Evészavarom története

Úgy gondoltam, miután elindítottam az evészavaros csoportot, hogy egy ideig úgysem fog senki írni semmit, hát hogy mégse legyen akkora pangás, megírom én a saját történetemet, az én anorexiámról, okairól, lépéseiről, a gyógyulásomról és az azóta eltelt időről. Hátha másoknak is meghozza a kedvét, hogy megosszon velünk valamit magáról 🙂

 

Be kell, hogy valljam, sokkal nehezebb elkezdenem ezt a történetet, mint pár évvel ezelőtt lett volna… Vannak pillanatok, mikor én magam is nehezen hiszem el, hogy megtörtént ez velem. Sokszor elmeséltem már a betegségem részleteit, néha nehezebb volt, néha könnyebb. Most úgy érzem nehéz, a legnehezebb. Azért mégis nekiállok. 🙂

Nem is tudom, mennyit menjek vissza az időben… A gyerekkoromról csak annyit, hogy semmiféle trauma nem ért 🙂 Csodálatos gyerekkorom volt, csodálatos szülőkkel, semmi rizikó. Egyetlen dolgot emelnék ki, és az a nagymamám, aki világéletében a „vékony a jobb”, „nehogy elhízz te is” megtestesítője tetőtől talpig… Sosem gondoltam volna, hogy ez befolyásolhat engem, régen mindig csak nevettünk ezen a testvéreimmel. Mégis, nagy szerepe volt abban, hogy az életemben központi téma lett a súly. (Ezért itt üzenem minden anyukának, nagymamának, hogy az ismerősök vagy gyerek súlya nem téma a gyerek előtt SOHA!!! