A plafont bámultam. Két órával ez előtt is ugyan ilyen ronda volt. Kopott és fehér, foszlott a vakolat. Imádkoztam, hogy végre eltudjak aludni. Altató nélkül nem ment. Ráadásul éreztem a mosószert a levegőben, ami facsarta az orromat. Az az egyértelmű kórház szag. Minden steril, minden fehér, de mindenben érzed a halált. A falak tele voltak írva: „Isten”, meg „itt jártam” feliratokkal. Egy pillanatig eljátszottam a gondolattal, hogy én is odaírok valamit, de aztán elvetettem. Ennél azért eredetibb vagyok.
Körülnéztem a szobában, a két szobatársam aludt. Én meg csak a csendet hallgattam. Saját gondolataim annyira hangosak voltak, hogy megőrültem tőle. Lecsuktam a szemem és lepergett a múltam néhány részlete. A boldog gyerekkorom, ahogy apu lefotóz a balaton partján, ahogy hárman ülünk egy padon, kezemben fagyi. Később egy veszekedés anyuval, egy mosoly, egy ölelés. És most már felnőtt vagyok. Nem voltam különleges, más, mint a többiek vagy beteg. De huszonkét évesen bezártak a bolondok közé és idegen emberek vettek körül, egy idegen helyen. Nem tudtam mennyi az idő, csak a holdfény szűrődött be az ablakon. Késő lehetett, de még mindig éreztem az esti gyógyszer ízét a számban. Keserű volt, olyan, amitől kiráz a hideg. Átfordultam a másik oldalamra. Becsuktam a szemem és próbáltam kizárni mindent. Azt képzeltem, hogy otthon vagyok…
Szerző:
