Depresszió
Idézet tőle: BlackaImádtam a Frakkot! 🙂
Ha már a meséknél tartunk, ismered azt a nyuszikás storyt , aminek az a vége, hogy "Bazd meg Maci a létrádat!" ?
Nem ismerem 🙂
De ez egy vicc, ugye?
Imádtam a Frakkot! 🙂
Ha már a meséknél tartunk, ismered azt a nyuszikás storyt , aminek az a vége, hogy "Bazd meg Maci a létrádat!" ?
Szia Scharlett!
Igen, aktuális, vagyis nem megy, nem tudok igazán ötleteket sem adni.
Azt mondta a mostani orvosom, hogy megváltozott munkaképességűnek kellene magamat nyilvánítattni, mert állítólag van egy törvény, hogy bizonyos (minden?) munkahelyen kötelező ilyen státuszú embert alkalmazni, nem tudom, hány főt.
Most ugye megint vészhelyzet van, még a "normális" embereknek is nehéz a munkaügy.
Nem tudom, itthon próbálom magam elfoglalni, minden nap valahogy kimozdulni legalább egy sétára, de nem merek belegondolni, hogy ez egy elég nagy szar, amiben vagyok és hogy hogy lesz vége és mikor.
Önkéntes voltam egyszer művészetterápián, gyerekekkel. Most ugye az sem megy. Bár szerintem nem is bírnám.
Nekem most az állapotom rendezése a legfontosabb, gyógyszerek variálása ill. leszokás, de tevékenység nélkül nem könnyű, illetve a depresszió miatt meg nem vagyok igazán motivált semmire sem, feladataim nem nagyon vannak.
Őrzöm valahogy az ép eszemet...
Ezt Blackanak írom, hogy a kutyasétáltatásról meg magamról eszembe jutott Károly bácsi és a Frakk, amikor csak úgy röpült a kutya után. Na, asszem velem is így lenne 🙂
Hát rendeződést, jobbulást kívánok neked!
Önkéntes munka? -kapcsolatépítés, kimozdulás szempontjából is jó, és nem para ha egyszercsak nem mész vagy nincs kedved stb., a későbbiekben meg akár alkalmazhatnak is...
Kutyasétáltatás, gyerekfelügyelet, idős gondozás, lépcsőház takarítás, irodaház takarítás...
Adj fel hirdetést akár
egyetemista koromban jobban kerestem a kutyasétáltatással , mint mikor munkába álltam a diplomámmal. (Most is napi 25e ért kutyátsétáltatok... XD)
A telemarketinget viszont felejtsétek el, annál lélekölöbb és gusztustalanabb munka nincs a világon!
Idézet tőle: Matiri-newEz is tök logikus, csak akkor ha a körülményekre adott válasz ez, kérdés, ezt mivel változtathatjuk meg azon kívül, hogy "majd elmúlik" és várunk, és akkor valószínűleg még mélyebb lesz a depi meg az unalom, meg a minek élni stb.
A pszichoterápia ugye azért van (nem a gyógyszeres), hogy megváltoztassa a gondolati mintákat. De arra, hogy nem adnak munkát könnyen 50 felé, elég nehéz pl. gondolati mintákat módosítani, ha igazából ez rajtunk kívül álló szociális probléma.
Na, de hát legyél a saját főnököd, ez is egy megoldás. Bár én nem tudom, hogy major depresszióban, ahol az alvás, evés, kimenés is gond, hogy lesz hirtelen lelkes, működő vállalkozás kezdőtőke és társak nélkül.
Na, ezt lehetne ragozni évekig.
Az angol forrást jó lenne elolvasni, de túl hosszú, nincs türelmem. Pedig biztos van benne sok jó dolog.
Szia!
Nem tudom, hogy aktuális-e még a gondod (depresszió és munkakeresés), de abszolút megértelek. Jómagam szintén tapasztaltam az általad leírt szituációkat.
Én is azon gondolkoztam, hogy - amennyiben mindent megteszek - és valóban mindent megteszek, akkor végül is nem ok nélküli a depresszió. És ilyen esetekben mit lehet tenni??
