Beszéljünk a BPD-ről, avagy borderline a gyakorlatban
Nalam is az allando erzelmi labilitas az ami leginkabb zavar, ami a bordi egyik alaptunete... Kb. 2 eve volt egy idoszakom amikor ugy ereztem, hogy mindenki engem figyel az utcan ill. a szembejovo emberek nevetnek rajtam - aztan elmult, de most egy honapja megint igy erzem. 8 honapja pedig par alkalommal ugy ereztem mintha egy elo alomban jarnek,mintha a korulottem levo emberek meg minden nem lenne valos, hanem alomszeru, de azota nem fordult elo tobbszor. Bevallom felek kicsit, mert valahogy kezd minden kicsuszni az iranyitasom alol epp az emlitett erzelmi labilitas miatt:( Sokszor nemtudom mi a helyes valasz, nem tudok donteni, tul magas celokat tuzok ki magam ele amelyek mar mar irrealisak.
Hetfon lepek be az uj munkahelyemre, remelem legalabb ott minden rendben lesz es megallom a helyem...
Én szedtem Abilify-t , de bordira, hanem "érzelmi labilitásra". Erre Nekem bejött +nem voltam álmos tőle, mint másoktól Pld . Tiapridal és hatott is rendesen (2X15mg). De egyetértek azzal amit Szörnyi írt (én is jártam, járok terapra).
es nincs is nagyon idom pszichoterapiara jarni 🙁
igen antipszicho, de tobb cikkben is emlitik az add-on felhasznalasat depresszional a mar meglevo antidepresszanshoz ill. BPD kezeleseben is alkalmazhatjak. Koszi a tippet amugy, de nem elek Magyarorszagon, ugyhogy itt kell majd keresnem ilyen csoportot valszeg.. azert koszonom!
Sziasztok, kivancsi lennek van-e tapasztalatotok az Abilify gyogyszerrel BPD kezeleseben. Cipralexet szedek - depressziora, de mintha keves lenne es gondolkodom, hogy megemlitenem a pszichiateremnek az Abilifyt - szerintem erdemes lenne megprobalni az allando extrem hangulatingadozasaim miatt...
Elore is koszi a valaszokat!
Szia _VAV_!
Örülök, hogy válaszoltál. Nagyon sajnálom, tudom, hogy nem könnyű helyzet. Nálunk sem az. Örülök, hogy kértél segítséget és nem vetted az egészet magadra. Ha te tönkremész bele, akkor a gyerek is, és ez túl nagy ár lenne ezért az egész dologért. Szerintem jól teszed.
Sajnos már oda jutottunk hogy én is segitségre szorulok...eléggé depressziós lettem és még sok egyéb más...de kezeltetem magam...a mi esetünk vagyis az ő esete kicsit összetettebb ettöl...nem szimplán borderline...mellette narcisztikus és antiszociális is...ő nem akart vagy akar meghalni és hasonlo...egyszerüen csak jön egy kattanás...és 180 fokos fordulatot vesz ezáltal átgázolva rajtunk szerettein....semmit nem nézve lelép tőlünk...aztán eltelik pár nap és jön a megbánás...akkor van a normális énje előtérben...majd eltelik 4 honap és jön a már nem is tudom melyik és hanyadik énje....és igy megy ez már egy ideje...sajnálom részben mert beteg...meg nyilván nekünk szenvedőknek sem jó ez...
Néha tényleg nemtudom melyik énnel beszélgetek...és melyik az igazi...eléggé elvagyok keseredve...iszonyat nagy törések vannak bennem és most döntenem kellene...segitek neki és melléállok vagy sem...bár mellette vagyok fogom a kezét elkisértem dokihoz is igaz ő nem sokat tudott segiteni...de bennem valami változott és nagyon szilánkokban van a mindenség...kiderül mi lesz... :S
Szia _VAV_!
Együttérzek veled. Szerencse, hogy nem ebben szenvedsz. Nekem is van borderline hozzátartozóm. Bennem már felmerült, hogy néha azt hiszem, hogy kifejezetten élvezi amikor jelenetet rendez vagy megzsarolja a családját vagy megfenyeget engem azzal, hogy öngyilkos lesz. Lehet, hogy ő ettől szenved, én meg tőle.
Neked szerencséd van, hogy ő hajlandó az együttműködésre az orvosokkal. Az enyém erre nem volt hajlandó, és amikor már kezdett kibírhatatlanná válni vele az élet, akkor én mentem el terápiára. Sokat segít a pszichológus abban, hogy megértsem: nem én okozom az állapotait. Így jutottunk el oda, hogy a fenyegetéseire már néha nem úgy reagálok, ahogy az a forgatókönyvben meg van írva. Ez az esetek 50%-ban azt eredményezi, hogy nem megyünk bele abba az ördögi körbe, amitől én tönkremegyek, ő meg jól megvagdossa magát vagy eltűnik. Az esetek 50%-ban viszont ez magától is, az én közreműködésem nélkül is megtörténik.
Azt tanácsolom neked, hogy kérj segítséget. Nekem nagyon sokat használ.
Sziasztok!
Segítségre lennem szükségem...
Tudnátok nekem ajánlani egy specialistát Budapesten aki foglalkozik borderline-os, narcisztikus és antiszociális személyiségzavarral?
Fontos lenne!
Köszönöm előre is ha tudtok ilyet ....
Nyilván beteg a család is, és legjobb opció az lenne, ha el tudnék húzni tőlük, végleg. Aztán ők is úgy oldják meg a problémáikat, ahogy tudják. Csak a kitűzött cél annyira messze van, és annyira félek sokszor az emberektől, olyan erős bennem a gát, hogy megszólaljak, hogy bele sem merek vágni. Pedig a munka tényleg gyógyító hatású lenne. De először el kell jutnom addig, hogy merjek és bírjak dolgozni. És ne a kifogásokat keressem mindenhol, hogy miért nem lennék jó erre vagy arra a feladatra... Azt hiszem így akarom megkímélni magamat egy újabb kudarctól, és közben meg ez a helyzet talán még rosszabb.
Idézet tőle: Ben-OniÉn nem vagyok pszichológus, de ahol egy 21 éves ember ilyeneket él meg ott a családja sem lehet egészséges. És talán nem is kéne "integrálódni". Én azt nem is értem. Én is ilyen voltam 21 évesen, de akkor is biztos voltam abban, hogy azok közé akik ilyenné tettek, soha nem akarnék integrálódni. Mert ha valaki 21 éves, az életét kétharmad részében legalább, ezek az emberek határozták minden szempontból, és az első harmadban meg minden szempontból.
Ez persze egy magánvélemény, így ismeretlenül, de én nem hiszem, hogy egy zárt közösségben, ami egy család, csak egy ember az aki megbetetsziik, én inkább bűnbaknak tartom azokat, akik a ragyogóan egészséges családtagjaik között fel akarnak fordulni, és azok meg nem értik miért.
Egyetertek .
Zénó - nagyon ismerősen hangzik mindez...
mi lenne, újságkihordó lennél?
nem lehet vele nagyon sokat keresni, de kicsit igen, és nem kell senkihez szólni...
egy privát terapot talán ki lehetne fizetni belőle...
vagy más kulimunka? legalább kicsit lefáraszt.
Én nem vagyok pszichológus, de ahol egy 21 éves ember ilyeneket él meg ott a családja sem lehet egészséges. És talán nem is kéne "integrálódni". Én azt nem is értem. Én is ilyen voltam 21 évesen, de akkor is biztos voltam abban, hogy azok közé akik ilyenné tettek, soha nem akarnék integrálódni. Mert ha valaki 21 éves, az életét kétharmad részében legalább, ezek az emberek határozták minden szempontból, és az első harmadban meg minden szempontból.
Ez persze egy magánvélemény, így ismeretlenül, de én nem hiszem, hogy egy zárt közösségben, ami egy család, csak egy ember az aki megbetetsziik, én inkább bűnbaknak tartom azokat, akik a ragyogóan egészséges családtagjaik között fel akarnak fordulni, és azok meg nem értik miért.
Sziasztok, látom már régóta nem aktív ez a téma, de azért mégis írok ide.
21 éves srác vagyok, nálam 2 éve diagnosztizáltak BPD-t. Eleinte nem akartam elhinni, az áter sem volt szimpatikus, meg amúgyis túlnyomórészt "csak" újra és újra visszatérő depressziós, szorongásos tüneteim voltak, amikkel 2007 ősz óta különböző módszerekkel kezeltek (gyógyszerek, 3 hónap Tündérhegy, újra gyógyszerek, részt vettem kognitív terápián is), összesen 6-7 szakembernél fordulhattam meg ezidáig, de mind TB-támogatott volt. Többször idő előtt otthagytam őket, vagy úgy döntöttem, nem vagyok hajlandó tovább gyógyszert szedni (para a mellékhatásoktól, rászokástól, és csökkentek a szorongásos-depressziós tünetek).
Lehet, már egyfajta lepelként használom ezt a borderline címszót, kibújva minden felelősség alól, mert egyszerűen semmi sem megy, függetlenül a depressziótól. Sokszor nem értem magamat, a gondolataimat, a cselekedeteimet. Mindent kudarcként élek meg (sikertelenségeket, visszautasítást, stb.), amikért már próbálkozni sem merek, belevágni új dolgokba, megismerkedni új emberekkel. De minek is ismerkednék, amikor unalmas vagyok, és nem vagyok szerethető?! Úgyse kellenék senkinek, minek újabb kudarc elé menni? Extrém mód félénk vagyok, nem merek közeledni az emberekhez, ezért hosszabb kapcsolatom még nem is volt idáig. Hatalmas méretű önutálat dolgozik bennem, hogy miért vagyok ennyire szerencsétlen, és miért nem tudok megváltozni, amikor a képességeim adottak lennének egy normális életre. Motiváció teljes hiánya, érdektelenség, "semmire se vagyok jó" érzete. Beilleszkedési problémák, társaságban feszélyezve érzem magamat, állandó düh érzete, amit legtöbbször magamba fojtok, mert még arra sem vagyok elég bátor, hogy valakinek a szemébe mondjam... Teljes érdektelenség az emberek iránt, és néha gyűlölet is, de az mindig visszacsap önmagamba. Teljesen elzárkóztam a külvilágtól, ún. barátoktól, mindenkitől, mert állandó szégyenérzetem van. Öngyilkossági gondolatok nálam is megvannak elég erősen, önsértésre is volt már mód (falc, gyógyszer-túladagolás). Rendszeresen füveztem, többször próbáltam abbahagyni, ami hónapokig sikerült is, de utána mindig újrakezdtem. Azzal próbáltam kiszakadni a valóságból, és társaságot isadott, ami így egész elviselhető volt. Sosem tudtam rendesen kiállni magamért.
Vagy túlbonyolítok mindent, vagy teljesen leegyszerűsítek, de megoldást sosem találok.
Kezdetektől fogva családterápiát (is) javasoltak, mert nem tudtam megfelelően "integrálódni", de erre természetesen nem vállalkoztak a családtagok. Valamint a pénz talán a legfontosabb tényező ebben.
A pénztelenség miatt érzem úgy, hogy nincs lehetőségem a "gyógyulásra", mert a TB finanszírozott kezeléseket kevésnek érzem, másra meg nincs mód... Hogy dolgozhatnék? Igen, csak a határozatlanságom meggátol abban is, hogy beküldjem az önéletrajzomat (ami majdnem üres, meg szakmám sincs, egyetemet fél év után abbahagytam a sikertelenségek miatt). Az emberek közelsége is, a belassult gondolkodásom, és a gyengeségem érzete is csak gátol, és egyre inkább azt érzem, hogy nincs kiút. Se a pénztelenségből, se a problémákból, mivel mindkettő függ a másiktól. Lehet a környezetváltozás is jót tenne, ha végre nem kéne a családommal élnem, de ugye ahhoz is rengeteg pénz kell, és határozottság... Egyelőre egyikhez sem állok közel.
Hát, egyelőre ennyi, és ez is kissé zavaros...
Szia Eszter!
Természetesen, nyugodtan tedd fel, nick névvel együtt. Ha lesz egy kis időm, még csiszolok rajta. Nagyon zavar, h már nem tudok úgy írni, mint régen. Igaz már jó régen nem is olvasok szépirodalmat, bezzeg régen 🙂 ..
Tetszik nagyon ez az oldal, már jártam néhány fórumon. A cikkeitek is jók, teteszenek a "betegség" megközelítési módjai. Úgy gondolom, rendszeres látogatótok leszek. Főleg, mert én abban a kiváltságos helyzetben vagyok, h az iskolai kereteken belül annyit foglalkozhatok a BPD-vel, és egyéb személyiségzavarokkal, amennyit csak óhajtok (ráadásul kreditet is kapok érte). Azt még nem tudom, h később szeretnék-e ezen a területen maradni. Mert egyelőre nem igazán érzem, h hová is tartozok: a "betegek" közé vagy a segítők közé. De ezen végülis még bőven van időm gondolkozni.
Köszi az oldalt,a cikkeket, hozzászólásokat. Sokat tanulok belőlük.
szia hallguter, örülök, hogy itt vagy, és engem teljesen lenyűgözött a történeted. Remélem, még folytatod!
Azt is szeretném kérdezni, hogy megengeded-e, hogy a "Történeteink" közé feltegyem? Nicknév nélkül, ha akarod.
Szia effi!
Egyelőre elég jól vagyok, végülis ami most nehézséget jelent az a dühkitörések mérséklése, szerencsére azért már többször sikerült kontrolálni.
Most az a feladatom, hogy tanuljak. Nagyon érdekes dolog ez, mert addig, amíg kényszerítve érzem magam a tanulásra, addig kb úgy érzem magamat, mint az a bizonyos "csekély értelmű medvebocs" -- semmit nem tudok felfogni, nem tudok koncentrálni, odafigyelni. De amikor elkezd érdekelni,a részemmé válni, megszeretem. Akkor szinte semmi nem jelent problémát. Legátolom saját magamat.
Az lesz a karácsonyi ajándékom, h el fogok költözni otthonról, pontosan 24-én. Ezzel leptem meg magamat 🙂 Nem önként indultam el, "kellett" ehhez az, h apám megvejen a lányom előtt, kitépkedte a hajamat, szemüvegemet összetörte 🙁 "Mert én egy büdös kis sarki qva vagyok .. ezt érdemlem"
Én pedig úgy döntöttem, h akkor itt PONT. Ezt egyik ember sem teheti meg egy másikkal, h lelki vagy fizikai erőszakot kövessen el. Főleg nem egy 2 éves gyerek szeme láttára. Mint írtam, van egy öcsém, de én úgy tartom, h a mi családunkban kisgyerekkorunkban csak egy gyerek volt .. APÁM:
De a végkifejlet jónak tűnik: csodálatos helyre költözünk. Lesz egy különbejáratú lovam, ami régi álmom (14 éves koromig volt, csak apám eladta. Azt hiszem, ha nem kényszerítenek a gimnáziumba vagy legalább eljárattak volna lovagolni, akkor ma valamilyen lovas szakmát űznék. Nekem az minden, azt nem érzem munkának .. az vagyok én .. )
Úgyhogy most egy teljesen új élet kezdődik: visszamentem az egyetemre, gyönyörű helyre költözünk és még lovam is lesz 🙂 .. de a legfontosabb, h járni fogok terápiára.
hallguter,
Ha jól emlékszem, én is megbuktam szolfézsból, bár nem hagyott mély nyomot. Nekem mindig olyan teljesítményszorongásom volt, hogy inkább eleve nem is tanultam semmit, csak ne kelljen átélni, hogy próbálom és nem megy.
A családi hátteret leszámítva a többi probléma nálam is jelentkezik.
Alapvetően jól vagy a tünetek ellenére? Remélem, igen. Szerintem nagyon nagy dolog, hogy kitartasz.
Mi jellemző rám?
- intenzív dühkitörések ("szerencsére" csak idegenekkel szemben, főleg közlekedés közben: sokat járok biciklivel)
- sokszor nem érzem azt, h szeretek bárkit is (régebben a saját lányom iránt sem, uh .. ezt így még soha nem mondtam ki, most is nehéz) Persze ellátom, gondoskpodok Róla, mesélek neki, játszok vele .. de olyan, mintha valami hiányozna
- kapcsolataimban teljesen függővé válok, gyerekszerepet vállalok. (mindamellett, h főzök, háztartést ellátom), teljesen elhagyom magamat
- jellemző a testsúlyingadozás (20-25 kg liftezik fel-le, rajtam. Ez már elég komoly egészségühgyi kockázatot is jelent)
- sokszor nem merek megkérdezni dolgokat a hozzám közel állóktól sem, mert félek egy esetleges nemleges választól.
- "törékeny én, változékony tervek, pályaválasztási nehézségek": egészségügy - informatika -egészségügy
- düh kontrolálása nehézségekbe ütközik: uh .. ez durva szokott lenni, utcán olyan haragot érzek balesetveszélyes helyzetek esetén .. úgy elönt a düh .. sokszor úgy érzem, h .. meg tudnám .. (nem folytatom)
- enyhe paranoid gondolatam is vannak
- "falcolás" nálam arc-összekarmolásban jelent meg, életem során legfeljebb 3-szor. Mindig akkor, amikor szakítottak velem, érzékeny pontom az elhagyás.
- önpusztítás nálam inkább az önsorsrontásban ölt testet.
Az a legdurvább, h ahogyan olvasom a DSM IV betegség kritériumat, azok alapján a volt barátom (akivel 1 évet együttéltünk) elég valószínű, h erőteljes BPD vonásokkal rendelkezik: dühkitörései vannak, állandóan másokat "utánoz", mások szemüvegén kleresztül lát, mások mondják meg neki, h mi kellene gondolnia, ÉS ezek a "mások is állandóan változnak", skype-on tartja velük a kapcsolatot, Elképesztően paranoiás (túlzottan féltékeny, bewebkamerázta a lakáést, ahol éltünk a tudtom nélkül, Néha hazanézett a munkahelyről, ahová így is csak heti egyszer járt be, különben otthonról dolgozott.) A harag mértéke sokszor egyáltalán nem volt arányban a kiváltó okkal (gyerekkel csúnyán kiabált, mert bement anappaliba cipővel)
Illetve a szélsőségek: idealizálás, és teljes megvetés, lenézés. Velem is ezt csinálta.
