Szociális fóbia
Konkrétan nem hiszem, csak nem szeretek emberek között lenni. Nem tudom megmondani miért, csak zavarnak. Főleg, ha sokan vannak körülöttem.
Idézet tőle: KaleyNem tudom, mikortólnevezik fóbiának az ilyen dolgokat, de nekem a depis fázisaimban jött elő valami ehhez hasonló dolog. Lol, pont születésnapomon volt ez az egész a legdurvább. Kéz- és lábremegés, ötpercenként majd elsírtam magam, a buszról is elsőként tolakodtam le, mert nem bírtam a sok embert. Kerültem mindenkit, féltem, szívdobogás, gyomorgörcs meg miegyéb. Nagyon rossz volt. Menekülni akartam folyton az emberek közül. Csak mondjuk én azt sose mertem megtenni, hogy lógok suliból. Úgyhogy nehezen, de kibírtam valahogy. De utána ki se mozdultam napokig a házból.
Szia!
Valamitöl,félsz , vagy nem?
Nem tudom, mikortólnevezik fóbiának az ilyen dolgokat, de nekem a depis fázisaimban jött elő valami ehhez hasonló dolog. Lol, pont születésnapomon volt ez az egész a legdurvább. Kéz- és lábremegés, ötpercenként majd elsírtam magam, a buszról is elsőként tolakodtam le, mert nem bírtam a sok embert. Kerültem mindenkit, féltem, szívdobogás, gyomorgörcs meg miegyéb. Nagyon rossz volt. Menekülni akartam folyton az emberek közül. Csak mondjuk én azt sose mertem megtenni, hogy lógok suliból. Úgyhogy nehezen, de kibírtam valahogy. De utána ki se mozdultam napokig a házból.
Ami a pszichiáteres dolgot illeti, engem is a háziorvos utalt hozzá anno ősszel. Pszichológusaim eddig meg csak családsegítőnél voltak nekem is.
látom elág sokan írkáltok pszichológusokról pszichiáterekról stb én is voltam mind kettőnél sőt a kórházi kezelést is csináltam zártosztály meg minden hát azt 1 hétig bírtam bár a körülmények nagyban befolyaásolták azt h eljöttem egy hét után ja am a Nyírő Gyulában voltam az Addigtológián de nem ezzel a "gondommal" ez nincs diagnosztizálva de 100% -ra rudom h ez van mert három éve minden tavasszal "besokalok" és nem merem elhagyni a házat ha muszály mert valami hivatalos ügyintézés van vagy családi program akkor teljesen végem van remegek, szédülök, és nem tudok olyankor másra gondolni csak h meneküljek onnan minél előbb...mint mondtam már ez több éves dolog nálam és részben ez miatt is voltak öngyilkossági kisérleteim...a barátaimat már sikeresen elüldöztem magam mellől.. akkor ez most mi??? szociális fóbia/pánikbetegség/sima szorongás vagy mi.??
Nálunk beutaló sem kell, csak odamenni a tb-s rendelésre... Sorban állni és kész. Időpontot kérni viszont fölösleges mert úgysem tudják tartani, mindig jönnek közbe "sürgős" elintéznivalók...
én úgy tudom van pszichiáter is beutalós alapon. kérdezz csak rá a házidokidnál!
Szia!
Én eddig úgy tudtam pszichiáter egyáltalán nincs ingyenesen, ezért is írtam pszichológust. Akkor szerintem megemberelem magam és rákérdezek a háziorvosomnál! 🙂 Egyébként Pest megyében lakom, Budapesttől pár kilométerre (de nem szeretnék bejárni a városba). Ha valóban találok itt helyileg, vagy aránylag közel, akkor nagyon örülök. Köszönöm a sok segítséget nektek!! 🙂
A környékemen tudomásom szerint csak a Családsegítő Szolgálatnál van kijelölt pszichológus, aki ingyen elvállal. Vele volt már dolgom korábban, és nem volt túl pozitív a kapcsolat. Interneten nem találtam ingyenes rendelést, a háziorvosomhoz pedig nem merek elmenni ezzel a problémával. (Kicsit idiótának érezném magam + apukám közeli ismerőse, nem akarom hogy elcseszettnek gondolja a családunkat.. Elvégre csak én vagyok az 🙂 )
Köszönöm szépen a választ, sokat segített. 🙂 Kiscsillag! Szeretnék elmenni, de a betegségem a környezetemben nem "kimondott", mivel nem dolgozom a barátom tart el. Nem szívesen beszélnék neki erről, így pénzt sem szeretnék kérni ilyesmire. Elég csak annyi, hogy tudja, "nem szeretem" az embereket.. 🙂 Kissé bonyolult a helyzet, de amint lesz munkám, igyekszem orvoshoz is fordulni valahogy. Saját pénzből már szívesebben mennék el. Remélem megértitek a helyzetemet! 🙂
Kedves imagine!
Az , h van e a patikában valami szer a szorongásra vagy pánikrohamra azt sajnos nem tudom ,viszont azt igen hogyha elmennél pszichiáterhez a gondjaiddal ő biztos segítene neked. de ha semmi képpen nem akarsz orvoshoz fordulni, nekem 1x gyógyszerész barátunk javasolta Sedatif pc.t nappali szorongásra a sedacur fortet pedig estére , segíteni abban , h ezek mennyire hatnak nem tudom azt nem tudom megmondani , párom szerint elég jók , Ő a frontinról jött le ennek a segítségével pedig elég sokat szedett
Sziasztok!
Szociális fóbiám van, gyakran törnek rám pánikrohamok a legkisebb dolgoktól (hasonló helyzetekben, mint amiket már ti is írtatok- pl telefonálás idegenekkel). Évek óta küzdök ezzel, 22 évesen még nem volt egy munkahelyem sem. Most azonban kénytelen vagyok elmenni dolgozni, pszichiáterhez elmenni nincs lehetőségem. Igyekszem úrrá lenni a tüneteken, de szeretnék biztosítékként valami gyengébb gyógyszert. Mivel orvoshoz nem megyek, vény nélküli nyugtatóra (nyugtató hatású szerre) gondoltam. A segítségeteket kérném, hogy tudtok-e mondani "bevált" szereket. Persze nem várok sokat egy vény nélkülitől, de talán már a tudat is elég lesz.. Több helyen olvastam a Valeriana-ról, van valakinek tanácsa ez ügyben? Válaszaitokat előre is köszönöm.
nofretete, nekem is elmaradoznak a barátaim. már a második gyerekkori barátnömmel szakadt meg a kapcsolat. hiába keresem, "elbújik", levelekre nem válaszol, nem hiv, nem jön át... és ez nagyon fáj.
most elég sokat mozdulok ki, nekem csak egy kicsit szocfóbom van. a barátommal elmentem tegnap a városba és a Rákóczi téren találkoztunk a barátjával, akinek bemutatott... aztán ök beszélgettek, én meg figyeltem a tömeget, az embereket és meghatározhatatlan szorongás jött rám, hogy ennek a dzsungelnek és nem akarok a része lenni, haza akarok menni a kis lakásomba ahol elbújhatok és nem kell a sok idegennel szembenézni, beolvadni a tömegbe, hanem elvagyok csak úgy egyedül. de a barátom közölte, hogy nézzem meg öket jobban, mennyivel szebb vagyok náluk 🙂 szóval végülis maradtunk, az érzés, amint beültünk a kocsiba, hogy hazamegyünk, elmúlt. nem tudnék itthonról elköltözni, kell ez a biztonság, hogy csak akkor találkozom emberekkel, amikor akarok, én irányitok. és ha kilépek az utcára, akkor is kevesen vannak, nem csörömpöl a villamos, nem dudálnak az autók, ilyenek. megszoktam ezt a vidéki létet.
Én olyanokkal akik közel állnak hozzám, nem félek telefonálni. De akivel nem szoktam sokat beszélni, azokkal nagyon szörnyen érzem magam ha telefonálnom kell... Idegen helyre pedig egyszerűen képtelen vagyok telefonálni. Például munkát keresni sem tudok emiatt... Vagy bármi hivatalosat intézni...
Ma bátor voltam és bekapcsolva tartottam a mobilom. Mindezt valaki miatt, aki nagyon fontos számomra, mert hívott tegnap, és írtam neki sms-ben, hogy ma be leszek kapcsolva, ha hív beszélhessünk. Fel is hívott, de megint nagyon elbénáztam a beszélgetést, nem vittem a témákat, nem is jutott eszembe semmi, ráadásul be is voltam rekedve, amit nagyon szégyellek. Pedig annyira örültem, hogy hívott, most először hosszú idő után tudtam örülni, mert ez a valaki nagyon hiányzott már, meg a hangja is. Aztán csöngettek, és mondtam neki, hogy majd később visszahívom, de aztán megint nem mertem felhívni. Nem tudom mikor fogok tudni végre rendesen telefonálni, félelmek nélkül... De azt hiszem ez tényleg bátor lépés volt tőlem, hogy egész nap be voltam kapcsolva. 🙂 Mert ha csak megszólal a telefon én összerezzenek a félelemtől, hogy nekem beszélni kell. De most megpróbáltam tudatosítani magamban, hogy biztonságban vagyok, ha el is cseszem a beszélgetést, akkor is még mindig jobb ha vállalom, mintha nem. Úgy örültem, hogy ma TUDTAm beszélgetni, nem sokat, de már ez is valami. 🙂
Csak hogy fogom én mindennap leküzdeni a félelmet? Vagy hosszútávon? NEM TUDOM.
Sziasztok!
Sajnos teljesen tudom miről beszéltek én is szorongok , sajnos az egészséges emberek sosem fogják 100% an megérteni a problémáinkat nekem is rengeteg barátom volt , de mióta beteg vagyok szép lassan lemorzsolódtak , van hogy ha a párommal kell beszélnem akkor is szorongok , általában ez kifelé nem látszik de én belül nagyon rosszul érzem magam mondjuk párom észreveszi ha tördelem a kezem vagy dörzsölgetem a homlokom , igazából ő a lélegzetvételemből tudja , már olyan rég együtt vagyunk de van h nem merem neki elmondani ha valamit szeretnék , van olyan kérdésem amit hónapok óta nem merek feltenni... tudom , hogy semmi bajom nem lenne , meg igazából ő mindig kitartott mellettem a legrosszabb pillanatokban is , a betegségem miatt sokszor toltam már el magamtól , de sosem hagyott magamra . De pl már a tesójával nem tudnék beszélgetni inkább ha jön elbújok a gyerekszobába . mondjuk mióta járnak hozánk lakást nézni igaz az ingatlanos beszél helyettem de így is nagyon szorongok van hogy ha már tudom mikor jönnek 2órával előtte már rosszul vagyok:(Kialakítottam nem olyan rég 1 barátságot 1 lánnyal kicsit nagyzolós, kicsit felszínes de legalább megérti a betegségem van neki is hasonló a családjában , de amióta bejebb költözött a városba azóta hozzá sem tudok lemenni mindig és vele is ritkábbak lettek a találkozások.ezért is erősödik fel bennem a negatív gondolatok
Fú.. Igen. Velem is történtek ilyen rossz dolgok, amiket elmondtál. Szerencse, hogy túl vagyunk rajtuk. Csak az a kár, hogy ez a fránya szoc. fób nem akar elmúlni. : /
De rá kell jönnünk, hogy hogyan mászhatunk ki belőle. Valami megoldásnak csak kell lennie...
Nekem fősulin kellett táncolnom. Na én is rettenetesen béna voltam benne.. Persze, hogy nem tudtam jól táncolni úgy, hogy ezerrel szorongtam, úgy nem tudja felfogni az ember a dolgokat.. Na meg koleszos voltam és nem bírtam, hogy emberek között kell lennem.. Ott akartam magam megölni, de aztán végül ott hagytam inkább, mint hogy megöljem magam. Azóta meg keresem a megoldást a szoc. fóbra.. Egyébként neten nekem sokkal könnyebb kinyílni, írni beszélni a gondolataimról. Élőben nekem is borzasztó nehéz, tök mindegy, hogy kivel vagyok. A szüleimmel tudok beszélgetni úgy ahogy néha, de a testvéremnél már szorongok, ha vele kell beszélnem. Az állatokat viszont nagyon szeretem.. Ők csendesek, mint én és nekik én így is megfelelek, szeretnek.
Igen teljesen megértelek. Teljesen megértem, hogy szeretnél magadból adni valamit másoknak és kifejezni ami benned van. Az ember társas lény, akárhogy is nézzük. Én pl erre találtam ki hogy naplót írok a neten, így mások is megismerhetnek. De mivel a szociális fóbiával általában megfeleléskényszer is együtt jár, sokszor bizonytalan vagyok abban, hogy én elég jó vagyok e másoknak. Hogy "leírhatom e" amik bennem vannak, mert nem tudom mások hogyan fogják fogadni. Ezért sokszor leveszem a naplómat is. sokszor csak hallgatok, és nem mutatok magamból semmit. Alapból én is szeretek nagyon beszélgetni, csak ismeretlenekkel nem. Gondolok itt arra, pl hogy aki nem családtag. A családommal könnyedén megy a kommunikáció, de ha mással kell beszélgetnem, általában szorongok. Leginkább csak itthon mamámmal szoktam órákat dumcsizni, mert ő elfogad és szeret, és ez fontos nekem. Neki nem akarok megfelelni, el tudom engedni magam és ez fontos. De ha pl egy baráttal vagy szerelemmel kell beszélgetnem, azt próbálom elkerülni.
Egyébként én is megszoktam már, hogy magányosan élek, és a napjaim úgy telnek, hogy nem megyek sehová, és már vagy 6 éve nem is találkoztam senkivel, csak a családom van itt nekem. Régen voltak barátaim, de velük sem jártam nagyon össze, szerintem ez a betegség nagyon régóta megvan nálam. Emlékszem sokszor még suliból is kimaradtam, mert féltem. Engem suliban piszkáltak az osztálytársaim, mondjuk nem volt semmi okuk rá, mert nem lógtam ki semmivel, egyedül azzal, hogy visszahúzódó voltam, és ott sem voltam az a nagymenő típus. Ők ezt látták rajtam, és ezért sokszor kiközösítettek, de ami még rosszabb hogy bántottak. Meg a Szalagavatón emlékszem a legszarabb szerepet osztották rám, amikor műsorral készültünk. Kb egy mondatot kellett mondanom az egész előadásban (volt aki egy egész történetet szavalt el), persze gondoltam magamban, szerencsére nem kell sokat szerepelnem, de azért titokban nagyon fájt, hogy ennyire egy senki vagyok az osztályban. Mindig is kilógtam és sosem tudtam felhőtlenül örülni, a suliban rettegtem a szóbeli felelésektől és hogy ki kell állnom az osztály elé. Emlékszem szalagavatón táncot is betanultunk, és annyira izgultam az előadáson, vagy 500 ember előtt kellett fellépnünk, hogy totál elfelejtettem a tánclépéseket amiket amugy betanultam jól. És már az előadáson úgy tudtam csak szerepelni hogy másokat lestem mi is következik milyen lépés, és közben nagyon szorongtam és pánikoltam. De túléltem. Még jó hogy csak ritkán vannak ilyen események.
Jah amúgy nem akarom magam megölni vagy ilyesmi, ne úgy értsétek az odaátot.. Az öngyilkossági gondolataimat egyelőre leküzdöttem. Vagy csak itthon nem jönnek elő, fene tudja.. Én nem akarom megölni magam, mert akkor kezdhetnék mindent elölről. Hiszek benne, hogy nem jutnék előrébb vele.
Én szeretek beszélgetni. Csak sajnos sosincs kivel. Köszi az elismerő szavakat. Én mindig rendes próbálok lenni mindenkihez és segíteni dolgokban. De sokszor még így sem kellek senkinek sem. Az élet iróniája. 🙂 Én is örömmel venném a barátságodat és itt bárkiét, mert rossz egyedül és mert szükségem van arra, hogy megoszthassam másokkal a gondolataimat, hogy ne legyen ennyire üres az életem, hogy én is tudjak érvényesülni legalább némi önkifejezéssel. Bár én már nem nagyon szoktam keseregni amiatt, hogy egyedül vagyok, mert ez mindig is "megszokott" volt az életemben. Persze megszokni sosem lehet ezt. Sokat szenvedtem emiatt meg más dolgok miatt, de egyre erősebb vagyok lelkileg legalább.. Bár ezzel még nem oldódik meg semmi, de legalább kevesebbet szenvedek, mint régen. Szerencsére hiszek dolgokban pl. hogy nem véletlenül vagyunk itt és küldetésünk van és ez sokat segít nekem.. Odaát majd nem leszek egyedül.. Itt meg.. Mit tehetnék. 🙂 Én igyekszem.
Köszönöm hogy írtál nekem, és a segítséget is. Igen nagyon nehéz ezzel a betegséggel együtt élni. Én is csak azt veszem észre, hogy az életemben ugyan vannak nagyon kitartó személyek, akik tényleg törődnek velem, de előbb utóbb ők is lemorzsolódnak, mert érzékelik, hogy én egyszerűen "nem foglalkozom" velük, pedig gondolatban, ezer meg ezer párbeszédet is folytatok velük, és úgy érzem, hogy a kapcsolatunk élő és létező, de a valóság az, hogy ők igényelnék azt, hogy én keressem őket, vagy hogy legalább reagáljak a közeledésükre és törődésükre. Ami természetesen egy teljesen normális elvárás részükről. Van egy fiú, aki mindig érdeklődik hogyan vagyok, és nagyon kitartó, és én áldom a sorsot, hogy megismertem, és hogy a barátomnak tudhatom, de már előre rettegek, hogy őt is el fogom veszíteni és feledésbe merülök nála. Én nagyon tudok kötődni emberekhez, és hosszú ideig fel sem tűnik nekem az, ha nem írnak, mégis mindig gondolok rájuk és úgy érzem, folyamatosan kapcsolatban vagyunk. Aztán egy idő után rájövök, hogy már késő, és elbaltáztam, és elveszítettem egy nagyon értékes barátot. Sajnálom, hogy te is átéled ezeket, meg hogy annak ellenére hogy te törekszel legalább netes kapcsolatokat fenntartani, hogy mégsem sok van vagy ha van is hogy "nem férsz bele a köreikbe". Ezt mondjuk nem értem, hogy hogy lehet, mert szerintem mindenki örül, ha új barátokat szerezhet, nem értem miért nem becsülnek meg téged, és miért nem "fogadnak be". Pedig írásaid alapján, nagyon értékes és szerethető vagy és kellemes társaság. Én pl mindig keresem a bejegyzéseidet itt, és szeretem olvasni. Szívesen barátkoznék veled, de ez így olyan hülyén hangzik meg jön ki, mivel nem ígérhetek semmit, sokszor még írni sem tudok, vagy leblokkolok, mégis úgy érzem, nagyon értékes ember vagy, és talán lenne közös témánk, vagy legalábbis hasonló dolgokon megyünk keresztül. Talán ha tudok fogok még reagálni más írásaidra is, és szívből remélem és kívánom, hogy találj igaz barátokat, és tudj kialakítani kapcsolatokat. Én drukkolok, mindkettőnknek, és köszönöm, hogy szóltál hozzám! Nagyon sokat jelent. És hiszek benne, hogy előbb utóbb mindkettőnknek sikerül leküzdeni a "démonjainkat". 😉
http://www.youtube.com/watch?v=y-GVHqImrcI&feature=related
Sia - I'm in here
Nekem mindenki eltűnik az életemből előbb-utóbb. Pedig én próbálok kapcsolatokat kialakítani.
Le kell csendesíteni az elmét utána könnyebb ilyesmit megtenni. De ha állandóan agyal az ember, akkor nem könnyű. Igen, sajnos ezzel a betegséggel együtt jár az, hogy nem igazán tudunk beszélgetni másokkal és így ők azt gondolhatják, hogy nem fontosak a számunkra.. De nekem az a tapasztalatom, hogy ha tudok is beszélgetni valakivel, akkor is eltávolodik tőlem.. Meg sokan nem is írnak nekem vissza, hiába írok nekik. Itt is és máshol is így van. Keresek embereket, oldalakon meg minden, de úgy tűnik, hogy mindenkinek van valami köre én meg kiesek belőle. Szar így egyedül. :S Nah mind1 hát én megértelek nehéz dolog ez nagyon. 🙁
Szörnyű milyen béna vagyok. Ma hívott valaki telefonon, akit nagyon szeretek - természetesen a mobilom állandóan ki van kapcsolva, mert félek a telefonálástól - és vagy 3 órát azon görcsöltem, hogy mit is kéne tegyek, hogyan hívjam vissza, vagy hogyan tudassam vele, hogy nem tudok kommunikálni. Egyszerűen szorongok már amiatt is, hogy nem tudok telefonálni a félelmeim miatt, és félek hogy nem fogja megérteni, hogy ez betegség, továbbá attól is félek, hogy megharagszik ha nem hívom vissza vagy hogy már meg is haragudott mert ki voltam kapcsolva. Pedig örülnöm kéne, hogy valaki foglalkozik velem, hogy valaki igenis keres és törődik velem, de én mégis csak görcsölök és félek. Legszívesebben kihajítanám a telefont az ablakon, hogy tudják nincs telefonom, és soha nem beszélgetnék telefonon. Ami érdekes, hogy a fiú hangja nagyon hiányzik, meg ő maga is és hiába tudom a szívemmel hogy én AKAROK vele beszélgetni, mégsem tudok. És az is probléma, hogy netről ismerjük egymást, és meg szeretett volna látogatni, de nekem az szóba sem jöhet, mert szociális fóbiám van és én abba BELEHALNÉK, ha valakivel személyesen kéne találkoznom a netről. Annyira annyira gyűlölöm ezt a betegséget, senkinek nem kívánom, mert én szívből szeretnék képes lenni arra, hogy másokkal kapcsolatokat építhessek ki, de a félelmeim gátolnak és lebénítanak. És így félek elveszítem még azt a kevés netes barátot is akik eddig kitartottak mellettem még így is. Félek magukra veszik és megharagszanak, hogy én nem keresem őket, nem beszélgetek velük, és totálisan mellőzöm őket. De ha legalább tudnák, hogy nem ő miattuk, és hogy én nagyon szeretem őket, de beteg vagyok. Most ez a fiú aki hívott, nekem nagyon sokat jelent, és megpróbálom holnap visszahívni, de félek hogy nagyon megharagudott, hogy ki voltam kapcsolva... és állandóan ezen parázok, hogy mások mit gondolnak rólam, meg hogy elveszítem a barátaimat. Mert ugye, akit nem keresünk, egy idő után megunja hogy keressen minket, és a végén már ő sem fog velünk foglalkozni, mert sosem kap visszajelzést. Viszont írtam ennek a fiúnak egy emailt, hogy nem direkt nem vettem fel a telefont hanem leírtam az emailben hogy én mennyire félek a telefonálástól meg a találkozótól. Remélem megérti, és nem gondolja azt hogy ez csak egy "hiszti", vagy hogy nem akarok vele beszélni. Nem akarom őt elveszíteni! Ti hogyan oldjátok meg az ilyen helyzeteket? Nincs valami trükk vagy módszer hogy bátrabbak lehessünk? Annyira szeretnék egészséges lenni, és leküzdeni a félelmeimet. És főként ápolni a barátságaimat, és megtartani a fontos embereket. Nem akarok magamra maradni és elveszíteni akiket szeretek. 🙁
http://www.youtube.com/watch?v=1vkWzIivvnE
Alex G Vega - Social Anxiety
Mondjuk bennem is van olyan itt interneten, hogy többször átnézem, átolvasom, amit írtam, hogy jól megvan-e fogalmazva.. De nem szorongok miatta, csak fontos nekem, hogy ne legyen hiba, de ez is amolyan szoc. fóbos dolog lehet.
Lehetőségek pedig mindig vannak, csak ki kell próbálni őket és keresni a megoldást.
Nem érzem, hogy az észt osztanád. Szépen, normálisan megfogalmaztad, amit el akartál mondani, le akartál írni. Mondjuk szerencsére nekem az írással nincs bajom itt az interneten. Könnyen elküldöm, amit írok. De el tudom képzelni, hogy másoknak azzal is van gondja. Nekem is generalizált szociális fóbiám van. Mindenféle társadalmi helyzetben szorongok. Hát igen ezt nyugodtan lehet pokolnak nevezni, hiszen mindent elront, aminek örülhet egy ember: baráti, társas kapcsolatokat, szülőkkel való viszonyt, munkalehetőségeket, normális életnek annyi vele. De hát a fene akarja így leélni az életét. Egyvalakire számíthat mindig az ember, saját magára ezért sajnos, de muszáj valahogy nekünk megoldanunk ezt a dolgot erőt véve magunkon. Nem mondom, hogy könnyű, sőt a legnehezebb dolog a világon, de nincs más választásunk, ha nem akarunk örökké tartó nyomorban élni. : /
Köszönöm szépen a válaszaitokat, kicsit megnyugtattak a fórummal kapcsolatban! Nagyon hasonlóakat érzek, gondolok én is erről a rémálomról(nekem az!), mint Ti. Elkapott a "harci-láz", hogy valahogy megfogalmazzam majd - olyan víz alatt vagyok szerűen - a bennem zajló dolgokat, előre is bocs 🙂 Nekem a szocfób csak egy része a szorongásaimnak. Én generalizált szorongásos vagyok, az az a fincsi dolog, amikor a nap 24 órájában mindentől és mindenkitől, hol súlyosabban, hol csak olyan elfogadható/élhető szinten.
Harmony: A valdoxanon ne csodálkozz, hogy nem hat, agomelatin tartalmú "szúnyog-csípés"-szerű szer, attól ne gondold súlyosabb esetnek magad, ha nem használ. Ezzel szemben mellékhatása sincs, ennek viszont örülhetünk. Bocs ha valakinek ez volt a tuti...
EzVan: A Jarvis (SNRI), Efectin néven nekem is jó volt, nem oldotta meg teljesen a problémáimat, híztam 35(!) kilót, de lehet, hogy az a rivotril volt, nem tudom. Nekem eddig ez a kombó vált be úgy, ahogy. Ja és épp most kezdem a Jarvist (nálam most Velaxin) újból, mert sajnos ismét rá kellett jönnöm, hogy kevésnek bizonyulok ebben a harcban egyedül, mankó nélkül.
