Depresszió
Úgy gondolom, a más környezeten van a hangsúly. Most sajnos külföldön élünk, nagyon utálok itt lenni, nem találom a helyem, itt csak egy idegen vagyok, nagyon vágyom haza, ha haza költözhetnénk, az biztos javítana rajtam, mert érezném, hogy otthon vagyok, a megszokott helyemen, a szülővárosomban, ami a biztonságot jelenti nekem, világ életemben ott éltem, és nekem nagyon fontos a megszokottság, otthon több mindent el tudnék intézni én is, jobban tudnék az emberek felé nyitni, mert nem lenne az a nyelvi akadály, ami itt mindenben gátol. Még egy egészséges embernek is nagy kihívás egy idegen országban boldogulni, megszokni, beilleszkedni, hát még egy hozzám hasonló beteg embernek, azt érzem, hogy ez nem nekem való, nekem nem itt van a helyem.
Úgy gondolom, a más környezeten van a hangsúly. Most sajnos külföldön élünk, nagyon utálok itt lenni, nem találom a helyem, itt csak egy idegen vagyok, nagyon vágyom haza, ha haza költözhetnénk, az biztos javítana rajtam, mert érezném, hogy otthon vagyok, a megszokott helyemen, a szülővárosomban, ami a biztonságot jelenti nekem, világ életemben ott éltem, és nekem nagyon fontos a megszokottság, otthon több mindent el tudnék intézni én is, jobban tudnék az emberek felé nyitni, mert nem lenne az a nyelvi akadály, ami itt mindenben gátol. Még egy egészséges embernek is nagy kihívás egy idegen országban boldogulni, megszokni, beilleszkedni, hát még egy hozzám hasonló beteg embernek, azt érzem, hogy ez nem nekem való, nekem nem itt van a helyem.
Idézet tőle: layudaA meleget én sem szeretem és nem is birom, még inkább kiszívja még azt a kis energiát is, ami akad bennem.
Ez a kimozdulás nehéz kérdés, tudom, hogy kellene, meg tudom, hogy a begubózás nem jó, de hiába tudja az agyam, ha lelkileg meg fizikailag nincs hozzá semmi erőm, legszivesebben jól besötétítenék a szobában és ki sem mozdulnék még onnan sem.
A gyerekek annyira nem igénylik a kimozdulást, mert a nagyobbik olyan iskolába jár, ahol egész napos az iskola, este 6 órakor jön haza, a kicsi meg inkább nyugodtabb természetű, neki elég az, hogy az oviban szinte egész délelőtt kint vannak az udvaron. Hétvégente van, hogy a férjem elmegy velük ide-oda, nagy ritkán én is elmegyek, ha esetleg olyan programról van szó, ahol nem nagyon kell emberek közé menni, de a másik nagy problémám még az, hogy ha autóval kell utazni, akkor iszonyúan pánikolok, ha már fel kell menni az autópályára, akkor végem van. Egyszer, pár éve volt a pályán egy balesetünk és azóta elég súlyos pánikrohamaim vannak az autózástól.
Értem, hát igen, így valóban nagyon nehéz... Nálam is szokott néha olyan lenni, hogy legszívesebben elsötíteném a szobát, és ki sem mozdulnék onnan. De mondjuk vásárolni kimondottan szeretek, de persze csak akkor, ha senki nem szól hozzám közben. 🙂 Nekem azzal van inkább bajom, hogy nehezemre esik elkészülődni, felöltözni. Nem egyszer volt már olyan, hogy nagy nehezen felöltöztem, de aztán az istennek se tudtam mégsem rávenni magam arra, hogy elinduljak, így aztán otthon maradtam végül...
Mondjuk az autótól, meg úgy általában a közúti közlekedéstől én is félek. A tömegközlekedést sem szeretem, főleg ha sokan vannak a járműveken, ahová csak tudok inkább gyalog járok.
Azért az jó, hogy családosan néha kimozdulsz otthonról, ez is több mint a semmi. Én pl. azt szoktam néha csinálni, hogy amikor már "megőrülök" a négy fal közt, akkor kisétálok itt a közelbe egy olyan helyre, ahol kávéautomata van, iszom egy kávét, aztán hazajövök. Végülis ez is egy kimozdulós program. 🙂
Idézet tőle: HuligánSzerintem a munka még segíthet is. Sokáig nem dolgoztam, csak ültem otthon és azt mondogattam, hogy depressziós vagyok, nem is tudnék dolgozni. Ez be is jött, tényleg nem tudtam se dolgozni se semmit. Csakhogy sajna a boltban nem adnak kenyeret a diagnózisomra...nem könnyű nap mint nap bejárni dolgozni (sok a hülye) 🙂 de muszáj mert így pénzem is van és elfoglalom magam. Talán még hasznos is amit csinálok. Egyébként az elején főleg nagyon nehéz volt, főleg a hajnal 4-kor kelés. Ma már úgy gondolom, az lenne a rosszabb ha nem mehetnék, nem lenne semmi motivációm élni se.
Hát vagy pont az ellenkezője, még rosszabb lenne minden. Így is rossz, plusz még ehhez hozzájönne a korán kelés is, ill. a főnökök csesztetése nap mint nap. Persze nem mondom, hogy ez mindenkinél így lenne, de nálam tuti, hogy így lenne. Neked akkor szerencséd volt ebben a tekintetben.
A meleget én sem szeretem és nem is birom, még inkább kiszívja még azt a kis energiát is, ami akad bennem.
Ez a kimozdulás nehéz kérdés, tudom, hogy kellene, meg tudom, hogy a begubózás nem jó, de hiába tudja az agyam, ha lelkileg meg fizikailag nincs hozzá semmi erőm, legszivesebben jól besötétítenék a szobában és ki sem mozdulnék még onnan sem.
A gyerekek annyira nem igénylik a kimozdulást, mert a nagyobbik olyan iskolába jár, ahol egész napos az iskola, este 6 órakor jön haza, a kicsi meg inkább nyugodtabb természetű, neki elég az, hogy az oviban szinte egész délelőtt kint vannak az udvaron. Hétvégente van, hogy a férjem elmegy velük ide-oda, nagy ritkán én is elmegyek, ha esetleg olyan programról van szó, ahol nem nagyon kell emberek közé menni, de a másik nagy problémám még az, hogy ha autóval kell utazni, akkor iszonyúan pánikolok, ha már fel kell menni az autópályára, akkor végem van. Egyszer, pár éve volt a pályán egy balesetünk és azóta elég súlyos pánikrohamaim vannak az autózástól.
Nekem is van szoc. fobiám. Nekem is nehezemre esik, ha emberek közé kell menjek. De ellenben kissé azért vágyom is rá. Az energiahány, motiválatlanság rám is jellemző.
Egy vesszőkosarat többre értékelek, mint egy műanyag rekeszt. Szeretem a természetes anyagokból készült használati tárgyakat.
Kedves Infinity.
Jó olvasni a soraidat, és azt is, hogy ennyire együttérző vagy a többiekkel is. Sajnos ez a viselkedés már egyre jobban kihalóban van az embereknél. Valóban mindenkinek más a problémája, igaz akadnak hasonlóságok is olykor köztünk, szerintem ezért is jó ez az oldal, mert meg tudjuk beszélni ezeket a dolgokat egymással.
Kosárfonó tanfolyamok szerintem most is léteznek, bár benne van a nevében, hogy tanfolyam, szóval ez akkor mégsem teljesen ugyanaz, mint ahol te voltál.
Layuda esetét illetőleg pedig én is úgy gondolom, hogy egy kis környezetváltozás néha jót tenne neki, hogy egy kicsit néha kimozduljon a négy fal közül. Nem messzire, csak ott a közelben, aztán lehet, hogy idővel messzebbre is el tudna majd néha menni. Ha nekem lenne egy kapcsolatom, akkor jobban rá tudnám szánni magam, hogy kimozduljak itthonról, bár Layuda írta, hogy a férjével azért el szokott menni vásárolni. Vele legalább biztonságban érzi magát, lehet többször kellene együtt elmenniük ide-oda...