Na jah .. de az volt a mondás, h mivel neki van lakása, autója, mo-i átlaghoz képest jó fizetése, tehát az ő élete működik. Viták során is ezzel érvelt, h neki van igaza (legyen bármiről szó), mert neki működik az élete.
Már ex, majd1 fél éve, tőlem nem fogadna el semmit, véleméynt meg pláne.
Kedves Fórumozók!
Én egy 25 éves nő vagyok, Az én önpusztító ámokfutásom 19 évesen kezdődött, illetve akkor vált látványossá. Ha jobban visszagondolok, apróbb jelek már 6 évesen voltak. Ekkor történt az, h szolfézsból MEGBUKTAM. Namármost .. hallot valaki olyat, h egy átlagos adottságú kislány szolfézsból megbukik?
Később is jelentkeztek "tanulási nehézségek": a leglátványosabb a matematika volt. Gimnázium első osztályában (14 évesen) kegyelemhármast kaptam, majd következő évtől kezdve színjeles. Nem arról volt szó, h én korábban NEM AKARTAM tanulni, tudatosan persze, h akartam, tudattalanul nem .. Ez az időszak csak a bemelegítés volt. A pokol 17-18 évesen KEZDŐDÖTT el, 19 éves voltam, amikor kiteljesedett.
Szülői háttér: kezdeném apai nagyanyámnál, akinek a szülei korán meghaltak, és a 10 éves kislány kikerült egy polgári családból, városból, tanyára egy módosabb gazdához. Ezt nagyanyám soha nem tudta feldolgozni, az egészen biztos, h komolya terápiára lett volna szüksége, de egyrészt fel sem ismerte, másrészt azért az 1940-es, 0951-es években a szemlélet is más volt.
Akit viszont közelről, és ízig vérig sikerült megismernem, az az apám. Apám rendkívül inpulzív: dühkitörésekben bővelkedtünk otthon, mely sokszor elfajult fizikai bántalmazásig. Anyámat sokszor megverte, elzavarta otthonról Anyám meg futott, a szomszédba, bennünket meg otthagyott (ez mai napig fájó pont, h miért hagyott ott. Azt hiszem, azóta nem bízok benne.)
Apám engem kiskoromban szinte egyáltalán nem bántott, csak anyámat és öcsémet. Engem mindig vitt magával, állandóan férfitársaságban voltam, sokszor kocsmákban.
Apám minden szociális élete egyelő volt a nullával: senkivel nem tartotta a kapcsolatot. Mély barátság egyáltalán nem szerepelt afelnőtt életében, ő nem adja ki senkinek magát, h aztán róla pletykáljanak .. mert ezek olyanok, viszik a pletykát, meg kiröhögnek Kívülről mindenkivel rendkívül kedves volt (mézesmázos), hátuk mögött meg látványosan lenézte őket. Anyám mellől is elmart mindenkit. Szóval így éltünk négyecsként egy kis tanyán .. boldogan.
A tanulásra mindig nagy hangsúlyt helyeztek: teljesíteni kell, "mert különben eltipor az élet "- visszhangzik a fejemben apám mondata.
Még egy nagy nehézséget "okoztak" nekem: 6 évesen, amikor apám balhézott -emlékszem, éppen a strandra mentünk (volna)- elkezdtem sírni, erre mindjárt kedves lett .. hahaha .. rendben, ha ez így működik, akkor használni fogom. Ezért én is "síros " lettem, iskolában, közösségben, bárhol. Egészen 14 éves koromig, akkor egy iskolaváltásnál "kinőttem". De könyörgöm hol voltak a tanárok, akik ezt végignézték .. miért nem szóltak az iskolapszichológusnak, vagy valakinek, ha basszus,. ezzel a gyerekkel qva nagy gáz van. Ehhez nem kellett volna nagy ész. Végülis már mindegy .. de azért sok nehézséget meg lehetett volna előzni.
Kicsikoromtól kezdve bennem volt két érzés: szerettem volna fiú lenni, mert a fiúknak sokkal könnyebb + nem éreztem azt, h bárkit is szeretnék, senkit: se anyámat, se apámat, se öcsémet.
Az iskolai barátaimat apám állandóan csúfolta, gúnyolta: "az a kis dugó", így beszélt pl az egyik lányról. Az otthoni légkörnek állandó kelléke volt a lenézés, gúnyolás, leértékelés. Számos gúnynevet kaptam én is pl "duci picsa" -- alapjáraton nem vagyok egy vékony csontú, most kb 63 kg/165 cm, de teljesen arányos, izmos (sokat úsztam, lovagoltam). Természetesen ezek a kijelentések, becenevek rendkívül pozitív irányba befolyásolták egy fiatal, serdülő lány önértékelését.
Kiskoromban számtalanszor elhangzott az a mondat, h "Téged mindenki útál."
Na ennyit az előzményekről.
Hogy mi lett a következmény. Sikerült kiválasztanom a legkeményebb egyetemi szakot, amire mindenki azt mondja, h húúú, és ami képzési idő tekintetében a legtovább tart.
Jellemzően un. "segítőszakma" Az első vizsgaidőszakomban nem mentem el semmiből vizsgázni .. SEMMIBŐL, nem tudom ésszel megmagyarázni, még ma sem. Nem voltam rá képes. Utána félév szünet, majd újra nekifutás, akkor 3 félévig jutottam, egy tárgyból meghúztak, ami miatt megint egy félév bukta, de akkor kiborultam, és otthagytam az egészet. Szültem egy gyereket egy 3 gyerekes ffi-nak (mindegyik gyereke 18 éven felüli), akit már akkor 10 éve ismertem.
Persze ő nem vállata az egészet, volt később minden: DNS vizsgálat, apasági per. Úgy rendeződött az egész, h fizeti a gyerektartást. de tájára sem néz a gyereknek.
