meg Liliomnak is jobbulást kívánok! 🙂

Reagálok is irásodra, szakembernél is voltam nem rég, magánorvosnál, egyszerüen ő sem tudta kihozni a problémámat belőlem, szerintem pedig a pánikbetegség depresszióval is társulhat, sőt az egyik fajtája, nem veszitettem el a hozzátartozómat és a munkám is meg van, mégis visszaestem ebbe, 3 évig jó volt a cypralex gyógyszer, de februárban fokozatosan elveszitette hatékonyságát,  arixen,yarocen nem vált be,nyáron egész végig küzködtem, próbáltam akaraterővel legyőzni, de lehetetlen volt. Lehet, hogy én egy klinikai eset vagyok, de sajnos sorstárs...

Hát persze hogy érthetetlen, hiszen elnyomtad magadban, ezért vezetett szorongáshoz. Ez a lényeg. Nem is fogod tudni egymagad felszínre hozni amit te magad ástál el minél mélyebbre hogy sose kelljen vele többé szembenézned. Ezért kell a szakember.

Nagy különbség van aközött ha valaki klinikai depresszióban szenved vagy "csak" depressziós lesz mert elveszítette egy hozzátartozóját vagy a munkáját.

A depresszió meg a pánikbetegség nem egymás velejárói.

Elolvastam az irásodat, hát valóban egyszerüen érthetetlen az oka az én szorongásomnak, nem tudok semmiféle okot erre, de talán az, hogy az az oka, hogy depressziós az ember, és más jelenlétében arra jut, hogy valamiféle kisebbségi érzés jön elő, hogy beteg vagyok, és nem egészséges mint a többiek, akik körülvesznek.Lehet, hogy ez nevetséges, de azt hiszem, hogy különbözőek vagyunk e dologban is. A depresszióból  szerintem ezért nehéz kijönni sokaknak, mert már rég ebben az állapotban vannak, terápiás kezelésre is szerintem azok menjenek, akiknek még van kellő akaraterejük, hogy meggyógyuljanak, mert szerintem akaraterő kevés ehhez, akik nagyon benn vannak ebben a nyavalyában.

De van különösebb oka. Mindig van. A félelem és a szorongás közti különbség hogy a szorongás esetében a fenyegetettségi érzést kiváltó ok rejtett. Valamitől félsz amivel nem nézel szembe és elfojtod. Az elfojtások neurózist okozhatnak. Az ember tudja hogy nem normális ok nélkül szorongani és igyekszik minél hamarabb racionalizálni a félelmét, ezért tudat alatt elhiteti magával hogy azért szorong mer fél zsúfolt helyre menni. Ez rossz mert saját magát hozza vele kellemetlen helyzetekbe, de legalább ráfoghatja hogy azért szorong mert ő pánikbeteg és fél a tömegtől. A másik amit a szorongás megmagyarázására használnak az a fóbia. Fél a pókoktól, az egerektől, a kígyóktól, pedig soha egyik sem ártott neki, de könnyebb ezt mondani mint feltárni hogy mi vezetett idági. Ezek a hamis magyarázatok öhbeteljesítő jóslatok.

ElőzőOldal 39 / 39