Depresszió
Nem arról van szó, hogy mindenképp szerettem volna kipanaszkodni magam. Van egy problémám, és reméltem, hogy tudsz rá megoldást. Egy szimpla "sajnos én is ezzel kűzdök, nem tudok mit tanácsolni" is elég lett volna.. Tény, hogy nem kellett volna rögtön bedurciznom. Elnézést.
Kösz. Erre sosem gondoltam volna.
És nincs tipped, mit lehet tenni? Ha csak nem értenék meg milyen, az oké lenne, de ez a teljes érdektelenség nagyon bánt. :/
Az én családom sem érti meg a problémáimat, igazából fel se fogják, vagy azt mondják, hogy nincs neked semmi bajod. Áhh nincs /elég/... 🙁
Bezzeg ők rögtön nyavalyognak, ha valamilyük fáj, de majd legközelebb én is azt mondom nekik, hogy áhh nincs semmi bajuk. 🙂
Úgyhogy én már nem is akarok meggyőzni senkit sem semmiről, teljesen felesleges. Sőt inkább nem is állok velük szóba, esetleg csak ha már nagyon muszáj valamiért...
Kisveréb, én is így vagyok, mint te, még a saját szüleim sem értik meg, hogy mivel járnak ezek a betegségek, fogalmuk sincs az egészről, amit én elmondok róla, az is olyan, hogy egyik fülükön be, a másikon meg ki, ők maguk meg nem néznek utána, hogy megértsék. Olyan hülyeségeket tudnak mondani, anyu pl múltkor megkérdezte, hogy " és ilyenkor mit érzel, ideges vagy? ", azt hiszi, hogy ez annyi, hogy az ember néha ideges, azt hiszi, hogy ezt csak úgy néhány szóval le lehet írni. Meg a másik okos ötlete, hogy miért nem megyek el úgy itt külföldön pszichiáterhez, hogy egyszer eljön velem valaki, aki beszéli az itteni nyelvet, elmondja a dokinak, hogy mi a bajom és utána már nem kell hogy velem jöjjön, utána a doki már úgyis tudni fogja, hogy mi bajom, meg úgyis elég évente egyszer elmennem hozzá, mert hogy neki is csak évente egyszer kell mennie kontrollra a dokijához ( holott nekem a pszichiáter, akinél voltam itt kint kétszer, akkor még volt magyar, azt mondta, hogy legalább hetente egyszer el kellene járnom ).
Kiscsillag, igazad van, a depressziót, a szorongást sajnos sokszor nem veszik komolyan, pedig valóban tud nagyon súlyos lenni, az ember egész életét megnehezíti és olykor tragédiába is torkollhat.
Én depressziós vagyok és többek között szociális fóbiám is van, gyakorlatilag a lakás négy fala közt élem az életem, nincsenek emberi kapcsolataim a családomon és a szüleimen kívül, igazából a szüleimmel is csak Skype-on tudom tartani a kapcsolatot ( nagy távolság miatt ) és csak kamera és mikrofon nélkül az én részemről. Dolgozni sem tudok, szóval eléggé le van redukálva az életem.
Hát ja. Másik kedvenc a "de most ettől miért kell félni?" ... Jókedvemben félek, aranyom, mert nincs jobb dolgom -.- Vagy toplistás még a "Nyugi" is. Ja, kösz, ez eszembe sem jutott!
Tény, én is azt látom, hogy nem bírják elképzelni. Egyszerűen nem megy nekik. Én meg nem tudom leírni, mert csak érzések. Nincsenek rá megfelelően pontos szavaim. De azért engem bánt, hogy nem is néznek utána. Szerintem nem veszik elég komolyan. És visszatértünk arra, amit Kiscsillag mondott.
Idézet tőle: kisverébEz sajnos így van, a pszichológiai zavarokkal nagyon nincsenek tisztában manapság. Családomnak is mondhatom, hogy szocfóbom van, azt sem tudják, mi van. Bár utána sem néznek, de ez már az én bajom. Viszont tényleg nem megfelelően ismertek ezek a betegségek. Sajnos a filmek sok tévhitet és hamis képet terjesztenek, amiket nehéz felülírni.
Akinek soha nem volt hasonló betegsége az el sem tudja képzelni milyen rossz pszichés betegséggel együtt élni.
Legjobb amikor megkérdezik miért vagyok szomorú. Mindig azt válaszolom, hogy nem vagyok szomorú, pedig legszívesebben azt mondanám. Depressziós vagyok bmeg, hadjál már békén. Nem igazán villanyoz fel semmi az életben.