Szüleim a terhességem alatt, miatt kitagadtak, elzavartak otthonról. Újra igazolták azt a tézisemet, h nem számíthatok rájuk. A jelmondat az az volt, h "ránk mindenben számíthatsz", de bármikor elmondtam nekik, h mi a bajom, akkor olyan patáliát csaptak, hogy a későbbiekben inkább úgy döntöttem, h "hazudozok" (ezt is sokszor megkaptam, h én mindig csak hazudoztam nekik)
Szóval voltam én nagyon lent, és senki sem segített, a segítséget úgy értem, h el kellett volna vinni egy terapeutához: pszichológushoz, pszichiáterhez. De szüleim elintézték annyival: h behisztiztem magamat, meg hazudozok, a gyerekkeorom meg már régen volt, az nem számít.
Egyelőre ennyi, most muszáj vagyok tanulni, vizsgaidőszak van 🙂 Mindenképp folytatom még.
Sziasztok!
Hogy állsz Butterfly a lakás dologgal? Hogy vagy mostanában?
A bizonytalanság mindenkit megvisel. A gyakran változó körülmények is. Azért én bízom benne, hogy jó helyet találtál magadnak.
És a többiekkel mi a helyzet? Hogy vagytok?
Idézet tőle: butterfly83szia:)
még mindig jó:) éppen az előbb beszéltem le két lakásmegnézést. ebből az egyik nagyon-nagyon teszik. nem mondom hogy nem aggódok picit még mindig ettől az egyedüllakástól, de most muszáj. mert ha magamat képtelen vagyok kibírni, hogyan várhatnám el mástól, hogy kibírja velem? úgyhogy megpróbálom úgy tekinteni ezt az egészet mint egy nagy kihívást:)
🙂
Nincs miért aggódnod, ez a TE választásod.:)
szia:)
még mindig jó:) éppen az előbb beszéltem le két lakásmegnézést. ebből az egyik nagyon-nagyon teszik. nem mondom hogy nem aggódok picit még mindig ettől az egyedüllakástól, de most muszáj. mert ha magamat képtelen vagyok kibírni, hogyan várhatnám el mástól, hogy kibírja velem? úgyhogy megpróbálom úgy tekinteni ezt az egészet mint egy nagy kihívást:)
Idézet tőle: butterfly83bérelek.
igen, most jó hogy jobb a kedvem. csak egyszer már annak örülnék ha tartósan lenne valamilyen:):)
Szia!:)
S most milyen a kedved?:)
bérelek.
igen, most jó hogy jobb a kedvem. csak egyszer már annak örülnék ha tartósan lenne valamilyen:):)
Idézet tőle: butterfly83igen, többet is. a héten megyek megnézni őket. ma délutánra már egészen jól lettem. a szorongásom is jelentősen csökkent:) meg végülis a költözés jó dolog, egy csomó időt el lehet tölteni azzal hogy megismeri az ember az új környezetét. mintha új lappal lehetne indulni.:)
Ennek örülök, hogy örülsz:)
Saját lakást veszel vagy bérelsz?
igen, többet is. a héten megyek megnézni őket. ma délutánra már egészen jól lettem. a szorongásom is jelentősen csökkent:) meg végülis a költözés jó dolog, egy csomó időt el lehet tölteni azzal hogy megismeri az ember az új környezetét. mintha új lappal lehetne indulni.:)
Idézet tőle: butterfly83hát még csak most nézegetem az új lakásokat. szóval gondolom ettől van a bizonytalanság érzésem. hogy mi lesz ha nem tudok hova elköltözni. ami alapvetően egy hülyeség, mert tudom hogy úgyis találok valamit. csak néha bekattan ez az agyamba és akkor legyűr. tudom, hogy hülyeségnek hangzik, meg másoknak sokkal nagyobb gondjaik vannak. de engem ezek az "apróságok" is nagyon ki tudnak borítani időnként.
És hogy áll a lakásnézés, találsz azért olyat, ami szóba jöhet és jó lehet?:)
A leendő otthon megválasztása sztem nem kis horderejű dolog...
hát még csak most nézegetem az új lakásokat. szóval gondolom ettől van a bizonytalanság érzésem. hogy mi lesz ha nem tudok hova elköltözni. ami alapvetően egy hülyeség, mert tudom hogy úgyis találok valamit. csak néha bekattan ez az agyamba és akkor legyűr. tudom, hogy hülyeségnek hangzik, meg másoknak sokkal nagyobb gondjaik vannak. de engem ezek az "apróságok" is nagyon ki tudnak borítani időnként.
5 hetet voltam kórházban, ott szétégettem a kezem-lábam. Nálam ez a falcolás kb. Most viselhetem örökre a nyomait. Minden testrészem csupa heg, forradás. Megbántam, de tudom, most jól vagyok. Semmi garancia arra, h ha rosszul leszek, nem égetek ismét
Idézet tőle: butterfly83szia,
mondtam a terapomnak szorongást, meg végülis az egész egyedülköltözést átbeszéltük. amit hogyha reálisan nézek valójában nem is olyan vészes, mert rengeteget dolgozok, alig vagyok itthon. inkább a bizonytalanság volt az ami nagyon kikészített. még nem választottam ki az új lakást, és kicsit ráparáztam a dologra. falcolás nem volt vészes, "csak" a lábamat vagdostam meg kicsit. persze nem kellett volna, ha már 3 hónapja kibírtam....
Mit érzel bizonytalannak?
szia,
mondtam a terapomnak szorongást, meg végülis az egész egyedülköltözést átbeszéltük. amit hogyha reálisan nézek valójában nem is olyan vészes, mert rengeteget dolgozok, alig vagyok itthon. inkább a bizonytalanság volt az ami nagyon kikészített. még nem választottam ki az új lakást, és kicsit ráparáztam a dologra. falcolás nem volt vészes, "csak" a lábamat vagdostam meg kicsit. persze nem kellett volna, ha már 3 hónapja kibírtam....
nem tudom, lehet hogy nem is a költözés miatt, csak most olyan bizonytalannak tűnik minden, azt meg elég nehezen viselem, ha nem stabilak a körülmények. 🙂
semmi, benéztem
Haho,
NE FALCOLJ, AZ NEM SEGIT.