A másik gondom az, hogy egyre inkább beszűkülök. Lassan már a boltba kimenni is nehéz, nemhogy felkelni. A vírus előtt nagyon sokat dolgoztam magamon, hogy társasági ember legyek. Sikerült is. Aztán beütött a vírus. Amikor még reménykedtem, hogy hamarosan vége lesz, volt bennem erő.. De most úgy látom, ennek sohse lesz vége... És eddig is nehéz volt a munkaerőpiacon (hasonló korban vagyok, miint te), de most már nagyon kemény. És így kell versengeni..
Ráadásul szégyellem is a helyzetem.
Te hogyan kezeled ezeket a mindennapokban?
Üdv.
Scharlett
Remélem!!! XD XD XD
.
Matiri!
Általaban egyértelműen kiderül, h kinek vagy kiknek szól, amit írok. Más esetben idézni szoktam, de most szar a szerkesztő, összemossa a régi hszt és a választ. Nem tudom, h régen mi nem tetszett.
Kiscsillag, te egy nagyon szimpatikus, segítőnek látszó nő vagy, de nem értem, hogy ha itt írsz, miért nem tudsz egy sziával vagy nickkel megszólítani valakit és még a hozzászólás hivatkozásra sem reagálni a #számmal.
Én úgy sillabizálom ki, hogy talán nekem szólt. És köszönöm, de ez így nekem nem tetszik.
Mint ahogy tudod is, hogy mi még nem tetszett anno, pár éve.
Szóval kösz', de nem kérek több tanácsot így, mert nem vagyok kódfejtő.
Kórházban nem vagyok, valószínűleg ott lenne a helyem.
Mindenkinek minden jót kívánok!
Ha jobban értenék hozzá, kevésbé terhelne szellemileg, jobban haladnék, nrm gyűlne össze napi 50 kérdésem. Tömbösítve teszem fel másnak. 2 hét után még nem csoda, h csak részben megy egyedül. Azért sok ragadt rám.
Én már a suliban is utáltam a délutános hetet ez miatt, szóval megértelek.
Biztosan belejössz.
Ide járhatnék 9-re is, de 7:30-ra törekedek a korábbi végzés miatt. Nekem alapból a kelés befordító. A napi 8 órás munka könnyebbnek tűnik, de ragaszkodok a péntek 8-14-ig tartó munkaidőhöz, emiatt napi 9 órát dolgozok, ami itt nekem sok. 🙁 Néha elcsúszok vele és pénteken 3-kir vagy 4-kor végzek.
Az is segítene, ha lenne minden nap könnyebb feladatom, ami nem terhel le annyira és megy vele az idő. Így 20 perc is kínkeserves. Lehet idővel könnyebbnek tűnik majd a munka. Remélem.
A munkaidő meg a tanóra mindig végtelenül hosszú. Bezzeg a krimóban hogy szalad az idő!
Nálam alap az átfordultság, de ez alkati dolog. Neked olyan 10-6-ig meló lenne jó.
Délutános munka sem lenne jobb. A szabad délelőttöt nem tudom igazán értékelni, mert stresszelne, h menni kell dolgozni. Átfordulás is esélyes, délig alvás, hajnalig ébrenlét. Nekem ez sem vált be régebben.
Utálok korán kelni. Befordító. Reggel érzem a depressziót, akkor is ha egyébként nem túl mély. Dolgozni sem szeretek, pedig ez viszonylag normális mhely. A betanulás miatt még rosszabb. Végtelen hosszúnak tűnik a munkaidő. 🙁
A másik gyógymód kezd használni?
Simán lehet az is, h most segítene vmi (gyógyszer vagy bármi), ami régebben nem használt.
Lehet a kórházat mégis fontolóra kellene venni. A Covidosok gondolom el vannak különítve, lehet átrián nincs fokozott kockázata annak, h elkapod a vírust.
Írtad, h nem tudsz segítséget kérni, elmondani és kimutatni, h mennyire rosszul vagy. Lehet azzal kellene kezdeni, h ezen változtatsz, mégha nehéz is.
Én csak a saját meglátásom írtam, és ha valaminek vége van meg kell tanulni a végére pontot rakni.
Persze a te életed, és ha neked így jó nekem is. Te tudod mekkora áldozatot vagy hozni egy bizonytalan barátságért.
( Bár hozzá teszem én egyik exemmel se tartom a barátságot)
Mert az szerintem nem normális.
Köszi Smallville!
Na, ez olyan szorongás, ami generalizált, nagyon sokrétű, Tudnám éppen mire fogni, de az nem elég.
Az exemet szeretem még mindig, ma is többször beszéltünk, csak ugye a személyes tali. Már nem volt lassan egy éve...
Na, itt társasház van, boxzsák kizárt, még olyan sem volna, aki felszerelné nekem. Marad a kínai porcelánkészlet a kiserdőben vagy a párnák.
De már jobban vagyok. 😉
Hát elsőnek is tisztázd le mi váltja ki a szorongást? Az Exed látványa? Vagyhogy beszélned kell vele?
Ha igen, akkor ilyen esetbe ne találkozz vele!!!!! Ha neked ez nem tesz jót hanyagold.
Mond ki az érzéseid, közöld egyenesen vele hogy te neked árt ha találkozol vele.
Egy box zsák mondjuk jó volna neked otthonra, régebben én is volt 1 óráig pofoztam a zsákot 😀
Mikor hazafele sétáltam az edzőteremből úgy éreztem magam mint akit begyógyszereztek úgy kiüzte belőlem a feszültséget. Mindenkép ajánlom! 🙂
Aztán fel a fejjel jobbulást.
Mérhetetlen düh van bennem. Nem hiszem, hogy erre alkohol, nyugtató stb. lenne jó.
Valahogy ki kell élnem, és persze nem magamat vagy mást szétverni.
Ez a rohadt agitált szorongás.
Úgy volt, hogy ma eljön az exem, aki szintén nincs túl jó passzban, de jegyre sincs pénze, meg főleg nem akarja idehozni a szarságokat. Mondjuk én mondtam neki, hogy nekem nem baj, csak ne versenyezzünk ebben.
Már a piát is utálom.
Sportolni maximum gyors gyaloglás, és minden lépést jól odavágni (aztán jól seggreesni a jégen).
A hétvégén találkoznék valakivel, aki már kijelentette korábban, hogy ő tudatosan nem lesz már sosem szerelmes, havernak meg nem elég vagány (nekem biztos).
Ő sem ír, hogy melyik nap lenne jó. Lehet, hogy megelőzöm, hogy egyik sem. Várni is utálok, akkor is, ha közben amúgy sincs semmi tennivaló.
De akkor hogy lehet ebből a szar börtönből végre kilépni?!?!
Találtam egy függőknek való önsegítő csoportot. Ingyenes, adomány adható.
Idézet tőle: Matiri-newKiscsillag, ha már Kleó a faszbugot ajánlja, én is.
Ha van affinitásod, ezer csoport van, ami érdekelhet a keresztszemes hímzéstől a nárcisztikus visszaélésig (ez most csak úgy jött, ne vedd magadra, saját élmény 🙂 ) és akkor ott előfordulhat, hogy írnak is neked, vagy te írsz valakinek. Nekem erre volt jó sok példa, bár személy szerint valamiért nem jön be a netes ismerkedés, egyik nemmel sem, de nem te vagyok ugyebár, ez más tészta.
Ha a személyes oldaladon elárulsz pár publikus, nem intim, de azért érdekes infót magadról (kedvenc idézetek pl. amire az entelektüellek buknak, ha ez számít neked), akkor még könnyebben megy a dolog.
Megér egy próbát.
Idézet tőle: Robo-sanAz unatkozásról azt vettem észre, hogy ameddig rosszul van az ember, akkor inkább az unalmat választja, részben kudarckerülésből, vagy ilyesmi, de amint egy kissé jobban lesz, keresni kezdi az élményeket, és a kisebb-nagyobb kihívásokat.
Azt tapasztaltam, most, hogy már minden nap hullámzóan szarul vagyok, hogy ha egy kicsit is jobban érzem magam, azonnal "carpe diem!", szóval fel kell venni a hócipőt és nekiindulni egy sétának legalább vagy a sarki boltba zacskóslevesért, akármiért. Vagy "szadizni" magamat és csak azért is nagyobb feladatokat bevállalni, ha ez annyi is, hogy felülök egy kültelki buszra és körbe megyek vele.
Az unalom is k*rva nagy kudarc szerintem, nekem legalábbis, mert én perfekcionista vagyok és egy hiú állat hozzá.