Egyébként én sokszor gondolok arra, hogy de jó lenne láthatatlannak lenni, úgy szívesebben elmennék szinte bárhová. Nem kellene szóba állni más emberekkel, nem bámulnának engem. Mert néha úgy tudnak bámulni egyesek, mint akik még nem láttak sosem embert... Pedig semmi bámulnivaló nincs rajtam szerintem, na mindegy.
Tegnap akartam írni de már nem maradt erőm.
Szóval meg akartam köszönni hogy ilyen kedvesek voltatok és támogatóak.
Mikor olvasom ami veletek történik mindig szeretet ébred a szívemben.
És kívánom bárcsak segíthetnék.
Ez most jutott az eszembe hogy régen volt ilyen népművészeti egyesület ahova hétvégén el lehetett menni és lehetett szővőszéket használni, fonni, gyertyát önteni, hímezni, papírmaséból készíteni bábokat ilyesmi, és ott nagyon jól éreztem magamat.
Azt például most is bevállalnám mert nagyon jó nyugodt hangulata volt és élveztem.
Senki nem szólt bele semmibe. Sok gyerek is volt.
Nem tudom most van-e ilyen.
Szóval ott a kukoricabábokon át a kosárfonásig mindent ki lehetett próbálni.
Nekem most esett le hogy ez sokat segített anno az önértékelésemben.
Meg türelemre tanított. Mellesleg azóta is emlékszem szinte mindenre és legszívesebben újra megpróbálnám.
Ami elkészült azt megtarthattuk és hazavihettük. Ez szerintem tök jó.
Sőt akár el is lehet adni ami elkészül.
Akár ebay-en is. 🙂
De jó lenne ha lenne ilyen. Biztos van valami ilyesmi.
Kedves Layuda.
Nagyon megérintett amit írtál.
Szerintem nem kell azzal törődni hogy „egészséges” emberek mit gondolnak mert ők nem szenvednek úgy mint te. Valószínüleg el sem tudják képzelni mennyire fáj.
„amikor hányan vannak olyanok, akik nagybetegen is mennek és csinálják vagy akiknek van egy beteg gyerekük vagy más beteg hozzátartozójuk ”
Ez csak akkor igaz ha belül nem szenvednek úgy mint te.
Tehát én úgy gondolom hogyha valaki nem csupa lelki fájdalom belül akkor akár nagybetegen is simán el tud menni dolgozni mert csak a „fizikai” betegsége zavarja.
Én is ilyen vagyok ha jó passzban vagyok (akkor nem gondolok a gyengeségemre és nem is értem hogy hogy lehettem gyenge). Olyankor majdnem mindent kibírok és erős vagyok (egy ideig).
Aztán meg jön az ellentéte. Akkor meg csodálkozok hogy hogy tudnak mások egyáltalán élni folgozni stb. félelmek nélkül.
És nem tudok emberek közé szenvedés nélkül menni (kivéve ha teljesen meg tudok bízni bennük). De ezek ugye érzelmek. Az nem látszik kívülről.
Szóval szerintem ha ezek a... rossz érzések és félelmek leuralnak akkor nem kell kötelezni magunkat semmire csak arra amit biztosan képesek vagyunk elérni.
Apró dolgok.
Emiatt ne legyen bűntudatod.
Lehet egy kis kikapcsolódás más környezetben segítene.
Igen én örököltem valamennyit, de abból muszáj volt idővel vennem egy lakást, mert nem tudtam együtt élni apámmal. Egy ideig nagynénémnél laktam, de azzal se jöttem ki. Mindketten munkamániások, így ez talán nem olyan meglepő. 🙂 Mivel egész életükben dolgoztak, így viszonylag jól kerestek, ezért szerencsére tudtak mindig is takarékoskodni. De azt én sem tudtam elviselni, hogy mindenbe bele akartak szólni nekem, ezért voltam kénytelen külön menni tőlük.
Mondom ez a baj, hogy sokan nem képesek megérteni, hogy nem dolgozhat mindenki, meg persze azt mondják, hogy ugyan nincs neked semmi bajod, dehogy vagy te beteg...Fogalmuk sincs a dolgokról.
Nem hiszem, hogy csökkent lenne az értelme édesanyádnak, inkább az lehet, hogy neki más a felfogása a világról, ő bele tudott illeszkedni ebbe az elfuserált világba, mi viszont sajnos vagy nem sajnos nem tudunk. Nemrég olvastam egy ide illő érdekes hozzászólást a neten, így szólt:
"Az igazi depressziósok hősök, mert nem engedik meg maguknak azt a luxust és önbecsapást, hogy jól érzik magukat egy rothadó és teljesen halálra ítélt társadalomban mentálisan torz és aberrált embertársaik között.
Így ők szenvednek az elbutult tömegek miatt leginkább.
S ugye magányosak, hiszen a többiekkel ellentétben vannak értékeik.
S itt már nem is depressziós emberekről beszélek, hanem normális emberekről, akiknek vannak egészséges igényeik és gondolataik csak nem tudják őket megélni a sok őrült, gonosz ember között."
Hát valóban van benne valami, és bizony nem is kevés... :S
"Sokan nem képesek megérteni, hogy nem mindenkinek való a munka, én ezért is kerülöm pl. a munkamániásokat, mert csak felidegesítem magam mindig rajtuk. Meg azok is idegesítenek, akik folyton csak panaszkodnak, hogy jaj, holnap megint meló, meg jaj nincs időm semmire, annyit melózok... Na erre nekem nincs szükségem."
Valamiből el kell tartanod magad, nem? Tudom hogy szar, én se dolgoznék, de mit csinálsz? Vagy örökölsz, vagy jófej szüleid vannak, vagy dolgozol. Nem tudom te hogy tudod megoldani hogy nem dolgozol és van még pénzed is, de kíváncsi lennék rá. Nekem anyám folyton jön az idióta vallásos szövegével, hogy karmikusan neki tartozok, merrt kihasználom őt hogy az ő házába lakom. Állandó rettegésben élek hogy anyagilag mikor fenyít be, és mondja hogy menjek el otthonról, vagy nem kapok több kaját. "amíg az én kenyeremet eszed". A legnagyobb vágyam az lenne ha lenne önálló egzisztenciám és beinthetnék neki, hogy ezt neked. Le vagy szarva, amugy is utálom, mert egy diktátor. Nem érdekelne ha meghalna. El van mérgesedve kettőnk közt a viszony. Éne nem kihasználom, minden vágyam hogy külön éljek, csak nem tudja felfogni hogy beteg vagyok, és nem vagyok képes önálló egzisztenciát csinálni. Lehet hogy azért mert csökkent az értelme? Nem lehet, hanem biztos. Ettől függetlenül ő a főnk, és ő diktál. Úúúúúúgy utálom ezt az egészet. Szar az élet. Öngyilkosság forever.
Egy igazi depisnek semmihez sincs kedve. Bár sok válfaja lehet. Rajtam leginkább az mutatkozik meg, hogy kb semmihez nincs kedvem, meg erőm. Írák a behavioristák, hogy ez a büntető stimulusok miatt van. Tul.képp a túl sok büntető és túl kevés megerősítő a depresszió alapja. Mondjuk nekem az a korai ébredéses történet, az önvádlás meg ezek régebben voltak jellemzőek, mostanában nem. Nem mellesleg az antipszichotikumok után még nem álltam helyre, és maradt a gondolkodási, tanulási zavar, motivációszegénység. Ezek nagyon aggasztanak, pedig (nem felvágásból, csak info átadás miatt) tehetségesnek mondanak. Volt idő mikor képes lettem volna megváltani a világot. Nem is önmagában a depresszió vagy a betegség zavar, hanem annak a tudata hogy többre lennék képes, sokkal többre.