Ird ki a faladra / HA TULSAGOSAN SZORONGOK, KIHIVOM A MENTOKET!
Persze, hogy ki lehet birni egyedul, de nem biztos, hogy neked MOST ez a legjobb megoldas, foleg, ha ennyire szorongsz.
terapod van?
ha nincs, keress egyet, minel elobb.
nagyon szoritok.
udv
Idézet tőle: butterfly83kb ötödször kezdek el írni. nehezen megy, azt hiszem.
nemsokára költözök, egyedül, és iszonyatos szorongás van bennem emiatt. teljesen kikészít a bizonytalanság. meg időnként az a gondolat is hogy egyedül fogok lakni.
3 hónapja nem falcoltam. eddig bírtam...
ki lehet bírni egyedül?
Persze hogy ki:)
Miért szorongsz a költözés miatt?
kb ötödször kezdek el írni. nehezen megy, azt hiszem.
nemsokára költözök, egyedül, és iszonyatos szorongás van bennem emiatt. teljesen kikészít a bizonytalanság. meg időnként az a gondolat is hogy egyedül fogok lakni.
3 hónapja nem falcoltam. eddig bírtam...
ki lehet bírni egyedül?
itt vagyok. olvasok. 🙂 figyelek! 🙂
Komolyan, írjon más is, én megkaptam már a segítséget és nem saját célra szeretném használni a topikot!
Többiek?
Nem érzem, hogy visszaestem volna, ugyanott tartok mint az utolsó kapcsolatom előtt, csak halmozódnak a kudarcok. Tudom, hogy hosszútávon lehet eredményt elérni, de addig nem bírom ki. Illetve kibírnám, mert úgy érzem, hogy ez az egész egy döntés, de nem éri meg. Nincs akaratom éveket várni, hogy hátha jobb lesz. Ha meg igazuk van azoknak, akik szerint Asperger-szindrómám van vagy enyhe autizmusom, akkor az úgysem fog elmúlni. A családom miatt tudok még tenni valamit, mert látom, hogy jobban vannak, ha benne vagyok valamiben, ami esély a változásra.
Nem jártam hosszabb ideig terápiára senkihez az elmúlt 3 évben (azóta nem csinálok semmit, amit életnek lehetne nevezni), Tündérhegy 2x3 hónap, Thalassa 3 hónap és egy vidéki kórház, ott töltötem a tavaszt és a szeptembert, akkor vettek le a gyógyszerekről. A családterápiám is itt volt, egyénit nem vállaltam, mert nem bírtam elviselni a pszichológust és akárhányszor ezt szóbahoztam, mindig kiborult, így abban sem segített, hogy keressek fizetőset.
Igen, Milák Piroska vezette a DBT-t, nagyon szerettem, de utána elköltöztem és csak most jöttem vissza, így már nem mennék hozzá.
Köszönöm az információt, az nem gond, hogy nem ingyenes, számoltam ezzel mindig.
A baj mindenképpen velem van és nem tudom, hogy változtassak ezen. Nem szeretek beszélni semmiről és nem érzem hatékonynak, ha megteszem. Az kevés, hogy a többségnek mi segített. Az utolsó terapeutám rendszeresen "számonkérte" rajtam, hogy miért nem vagyok olyan, mint a többi borderline betege. Illetve megpróbált "meggyőzni". Nem tudom, hogy szakmailag rendben volt-e, ezt nincs lehetőségem eldönteni. Ha az érzéseimre hagyatkozom, akkor az összes terápiás módszer rossz, hiába olvasom el és értem meg, hogy mi a célja. Valahogy nehéz elhinni, hogy ezeken keresztül el lehet jutni hozzám.
Na, félreteszem a negatív dolgokat inkább.
Összeszedem magam és megpróbálom nálatok!
Effi,
érdekes, hogy nem szeretnél ismerősökkel, ismerős terapeutákkal találkozni. Talán kellemetlen, ha nem vagy rendben magaddal? A borderline sz.zavar hosszú kezelést igényel. Igen, emlékszem, írtad, hogy sokfélét csináltál. Mindenki tudja, hogy visszaesések lehetségesek, még a legjobban funkcionáló embereknél is. Ez nem bűn, nem ciki. Csak annak kellemetlen, aki éli. Esetleg a környezetének. Szerintem a problémákat egészen jólkezeled. És nagyon rossz érzés lehet, ha úgy érzed ismét kicsúszni látszik a lábad alól a talaj. Kapcsolati veszteség mást is romokba tud dönteni.
Nem szeretnék a Nap-kör ellen beszélni. Tudni érdemes, hogy Tündérhegy - ami most már elköltözött - TB által támogatott ellátást nyújt, míg a Nap-kör egy alapítvány, ahol vannak anyagi vonzatai a kezelésnek, akkor is, ha minimális.
Találokoztam már hasonlóval, hogy valaki nem szívesen ment vissza ugyan oda, ahol már volt. Szerintem azért vannak a szakemberek, hogy segítsenek.
Gondolom Tündérhegyen Milák Piroska vezette a DBT csoportot. Ő jó szakember, főleg tudja, hogy van - nem is ritkán - szükség újból és újból terápiára. A DBT csoportot Ratkóczy doktornő, és Linehan, aki kitalálta, legalább 2X ismétlésre javasolja. Igazából az egy is legalább 8-10 hónap.
A Nap-kör elérhetőségei:
További részletek, jelentkezés:
Király Ildikó ikiralykukacenternet.hu, 30/9824805 vagy
Ratkóczi Éva ratkocziekukacfreemail.hu, 06/30/5947473
és az oldal, ahol írnak erről:
http://www.nap-kor.hu/ujhonlap/borderline0.html
Kérdeznék valamit. Mennyi ideig jártál egy terapeutához egyfolytában? Azt gondolom ismereteid bőségesen vannak. Akkor pedig szerintem tudod, hogy egy hosszú, tartós biztonságos kapcsolat az egyik legfontosabb összetevője a stabilizálódásnak, a kapcsolati minta átírásának.
Ha szükséged van segítségre, merj nekiindulni és cselekedni. Tudom, hogy nehéz. De megéri. Mindig egy lépcsőfokkal feljebb.