*Ilyenkor már jönnek a gondolatok: jogom van nekem osztani itt az észt?, mit fognak hozzá szólni?, 5x előnézet minden jó-e, és egy hosszas erőgyűjtés után a "mentés" gomb*
Ja mondta más is nekem ezt. Furcsa.
Hát lehet fel akartak pörgetni engem is. 😀
Azt is. Az összeset.
Igen a szorongásokra kaptam őket Kiscsillag.
tényleg kemény.... 🙁 Amikor úgy érzed nagyon szeretnél kitörni ebből az egészből, de a félelmeid teljesen lebénítanak. 🙁
Kiscsillag nekem ezek a gyógyszerek használtak együtt:
Atarax, Jarvis, Abilify, Ziperid
De rivotrilt, xanaxot is szedtem néha, de azok önmagukban nem segítettek.
Harmony akkor te is generalizált szoc. fóbos vagy, tehát mindenféle társas helyzetben szorongás jön elő. Kemény így az élet.
Kiscsillag nekem szociális fóbia gyerekkoromtól kezdve fenn áll. Nem tudom meghatározni, hogy mióta. Amióta az eszemet tudom már megvolt. Emlékszem az óvódás időre is és már akkor is ilyen voltam. Óvódában, suliban nem szerettem lenni, utáltam a többiekkel lenni, nem bírtam elviselni azt, ha mondjuk elutasítottak, hogy játszhassak a többiekkel vagy ha piszkáltak, de hát ez a bajomból is ered, hogy az ilyesmiket nagyon nem bírom elviselni. Volt, hogy óvódából meg is szöktem. Aztán elkapott a bátyám az utcán és adott egy nagy pofont. 🙁 De hát az ilyen nem segít az emberen... Csak még rosszabbul lesz tőle. Sosem szerettem az emberek között lenni. Vannak emberek, akikkel tudok lenni jobban, de a többséget nem bírom elviselni.
Hát kapok gyógyszert, de nem igazán használ. Valdoxan nevű antidepresszánst adtak erre, azt mondta az orvos, hogy ez segíteni fog, hogy "bátrabb" és tevékenyebb legyek. De sajnos olyan mélyről fakadnak a szorongásaim, és olyan súlyosak a félelmeim, hogy nem segít. Most próbáljuk az orvosommal kideríteni az okokat, és a lehető legmélyebbre ásni. De ettől nagyon félek, mert félek szembesülni a félelmeim okával... ha a felszín ennyire megvisel, és ennyire pánikolok attól, aminek az okát sem tudom, akkor a valódi ok vajon mit fog előidézni belőlem? Bele sem merek gondolni.... teli vagyok félelmekkel, és azt hiszem belehalnék, ha leásnánk a gyökerekig. És ezt teljesen őszintén írom. 🙁
Kedves EzVan!
Teljesen magamra ismertem az írásaidból. Sajnos.
Nem bírok emberek közé menni. Ha kimegyek az utcára, lehajtom a fejem, és nem merek szembenézni a szembejövő emberekkel sem. Vagy rájuk nézek, de rögtön lesütöm a szemem, azt gondolván, mennyivel rosszabb vagyok náluk. De van olyan is hogy nem gondolok semmit, csak szorongok, ha egynél több ember van a "közelben". Az egy ember alatt a legközelebbi hozzátartozómat értem. Én sem bírok enni mások előtt - már megszokták, hogy pl Karácsonykor (nekem az is kínszenvedés - vendégek miatt), nem eszek egy falatot sem, csak ülök magamba roskadva az asztalnál, lehajtott fejjel. Próbálok magamra erőltetni mosolyt, de leginkább egy grimasz lesz belőle, a szorongás miatt. Kész tortúra. Pedig alapból szeretném én élvezni ezeket a szép ünnepeket, mert alapvetően nagyon fontosak az emberek, az emberi kapcsolatok az életemben. Mégis menekülök minden társas érintkezés elől. A NET az egyedüli menedékem. Egyébként pl a chattől is "félek", mert ha felmegyek a chatre, és mondjuk csak ketten lennénk, hogy nekem kell vinni a beszélgetést, és úgy érzem "meg kell felelnem". Pedig legszívesebben csak hallgatnék, csak írás nélkül fenn lennék, hogy érezzem, nem vagyok egyedül. A legrosszabb az amikor neten megismerek egy nagyon jó barátot, és ő meg akar látogatni. Akkor én szó szerint pánikrohamot kapot szinte. Nem tudom kezelni, ha kérdi mikor jöhet, csak hebegek habogok, hogy én félek találkozni, és mindig kitolom minél későbbre, persze úgy hogy sose jöjjön össze a találkozó. Nem élném túl. Ez ha belegondolok - szörnyű - mivel, nagyon nagyon szeretném, ha nem lennék beteg és képes lennék találkozni barátokkal és felhőtlenül, önfeledten élvezni egy társas együttlétet. DE NEM MEGY! Nemhogy félek, de pánikolok ettől. 🙁 És ha össze is jönne egy ilyen (ami lehetetlen), akkor én iszonyatosan szenvednék közben, és görcsben lennék végig.