Idézet tőle: layudaÉn azért nem tudok dolgozni, mert a depresszión kívül többek között szociális fóbiás is vagyok, nem tudok emberek közé menni, képtelen vagyok mások előtt szinte bármit csinálni, fizikai rosszullét vesz elő, leblokkolok, teljesen végem van. Mondhatni, a négy fal között élem az életem, még a lakásból sem nagyon tudok kimozdulni, annyi, hogy a kisebbik fiamat elviszem az oviba meg délben elmegyek érte, de ezt is hátsó, kerülő úton, ahol senki se jár, boltba a férjemmel együtt és nagyjából ennyi. Írtad a sétát meg a sportot, hát, nekem szó szerint semmihez nincs kedvem, meg energiám, az itthoni házimunkát elvégzem, de azt is csak muszájból, általában délelőtt, amikor egyedül vagyok és nyugalom van. Az én életcélom, nagyon sokszor érzem úgy, hogy pont az, amit a viccben írtál, csak nekem még az se sikerülne, már túl vagyok rajta, úgyhogy tapasztalatból írom.
Hát igen, így azért persze érthetőbb minden. Én ugyan megyek időnként emberek közé, de ált. rosszul érzem magam köztük, és csak akkor nyugszom meg kissé, miután hazaértem. Pl. most jöttem meg az előbb egy plázából, mivel sajnos muszáj volt kimozdulnom, mert gyógyszertárba kellett mennem, meg venni pár dolgot, de alig vártam, hogy végre hazaérjek. Igaz most nagyon meleg is van kint, és azt sem szeretem.
Egy kicsit azért jó lenne, ha néha kimozdulnál, nem feltétlenül messzire, hanem csak esetleg ott valahol a környéken. Jó tudom ez is nehezedre esik, de nem jó, ha teljesen begubózol...
A gyerekekkel nem is szoktatok elmenni sosem sehová? Nem igénylik? Vagy az apjuk viszi el őket inkább? De legalább a házimunkával le tudod foglalni magad valamennyire, már ez is valami...
Én azért nem tudok dolgozni, mert a depresszión kívül többek között szociális fóbiás is vagyok, nem tudok emberek közé menni, képtelen vagyok mások előtt szinte bármit csinálni, fizikai rosszullét vesz elő, leblokkolok, teljesen végem van. Mondhatni, a négy fal között élem az életem, még a lakásból sem nagyon tudok kimozdulni, annyi, hogy a kisebbik fiamat elviszem az oviba meg délben elmegyek érte, de ezt is hátsó, kerülő úton, ahol senki se jár, boltba a férjemmel együtt és nagyjából ennyi. Írtad a sétát meg a sportot, hát, nekem szó szerint semmihez nincs kedvem, meg energiám, az itthoni házimunkát elvégzem, de azt is csak muszájból, általában délelőtt, amikor egyedül vagyok és nyugalom van. Az én életcélom, nagyon sokszor érzem úgy, hogy pont az, amit a viccben írtál, csak nekem még az se sikerülne, már túl vagyok rajta, úgyhogy tapasztalatból írom.
Idézet tőle: layudaSzia Zoli! Nagyon szimpatikusak a hozzászólásaid és nagyon irigyellek azért, hogy létre tudtál hozni magadnak egy olyan világot, ahol jól tudod érezni magad és főleg, hogy nem ostorozod ezért magad, hanem elfogadod ezt a felállást.
Nekem folyamatosan lelkiismeret furdalásom van azért, mert már 35 éves leszek és még mindig nem tartok sehol, nem tudok felmutatni semmit, a betegségek miatt én sem tudok dolgozni, a férjem tart el, sokszor önállótlan vagyok, nem vagyok képes a saját lábamra állni. Nincs semmihez energiám, olyan vagyok folyton, mint egy mosogatórongy, de kedvem sincs semmihez, nem tud lekötni semmi, nem motivál semmi, és sokszor azt gondolom, hogy az ilyen életnek nincs semmi értelme, nincs velem előrébb senki, sőt inkább csak egy teher vagyok, mások életét is csak megnehezítem. Amit a munkavállalásról írtál, hogy mit gondolnak arról mások, hogy nem dolgozok, arról azt tudom írni, hogy sokszor én magam is azt gondolom, hogy milyen ember vagyok én, hogy nem vagyok képes dolgozni, amikor hányan vannak olyanok, akik nagybetegen is mennek és csinálják vagy akiknek van egy beteg gyerekük vagy más beteg hozzátartozójuk, akiről gondoskodniuk kell és nincs választásuk és egyszerre akár több helyen is dolgozniuk kell, plusz még a lelki terhet is kibírniuk. Ilyenkor nagyon szégyenlem magam, hogy én meg itt állok és képtelen vagyok arra, hogy dolgozzak, el sem tudom képzelni, hogy mihez kezdenék, mi lenne velem, ha a férjemmel vagy a gyerekeimmel történne valami, egyrészt lelkileg nem bírnám ki, másrészt meg nem tudnám magam eltartani.
Szia Layuda.
Köszönöm a dícséreted. 🙂
És bár igaz, hogy sikerült létrehoznom magamnak egy számomra viszonylag élhető kis világot, de azért ez is messze van még attól, amit valójában szeretnék. De tény, hogy így szabadabbnak érzem magam, és ez nagyon fontos a számomra. Nyugi én meg csak szülői segítséggel vagyok meg így egyedül, szégyen vagy nem szégyen, dehát ez van... Nekem sincs szinte semmihez energiám, és olyan céltalan minden a számomra. Persze elfoglalom magam ezzel-azzal, de nem az igazi az egész. Neked legalább van társad, pontosabban férjed, azért ez nagy segítség a számodra gondolom. Nekem így a jó, hogy akkor kelek reggel, amikor csak akarok, és tulajdonképpen azt csinálok egész nap, amit csak akarok. Mondjuk én nem igazán szeretek emberek közé menni, vásárolni is sokszor inkább csak késő este megyek, amikor már nincs olyan nagy forgalom a városban. Régebben rengeteget jártam koncertekre, amit ugyan nagyon szerettem, de valamennyire már elment a kedvem tőle, és az utóbbi időben már kevesebbet járok. Nem szeretem, ha nagy a tömeg, lökdösődnek, tolakodnak, beállnak a másik elé, stb...
Én úgy szoktam kicsit megnyugodni, hogy amikor már minden bajom van, vagy nem tudom elfoglalni magam semmivel, akkor elmegyek egy kicsit sétálni a környéken. Ez többnyire segíteni szokott. Utazni viszont nem igazán szeretek, főleg tömegközlekedéssel nem, így ahová csak tudok leginkább gyalog járok...
A munkavállalással én úgy vagyok, hogy azért sem megyek el dolgozni sehová sem, mert úgyis kilépnék mindenhonnan 1 hónap után, szóval teljesen feleslegesnek tartom. Meg én nem viselem el, ha ki akarnak oktatni, meg folyton lecsesznek, hiába végzem szerintem egész jól a munkámat. De ez már múlt idő szerencsére, 2003 óta "szabadúszó" vagyok, nem kell nekem soha többé egy főnök sem.
Igen ez igaz, hogy mások még betegebben is dolgoznak, de ez engem valahogy nem igazán hat meg, nekem nincs hozzá kedvem, és kész. 🙂 Ja meg főleg gyomrom nincs hozzá... 🙁
Sokan nem képesek megérteni, hogy nem mindenkinek való a munka, én ezért is kerülöm pl. a munkamániásokat, mert csak felidegesítem magam mindig rajtuk. Meg azok is idegesítenek, akik folyton csak panaszkodnak, hogy jaj, holnap megint meló, meg jaj nincs időm semmire, annyit melózok... Na erre nekem nincs szükségem.
Írod, hogy gyerekeid is vannak, és mégis ilyen vacakul érzed magad? Pedig ha egy gyerek, /pláne több is/ nem életcél, akkor mi lehetne az életcél? Erre van egy jó, igaz morbid vicc, hogy az én életcélom a halál. 🙂
Ez tényleg nem jó, hogy hasztalannak érzed magad, pedig nem vagy az, hiszen családod van, nekik is szükségük van rád.
Ez a mosogatórongy érzés számomra is ismerős, nem vagy te is vérszegény esetleg? Vagy az immunrendszered túl gyenge? Sportolsz esetleg valamit? Vagy ahhoz sincs energiád? Nekem pl. ahhoz sincs...
Szia Zoli! Nagyon szimpatikusak a hozzászólásaid és nagyon irigyellek azért, hogy létre tudtál hozni magadnak egy olyan világot, ahol jól tudod érezni magad és főleg, hogy nem ostorozod ezért magad, hanem elfogadod ezt a felállást.
Nekem folyamatosan lelkiismeret furdalásom van azért, mert már 35 éves leszek és még mindig nem tartok sehol, nem tudok felmutatni semmit, a betegségek miatt én sem tudok dolgozni, a férjem tart el, sokszor önállótlan vagyok, nem vagyok képes a saját lábamra állni. Nincs semmihez energiám, olyan vagyok folyton, mint egy mosogatórongy, de kedvem sincs semmihez, nem tud lekötni semmi, nem motivál semmi, és sokszor azt gondolom, hogy az ilyen életnek nincs semmi értelme, nincs velem előrébb senki, sőt inkább csak egy teher vagyok, mások életét is csak megnehezítem. Amit a munkavállalásról írtál, hogy mit gondolnak arról mások, hogy nem dolgozok, arról azt tudom írni, hogy sokszor én magam is azt gondolom, hogy milyen ember vagyok én, hogy nem vagyok képes dolgozni, amikor hányan vannak olyanok, akik nagybetegen is mennek és csinálják vagy akiknek van egy beteg gyerekük vagy más beteg hozzátartozójuk, akiről gondoskodniuk kell és nincs választásuk és egyszerre akár több helyen is dolgozniuk kell, plusz még a lelki terhet is kibírniuk. Ilyenkor nagyon szégyenlem magam, hogy én meg itt állok és képtelen vagyok arra, hogy dolgozzak, el sem tudom képzelni, hogy mihez kezdenék, mi lenne velem, ha a férjemmel vagy a gyerekeimmel történne valami, egyrészt lelkileg nem bírnám ki, másrészt meg nem tudnám magam eltartani.
Idézet tőle: InfinityNem akartam udvariatlan lenni csak most tudtam válaszolni.
„
Szerintem írj ki magadból bátran mindent, amit úgy érzel, hogy ki kell írnod. Így talán meg is könnyebbülsz kicsit.
„Ha tényleg őszinte akarok lenni akkor le kellene írjam.
És ez nagyon fáj most.
Leginkább mert szégyellem.
Másik topicba megy.
Persze ez érthető, hogy még így ismeretlenül sem mindig szívesen beszél az ember a fájdalmairól. De az okosok szerint már az is segít, ha beszélünk a fájdalmainkról másoknak. Nem hiszem, hogy itt bárki is annyira elítélne érte téged, főleg így, hogy mi is hasonló problémákkal küszködünk...
Nem akartam udvariatlan lenni csak most tudtam válaszolni.
„
Szerintem írj ki magadból bátran mindent, amit úgy érzel, hogy ki kell írnod. Így talán meg is könnyebbülsz kicsit.
„
Ha tényleg őszinte akarok lenni akkor le kellene írjam.
És ez nagyon fáj most.
Leginkább mert szégyellem.
Másik topicba megy.
Idézet tőle: InfinityKöszönöm.
Néha amúgy tökre leszarom amit mások gondolnak csak aztán jön a kijózanodás és égek mint a rongy. Vagy nem is tudom. Tegnap is nagy hülyeséget csináltam.
Az a baj hogy néha „jól” vagyok és olyankor hülyének érzem magamat amiatt hogy máskor meg padlót fogok, nem is értem hogy hogyan. Mintha nem is én lennék de én vagyok és szégyellem magamat miatta.
Tegnap annyira rosszul voltam hogy nemigaz.
Most meg regisztráltam és tökre jól esik ide írni, tökre örömmel töltött el és annyira szégyellem azt ami tegnap volt.„ahogy látom néha itt is vannak kötekedő hozzászólások, de azért szerencsére elenyészően ”
Hajajj...
Tény nagyon sokat kihagytam ugyan a Búrából de ha láttad volna mi volt régen
🙂
Mondjuk úgy ami régen ment az néha eléggé eldurvult, és akkor finoman fogalmaztam.
De olvass vissza van itt az újon is egy pár durva írás meg flame.
Szerintem írj ki magadból bátran mindent, amit úgy érzel, hogy ki kell írnod. Így talán meg is könnyebbülsz kicsit.
Hát bizony van ilyen, hogy 1 nap alatt megváltozik a véleményünk ugyanarról a dologról, vagy már utólag nem vállaljuk fel a tegnapi önmagunkat. Ez néha velem is elő szokott fordulni. Dehát emberek vagyunk, néha hibázunk, senki sem tökéletes. Igaz ez is relatív, hiszen kinek mi számít ugye tökéletesnek...
Még csak keveset olvastam vissza a régebbi beszélgetésekből, így még csak pár kötöszködést láttam, de amúgy nem igazán szeretem a rosszindulatú vitákat még csak olvasni sem, mert lehangolnak... 🙁
Köszönöm.
Néha amúgy tökre leszarom amit mások gondolnak csak aztán jön a kijózanodás és égek mint a rongy. Vagy nem is tudom. Tegnap is nagy hülyeséget csináltam.
Az a baj hogy néha „jól” vagyok és olyankor hülyének érzem magamat amiatt hogy máskor meg padlót fogok, nem is értem hogy hogyan. Mintha nem is én lennék de én vagyok és szégyellem magamat miatta.
Tegnap annyira rosszul voltam hogy nemigaz.
Most meg regisztráltam és tökre jól esik ide írni, tökre örömmel töltött el és annyira szégyellem azt ami tegnap volt.
„ahogy látom néha itt is vannak kötekedő hozzászólások, de azért szerencsére elenyészően ”
Hajajj...
Tény nagyon sokat kihagytam ugyan a Búrából de ha láttad volna mi volt régen
🙂
Mondjuk úgy ami régen ment az néha eléggé eldurvult, és akkor finoman fogalmaztam.
De olvass vissza van itt az újon is egy pár durva írás meg flame.
Az olyan közösségbe én sem... 
Idézet tőle: WindstormSzia Zoli!
Köszönöm! Valahol azért nem szégyenlem ezt. Esetleg olyan emberek előtt okozna ez kellemetlenséget, akik már teljesen önállóak.
Annak idején, amikor gyúrtam, valamivel nagyobb volt önbizalmam, erősebbnek éreztem magamat, nem féltem annyira a férfiaktól.
Nem tudom miért félek tőlük. Az agresszivitásuktól tartok. Talán valamelyik életemben bánthattak? Egyetértek veled, hogy sokaknak bőven lenne mit rendbetegyen saját magával kapcsolatban. Bár ők abban a hiszemben vannak, hogy velük minden rendben van, már-már tökéletesek, és mindent jobban tudnak, mint én, mi. És az olyanoknak nem lehet ám megmondani...
Szia Windstorm!
Nézd ebben a világban annyi mindent nem szégyellnek bizonyos emberek /amiket pedig nagyon kellene nekik/, hogy szerintem te se szégyellj semmit. 🙂
Nem érdemes vitázni olyanokkal, akik leszólnak, lenéznek téged, meg okosabbnak tartják magukat nálad, csak az számít, hogy te mit érzel, gondolsz.
Szerintem egy kicsit igenis mi is lehetünk néha önzők, ha már sokan mások még önzőbbek nálunk. Én nem tagadom, hogy elég sok sorból kilógok, de már nem érdekel, nekem így a jó, nem is szeretnék beletartozni sok olyan közösségbe, ami nekem nem tetszik.
Idézet tőle: Infinity"van aki már 18 évesen kész felnőtt, mások meg még 40 évesen sem. Ez szerintem nem olyan nagy szégyen, hiszen sehol sincs az előírva, hogy milyen legyél 20, 30 vagy 40 éves korodra."
- ebben nagyon egyet tudok érteni.
Sajna az egyik leggyötrőbb dolog hogy még mindig csak itt tartok.
Próbálok nem gondolni rá csak hát az idő kegyetlenül gyorsan telik.
Amúgy tökre bátorítóak a hozzászólásaid úgyhogy köszi 🙂
Üdvözöllek Infinity!
Nézd, szerintem az a lényeg, hogy ne becsüld le soha önmagad, még akkor sem, ha mások azt mondják rád, hogy kevés vagy, vagy le vagy maradva a kortársaidhoz képest. Én is sajnos sokáig így tettem, de aztán rájöttem, hogy miért is kellene nekem megfelelnem másoknak? Sehol nincs ez előírva. Úgyhogy azért udvariasan meghallgatok minden véleményt, de nagyon keveset fogadok meg belőlük. Meg hát ugye az se mindegy, hogy ki mondja azt a véleményt...
Valóban gyorsan telik az idő, de nem szabad felfognunk az életet egy versenynek, szerintem ez az első jó lépés, hogy hasonlóan gondolkodó emberkékkel beszélgetünk, eszmét cserélünk, és próbálunk segíteni, vagy legalábbis jó tanácsokat adni a másiknak.
Szívesen írok még neked ilyen bátorító hozzászólásokat amúgy. 🙂
Szóval szerintem ne legyen az probléma, hogy nem tudsz teljesen megnyílni mások előtt. Tulajdonképpen anonymusként vagyunk itt a legtöbben, nem hiszem, hogy hátrányunk származna abból, ha kicsit jobban megnyílnánk mások előtt. Jó persze ahogy látom néha itt is vannak kötekedő hozzászólások, de azért szerencsére elenyészően.
Szia Zoli!
Köszönöm! Valahol azért nem szégyenlem ezt. Esetleg olyan emberek előtt okozna ez kellemetlenséget, akik már teljesen önállóak.
Annak idején, amikor gyúrtam, valamivel nagyobb volt önbizalmam, erősebbnek éreztem magamat, nem féltem annyira a férfiaktól.
Nem tudom miért félek tőlük. Az agresszivitásuktól tartok. Talán valamelyik életemben bánthattak? Egyetértek veled, hogy sokaknak bőven lenne mit rendbetegyen saját magával kapcsolatban. Bár ők abban a hiszemben vannak, hogy velük minden rendben van, már-már tökéletesek, és mindent jobban tudnak, mint én, mi. És az olyanoknak nem lehet ám megmondani...
"van aki már 18 évesen kész felnőtt, mások meg még 40 évesen sem. Ez szerintem nem olyan nagy szégyen, hiszen sehol sincs az előírva, hogy milyen legyél 20, 30 vagy 40 éves korodra."
- ebben nagyon egyet tudok érteni.
Sajna az egyik leggyötrőbb dolog hogy még mindig csak itt tartok.
Próbálok nem gondolni rá csak hát az idő kegyetlenül gyorsan telik.
Amúgy tökre bátorítóak a hozzászólásaid úgyhogy köszi 🙂
Sziasztok.
Nagyon örülök a Búrának. Nekem sokat segített.
Ha nem is rendszeresen de vissza visszatérve olvasom.
Kettős életet élek, leplezem a problémáimat amennyire birom, és nem mutatok kifelé szinte semmit. Teljesen összetört vagyok belül. Sok év alatt körbeépítettem magamat falakkal ami megvéd de visszatart attól hogy „élő” legyek.
Sajnos nagyon zárkózottá váltam amiatt amin keresztülmentem gyerek és tinédzserkoromban, pedig belül majd felrobbantam. Módszeresen kiirtották az önértékelésemet és totális reménytelenségbe sodortak pedig előtte kiváló képességeim voltak. Megfagytam és szillánkokra törtem.
Önerőmből próbálom helyreállítani az életem nemrégiben végre sikerült előrelépnem.
Túl sikeresnek nem mondhatnám de valamit elértem, viszont sajnos a problémák gyökerét konzerváltam. Újra és újra előjön és majd belepusztulok, szélmalomharcnak tűnik. Elvesztettem egy csomó évet és megrekedtem.
Az utóbbi években sajna eléggé visszacsúsztam.
Nem is élek igazán, csak úgy vagyok mint egy zombi.
Időnként meg iszonyat erősen elöntenek az érzelmek és néha hülyeséget csinálok.
Sajnos most az elmúlt héten nagyon szorongtam ami odavezetett hogy visszacsúsztam. Véletlenül így jött ki. Nem érdekel mert most úgyérzem mégis valahogy ki fogok mászni (bár fogalmam sincs hogy mert momentán elég nagy bajban vagyok).
Most lassan próbálom lebontani a falakat amiket felépítettem.
Regisztráltam ezzel úgyérzem kiütöttem egy téglát a falból.
Idézet tőle: babarczyeszterSzia Zoli74!
Örülök, hogy idetaláltál, és nagyon tetszik, amit a többieknek írtál, köszönöm az egész csapat nevében. Remélem, jönnek és megnézik...
A forgalomról viszont (mint üzemeltető-alapító-főszerk-mindenes) be tudok számolni: naponta 500-1000 ember jön. Csak nem mindenki regisztrál be, sokan csak olvasnak.
Egyébként ha valaki nem szeretné, hogy a hozzászólásait olvassák, a fórumokat át lehet állítani úgy is, hogy csak regisztrált emberek lássák, vagy akár csak azok, akiket személyesen meghívsz. De a hagyomány nálunk az, hogy aki elmondja, mi a baj vele, tulajdonképpen sokaknak segít már ezzel is, mert mások is láthatják, hogy nincsenek egyedül.
Nagyon egyetértek azzal, amit a munkavállalásról írtál, ugyanakkor -- ha valaki beszél angolul -- vannak online olyan lehetőségek (pl. az Amazonon a Mechanical Turk), ahol lehet alkalmanként otthonról dolgozni online, és csak annyit dolgozol, amennyit bírsz vagy akarsz.
Össze fogom szedni ezeket az oldalakat!
Eszter
Szia Eszter!
Igazán nincs mit, amiben tudok szívesen segítek bárkinek. 😉
Szerintem is jó, ha mindenki leírja a véleményét, még akkor is, ha nem mindenben értünk mindig egyet. És valóban talán már nem is érezzük majd magunkat annyira egyedül, ha látjuk, hogy mások is küszködnek ilyen problémákkal, mint mi.
Igazából az is jó, ha valaki csak olvassa a fórumot, legalább tud arról, hogy létezik egy ilyen oldal is. Aztán ki tudja, lehet idővel talán be is regisztrál majd...
Az otthonról végzendő munkáknak nem igazán vagyok a híve, mert elég sok rossz tapasztalatot hallottam már róluk, ezt a Mechanical Turk nevűt nem ismerem, ez lehet, hogy tényleg jó.
Én azt mondom, hogy nem kell szégyenlősködni, még akkor sem, ha ezek a dolgok kényesek a számunkra, nem hiszem, hogy itt olyan nagy támadásoknak lenne bárki is kitéve, mint kint a nagybetűs életben...
Szia harmony. 🙂
Olvastam ezt a korábbi bejegyzésedet. Én is hasonlóképpen érzek, mint te, hogy lehet, hogy én sem érek annyit, mint a többi ember?! De szerintem ez csak szerintük van így, szerintem nem, csak én kicsit másképp működöm, mint ők. Az viszont szerintem nem igazán jó, ha nem osztod meg senkivel a mélypontjaidat, mert bár az emberek többsége úgyse fog megérteni, de mindig fog akadni pár olyan emberke, aki viszont meg fog téged érteni. Ez amúgy nálam is gyakran előfordul, hogy el szeretnék menni valahová, vagy találkozni szeretnék valakivel, és reggel még úgy kelek fel reggel, hogy na akkor elmegyek, de aztán mégis olykor vagy elmegy a kedvem a dologtól, vagy lusta vagyok elkészülni, utazni. De ez nemcsak egy találkozás lehet, hanem pl. egy koncert is, vagy tulajdonképpen bármi. Én is sokszor szinte rosszul érzem bizonyos emberek között magam, mert vagy ők, vagy a környezet, vagy a kettő együtt zavar, idegesít, rosszabb esetben irritál. Az viszont nagyon jó, hogy őszinte vagy, ez szerintem nagyon fontos. Én akkor is őszinte vagyok, ha esetleg hátrányom származik belőle, nem tudom számomra ez így természetes, mert szeretek mindig tiszta lelkiismerettel a tükörbe nézni... A szakemberek munkájában viszont nem igazán bízok, mert pl. engem tuti, hogy nem tudnának megváltoztatni, meg hát milyenre is változtatnának? Olyanra, mint a legtöbb embert? Na abból köszönöm inkább nem kérek. Ja és nem vagy értéktelen, ezt felejtsd el, "csak" másképpen látsz bizonyos dolgokat, mint a legtöbb ember, meg ez különben sem verseny, hogy ki tud jobban megfelelni az életben... Amiatt pedig, hogy nem dolgozol mindig is le fog nézni az emberek többsége /mondván, hogy sokan betegek rajtad kívül is, és mégis dolgoznak/, de ezzel nem kell foglalkozni, ez csak az ő véleményük, és ez nem mérvadó a te szempontodból, csak az övékből, dehát ez legyen az ő bajuk. Ők törődjenek a saját dolgaikkal inkább, ne a másokéval.