Rossz dolog lehet ez a hallucináció. De talán az még a jobbik eset lehet, amikor az ember megtudja különböztetni a valóságtól, mégha gondolom az egész teljesen valóságosnak hat.
Mondjuk ha jobban belegondolok olyan ez mint a pánikbetegség. Azt képzeli az ember, hogy szívrohama van, közben meg nincsen, de mégis teljesen valóságosnak éli meg az ember az egészet.
De a szorongásom is ilyen. Biztos van valami összefüggés az ilyen betegségek között.
Ez sajnos így van, a pszichológiai zavarokkal nagyon nincsenek tisztában manapság. Családomnak is mondhatom, hogy szocfóbom van, azt sem tudják, mi van. Bár utána sem néznek, de ez már az én bajom. Viszont tényleg nem megfelelően ismertek ezek a betegségek. Sajnos a filmek sok tévhitet és hamis képet terjesztenek, amiket nehéz felülírni.
Egyetértek, Kiscsillag. Freud is azt mondta, az beteg, aki nem tud dolgozni és szeretni. 🙂
Bár a te fogalmad is elég tág még, mik a súlyosság szintjei? Aki tud dolgozni, tanulni, de kapcsolatokat kiépíteni nem, az hol van? Vagy "csak" aludni nem tud.
Én alapvetően a problémák összemérése ellen vagyok, bár tény, hogy fontos megállapítani egy beetgség "súlyosságát".
Próbáld ki az e-cigit, talán az megszabadít a dohányzástól mint engem.
E-cigi - leszokást segítő termék vagy kapudrog? - reporter
Őszintén az elektromos cigarettáról
Én is tartottam az e-cigitől, de tapasztalom magamon, hogy jobban érzem magam. De az e-cigi is olyan dolog, hogy valakinek beválik, valakinek meg nem. Két barátom is van aki vett e-cigit aztán inkább dohányoznak tovább.
Ahhoz meg gratula, hogy letudtad tenni a keménydrogokat. Én az ilyeneket ki sem mertem próbálni, tuti egyből függő lennék. Elég nekem a nikotin és a nyugtató függőség.
Ez az önpusztítás nekem is megy.
Olvastam Nuh, hogy láncdohányos vagy. Én naponta elszívtam egy doboz cigit, de körülbelül 2 hónapja vettem egy elektromosat és azóta azt szívom. Rendes cigit elég ritkán szívok. Nekem nagyon bevált e-cigi.
Nekem az alkoholizálásból kell visszavennem. Mostanában heti kétszer iszom, de le kellene csökkentenem ennek a számát is. Egy hónapja heti 3-4-szer is ittam.
Ja meg sportolni kellene, na arra kell még rávennem magam.
Köszi.
depresszió, skizofrénia, szkizoaffektív zavar, borderline
Bocsi Windstorm, közben már észrevettem.
Kormoskandúr, biztos csak én vagyok felvilágosulatlan, de légyszi írd már le, mit takarnak ezek: D, S, SA, BL?
És mivel vagy leszázalékolva?
+ el is lehet hallgatni a dolgokat
igen, a mozgásszervi betegekkel elég szigorúan bánnak mostanában, nekik nem adják meg. pszichiátriai betegségeknek általában megadják az elegendő százalékot: D, S, SA, BL esetén 30-50% munkaképességcsökkenést adnak. Az eljárás előtti év(!) szerzett jövedelme számít a járadék megállapításakor. 40% a vízválasztó
senki sem menjen fitten, randi readyn bizottság elé, minél szétesettebb, annál jobb
minél több zárójelentést, orvosi papírt visz annál jobb
2 hónap izgulás az egész
6 év munkaviszonyom volt.
Az a baj ezekkel a leszázalékolásokkal, hogy az utóbbi időben sajnos eléggé megszigorították őket. Bár az is igaz, hogy ennek köszönhetően elég sok úgymond "bliccelőt" is visszaküldtek dolgozni, akik ügyesen kicselezték az orvosokat eddig.
Ugyanakkor én már hallottam olyat is, hogy valakinek hiányzott a az egyik kézfeje, és nem akarták leszázalékolni, sőt amit saját szememmel láttam, hogy egy porckorongsérves hölgy alig bírt menni szegény, és arról panaszkodott, hogy nem hajlandóak leszázalékolni őt. És ez nem is mostanában volt, hanem 3-4 éve.