Szedtem régebben és akkor totálisan elmúlt a szorongásom. Persze nem minden gyógyszertől csak 4 fajta együtt hatott úgy, hogy tökéletesen elvegyék a szorongásaimat. Igaz tök érzéketlen is voltam, tehát nem csak egyáltalán nem szorongtam és nem féltem, de szeretetet sem tudtam érezni senki iránt. Olyan semmis volt minden. Akarok majd újból gyógyszert szedni, vagyis gondolkozom rajta, hogy az lesz. Csak féltem mindig is a lehetséges mellékhatásaitól.. De félek, hogy egyedül nem tudok megbírkózni a szorongásokkal.. Az biztos, hogy segítettek és ha nincs más szedni fogom őket, hogy jobban legyek. Sajnos abbahagytam anno a szedésüket önkényesen, pedig lehet, hogy valóban segítenének , ha normálisan szedném őket. Úgyhogy szerintem az lesz és akkor majd segítenek emebrek közé menni és talán úgy sikerül legyőznöm a szorongásaimat. Ebben bízom.
De ezzel nem azt akarom mondani, hogy neked könnyebb, félre ne értsd! Mindenkinek a saját terhe a legnehezebb! Ráadásul ugye te hangokat hallasz, tehát nagyon nehéz neked is ez biztos, úgyhogy remélem nem értesz félre! 🙂
Oké. Remélem nem vetted kioktatásnak, amit írtam, csak szerettem volna valahogy megláttatni ezt veled, hogy kb. milyen is ez. De neked nem szociális fóbiád van nem? Mert szerintem különbség van a sima szorongás meg a szociális fóbia szorongás között. Az utóbbi az sokkal irreálisabb, mert olyan dolgok miatt szorong az ember, amik miatt a többség nem. Pl. enni is nehéz közösségben, meg írni is. Persze 2 fajtája van a szoc. fóbnak is. Van amikor csak egy adott dologtól szorong az ember és van a másik fajtája, amikor mindenféle közösségi élet kapcsán előjön a túlzott mértékű szorongás.
Szia Omasi, üdvözöllek itt!
Írj ide bátran, ugyanis engem sosem érdekelt az, hogy ha valaki nem írt helyesen. Sosem ítéltem el senkit ezért. Nekem is van sok hátrányos tulajdonságom, amik miatt a többi ember megvethet. Próbálok rajtuk javítani. Pl. elég sok dolog terén buta vagyok. De ezen lehet javítani. De oda akarok kilyukadni, hogy nekem nem gond, ha valaki nem ír helyesen én sosem azt néztem egy embernél, hogy egyből legyen min ítélkezhessek felette. Mindig az embert nézem, azt, hogy milyen ember a másik. Nekem ez a fontos. Sajnos az emberek többsége viszont szeret ítélkezni, de hát a többiekkel ne foglalkozz. Csak annyit, hogy amit tudsz javíts magadon, mert így könnyebb dolgod lesz az emberek között, jobban elfogadnak majd. Írj bátran, nekem is a szoc. fób a bajom és baromi nehéz dolog én tudom. Mondjuk szerencsére nekem az írás nem okoz gondot az interneten. Mindenféle más társasági tevékenység viszont igen. Még a tesóim közelében is szorongok, pedig ők nem is idegenek. Csak elég idegbetegek tudnak olykor lenné és ez szerintem elég is hozzá, hogy szorongjak tőlük.
Kiscsillag:
Mi tudjuk, hogy irreálisak a szorongásaink. Olyan dolgok miatt érzünk hihetetlen szorongást, ami borzasztóan irreális. Az agyunk ezt tudja, de egyszerűen nem tudunk másképpen tenni. Ha ránk jön a szorongás az olyan, mintha víz alatt lennénk. Mit tehet az ember, ha nem akar megfulladni felfelé úszik. Ez valami ilyesmi, nem tudunk másképp cselekedni és reálisan gondolkodni vagy épp cselekedni. Ezek a szorongások mindenben akadályoznak minket. Pl. ilyen szorongva nem igazán lehet barátnőt szerezni és barátokat se. Sokan ezért próbálnak szerintem álarcot húzni, nem akarja az ember, hogy a szorongásokat észre vegyék, mert úgy nem lehet kapcsolatokat kiépíteni.. Úgy mindenki elhagyja az embert, ha látják rajta, hogy szorong. Egyszerűen lenézik, megmondják neki a tutit stb. Mindent tesznek ilyenkor az emberek, ítélkeznek, de nem válnak igazi kapcsolattá, barátokká vagy barátnővé. Egy darabig talán működik a dolog, de csak amíg meg nem ismerik ezt a totálisan szorongós oldalát az embernek. Onnantól kezdve bukta, senki se akar ilyen embereket maga mellé, mint mi. Ez nem csak képzelgés nekem ezek tapasztalatok. Én ebből úgy látom a kiutat, hogy meg kell találni a megoldást, olyan dolgokkal foglalkozni, amik könnyítik majd elmúlasztják a szorongást és fejleszteni az olyan dolgokat magunkban, amik másoknak könnyebben mennek. Csak így ugye nehéz, hogy nem nagyon van kivel ezt gyakorolni.
Na egyelőre ennyi, bárkinek bármi kérdése van az írjon.
Az agyammal 100%-ig tudom, hogy irreális, de ez már nálam reflex lett.
Sziasztok!
