Borderline
Jó kérdés, ebbe a hibába én is gyakran beleesem. Még el kell gondolkodnom rajta, mennyire related erre a helyzetre - valamennyire biztos.
Köszi!
Akkor pedig Te vetítettél ki Őrá valami ideálképet ami talán mostanában halványul(megláttad a való én-jét?), ez sűrűn előfordult velem, hajlamos voltam bálványozni a másikat, nem vettem észre mert nem is akartam észrevenni azt hogy palira vesznek, néha úgy látom hogy a szerelembe voltam szerelmes, magáért az érzésért csináltam, mindig lelepleződik az ego-m.. És bosszantó ez. Egyébként, kímélendő a topicot, nyugodtan írj üzit, ha gondolod, szívesen beszélgetek, minden mögöttes szándék nélkül 🙂
Köszönöm a feltételezést 🙂 én piszkálódni is szeretek, de olyan fiús módon. De ezt nem mindegyik pasi díjazza 😀 szerencsére van egy haverom akivel kölcsönösen szívjuk egymás vérét, de valahogy érezhetően szeretetből.
Na jó, most már szétoffoljuk a borderlinet.
Továbbra sem tudom mitévő legyek 😀
Mert bármit mondok neki, egyszerűen nem lát ki az egója mögül, akárhogy is próbálkozom, nem lát engem. Csak a saját egóját, mindent saját magára értelmez, így ha finoman mondok dolgokat akkor nem érti, ha meg nyíltan kimondok dolgokat, arra meg begurul.
Pedig már egy jó ideje várom tőle, hogy ne csak őróla legyen szó... :/
Na, pl. vele nem lehet piszkálódni, mert vérig sértődik, annyira érzékeny.
Én meg pasi létemre humán érdeklődésű vagyok, introvertált és nagyon érdekel a lélektan is meg jónéhány dolog ami inkább nőket szokott vonzani, én ezt úgy mondanám hogy csak érzékenyebb vagyok talán.
Szeretem ha egy nő úgymond ott van intellektuális értelemben, lehet vele poénkodni, meg ilyenek, szerintem Te is ilyen lehetsz:)
Bár kívülről nem feltétlenül látszik, dé én is a fiús típusba tartozom. Munkahelyen is már egy jó ideje CSAK fiúkkal dolgozom (informatikus vagyok).
Nem, nekem úgy tűnik hogy nagyon is tisztában vagy magaddal. Mindenki egy gubancos, a kérdés, ki hogyan tudja kezelni 🙂
Igen, sajnos a férfiúi büszkeség cudar egy dolog, nem mondanám hogy alapvetően idegen tőlem de megmosolyogtató néha az izzadságszagú és képzelt dominanciánk:)
Megmondom őszintén hogy nekem meg női barátok, haverok, stb voltak mindig, olyan fiúsabbak, vagányak.
Sajnos legtöbbször a pasikra csak mint riválisokra tudok tekinteni.. Jó gubancos egy lélek vagyok, tudom:)
Igen ez amúgy tök rossz. Nem mintha mi nők olyan jól lennék ebben edukálva, csak talán minket hagytak ebben kibontakozni - nem tudom.
Áh, nagyon sokszor nekem is nehéz felismerni, hogy mi zajlik bennem...sztem ez azért általános. Csak a heves reakciókat viselem nehezen és nézem érthetetlenül.
"alapvető igény bennünk is van az intimitás és gyengédség iránt" - kár hogy ezt sokan olyan nehezen kommunikálják 🙁
Egyébként nekem szinte csak férfi barátaim vannak. Mostanában lett egy barátosné-féleség. De ez még alakulgat.
Sajnos minket pasikat általában nem neveltek úgy hogy megismertették volna velünk az érzések/érzelmek fontosságát, vannak olyanok nálunk is ám, csak egyáltalán felismerni is nehézkes, hogy mi zajlik bennünk...csak a reakciókat látni, nehéz visszakövetkeztetni, de alapvető igény bennünk is van az intimitás és gyengédség iránt.
Még jól működő érzelmi kapcsolatokba is bezavarhat egy másik ellentétes (igény esetén azonos) nemű külsős, ez genetika és agyműködés. Ha nem jelentene neked többet társalkodónál a másik, nem lennél így kiborulva miatta (szerintem).
Na, de ez már nem border témakör, off. 🙂
Hát nem tudom ez most mennyire related, mert mindkettőnknek van kapcsolata. De ez az érzelmi intelligencia dolog tényleg elég nehézkes :/
Írásban még veszekedni se lehet egy jót! :([csak félig tréfa!]
Hát, ha ilyen ritkán találkozós, inkább virtuális a kapcsolat akkor nem csodálkozom semmin, ilyen esetben valamelyik fél mindig jobban oda van a másikért(általában a nő) , többet vetít bele a dolgokba mint amit a másik (férfi) aki általában nem olyan szofisztikált érzelmi intelligencia terén.
hát már találkoztunk többször, csak ugye én távol vagyok mindenkitől 😀
Akkor egyszerűbb a helyzet, mármint egy találkozós ismeretséghez képest. 🙂
hát de állítólag nagyonhiányzom, csak ez tettekben baromira nem nyilvánul meg
a hangnem amúgy itt nem játszik, mert csak írásban kommunikálunk...
Próbáld elfogadni, hogy az már nem jön vissza, esetleg átmenetileg, rövid időre.
Ha nem vagy neki már fontos, és ezt nem tudja intelligensen közölni, akkor vehető elüldözésnek is az, amit csinál. Még "nóóórmális" embereknél is van ilyen, azzal megspékelve, hogy azt akarja ugyan elérni, hogy elmenjen a másik, de ő akar belőle kijönni jól az "itthagyott a szemét" megbántott és vígasztalásra szoruló bohóckodással.
Igazából lövésem sincs, mert az a legnagyobb baj hogy néha én sem tudom hogy mit fogok reagálni egy szituációra, bár azt megfigyeltem hogy a hangnem az nagyon nem mindegy, ha olyan hogy kiérződik belőle valami lekezelő vagy cinikus kis íz akkor robbanok, de általában rám lehet hatni racionális érvekkel.
Hát mert eddig elég fontosak voltunk egymásnak, aztán már hirtelen nem. És hiányzik az, ami ez előtt volt.
De mi kényszerít téged arra, hogy foglalkozz vele vagy vitát generálj, amikor ott az elhidegülési opció?
Nem rokon (rokonokkal nem is állok kapcsolatban 😀 ), hanem sorstárs. Csak pár hónapja eléggé elkezdett hanyagolni, és azóta minden csak róla szól. Ez borzasztóan fájt, de aztán sikerült valahogy ezt elengednem - persze ettől még az odafigyelés részemről már nem megy, ha nem kölcsönös.
Én leginkább hallgatásba menekülök, mert úgy nem lehet vita. És nagyon nem szeretnék vele vitázni. Még ez az elhidegülés is jobb, mintha (verbálisan) bántana.
De most az inkább a megoldás, hogy vigyem bele egy heves vitába, majd ne szóljak hozzá, míg magától megenyhül?
Nekem ez annyira nehéz.
Én ha sértődött vagyok akkor ha engem levegőnek néznek és békén hagynak, idővel megenyhülök, de irtó nagy bűntudatom tud lenni aztán.,amikor látom idővel hogy fáj a másiknak amit tettem és olyankor jönnek az önmarcangolás keserű pillanatai....
Hagyd ott és keress másik valakit, aki megadja neked a figyelmet. Vagy keress másikat és utána hagyd ott. Így csak magadat teszed tönkre, és még figyelmet sem kapsz. Persze, ha nem valami rokon-féle a borderes.
Van valami ötletetek arra, hogy mit lehet kezdeni egy sértődött borderlinenal? Egyszerűen képtelenség beszélni vele, mert folyton támad. Én meg szintén nem vagyok olyan lelki egyensúlyban, hogy ezt tolerálni tudjam.
Annyira kettős ez az egész, hatalmas szüksége lenne figyelemre (amit ő nem ad meg...), és ha ezt szóba hozom neki, akkor meg még jobban ellök (agresszív lesz).
Én egyre inkább távolodom ettől de ez senkinek sem gond szerintem..
Nem arra megy ki! És mondom, gyszer mellett, és ugye nekem már teljesen ki kellett volna nőni belőle.
Akkor ez nem valami hízelgő rám nézve.
Nekem ez 41-43 szok lenni. Kezelten.
Nekem mindig 60 körül jött ki.... De nálam ez nem meglepő.
Igen azt gondoltam hogy nem helyettesíti egy pszichologus vagy pszichiáter szakvéleményét, csak most az amúgyis stresszes időszakom mellé jött ez is. Minek kellett nekem kitölteni ezt a tesztet egy napja görcsben van a gyomrom miatta.... Győrben esetleg ismertek olyat akihez bizalommal fordulhatnék?
Ezek a tesztek nem helyettesítik a szakemberrel való konzultálást. Csak iránymutatóak, h merre érdemes elindulni.
Sziasztok! Új vagyok itt. Igazából egy nagyon durván stresszes időszakot élek és kitöltöttem pár tesztet ezek között az itteni borderline tesztet is és eléggé megijedtem mert 2 nap kihagyással igyanannyi pontszám jött ki 51 pont, ami elég magas azt hiszem.... eddig nem voltam sem gyógyszeres sem terápiás kezelésen, de most eléggé ideges lettem a sok más mellett emiatt is...
Így kell egy emberből bűnbakot csinálni...hányadék média+erre való igény a zombik társadalmától..
Láttam a dokut, tetszett. Tanulságos.
Tetszik ahogy rámutat arra is, hogy semmi sem fekete vagy fehér. Ítélkezni a legkönnyebb. Kissé mélyebb pillantás a témába segít inkább megérteni.
Klassz a Mama gyilkos kincse sorozat is.
Személyes hatalmas kedvencem pedig a Minden, amiért élni érdemes.
Áh, ne add fel! Mindig lehet.
Próbáltam folytatni a terápiát pár éve, de nem bírtam anyagilag. Nem gondolkozom sem gyerekben, sem házasságban, sőt, még együttélésben sem. Tínédzserkoromban sem volt kapcsolatom igazán, utána se sokáig.
Szia!
Szerintem nem lenne rossz folytatni a sématerápiát, ha már eddig eljutottál benne.
Az tény, hogy vonzzuk a nárcisztikusokat, meg az is, hogy a "klasszikus" párkapcsolatra gyakorlatilag alkalmatlanok vagyunk, de egy olyan jó kis "tinédzseres" együttjárás megfelelő minőség. Abban a korban, amikor az ember már túl van a gyerekszülési időn, miért ne lehetne egy ilyen?
Sziasztok! Csendes, funkcionáló vagyok, az állapotom csak a "párkapcsolataimat" érinti. 10 éve diagnosztizáltak, jártam kb. másfél évet sématerápiára, azóta se pénzem, se időm terápiára és dialektikus viselkedésterápia csoportba járni. Azért írok ide, mert azt hiszem szükségem van olyanok társaságára, akik megértenek, egyszerűen ki kell adnom ezt magamból valahova, ahol ugyanúgy érzek másképp vagyok most krízisben, mint korábban, talán a korom miatt, talán azért, mert egy hónapja megint elkeztem napi 1g fölött EPA/DHA-t szedni (nem a reklám helye), ezen kívül SSRI-t szedek rendszeresen évek óta, ami az érzelmi kilengéseket tompította, illetve a szorongást. Csak ennyi évesen tudatosodott bennem, hogy kegyetlenül vágyom arra, hogy szerethessek és viszont szeressenek. A borderlineokat nagyon szeretik a nárcisztikusak, én megint találkoztam egyel, olyannal, aki pl. meg is mondta, hogy nagy az egója, mindenkivel flörtöl és dolgoznia kell az empátián. De ki tudtam lépni végül, ami tudom, hogy nagy eredmény. Rájöttem, hogy pontosan ugyanúgy viselkednek ezek az emberek, mint anyám velem, ezért vonzódom hozzájuk, ezt ismerem, totálisan megsemmisítenek, mint személyiség, mert nem "látnak" engem, mint egy különálló embert, saját akarattal, igényekkel, vágyakkal. Tudom, hogy a jelenlegi érzéseim átmenetiek, el fognak múlni, mindig elmúlnak. De nagyon nehéz így élni. Hogy senki se szeret és egyedül vagy a világban. Tudom, hogy ez a betegségem. Objekíven alkalmatlan vagyok párkapcsolatra, amire a legjobban vágyom. Kérlek mondjatok valami poziítvat, bíztatót.Köszönöm.
Nosza! Írd meg a történeted!
Sziasztok!
Mér régen nézegetem ezt a blogot és szereték köztetek lenni, valakivel megosztani a problémáimat és tanulni a többiektől, akik már t apasztaltabbak, mint én.
Hiába, megmondtam anno főnök asszonynak, hogy ugyan ezt a melót tényleg szeretem (és volt sikerélmény), de egy jobb ennél: nem csinálni. Odamenni, aztán haza, fuj. (Van egy kis közlekedési fóbiám.) Na meg akkor is ott ülni, amikor nincs munka... Aztán csináltam otthonról is. Na, az meg túlságosan időhöz kötött volt, azzal meg bármit meg lehet velem utáltatni, de ez hosszú, persze "szülős" történet. Most is elvállalnék egy olyat, hogy 3000 karakter, 2 hét múlva ráér. 😀
Sziasztok, hát én nem vagyok biztos abban, hogy ha korábban diagnosztizálnak egyáltalán élnék még. Most valami támpont, ha 40 évet le lehetett húzni vele, és most stabilabb vagyok, akkor van talán jövő(kép) is. Bár dühös voltam még a múlt héten az áterekre és lógusokra, hogy annyi sok pénzért csak a depit kezelték nálam, inkább kevesebb, mint több sikerrel, bár a pszichomókus egy elég mély gödörből húzott ki anno, szóval azért hálás vagyok neki.