Hogy a pszichés betegségekre hogyan tekintenek mostanában azt sajnos nem tudom, de ahogy hallom az utóbbi időben elég sokféle betegséggel küszködő illetőt munkára köteleztek...
De persze egy próbát megér a dolog, meg hát azért az adott orvosi bizottságtól is függ valamennyire az elbírálás végeredménye...
Mivel vagy leszázalékolva és előtte mennyi munkaviszonyod volt?
Én a betegségem miatt nem tudok dolgozni, és nem kapok segélyt. Én 30 ezret kapok, mint rokkantsági ellátást.
Ez engem is érdekelne. Meg, hogy egyáltalán van-e rá esély, hogy leszázalékolnak ilyen betegségekkel és mi van akkor, ha pont a betegségeim miatt eddig még szinte semmi munkaviszonyom nem volt, akkor eleve nem is járna semmi pénzbeni ellátás?
Nekem az lenne a kérdésem, hogy mi van akkor ha valakit leszázalékolnak? Mennyi pénz jár neki? Vagy van olyan hogy betegség (pszichés betegség jelen esetben) miatt nem tud dolgozni, akkor jár-e segély? Ha igen, milyen összeg? Nyilván nem erre akarok berendezkedni, csak érdeklődök, hogy felmérjem a helyzetet? Más országokban van ilyen, pl. azt hallottam Hollandiába 800 eurót kap valaki "munkanélküli segély" címén. És ez még csak nem is az alkalmasság/alkalmatlanság kérdése hogy valaki tud-e vagy nem dolgozni, hanem ez állampolgári jogon jár annak akinek nincs munkája. Nem akarok összehasonlítani az ottani viszonyokat. Valamivel régebbi a demokráciájuk, és egy kicsivel több a gdp/fő is náluk.
Idézet tőle: HuligánNekem is csak egy darabig van hozzá gyomrom, kb addig amíg meg nem nyerem a lottót...Arra meg semmi esélyem nincs, úgyhogy ha meg akarok élni valamiből, akkor muszáj dolgoznom és elviselnem a sok idiótát. Nem tehetem meg, hogy így gondolkozzak hogy max a kutyák ugathatnak nekem a kerítés mögül.
Szerintem keress másik munkahelyet és ha találtál olyat ahova felvesznek akkor mondj fel. Nekem sem tetszik a hely ahol dolgozom, de ameddig nincs más addig csinálom amit kell. Én mindig azt mondom, hogy a megoldáson kell gondolkodni.
Szuper, kisveréb, hogy ilyen konstruktív vagy!
Szerintem dolgozni jó, de ha lehetséges, meg kell találni azt a helyet, amelyik a legkevésbé stresszes számotokra. Néha ez nem lehetséges, belátom. Nekem talán szerencsém volt eddig, de a legtöbb munkámat szerettem, és igyekszem olyan helyen dolgozni, ahol becsülöm az embereket.
Eszter
Huligán,
Én is ezt mondom, hogy a legtöbb munkahelyhez gyomor kell, és az nem mindenkinek van.
Csodálom, hogy te bírod ezt az egészet...
Igaz egy darabig én is bírtam, de aztán elszakadt a cérna nálam.
Nekem nem ugat többet senki, max. csak a kutyák a kerítés mögül. 😀
Nem minden munkahely rossz ám!
Saját tapasztalatom kevés, koromból kiindulva, de nyári munkán velem rosszul sosem bántak! Mint emberrel beszéltek velem, ha nyűgöm volt, elmondhattam. Amíg jól végzem a munkám, nincs rám panasz, addig miért rontanák a teljesítményem azzal, hogy bántanak?
Ez csak egy példa? Oké, van több is 🙂
Édesapám felsőbb munkakörben dolgozik. Vannak emberek, akik "alá tartoznak". De ez csak munkaköri hierarchia. Ő szervezi össze a munkájukat. Ennyi. Ezen felül egyenlők. Reggel összeülnek, a kávé felett megbeszélik a napi programot, aztán ki-ki megy a dolgára. A kb 20 év alatt, mióta együtt dolgoznak, nagyjából 2 nagyobb vitáról hallottam, ahol a vitatott személy elment. A másikat szépen megoldották. Vannak-e súrlódások? Már hogyne lennének. De érett felnőtt emberek, és megoldják.
Testvérem egyetem alatt kezdett dolgozni. Először egy mekiben. Panaszkodni leginkább a vevőkre hallottuk. Jóban volt-e mindenkivel? Nyilván nem. Nem egy türelmes ember 🙂 De akit nem bírt, azt elkerülte. Ha muszáj volt beszélniük (mert azért ez előfordul egy munkahelyen), akkor megbeszélték amit kell, és kész.