Egyelőre ennyi, de még persze majd tovább olvasom a fórumokat, és folytatom az írást valószínűleg. 🙂
Szia Zoli74!
Örülök, hogy idetaláltál, és nagyon tetszik, amit a többieknek írtál, köszönöm az egész csapat nevében. Remélem, jönnek és megnézik...
A forgalomról viszont (mint üzemeltető-alapító-főszerk-mindenes) be tudok számolni: naponta 500-1000 ember jön. Csak nem mindenki regisztrál be, sokan csak olvasnak.
Egyébként ha valaki nem szeretné, hogy a hozzászólásait olvassák, a fórumokat át lehet állítani úgy is, hogy csak regisztrált emberek lássák, vagy akár csak azok, akiket személyesen meghívsz. De a hagyomány nálunk az, hogy aki elmondja, mi a baj vele, tulajdonképpen sokaknak segít már ezzel is, mert mások is láthatják, hogy nincsenek egyedül.
Nagyon egyetértek azzal, amit a munkavállalásról írtál, ugyanakkor -- ha valaki beszél angolul -- vannak online olyan lehetőségek (pl. az Amazonon a Mechanical Turk), ahol lehet alkalmanként otthonról dolgozni online, és csak annyit dolgozol, amennyit bírsz vagy akarsz.
Össze fogom szedni ezeket az oldalakat!
Eszter
Idézet tőle: Szerelmes HercegnőAnnyira szomorú és letört vagyok... fel akarok adni mindent, de nem tudok csak úgy "kiszállni" az életből :'((( Nagyon el vagyok keseredve, és mégcsak azt sem tudom, hogy ezt mi okozza. Azt tudom, hogy mi volt a kiváltó oka a Depressziómnak (Az, hogy a Szerelmem nem írt, válaszra sem méltatott), most pedig már "ott tartok", hogy semmi nem érdekel, és már - sajnos - Ő sem tudna segíteni, még akkor sem, ha törődne velem és szeretne, de ráadásul erre sincs remény, így lehet hogy ebből soha nem fogok kijönni... kellene valami olyan segítség, ami egyszerűen jelenleg nem létezik. Nem tudom mi segítene... de ez már emberfeletti feladat lenne bárkinek. Nem akarok happy lenni, egyszerűen azért, mert Lelki fájdalmat érzek, és ezt "meg kell élnem", de ezt sokan nem értik meg és nem fogadják el.... ki akarok jönni ebből az állapotból, de nem kényszerrel.... Egyedül Ő tudna valamit tenni, de Ő nincs "sehol", és szerintem Ő sincs jól.... már mindegy, sikeresen eljutottam odáig, hogy mostanában egyre többet gondolok a halálra.... nem ölném meg magam, arra túl gyáva vagyok, de élni sem akarok.... :'(
Szia Szerelmes Hercegnő!
Pedig szerintem neked is egy új kapcsolat kellene, bármennyire is hiányzik és fáj az előző kapcsolatod. Az új majd szépen lassan elhalványítja a régit, persze feltéve, ha jól fog működni. Erőltetni szerintem nem lehet azt, hogy boldog legyél, az vagy van, vagy nincs.
Én mindig csodálkozom az olyan embereken, akik mindig mosolyognak, boldognak vallják magukat, és mindig optimisták. Pedig őket is fogják majd érni sajnos betegségek, traumák, rossz dolgok, azt hiszik, hogy őket el fogják kerülni?! Jó lehet, hogy ők könnyebben reagálják majd le, de azért én vigyáznék ezzel a túlzott optimizmussal.
Na igen az élni nem akarás..., ez sajnos megint egy kemény dió. Én is sokszor gondolok arra, hogy tulajdonképpen semmi értelme az életnek, de olyankor általában mindig jön valami apró öröm vagy jó dolog, amikor kicsit másképpen látom ezt az egészet. Persze sokan mondják, hogy ugyan már, ne gondolj a halálra, hiszen még fiatal vagy, előtted az élet, dehát ők nincsenek a mi helyzetünkben, így nem tudhatják, nem érezhetik, hogy mi mit érzünk ezzel a dologgal kapcsolatban...
Nekem is volt egy nagy szerelmem korábban, de nem kellettem neki végül, és bár sokáig szenvedtem emiatt, de be kellett látnom, hogy muszáj lesz tovább lépnem, nem élhetek mindig az emlékéből...
Idézet tőle: Zoli74Idézet tőle: WindstormGratulálok diplomáidhoz! Én a 30-as éveim végén járok. De nekem sincs munkám. Én viszont arra se vagyok képes, hogy legalább egy részmunkaidőst keressek. Bár itt is alig akad munka. Nagyon bátortalan vagyok, hogy komoly elhatározottsággal nekiinduljak. Ha szégyen, ha nem, az én kezemet bizony még mindig fogni kéne. Főként a férfiaktól való félelmem is gátol, hogy kimozduljak innen. Bár anyukám is annyi ellátást kap, mint én, de neki van munkája is. Így ő többet hoz haza. Engem is zavar ez, hogy még mindig csak itt tartok. De már annyira belefáradtam ebbe, hogy szinte semmi erőm nincs kimozdulni ebből a helyzetemből. Nagy kert, sok munka. A kinti teendők zömét én végzem. Nagyon szeretem csinálni, még akkor is, ha alig győzöm, és jól elfáradok benne.
Az nekem sem a legfontosabb.
Engem nem zavar, hogy 10-15 évvel fiatalabbnak látszom.
Én meg gyúrtam korábban, hosszú éveken át.
Sok sikert kívánok hozzá!
Szia Windstorm!
Hát kb. neked is azt tudom csak írni, mint Emmának. Bár szerintem az nem szégyen, hogy a te kezedet még mindig fogni kéne. Nem vagyunk egyformák, van aki már 18 évesen kész felnőtt, mások meg még 40 évesen sem. Ez szerintem nem olyan nagy szégyen, hiszen sehol sincs az előírva, hogy milyen legyél 20, 30 vagy 40 éves korodra. Engem már nagyon idegesít, amikor azt mondják egyesek, hogy te még csak itt tartasz?! Mások már a te korodban... Na ilyenkor mondom azt, hogy be lehet fejezni, ez nem verseny kérem szépen! Törődjön inkább mindenki a saját dolgával, hiszen volna mit helyre tenni ott is...
Az meg végülis jó, hogy nem gubózol be teljesen, hiszen ott a nagy kert, ahol mindig sok a munka, és ki tudja, lehet, hogy változna kicsit a helyzeted, ha újra elkezdenél gyúrni is.
És a pasiktól miért félsz? Olyan pasikkal állj csak szóba, akik nem ítélnek el téged, és megértik, hogy miért vagy ilyen, amilyen. Jó tudom ilyen pasi nem sok van, de szerintem azért akadnak még ilyenek...
Ja bocsi most látom utólag, hogy te is pasi vagy, valamiért félreértettem első olvasásra. 🙂
Idézet tőle: WindstormGratulálok diplomáidhoz! Én a 30-as éveim végén járok. De nekem sincs munkám. Én viszont arra se vagyok képes, hogy legalább egy részmunkaidőst keressek. Bár itt is alig akad munka. Nagyon bátortalan vagyok, hogy komoly elhatározottsággal nekiinduljak. Ha szégyen, ha nem, az én kezemet bizony még mindig fogni kéne. Főként a férfiaktól való félelmem is gátol, hogy kimozduljak innen. Bár anyukám is annyi ellátást kap, mint én, de neki van munkája is. Így ő többet hoz haza. Engem is zavar ez, hogy még mindig csak itt tartok. De már annyira belefáradtam ebbe, hogy szinte semmi erőm nincs kimozdulni ebből a helyzetemből. Nagy kert, sok munka. A kinti teendők zömét én végzem. Nagyon szeretem csinálni, még akkor is, ha alig győzöm, és jól elfáradok benne.