Nálam egy nárcisztikus meg egy őt imádó kapcsolatfüggő szülő játszott. Írjunk tanulmányt, ez nem rossz ötlet.
Munkával kapcsolatban meg úgy gondolom, csak olyanban lehet megnaradni, amit szívesebben csinálsz, mint hogy otthon ülj. Ami sikerélményt ad és valami hobbiszerű és engedi, hogy önálló legyél közben. Kertész. Állatgondozó. Virágkötő. Valami segítő jellegű szakma, olvastam az egyik blogban, hogy ápolónő lett egy sokat szenvedett lány. Bármi kreatív cucc ami kikapcsol abból, amiben vagy.
Annyi ilyennel találkoztam... Már a volt áternőmnek mondtam, hogy kellene egy tanulmányt írni a "pedagógus szülők-szindrómáról".
Sziasztok,
ez annyira brutális. Én is 2 hete tudom. Kleó, veled szinte ugyanaz a sorsom. Pedagógus szülők, nárcisztikus kapcsolat (2012-ben őmiatta voltam itt fent, Beatrice néven, de az előtte lévő is Ná(r)ci volt.)
Először még örültem is, hogy megvan végre, mi a bánattól ment tönkre az egész életem, akkor hajrá, innen már fel lehet állni. Akkor jöttem ide újra, azóta olvasok, olvaslak benneteket is és csúszom magam alá szépen. Csak szépen össze kellene ollózni itt a hsz-okat és meg is lenne az én történetem, akár le se írjam. Azért kérdeztem, Kleó, mert itt, akit olvastam, hogy úgymond gyógyult, sok munkával és kökemény akaraterővel, no hát az is elég messze van egy gondtalan élettől a hétköznapokban.
Nevemsenki, ne add fel. 54 vagyok, fél éve sikerült elköltöznöm otthonról. Nyírom ki a lehúzó kapcsolatokat és életemben nem voltam ilyen jól és stabilan. Ne add fel.
Hááát, ez az... én 58!!! kihunyásról szó nincs, de más kifejezéssel ugyan, de 21 évesen diagolták. Sőt, "utalás" volt rá 13 éves koromban: "érzelmileg kell fejleszteni". Na már most: ahogy Babarczy E. írta: egy intellektuális, érzelmileg analfabéta környezetben nőttem föl... Azt sem tudták, miről van szó. Barinőm mondta: hogy tudnának érzelmileg fejleszteni azok, akik ilyen téren egy 5 éves gyerek szintjén állnak? És ez 2 pedagógus!
Szia, Kleó, köszönöm, hogy írtál. 50 elmúltam... Akkor nekem nem húnyt ki. Egyébként még csak két hete tudom, hogy ez van. Jobban érzem magam, mint 30 évesen, de nem jól.
Hááát, elméletileg van, akinek a középkorára "kihuny"... Volt áternőm mondta: már, akinek.
Egyébként, sajnos, nem ismerek olyat... Sok bordert igen... De "karban lehet tartani" pszichoterápiával. Már, akinek...
Sziasztok, "új hús" vagyok a klubban. Valameddig visszaolvasgattam a fórumban, igyekszem majd utolérni benneteket és nem untatni. Szeretném megkérdezni tőletek, hogy tudtok-e olyanról, akinek sikerült kijönnie ebből?
Idézet tőle: KleóAkkor nem is BPD, hanem engedetlenség.
🙂
Akkor nem is BPD, hanem engedetlenség.
[quote=Kleó]
"Egy további MRI-kísérletben egyy érzelmileg felkavaró és egy közömbös képsort mutattak. A vizsgálati személyeket arra kérték, maradjanak semlegesek a képeken látottak iránt. Kiderült, erre csak az egészségesek képesek, azaz a képeket külső szemlélőként, közömbösen értékelni. Az ilyen, mérlegelő magatartásért felelős impulzusok agyi területei a borderline betegeknél nem mutattak semmiféle aktivitást. Ez a magyarázat arra, miért nem tudják ezek az emberek a hétköznapi konfliktusokat uralni. Ez a készségük egyszerűen hiányzik."
Hogyan lehet egy "általuk" (neurotipikusak) IS felkavarónak nevezett képet semlegesen nézni??? :O Valószínűleg persze velem van a baj, de ez olyan paradox... felkavaró, ami nem kavar fel... És ez lenne a normális?
Na, ezt Szőllősi Úrnak is bemásolom...
[/quote
Ez nekem is nagyon sántít....
Megkérték őket és ők szót fogadtak 🙂 🙂