Most egy kisebb cégnél dolgozik. Szeretik, megbecsülik. Mégis nemrég egy új munkatársat "tettek főlé". Most ő mondja meg, mit, hogy csináljon. Szereti? Nem. De ez van. Szépen, összeszorított fogakkal megbeszélte az illetővel, hogy mi az, amit eddig is megoldott, és mi az, amihez jól jön a segítség. Továbbra sem puszipajtások, de tudnak együtt dolgozni.
És sorolhatnám. Környezetem többsége szeret dolgozni. Minimum azt, amit csinálnak, de a többségük a munkahelyet, a munkatársakat is.
Nem azt mondom, hogy nincsenek szar munkahelyek, szemét főnökök és bunkó munkatársak. Onnan valóban el kell menni. Csak azt mondom, hogy rossz tapasztalat miatt minden munkahelyre azt mondani, hogy szar, és csak elnyomják az embert, butaság. Szerettem volna, ha láttok példát másra is 🙂 Szép napot!
Idézet tőle: Infinity"Ha az embernek sikerül részmunkaidős melót találnia vagy olyasmit ami szép kedves környezetben van az bizony megerősít és kisímít belül.
Ez akkor van ha rendes emberek vesznek körül. Elég ha a többségük az.
Ja és persze open-minded -ok, tehát nem ítélnek el ha egy kicsit más vagy.Ha azonban ilyen „rabszolgatartók”-hoz kerül az ember vagy ilyen hülyékhez akik lenéznek, akiknek folyton az kell hogy deklarálhassák mennyivel jobbak mint én, akkor annyi. Onnan csak eljönni lehet."
Hol van ilyen munkahely manapság?! Szerintem szinte sehol. Úgy bánnak az emberrel, mint a kutyákkal, főleg az újakkal. Nem egyszer voltam fültanúja áruházakban, boltokban, ahogy a főnök durván kiosztotta a beosztottat valamiért. Eddig még nem tettem szóvá a dolgot, de lehet ha legközelebb ilyet látok, akkor most már megteszem. Mit képzelnek ezek a kiskirályok, hogy nekik mindent lehet?! Erről jut eszembe a Holló Színházas vicc: "Ma egy tornapapucs?! Holnap a világ?!? 😀
Na velem így nem fog beszélni senki sem az tuti. Nekem csak egy főnököm lehet, és az nem más, mint saját magam. 🙂
Oh.
Ez mindent megmagyaráz.
Ebben a környezetben tényleg nehéz.
Mondjuk nem kis ország van sok tartománya ahol lehet másmilyenek az emberek esetleg befogadóbbak.
Nagyvárosban azért más kéne hogy legyen elvileg.
Nem ismerem annyira ezért nem tudok mit mondani.
Ezt teljesen megértem.
Ez az ami miatt én totál körbeépítettem magamat falakkal.
Ha azt nem teszem meg és nem állok ellen az érzelmeimenek (vagy legalábbis nem fojtom el őket) akkor már nem lennék itt.
De akkor is kell hogy legyen egy két barát vagy valaki akihez el tud menni az ember.
Azt csinálom hogy kudarc esetén nem magamat hibáztatom legalábbis azt hajtogatom nem az én hibám pedig mintha tiszta seb lennék de szerintem megéri.
Eddig már volt pozitív eredménye is, úgyhogy szerintem van értelme folytatni.
Ha meg nem birom tovább leállok egy kicsit, végül is ki tiltja meg?
„ nagyon utálok itt lenni, nem találom a helyem, itt csak egy idegen vagyok, nagyon vágyom haza”
Nekem ez pont a fordítottja pedig sokkal könnyebb életem volt otthon. (mert én is "külföldön" élek.)
Nem ismerem a helyzeted és nem tudok mit mondani hisz nem tudom milyenek a családi viszonyok.
Ha ennyire izolál a környezeted valamit muszály tenni.
Valamit találni kell amit jólesik csinálni amit szeretsz és azt kellene csinálni, de úgy hogy időt szakítani rá. Legyen akár úszás, fotózás, mittudomén vagy egy tanfolyam vagy elutazni valahova rendszeresen, vagy megnézni ilyen szép helyeket amit a turisták szoktak.
A legfontosabb pedig, hogy ha elmegy az ember új munkahelyre vagy közösségbe akkor akarva akaratlanul is kiépülnek új kapcsolatok (persze én az elején kínzásnak éltem meg csak tudtam muszály csinálni valamit).