Az nekem sem a legfontosabb.
Engem nem zavar, hogy 10-15 évvel fiatalabbnak látszom.
Én meg gyúrtam korábban, hosszú éveken át.
Sok sikert kívánok hozzá!
Szia Windstorm!
Hát kb. neked is azt tudom csak írni, mint Emmának. Bár szerintem az nem szégyen, hogy a te kezedet még mindig fogni kéne. Nem vagyunk egyformák, van aki már 18 évesen kész felnőtt, mások meg még 40 évesen sem. Ez szerintem nem olyan nagy szégyen, hiszen sehol sincs az előírva, hogy milyen legyél 20, 30 vagy 40 éves korodra. Engem már nagyon idegesít, amikor azt mondják egyesek, hogy te még csak itt tartasz?! Mások már a te korodban... Na ilyenkor mondom azt, hogy be lehet fejezni, ez nem verseny kérem szépen! Törődjön inkább mindenki a saját dolgával, hiszen volna mit helyre tenni ott is...
Az meg végülis jó, hogy nem gubózol be teljesen, hiszen ott a nagy kert, ahol mindig sok a munka, és ki tudja, lehet, hogy változna kicsit a helyzeted, ha újra elkezdenél gyúrni is.
És a pasiktól miért félsz? Olyan pasikkal állj csak szóba, akik nem ítélnek el téged, és megértik, hogy miért vagy ilyen, amilyen. Jó tudom ilyen pasi nem sok van, de szerintem azért akadnak még ilyenek...
Idézet tőle: EmmaNem igazán használjátok ezt a topikot, de mivel ide kapcsolódik, írok.
Elegem van, megint. 10 éve depressziós vagyok, a 20-as éveim végén járok, és lassan van két diplomám, de nem találok munkát. Lehet az is baj, hogy nem keresek mostanában aktívan, de elvette a kedvemet, mikor 120 helyre jelentkeztem, és voltam ebből 4 interjún, és egyik helyre sem vettek fel. Persze, mert nincs sehol csókosom. Gratulálok.
És ugye ez nekem nagyon nem tesz jót. Megmondom őszintén, nyilván a szüleim tartanak el, az átlagosnál talán picivel több pénzünk van, de egyáltalán nem vagyunk milliomosok, közel sem. De ez akkor sem mehet így örökre. És tényleg őszintén, főleg mostanában, a nap legnagyobb részében csak fekszem az ágyban, elalszom 11-ig minimum, direkt tovább állítgatom az ébresztőt, hogy ne kelljen ébren lennem. Szedem én a gyógyszeremet, és mindig is használt, de itt az alapvető gond a munkanélküliség. Emiatt demotivált vagyok. Persze mikor adódik alkalom, akkor elmegyek barátnőimmal erre-arra, meg segítek a családomnak mindenben, de ez nem perspektíva. Lassan jó lenne már, ha lenne egy olyan párom, akivel hosszabb távra lehetne tervezni. Férfi sem volt az életemben egyáltalán, már több mint egy éve. Persze az "okoskák" azt kérdezik, hogy hogy bírom. Bármilyen hihetetlen, nekem nem a szex a legfontosabb. Azonban örökké nem várhatok, viszont ha a szobámban fekszem állandóan, akkor nem fog az ölembe pottyanni senki. Ha el is megyek valahova, akkor meg olyan emberek környékeznek meg, akik nekem nem tetszenek, vagy túl fiatalok. Ez is a baj, túl fiatalnak nézek ki.
Szóval minden baj. De Keresem a megoldásokat, hogy hogyan tudnék kiszakadni ebből az állapotból. Korábban elkezdtem futni, de most megint úgy érzem, hogy nem vagyok motivált. Nem szeretnék ebben az állapotban ragadni örökké...
Szia Emma!
Igen valóban nehéz ez a helyzet. Veled is egyezek pár dologban, mégis kicsit más a te helyzeted, mert te viszont akarnál dolgozni. Valóban ez nem igazán perspektíva, ahogy mostanában élsz, bár én már 12 éve élek így, igaz én nem is akarok változtatni. Talán esetleg csak pár dolgon. Na meg ez is igaz, hogy ha meg ismerkedni próbálsz, akkor meg inkább csak olyan emberek környékeznek meg téged, akik nem tetszenek neked. Pedig szerintem csak ez lehet a módja a továbblépésednek, hogy ismerkedsz, hátha egyszer egy olyan pasi kerül a látókörödbe, aki tetszeni fog neked, és elfogad téged így, ahogy vagy. Mert szerintem ez a lényeg, hogy el tudjuk fogadni a másikat úgy, ahogy van. Erre sajnos nem sokan képesek, főleg a mai felgyorsult, és rosszindulatú világban... A sport is jó dolog szerintem, feszültséglevezető és kicsit talán búfelejtő is, már akinek van hozzá kitartása, nekem mondjuk ahhoz sincs.
Meg hát persze először önmagunkat kellene tudnunk kellőképpen elfogadni, és utána talán minden könnyebben fog menni, dehát ez is elég nehéz feladat sajnos...
Idézet tőle: harmonyIdézet tőle: layudaHarmony, írtad, hogy te sem tudsz dolgozni és amikor megkérdezik, hogy hol dolgozol, akkor mindig elmondod őszintén, hogy sajnos nem dolgozol, mert ez és ez a betegséged. A kérdésem az lenne, hogy ilyenkor mit mondasz, mennyire részletesen mondod el, hogy mi a betegséged? Mert sajnos én sem tudok dolgozni és amikor megkérdezik, hol dolgozom, soha nem tudom, mit mondjak, mert ha csak annyit mondanék, hogy mert beteg vagyok, akkor úgyis megkérdeznék, hogy mi bajom, ha elmondanám, hogy szociális fóbia, depresszió, stb., akkor az emberek többsége azt se tudná, mi az a szocfób, azt meg nem olyan egyszerű 1-2 mondattal elmagyarázni, főleg úgy, hogy az illető meg is értse, hogy ezektől a betegségektől az ember miért nem tud dolgozni. Szóval te ilyenkor mit szoktál mondani?
Kedves Layuda,
igazság szerint legutóbb mikor voltam ilyen Bizottság előtt felülvizsgálaton, sajnos alig tudtam valamit mondani a bajaimról, szóval nem voltam "túl részletes" őszintén szólva, mert ott is kb leblokkoltam, és igaziból azt hittem, hogy tuti nem fogják megítélni a segélyt, pont ezért, mert alig tudtam elmondani mi a bajom. De legközelebb biztos, hogy felírom mik a bajaim, mert elég sok van, és ha sikerül, akkor elviszem egy papírra felírva, mivel sajnos nem biztos hogy el tudnám mondani ott. Nem csak azért, mert félek az emberektől, hanem azért is, mert ha több ember van, akkor én szinte nem is tudok beszélni semmiről sajnos 🙁 Igaziból nem tudom mit tanácsoljak, én csak azt tudom mondani, hogy legyél Nagyon Őszinte, az biztos, hogy nem hátrány. Én mindig őszinte vagyok. 🙂
Kedves Layuda és Harmony!