Megőrülök a napoktól, azt egy pszichológus biztos jól megmagyarázná, ha már kezelni nem is tudná, hogy az időérzékem miért ilyen, hogy néha percek óráknak tűnnek és valamikor egész gyorsan pereg az idő, közben a körülmények ugyanazok nagyjából. Ma azt hittem, eret vágok, mert a mosás valahogy sosem akart véget érni. Közben pedig nem csak ültem és néztem, szóval egészen fura.
Kiscsillag, ha már Kleó a faszbugot ajánlja, én is.
Ha van affinitásod, ezer csoport van, ami érdekelhet a keresztszemes hímzéstől a nárcisztikus visszaélésig (ez most csak úgy jött, ne vedd magadra, saját élmény 🙂 ) és akkor ott előfordulhat, hogy írnak is neked, vagy te írsz valakinek. Nekem erre volt jó sok példa, bár személy szerint valamiért nem jön be a netes ismerkedés, egyik nemmel sem, de nem te vagyok ugyebár, ez más tészta.
Ha a személyes oldaladon elárulsz pár publikus, nem intim, de azért érdekes infót magadról (kedvenc idézetek pl. amire az entelektüellek buknak, ha ez számít neked), akkor még könnyebben megy a dolog.
Idézet tőle: KleóÉrdekes, én az unatkozást mélydepisen sem ismerem, elfoglal a saját szorongásom/pánikom, ill. a hűje gondolataim. Az másik kategória, ha épp unok vmit csinálni.
Vagy valakit, de nagyon....
Érdekes, én az unatkozást mélydepisen sem ismerem, elfoglal a saját szorongásom/pánikom, ill. a hűje gondolataim. Az másik kategória, ha épp unok vmit csinálni.
Gyere a faszbúgra!
Én most az élmény és társaságkereső állapotban vagyok. Nem csoda, a járvány miatt nyár óta nem volt kimozdulós, találkozós programom.
Az unatkozásról azt vettem észre, hogy ameddig rosszul van az ember, akkor inkább az unalmat választja, részben kudarckerülésből, vagy ilyesmi, de amint egy kissé jobban lesz, keresni kezdi az élményeket, és a kisebb-nagyobb kihívásokat.
Ez is tök logikus, csak akkor ha a körülményekre adott válasz ez, kérdés, ezt mivel változtathatjuk meg azon kívül, hogy "majd elmúlik" és várunk, és akkor valószínűleg még mélyebb lesz a depi meg az unalom, meg a minek élni stb.
A pszichoterápia ugye azért van (nem a gyógyszeres), hogy megváltoztassa a gondolati mintákat. De arra, hogy nem adnak munkát könnyen 50 felé, elég nehéz pl. gondolati mintákat módosítani, ha igazából ez rajtunk kívül álló szociális probléma.
Na, de hát legyél a saját főnököd, ez is egy megoldás. Bár én nem tudom, hogy major depresszióban, ahol az alvás, evés, kimenés is gond, hogy lesz hirtelen lelkes, működő vállalkozás kezdőtőke és társak nélkül.
Na, ezt lehetne ragozni évekig.
Az angol forrást jó lenne elolvasni, de túl hosszú, nincs türelmem. Pedig biztos van benne sok jó dolog.
"Csak az nem téved, aki nem dolgozik." Nagyon nem akarok tévedni...
Én az unalomról, unatkozásról olvastam régen egy tanulmányt, hogy lehetséges, hogy az agy védekező mechanizmusa a kudarc és csalódottság ellen (nem csinálni semmit = nincs mit elrontani, nincs mibe belebukni).
Azért az jó ha vannak dolgok amik fel tudnak dobni, ha csak két három napig is
Hol jobban vagyok, hol nem... A jóllét tart két napig és a depresszió újra leránt. Ha van egy adott szituáció (mint volt ez is) felerősödik, de ez már alapvetően kezd az életem részévé válni. Csak abban reménykedem, hogy előbb jutok el a pszichológussal oda, hogy megtanulom rendesen kezelni, minthogy egy nagyon durva mélyponton felvágjam az ereim. 🙁
Ezek szerint jobban vagy? Tok jo, hogy ez segitett!