Ezekután viszont még újabb munkalehetőségeket kaphat. Jó helyre kerülhet és akár élvezheti is.
Szóval néha előre néha hátra, de akkor is lesznek új lehetőségek amik új ajtót nyitnak.
Én ezt látom. Fogcsikorgatva elkezdtem és sok fájdalommal járt de megérte végül is.
Sokkal többet nyertem.
Igen szerintem is.
A diákmunka nagy előnye volt hogy változatos terepre kerültem.
Volt jó és rossz része is.
Részben ezt így egyfajta kitörési lehetőségnek éltem meg.
Ugyan egy nagy lúzer voltam az elején de hamar beértem és sokszor leköröztem a többieket és ez is igen erősítette az önbecsülésemet.
Persze volt ott is sokszor xar helyzet de mégsem tiportak el.
Ha az embernek sikerül részmunkaidős melót találnia vagy olyasmit ami szép kedves környezetben van az bizony megerősít és kisímít belül.
Ez akkor van ha rendes emberek vesznek körül. Elég ha a többségük az.
Ja és persze open-minded -ok, tehát nem ítélnek el ha egy kicsit más vagy.
Ha azonban ilyen „rabszolgatartók”-hoz kerül az ember vagy ilyen hülyékhez akik lenéznek, akiknek folyton az kell hogy deklarálhassák mennyivel jobbak mint én, akkor annyi. Onnan csak eljönni lehet.
.
Hát ez elég szomorú, hogy így bánnak arrafelé a külföldiekkel... 🙁
Akkor ezek szerint ott is hasonlóak az emberek mentalitása, mint itt. Bár lehet inkább csak a külföldiekkel szemben, ahogy írod. Egymás közt talán megértőbbek.
Hát én nem tudom, hogy hová képes még süllyedni az emberiség, bár mint tudjuk mindig van lejjebb sajnos... 🙁
Errefelé, ahol mi lakunk, azt vettem észre, hogy nagyon éreztetik az emberrel, hogy idegen, hogy külföldi, nem úgy bánnak az emberrel, mint egy némettel, sokszor tapasztaltam, hogy nem is törik magukat, hogy megértsenek, van olyan többször, hogy angolul próbálkozok, ha németül sehogyan se megy és már jártam úgy többször, hogy mikor megkérdeztem, hogy beszél-e angolul az illető, azt mondta, hogy nem, én törtem magam németül, hogy valamit kiizzadjak magamból, de sehogyan nem jutottunk egyről a kettőre, mire nagy nehezen mégis csak megszólalt angolul. A legborzasztóbb élményem a kórházban volt, amikor szülés után pár napot ott töltöttünk, pedig az ember azt várná, hogy pont egy kórházban mégis csak emberségesebbek, hát nem. Teljes mértékben lekezeltek, mert nem vagyok német, mert nem beszélem a nyelvüket és mert tudták a diagnózisaimat, komolyan mondom, hogy úgy bántak velem, mint egy értelmi fogyatékossal, meg se próbáltak megérteni, állandóan azt lesték, hogy képes vagyok-e gondozni a babát, késleltetni akarták a hazamenetelemet, csak mert depressziós vagyok, pedig én meg pont azon voltam ott bent, hogy mindent jól csináljak, csak, hogy minél előbb kikerüljek onnan, mert az alatt a pár nap alatt teljesen leépítettek lelkileg.
Persze a gyerkőcök miatt azért más a helyzeted, rájuk muszáj odafigyelni szinte mindig. Én is sokat netezek, tv-zek, olvasok, de egy idő után eltelek velük. Olyankor megpróbálok kicsit kimozdulni itthonról, már amikor sikerül ugye, és nem megy el a kedvem valamiért a készülődés alatt...
Érdekes, hogy nappal aludni viszont nem tudok, de még csak elszenderedni sem.
És amúgy ott külföldön is olyan rosszindulatúak az emberek úgy általában, mint itt M.O.-on? Úgy értem, hogy sokat pletykáznak, kibeszélnek mindenkit a háta mögött, vagy kérdezősködnek, hogy miért nem dolgozol, stb...