Közben lehet Ratkóczi doktornő email cme változott, majd megkérdezem tőle.
Nem tudom, hogy most van-e DBT csoport Tündérhegyen, de én ott vettem részt rajta anno. Nem szeretnék igazán visszamenni, de még mindig az volt eddig a legjobb. Nem akarok ismerősökkel találkozni, ismerős terapeutákkal, borzasztó kínosnak érzem az egészet. Egyrészről jót tett a bezártság és a csapat, még jól is éreztem magam, de egy horror, hogy érzelmileg mindig belekeveredek valakibe, pedig nem akarom, csak jön és ezt most nagyon el szeretném kerülni.
Tudom, hogy nem lehet megszüntetni az érzéseket, de most megint abban az állapotban vagyok, hogy csak gondolok rájuk, de nem élem meg igazán. Amikor nem így van, akkor érzem a mellkasi szorítást, hogy nem kapok levegőt, a kilátástalanságot és azt, hogy ha nem múlik el sürgősen én ezt nem csinálom tovább. Most életem legrosszabb élményére is úgy gondolok, hogy elfog a szomorúság és ennyi. Egyébként ez a szakítás óta van így, nagyjából egy hete.
Szimpatikus vagy nagyon és szívesen megyek hozzátok! Az volt a gond, hogy hiába olvasom a honlapotokat, sokszor ha fontos információt keresek, elkezdek szédülni és nem fogok fel belőle semmit, csak karakterek halmaza és abba kell hagynom. Emiatt nem tudtam, hogy nálatok van a DBT, rögtön Tündérhegy jutott eszembe.
Hogyan lehet jelentkezni? Vagy írjak mailt? Idő kell, míg ki tudok mozdulni, de eddig mindig sikerült, csak most nem tudok hinni semmiben. Megállt a világom.
Köszönöm,
effi
Effi,
ötletem max az van, amit írtam is. DBT csoport, amit egyénivel kombinálnak. Merre voltál DBT csoportban? Szomorúvá tesz, hogy ilyen nehéz neked most, ennyi terápia után. Azt ugye tudod, hogy az érzéseket valójában nem lehet eltüntetni? Úgy érzem, most a visszesés elkeseríít téged. Engem is elkeserítene. Láttam másik topikban írtad, forgatod a fejedben Tündérhegyet. Lehet most épp megint az lenne eredményes. Végül is ott most sokféle terápiát kombinálnak. Tervezték a DBT -t is, nem tudom megvalósították-e. Azért,mintha ez a csapat (nem én természetesen) mégis szimpatikus lenne a számodra. Szorítok neked, hogy mielőbb jobb legyen!
Még annyit, hogy azért van, ami foglalkoztat. A súlyom. Többet nem is szednék olyan gyógyszert, ami emeli a prolaktin szintet. Egyszer felzabáltam magamra 25 kilót gyógyszer nélkül, utána ez megtörtént a zyprexától is, később a mirzatentől, igaz, azzal nem annyit, mert hamar levettek róla. Az elmúlt félévben megint megettem 15 kiló pluszt gyógyszeres "segítség" nélkül. Most pár hete fogyok, viszonylag jól megy, de beteges szinten foglalkoztat.
Voltam nagyon sovány, évekig hánytattam magam vagy nem ettem, most ehhez nincs erőm, különben megint csinálnám.
Egyedül már nem tudom eldönteni, hogy hova menjek, begörcsölök bárminek az elintézésétől..
Kedves Sallay Zsuzsanna!
Amit írok, azok nem tények és rugalmasan állok hozzá, örülnék neki, ha kiderül, hogy lehet máshogy is, de mindenesetre így érzek.
Egyszer már "kiírtottam" az érzéseimet és amikor eldöntöttem, hogy nem akarok így élni, visszahoztam, ami okozott egy kis zavart, mert felerősítette a borderline tüneteket. Most megint "kiírtottam", bár annyira már nem megy, de egy szakítás után vagyok és mentem az életem. Nem érzem, hogy félnék az érzésektől, volt több párkapcsolatom (évek), azon belül meg tudtam élni a jót is (összességében így is mínuszban voltam, de nem mindegy, mennyire), de így az utolsónál nagyon előjött a borderline működésem. Ennek nem gondolom, hogy egyedül én voltam az oka, de ésszel nem tudtam dönteni az életem felett.
Nagyon jót tudok beszélgetni valakivel, akit alig ismerek, de van közös témánk. Viszont nem élvezem a csevegést, nem szeretek hétköznapi dolgokról beszélni és nem érdekel másoknak a baja (itt nem a "betegtársaimra" gondolok). Soha nem éreztem szükségét, hogy bárkinek csak úgy elmondjam, mi van bennem. Próbáltam. Unalmas és fárasztó eljárni valakivel/valakikkel, maximum 3 hónapig bírom, ez az utóbbi időben lecsökkent másfélre, de mostanában nem is próbálkoztam. Komolyan úgy érzem, hogy nincs igényem rá, szeretek egyedül lenni, amúgy is kiborít sokszor a zaj, témától függetlenül a beszéd is az.
Iskolakezdésig jártam valahova anyukámmal, utána gyermekideggondozó, pszichiáterek, Tündérhegy, Thalassa Ház, imaginációs terápia, Hellinger, pszichodráma, családterápia (egy pszichológus és egy pszichiáter), DBT is megvolt, lehet, kihagytam valamit..
Az igazi célom, hogy végre tudjak örülni valaminek, a borderline nem is annyira érdekel, csak legyen valami az életemben, ami nem "mindegy" vagy rossz. Semmi nem köt le hosszútávon, se hobbi, se sport, se témakörök, se zene. Mindent csak csinálok, hogy menjen az idő.
Gyerekként ugyanilyen voltam, tehát nem arról van szó, hogy elveszítettem az öröm képességét, hanem nem emlékszem, hogy valaha átéltem volna, hogy összességében pozitív az állapotom.
Érdekel bármilyen csoport, csak nem vagyok meggyőződve róla, hogy tényleg a DBT kell ide, mert nem érintkezem szinte senkivel és az állapotom is kiegyensúlyozott(an rossz).