Megmondom őszintén, hogy én nem is nagyon állok szóba olyan emberekkel, akik folyton azt kérdezgetik, hogy mit dolgozok, és mi a betegségem. Egyrészt nem tartozik rájuk, másrészt pedig alapból sem szeretek magamról beszélni másoknak. Én tulajdonképpen kerülöm is mindig az ilyen illetőket, és inkább csak olyanokkal állok szóba, akik megértenek engem /legalább egy kicsit/, és nem ítélnek el /túlzottan/. Nekem az a véleményem, hogy ne is próbáljatok az ilyen embereknek megfelelni, a többségük úgyse fog megérteni titeket. Persze valamit azért illik nekik mondani, ilyen esetekben én sem szoktam hazudni, még akkor sem, ha kiakadnak ezen. De olyankor vagy otthagyom őket valahogy elég hamar, vagy ami még jobb, hogy eleve szóba sem állok velük. Engem nem érdekel, hogy ő mit dolgozik, vagy mit nem, így az a véleményem, hogy őt se érdekelje, hogy én mit csinálok, vagy mit nem. 🙂
És amúgy Harmony neked sikerült elérned, hogy ne írjanak ki dolgozni? Mert az utóbbi időben eléggé megszigorították ezeket a felülvizsgálatokat. Nekem van egy ismerősöm, aki hosszú-hosszú évekig nagyképűen újságolta, hogy ezúttal is sikerült átvernie a bizottságot mondvacsinált betegségekkel, és nem írták ki dolgozni, míg legutóbb megbukott ezen a felülvizsgálaton, és bizony elvették a pénzét, és munkára kötelezték. Mondjuk ő elég durva dolgokat csinált, beállította magát nagybetegnek, mindig az anyjával kísértette el magát a vizsgálatokra, meg azt hazudta, hogy nem szobatiszta úgymond még mindig, éjszakánként bepisil, meg hasonlók, meg valami olyan szert vett be mindig a vizsgálatok előtti időben, amitől bekékült a szája. De most ráfázott, mert egy szigorúbb orvosi bizottság vizsgálta felül, és őket nem hatották meg a mondvacsinált betegségei...
Szia szonyecska.
Én is érzek néha hasonlóképpen, hogy van-e egyáltalán értelme ennek a mókuskeréknek, amit az emberek többsége csinál. Reggel korán kelés, rohanás a munkahelyre, ott elviselni egész nap a főnök csesztetéseit, miközben folyton lesni az órát, hogy mikor telik le végre a munkaidő, aztán rohanás haza a családhoz /már akinek van/, és ott is helyt kell állni, majd este holtfáradtan bezuhanni az ágyba. Másnap pedig kezdődik minden előlről...
Hát ez szerintem szörnyű, nem is értem sokan hogy bírják. Én már elég régóta nem csinálom, régebben is nehezemre esett, de most már semmiképpen nem tudnám csinálni. Igazából nem látom semmi értelmét ennek a mókuskeréknek, vagy ahogy te is írtad robotolásnak, ez szerintem nem élet, vagy legalábbis én nem nevezném annak. Ez inkább egy verseny, amiben "nem lehet" lemaradni. Én mindenesetre inkább lemaradok, sőt ki is állok a "versenyből". Persze tudom, hogy a legtöbben ezt nem tehetik meg, hiszen el kell tartani valamiből magunkat, meg hát akinek családja is van, annak meg azt, de ez szerintem akkor sem jó dolog így... És hogy mi a megoldás akkor? Hát ez jó kérdés, én kizárólag csak saját vállalkozásban tudnék gondolkodni, ahol nincs főnököm, és én osztom be a saját időmet. Persze ezt sem teheti meg mindenki, de ez a mókuskerék élet szerintem több mint elszomorító... :S
Sziasztok.
Most találtam rá erre az oldalra a neten, és nagyon jó kezdeményezésnek találom, csak kár, hogy nincs túl nagy forgalom.
Na de talán majd ezután... 🙂
Szomorú, hogy ilyen sok depressziós fiatal van a világon, tulajdonképpen én is az vagyok /még ha nem is vagyok már annyira fiatal/, de nekem talán annyiból szerencsém van, hogy sikerült kialakítanom magamnak egy olyan kis világot, amiben úgy-ahogy jól érzem magam, saját szabályokkal és öntörvényű élettel.
Ha nem így tettem volna, könnyen lehet, hogy talán már nem is élnék... :S
Annyira idegen tőlem ez a világ, hogy a lehető leginkább próbálom magam kizárni belőle, nem tudok, és nem is akarok olyan sablonember módjára élni, mint a legtöbben, az borzasztó lenne...
Olvasgattam a problémáitokat, némelyik engem is érint, szóval szívesen cserélnék eszmét bármelyikőtökkel bármilyen témáról, írjatok, kérdezzetek bármit nyugodtan. 🙂
Egy hét alatt "sikerült" pörgésből lemenni depibe – érzés csupán vagy sem, de jó lenne, ha ugyanilyen gyorsan menne vissza! (Nem túlpörgésbe.) Kaptam rá még gyógyszert, hátha.
Ezt a típusú mozoghatnékot akatíziának hívják.
Eléggé el tud súlyosbodni, kb abbahagyási indok lehet, de ha téged nem zavar, akkor jó.
Én is depresziós vagyok :'(
Meg szerintem nem is az a legfontosabb kérdés, hogy hogyan érzem magam. Bár lehet hogyha ez megoldódik, akkor másban is jól leszek. A legfőbb kérdés, hogy tudok-e munkát végezni, hatékony vagyok-e, egyszóval "jól vagyok"-e? Hiába érzem magam nagyon boldognak, az lehet mesterséges öröm is, aminek nem sok köze van az élethez.
Igen, mivel régebben bevált, reméltem mostanra is, bár nálam a múltkor 2-3 hónap volt mire kifejtette a hatását rendesen, tehát idő kellett neki, szerintem most is így lesz. Egy dolog van, bár az nem tudom mennyire a haloperidol mellékhatása, hogy állandóan mozoghatnékom van. Fel-alá járkálok a lakásban.
Most már "mindent" szedek: antidepi, antipszicho, feszkóoldó... És egyre "szebbek" a dg.-k, mondjuk összeszedni a "fejlődést" most nem vagyok képes, de a sok nem-meghatározott meg atípusos meg egyéb, kevert stb. nekem legalábbis furcsa. Mintha gőzük se lenne, mi bajom 🙁 , a sötét fejemben tapogatóznak; meg "piszkálják" az agyam a bogyókkal: majd vmi csak beválik.
Szia, nekem a Seroquel okozott ilyesmi "spleen"-t. 3 évig szedtem egyébként.
Most állítólag az altatóval együtt szedett egyéb quetiapine okozott újra depressziót. De ez már elvileg új generációs (?!).
Az olanzapine 2 hét hipomániát csinált, + 5 kilót, amit mostanra sikerült sajnos leadnom.
Csak pszichés hatása volt. De legalább volt 2 hét "nyaralásom" :/
Te is szedtél Olanzapint?
Depressziósan én sem tudok tanulni, de még akkor sem, ha "csak" magánéleti problémák aggasztanak. Az utóbbi években egyáltalán nem tudtam tanulni, pedig minden sz*rba belekezdtem. Pedig jó lenne, mert a szakmáim már elavultak.
No, csak h "melletted" is szóljon valaki: én sem vagyok sem "vegytiszta" depis, sem "vegytiszta" bipoláris. Akkoriban antipszichót nem szedtem, mégsem voltam képes tanulni – többszöri lehetőség ellenére sem lett diplomám. Viszont még a volt -áternőm szerint is ellentmond mindennek, h évtizedekig dolgoztam (ráadásul diplomát "igénylő" munkakörben is).
Szóval depisen még az egyik (elzsibbadt) oldalamról a másikra fordulni is kínszenvedés, a tanulás gondolata rémálom, megvalósíthatósága elméleti lehetetlenség.
Valószínűleg a diplomaszerzésben több tényező játszik szerepet, a depi nem önmagában való meghatározó elem.
-
Hát nem tudom ha én "depis" vagyok, akkor semmi kedvem semmit se csinálni, semmi nem motivál, csak otthon van kedvem feküdni, bár ez lehet mástól is pl. az antipszichotikumoktól (érdektelenség).
én nem vagyok tisztán depressziós, hanem bipoláris és a mániás fázisok elég gázak nálam. Már 2 egyetemet kellett otthagynom mert nem tudtam folytatni a betegség miatt. Ezt több szakember is elismerte nem kamu. Csak az antipszichó tud segíteni de az meg úgy lenyom hogy semmi máshoz nincs kedvem csak a fekvéshez. lEhet hogy nem vagyok "vegytiszta" depressziós azért nem értem amiről beszéltek.