Igazából én erre az életformára vagyok berendezkedve, hogy úgy mondjam, mivel világ életemben ilyen otthonülő voltam, így nem őrít meg, hogy a négy fal között élek, valójában soha nem unom magam, azért két gyerek mellett soha nem tehetem meg, hogy csak úgy vagyok és nézek ki a fejemből vagy átalszom a napot, amikor végzek a házimunkával, akkor olvasgatok, a gyerekekkel foglalkozok, TV-t nézek, netezek, biztos, hogy mindig valami passzív, nyugodt tevékenységgel foglalom le magam. De nagyon sokszor azt veszem észre, hogy valójában ezek se érdekelnek annyira, inkább csak az, hogy valamivel muszáj az embernek lekötni magát és még ezek azok, amik úgy aránylag bejönnek.
Hát igen, megértelek ebben is. Én is sokszor inkább bele sem kezdek bizonyos dolgokba, főleg akkor nem, ha úgy érzem, hogy úgyse fog sikerülni az a bizonyos dolog.
Ezért talán az a jó, ha inkább csak kisebb, vagy könnyebben elérhető célokat tűzünk ki magunk elé, és ha azok sikerülnek, akkor esetleg nagyobb célokkal is megpróbálkozhatunk utána...
Na, ez meg a másik, a kudarcélmények nagyon vissza tudnak dobni a mélybe, ezért is félek bármibe belekezdeni, sokszor jártam már úgy, hogy hosszú belső küzdelem, munka árán rávettem magam, hogy valamit megpróbáljak, de nem jól sült el és ilyenkor a kudarctól úgy érzi az ember, hogy felesleges volt az egész, elmegy a kedve mindentől és a bátorságomat meg aztán végképp elveszi, hogy valaha is újra próbáljam azt a valamit.
Én se szó szerint őrülök azért meg itthon, de néha előfordul, hogy már annyira unatkozom, és nem tudom elfoglalni magam itthon semmivel sem, hogy muszáj valahová kimozdulnom.
Akkor ezek szerint most nincsenek is barátnőid ott, ugye? Lehet akkor kicsit jobb lenne a helyzeted, ha lennének, dehát persze értem én, hogy külföldön éltek, így azért tényleg kicsit más minden...
Igazából én nem őrülök meg a négy fal közt, én már egészen pici korom óta szocfóbos vagyok, gyakorlatilag eddig így éltem le az egész életemet és mindig is jól elvoltam magamban, a szobámban, soha nem jártam el sehova, már akkor sem szerettem emberek közé menni, meg azt se, ha hozzánk jött valaki, az utcában volt egy szomszédlány, ővele szivesen játszottam, nyári szünetekben általában minden nap együtt játszottunk, de akkor is csak otthon minálunk vagy őnáluk.
Ebben biztosan igazad van, a munka biztos, hogy segíthet, csak az a baj, hogy el is kéne jutni odáig. Mivel nekem nem csak a depresszióm hátráltat ebben, hanem a szocfób is, így ez elég nehéz probléma, a depi miatt már eleve sokszor még életkedvem sincs, nemhogy a lakásból kimozdulni, de ha ez nem lenne és eljutnék odáig, hogy elmegyek dolgozni, akkor meg a szorongás, a szocfób lesz az úr és az győzedelmeskedik.
Idézet tőle: layudaAz a baj, hogy általában én nem is vágyom rá, hogy emberek közé menjek, nagy ritkán elővesz ilyen fellángolás, hogy jó lenne, ha én is olyan normális életet élhetnék, mint az emberek általában, ha emberek között mozognék, de ez elég ritka és gyorsan el is múlik.
Ezzel én is pont így vagyok. Van, hogy kimozdulok itthonról ilyenkor, de általában meg is bánom, mert szinte mindig ér valamilyen rossz dolog ezidő alatt. Nem feltétlenül velem történik valami, hanem mondjuk pont látok egy balesetet, egy rablást, vagy egy verekedést, nem egyszer fordult már elő velem ilyesmi.
Hát így valóban még nehezebb, hogy külföldön éltek... Igen, lehetséges, hogy M.O.-on kicsit más lenne a helyzeted, sokminden függ a környezettől is valóban.
Nekem is volt korábban egy olyan korszakom, amikor szívesen elköltöztem volna Németországba, de aztán valahogy elmaradt nálam ez a dolog. Szeretek M.O.-on élni, már amennyire még lehet itt egyáltalán normális körülmények közt élni. De szerintem külföldön is kb. ilyen lennék, mint itt...
Az a baj, hogy általában én nem is vágyom rá, hogy emberek közé menjek, nagy ritkán elővesz ilyen fellángolás, hogy jó lenne, ha én is olyan normális életet élhetnék, mint az emberek általában, ha emberek között mozognék, de ez elég ritka és gyorsan el is múlik.