Van valami konkrét ötleted? Telefonálni nem tudok, az e-mailtől is szorongok (azért az megy), meg elsőre sehova nem tudok menni egyedül, de utána valahogy elintézem.
Köszönöm,
effi
Sziasztok Mind!
Örülök,hogy beindult itt a beszélgetés. Sajnálattal olvasom Effi sorait.
Effi, nekem úgy tűnik, mintha pillanatnyilag elfáradtál volna sok mindenben. Számomra érthető, hogy kevésbé intenzív érzéseket szeretnél. Valójában viszont egy terápia, legyen bármilyen is, nem lehet az érzésekkiirtásának megtanítója. Kezelésük, átélésük, valamilyen fokon a kontrolljuk igen. Feldolgozni azokat, amiket fájdalmasnak ítélsz meg, az is. Úgy érzem az emberek közelségétől félsz. Ami érthető lehet, ha azt vesszük, hogy egy kapcsolatban annyiféle ellentétes érzés önt el.
Szerinted mitől lehetne könnyebb az életed, azon kívül, hogy kiírtanád az érzéseket?
Hogy hogy 3 éves korod óta jársz terápiákba?
Én mondanám a Linehan féle dialektikus viselkedésterápia csoportot. Nem tudom érdekelne-e.
És miket próbáltál?
Időrabló,
olyan jó látni, ahogy kommunikálsz másokkal. Nagyon törődőnek látszol.
Butterfly,
remélem már tudod, mitől voltál rosszul és már múlt idő. Esetleg nem bukkant fel benned valami fájdalmas emlék? Tippelnék még valamilyen haragra, sértődöttségre. Persze, én ezt nem tudhatom.
Amarilla,
jól esik látni, hogyan bátorítod a többieket.
Azt gondolom, leszögezhetjük, hogy BPD-es emberekből akad gyógyult is. Én nem szeretem ezt a szót, mert nem tartom betegségnek. És aki kijött ebből az érzelmi viharból, minden bizonnyal jól tudja bátorítani a többieket, akik még hánykolódnak rendesen.
Szerintem nyugodtan lehet panaszkodni is, pozitív és negatív élményeket elmesélni. Kapcsolatokról, nehézségekről. Ki kire haragszik, ha haragszik, vagy ki az aki nagyon fontos a számára. Hogyan éli meg a közeli kapcsolatot, hogyan tud barátkozni, hogyan fogadja el a környezet?
Hogyan is látjuk a világot?
Az a helyzet, hogy azt érzem, hogy van ez a személyiségzavar, ami megnehezíti az életem, de a fő probléma, hogy teljesen mindegy, hogy funkcionálok, nem tudok örülni semminek és nem érdekel semmi. Mármint nincs semmilyen elfoglaltság, ami örömet okoz (a fél életem ráment, hogy kipróbáljak dolgokat és ki is tartsak valameddig). Őszintén mindegynek tartom, hogy most meghalok vagy leélem az életem, jobban leszek és meghalok, de pár éve "megtanultam" a bűntudat nevű dolgot és már lehetetlen nem gondolni a családomra. Viszont ez meg belső konfliktushoz vezet.
Papírom még nincs róla, de a másik lehetőség az Asperger-szindróma, amit a legtöbb orvos szerint kizár a borderline vagy bevallottan nem értenek hozzá. Viszont ehhez sem teljesítem a fő kritériumokat.
3 éves korom óta járok terápiára, de csak az elmúlt 3 évben állt meg az életem. Előtte sem voltam jól, sőt, de a mai napig sem látszik rajtam, hogy baj van, ha emberek közé kell mennem. A hipnózison kívül, ami tilos, szinte mindent próbáltam. Most levettek a gyógyszerről, minimális maradt, mert előbb eljöttem a kórházból, de ezt már nem bánom.
Terápiás cél? A felejtés. Az érzékelés tompítása. Hogy ne lássak mindent annyira részletesen, mert megőrülök, elfáradok, hogy ne fájjon a hallás, hogy a dolgok tartozzanak oda, amikor történtek és ne úgy emlékezzem mindenre, mintha most élném át. Részleteiben látok és hallok mindent visszamenőleg.. sokáig. Ami meg rossz történt az életemben, abból kivétel nélkül jelen van minden valóságosan.
A változásra van igényem, az emberekre, barátokra nincs. Sajnálom egyébként, mert szoktak szeretni mások. Ha valaha lesz életem, meg kell tanulnom ezt is, elviselhetővé kell tenni. Ez is cél.
Egyéni terápiára nem megyek többet, de ötletem sincs, hogy mit kellene még próbálnom vagy milyen csoportos dolgot folytassak.
Nem látszik, ezt tudom, de másodlagos, hogy velem foglalkozzon bárki, szívesebben beszélgetek vagy olvasok másokat, csak gondoltam, bemutatkozom, aztán megint elszálltam ebbe az irányba..
Még a fórumozás is nehézséget okoz, nem megy lazán, tele vagyok megfelelési kényszerrel. Utálom az ellentétes érzéseimet, mert mind ugyanazzal az erővel vannak jelen és hiába nem indkolt valami, azért csak nem tudom kipakolni magamból.
Mert itt szívesen beszélgetek, amiket írtam, az a hétköznapi emberek mindenféle közösségére vonatkozik vagy egy-egy ember túlságos kötődésére, akihez csak azért voltam kedves, mert mindenkihez az vagyok és nem bíztatásból. Na ebben is rossz vagyok.
Effi,
olvasom amit írtál, és azt érzem ki belőle, hogy van igényed, van benned egy elkötelezettség, elszántság a változásra, javulásra, és nagyon tisztán, reálisan átlátod problémáid mikéntjét. Sovány vigasz, de azt kell hogy mondjam, ez is eredmény, mert vannak akik még eddig sem jutnak el. Ugyanakkor azt írod, hogy nincs igényed a változásra. Neked feltűnt ez az ellentmondás? Ha igen, akkor hogy éled meg ezt a kettősséget?
Valamint azt írod, pici eredményt várnál. Mit tekintenél pici erdemények, mit tűznél ki terápiás célnmak?