Nagyon ügyes voltál! 🙂
Véget ért a vasárnap és még mindig élek. 😀
Először úgy tűnt, hogy ez nekem nem fog menni, egyszerűbb megint lenyelni mindent, bevenni az extra adag frontint és kidőlni, de a húgommal való veszekedés elkerülésének az érdekében összeszedtem minden bátorságom és kommunikációs készségem és még az este lerendeztem egy telefont, annak érdekében, hogy az elkövetkezendő hét ne szorongással teli legyen. (Na ez egy jó hosszú mondat lett... 😀 )
A lényeg, hogy először azt mondtam, jöjjön, aminek jönnie kell. Aztán az mégsem jött, így hát végre kiálltam magamért és nem azt mondtam, hogy jöjjön, aminek jönnie kell egy kicsit később, hanem, hogy jöjjön, amit én akarok.
És sikerült. Megnyugodtam. 🙂
Idézet tőle: Artifical SkizoEngem érdekel, és sajnálom, hogy ilyen állapotba kerülsz a vasárnapi valami miatt. 🙁 Simike.
Köszönöm Skizo, a simike valamennyire mindig jót tesz 🙂
Én már csak azt mondom: jöjjön, aminek jönnie kell...
Akármi is az, holnap túl leszel rajta!
A mai napom:
- Alszom (a tegnap estétől számítva 17 órát egyhuzamban
- felkelek, eszem egy keveset
- sírok hányásig, majd miután bántottam magam beveszem a gyógyszert
- alszok megint
- felkelek és megint sírok
És asszem... ennyi... 🙁
Engem érdekel, és sajnálom, hogy ilyen állapotba kerülsz a vasárnapi valami miatt. 🙁 Simike.
Tudom, hogy kurvára nem érdekel senkit, de azért kiírom, hogy kibaszottul szarul vagyok. Tegnap este óta szorongok szinte egyhuzamban a vasárnap miatt.... mert lesz valami... de erről inkább most nem beszélnék.
Mindegy is az egész... a zoknidobálás ma elmarad... inkább kiütöm magam valami erős cuccal oszt alszok.
De egy elbaszott lesz ez a hétvége...
Idézet tőle: AgobriSziasztok!
Régen írtam a fórumba, pedig sokszor gondoltam rátok, és arra, hogy mennyire megosztanám veletek a történteket, de elég mozgalmas december és január van mögöttünk, no meg nem akartam semmit sem elkiabálni... : )
A férjem meggyógyult! Olyan, mint régen, sőt mintha jó irányban változott volna: tudatosabban kezeli a stresszhelyzetet, nagyobb az önbizalma, nyugodtabb. Úgy történt, hogy ugye volt a SOTE kognitív terápiáján, ahol már annyi előrelépés volt, hogy a terápiákon részt tudott venni, és nem feküdt olyan sokat. A 3 hét alatt fokozatosabban jobban lett, dec. 22-én jött ki, mikor hazajött már láttuk, hogy már majdnem a régi énjét látjuk benne, bár kicsit még fáradt volt, beszámolt némi félelemrzetről, bizonytalanságról, de ez is elmúlt, kb a kisfiúnk keresztelője után (dec. 26). Volt két nap az ünnepek alatt, amikor nem tudott kikelni az ágyból,de ennek is vége lett, újévre teljesen rendbe jött! Azt mondta, hogy a bizonytalanságérzet és a tompaság úgy múlt el benne,mintha elvágták volna., az életkedve viszont fokozatosan tért vissza. Január 7-től visszaállt a munkába, teljes munkaidőben, 5-kor kel reggel, mert 06.30-kor kezdődik a munkaidő. A kollégáitól azt hallom, hogy ügyesen, lelkesen dolgozik, visszatért a humorérzéke, és jó együtt dolgozni vele, segítőkész (ilyen volt régen is). Itthon is, amiben tud segít, a kisfiúnkat nagyon szereti, az érzelmei is szépen visszajöttek, amelyeket ki is tud fejezni irányunkba. Az alvása olyan, mint régen, nagyon jól alszik, egyhuzamban 7-8 órát (mondjuk a betegsége alatt sem volt gond az alvásával).