Annyit írnék ide, de csak nézek ki a fejemből és olvasgatom a Ti hozzászólásaitokat. Baromi szocfób vagyok, az ilyen fórumozások is nehezemre esnek (*szimpatikus lesz a hozzászólásom?, fogalmazás?, helyesírás?*) Az első kritérium a legfontosabb, talán az vezérli az egész életemet, hogy szimpatikusnak, jónak, az adott szituációhoz idomulónak és megfelelőnek látszak. Ez az állandó állarc minden energiámat elveszi, napi 24 órás ügyelet, emelett nehéz valami örömtelit meglátni az életben. Párkapcsolat, barátok, már rég nincsenek. Akik segíteni akartak/nak azokat elmarom magamatól. Hogy miért, arról fogalmam sincs.Talán kényelmes is így, ez a szocfóbság ad vmilyen biztonságot, nem tudom. .. (Ez is olyan megszokott terapeuta-kérdés, nem tudom már hányszor hallottam.) Próbálkozom - de korántsem teljes erőbedobással - terápiával, csoporttal, gyógyszerrel, ha már nem megy tovább, akkor a turulra-mászás előtt egy üveg borral. Kezdek letenni arról, hogy megtalálom a megfelelő terápeutát, társat, barátot. Nem is tudom miért írtam, mit várok egy esetleges választól, tényleg fogalmam sincs. Csak egyedül vagyok, gyűlölök szorongani és jól esett egy kicsit kiírni magamból. Vigyázzatok magatokra!
Érdekes amit mondasz. Én nem tudnék álarc mögé bújni, egyszerűen annál fogva, hogy nem tudok máshogy viselkedni a szorongások miatt. Ha akarom, akkor sem. Nem tudom megjátszani magam, totálisan a szorongások rabja vagyok és azok irányítanak a társasági helyzetekben.
Nekem az is egy nagy bajom h megfogalmazni sem tudom mennyire összetett ez a szarság amiben élek. egy másik topikba írták néhányan h szocfób na igen én is erre gyanakodtam még úgy 5 évvel ezelőtt és van tünet ami illik rám de én társas helyzetekben nem a szocfób jeleit mutatom hanem van úgymond egy álarcom és az alapján ismernek az emberek. Csak arra ügyelek nehogy meglássanak valamit belőlem. Ezért csak felszínes kapcsolataim vannak ismerek embereket ennyi. Nem tudom ezt melyik topikba kéne írni.
Én sem bírom az érintést, igy megértem hogy aki ugyanigy van ezzel, hogy érez. A kézfogásnál általában inkább arra koncentrálok, hogy mit üzenek ezzel a másik félnek, igy nem foglalkozom azzal hogy ez is egy érintés. Más tekintetben nem engedek magamhoz közel senkit, még a családtagjaimat sem. Kivéve : az egyetlen személyt - a kisfiamat.
Ő megértette velem hogy az érintés lehet jó is,sőt. De ezt csak tőle tudom befogadni. Mástól nem. Én gondolom ez összefüggésben van azzal, hogy az ember a születése óta "milyen" érintéseket kapott, és azt milyen szándékkal kapta, és negativ vagy pozitiv volt-e neki az érintés-élmény. Egyébként is mindenkinek meg van hogy mettől meddig tart az intim szférája. Nem mindig gyalogolnak bele szándékosan, nem mindig juttatjuk a másik tudomására, hogy itt a határ, ahol nem szabad átlépni. Vagy esetleg félre érthető jelzéseket adunk a másik számára, hogy hol a stop táblánk. Sokszor mondták nekem hogy megtévesztő az ahogy mosolygok, miközben úgy érzem, hogy most menekülőre fogom a dolgot, mert nem csak behatoltak az intim szférámba, hanem be is költöztek, és nem akarom hogy ott maradjanak - semeddig. Szóval a tanulság hogy ki kell mutatni, és/vagy meg kell mondani a másik számára hogy itt vége az útnak.... nem jöhet tovább, csak ha.......pl. idő, megismerés,bizalom stb.
Azt én se szeretem egyébként, ha hozzám érnek... Idegesít.. Pl. ha buszon véletlen hozzám érnek tök ideges leszek.. Pedig annyitól nem kéne, mégis idegesít. 🙂 De hát elkerülhetetlenek az ilyesmik, főleg akkor, ha sokan vannak egy buszon. A tömegnyomor meg nem kell mondanom, amúgy is rémálom egy szoc. fóbosnak.
Nekem a kézfogással semmi bajom. Ha valaki kezet nyújt én is kezet nyújtok és kész túl is vagyok rajta, engem nem is zavar. A puszilkodás az viszont engem is zavar, ha idegennek kell adni... Családtagjaimmal mi sose puszilkodunk, max ünnepnapokon, annyit meg kibírok, de azt nem szeretem benne, hogy tök felszínes, mert amúgy meg marhára nem foglalkozunk egymással. Az ünnepeket ezért nem szeretem, olyankor mindenki úgy tesz, mintha foglalkozna a másikkal kötelezően, az ünnep alkalmából, közben meg egész évben semmi ilyesmi nem történik.. De pl. puszit adni vad idegennek, hát azt én se szeretem egyáltalán.. Mert ha egyszer nem érzek rá késztetést.. De hát ez egyfajta kötelesség, elvárás, amit olykor teljesíteni kell, ha nem akarja az ember, hogy bunkónak nézzék. Ez van, vannak dolgok, amiket muszáj megtenni néha, mégha nem is akarja az ember.