A SOTE-én ugye bipoláris affektív diagot kapott, az SZTK-ás orvosa szerint nem bipoláris, szerinte személyiségzavara volt (dependens). Sőt, szerinte nem is biztos, hogy a gyógyszerek segítettek neki, mert ugye 8 hónapig az volt, hogy akármilyen gyógyszert alkalmaztak nála, semmi sem hatott (Brintellix, Rexetin, Ripedon, Parnassan, Lítium, Frontin). Sőt a férjem állt le a lítiumról, a ripedonról, volt, hogy nem szedett semmi antipszichot és antidepit 1-2 hétig, de ugyanazok a tünetei voltak, se jobb, se rosszabb nem volt. Minden esetre a SOTE-én a következő gyógyszerezése volt: Rexetin 20 mg, Parnassan 10 mg, Depakine 300mg. Mostanra lecsökkentették a Parnassant 7mg-ra. Sokszor elfelejti bevenni a bogyóit, de változást nem tapasztalunk. Meg ugye az orvosa sem mer hozzányúlni a gyógyszeréhez, mert nem tudni, hogy Rexetin, vagy a Depakine használt-e neki, egyáltalán használtak-e neki? Ugye, amikor meggyógyult a Rexetint több mint két hónapja szedte már, a Depakint pedig 1 hónapja. Meg a Depakine ugye mániára van inkább, a férjemnek meg depresziós epizódjai voltak, így nem valószínű, hogy az hozta ki ebből... Szóval rejtély az egész. Emellett hetente jár terápiára az SZTK-ás áteréhez, ami szerintem szuper, mert ő azóta látja a férjem, amióta kijött a kórházból (2018 májusa végén), és a Thalassában is ő volt a kezelője, a férjem is szeret hozzá járni.
Én nagyon boldog vagyok, és hálás a jó Istennek,a családomnak és a barátaimnak, és persze nektek is a rengeteg tapasztalatért! Sokan imádkoztunk érte, próbáltunk hinni a gyógyulásában és őt is ezzel biztattuk. Szerintem a hit nagyon segít, nem muszáj Istenben hinni és vallásosnak lenni, elég csak pozitív gondolatokat "gyártanunk" az elménkben, még ha nehéz is, mert biztosan van ereje! Persze, ott van még azért a félsz részemről, hogy visszatér majd ez a szörnyű állapot nála, de próbálom elhesegetni, mert végülis most tényleg a szüleivel való konfliktus is megoldódott, most nincs olyan góc az életében, ami miatt szorongania kellene. A férjem is azt mondja nekem, hogy szerinte nem jön vissza, mert stabilnak érzi magát, nincs olyan, ami miatt kellemtlenül lenne lelkileg. Amikor a fiúnkat kereszteltük, az úrvacsoravételnél azt az igét mondta nekem a lelkész, hogy "Ne félj, higgy!". Amikor kezdek félni, hogy megismétlődnek a rossz dolgoka a férjemmel, akkor ez a mondat lebeg a szemem előtt és le tudom magam nyugtani vele.
Létezik olyan, hogy valakinél ez a pszichotikus zavar csak egyszer lép fel élete során, amikor válságba, krízisbe kerül az élete és utána soha többé nem? Remélem igen : )!
Nagyon örülök neki, hogy a férjed jobban van! Én is remélem, hogy minél tovább kitart ez nála, de ha neadjisten mégis visszaesne valamikor, már legalább tudjátok, hogy mit kell csinálni, kihez kell fordulni. Ez mindenképpen pozitívum!
Sziasztok!
Régen írtam a fórumba, pedig sokszor gondoltam rátok, és arra, hogy mennyire megosztanám veletek a történteket, de elég mozgalmas december és január van mögöttünk, no meg nem akartam semmit sem elkiabálni... : )
A férjem meggyógyult! Olyan, mint régen, sőt mintha jó irányban változott volna: tudatosabban kezeli a stresszhelyzetet, nagyobb az önbizalma, nyugodtabb. Úgy történt, hogy ugye volt a SOTE kognitív terápiáján, ahol már annyi előrelépés volt, hogy a terápiákon részt tudott venni, és nem feküdt olyan sokat. A 3 hét alatt fokozatosabban jobban lett, dec. 22-én jött ki, mikor hazajött már láttuk, hogy már majdnem a régi énjét látjuk benne, bár kicsit még fáradt volt, beszámolt némi félelemrzetről, bizonytalanságról, de ez is elmúlt, kb a kisfiúnk keresztelője után (dec. 26). Volt két nap az ünnepek alatt, amikor nem tudott kikelni az ágyból,de ennek is vége lett, újévre teljesen rendbe jött! Azt mondta, hogy a bizonytalanságérzet és a tompaság úgy múlt el benne,mintha elvágták volna., az életkedve viszont fokozatosan tért vissza. Január 7-től visszaállt a munkába, teljes munkaidőben, 5-kor kel reggel, mert 06.30-kor kezdődik a munkaidő. A kollégáitól azt hallom, hogy ügyesen, lelkesen dolgozik, visszatért a humorérzéke, és jó együtt dolgozni vele, segítőkész (ilyen volt régen is). Itthon is, amiben tud segít, a kisfiúnkat nagyon szereti, az érzelmei is szépen visszajöttek, amelyeket ki is tud fejezni irányunkba. Az alvása olyan, mint régen, nagyon jól alszik, egyhuzamban 7-8 órát (mondjuk a betegsége alatt sem volt gond az alvásával).
A SOTE-én ugye bipoláris affektív diagot kapott, az SZTK-ás orvosa szerint nem bipoláris, szerinte személyiségzavara volt (dependens). Sőt, szerinte nem is biztos, hogy a gyógyszerek segítettek neki, mert ugye 8 hónapig az volt, hogy akármilyen gyógyszert alkalmaztak nála, semmi sem hatott (Brintellix, Rexetin, Ripedon, Parnassan, Lítium, Frontin). Sőt a férjem állt le a lítiumról, a ripedonról, volt, hogy nem szedett semmi antipszichot és antidepit 1-2 hétig, de ugyanazok a tünetei voltak, se jobb, se rosszabb nem volt. Minden esetre a SOTE-én a következő gyógyszerezése volt: Rexetin 20 mg, Parnassan 10 mg, Depakine 300mg. Mostanra lecsökkentették a Parnassant 7mg-ra. Sokszor elfelejti bevenni a bogyóit, de változást nem tapasztalunk. Meg ugye az orvosa sem mer hozzányúlni a gyógyszeréhez, mert nem tudni, hogy Rexetin, vagy a Depakine használt-e neki, egyáltalán használtak-e neki? Ugye, amikor meggyógyult a Rexetint több mint két hónapja szedte már, a Depakint pedig 1 hónapja. Meg a Depakine ugye mániára van inkább, a férjemnek meg depresziós epizódjai voltak, így nem valószínű, hogy az hozta ki ebből... Szóval rejtély az egész. Emellett hetente jár terápiára az SZTK-ás áteréhez, ami szerintem szuper, mert ő azóta látja a férjem, amióta kijött a kórházból (2018 májusa végén), és a Thalassában is ő volt a kezelője, a férjem is szeret hozzá járni.
Én nagyon boldog vagyok, és hálás a jó Istennek,a családomnak és a barátaimnak, és persze nektek is a rengeteg tapasztalatért! Sokan imádkoztunk érte, próbáltunk hinni a gyógyulásában és őt is ezzel biztattuk. Szerintem a hit nagyon segít, nem muszáj Istenben hinni és vallásosnak lenni, elég csak pozitív gondolatokat "gyártanunk" az elménkben, még ha nehéz is, mert biztosan van ereje! Persze, ott van még azért a félsz részemről, hogy visszatér majd ez a szörnyű állapot nála, de próbálom elhesegetni, mert végülis most tényleg a szüleivel való konfliktus is megoldódott, most nincs olyan góc az életében, ami miatt szorongania kellene. A férjem is azt mondja nekem, hogy szerinte nem jön vissza, mert stabilnak érzi magát, nincs olyan, ami miatt kellemtlenül lenne lelkileg. Amikor a fiúnkat kereszteltük, az úrvacsoravételnél azt az igét mondta nekem a lelkész, hogy "Ne félj, higgy!". Amikor kezdek félni, hogy megismétlődnek a rossz dolgoka a férjemmel, akkor ez a mondat lebeg a szemem előtt és le tudom magam nyugtani vele.
Létezik olyan, hogy valakinél ez a pszichotikus zavar csak egyszer lép fel élete során, amikor válságba, krízisbe kerül az élete és utána soha többé nem? Remélem igen : )!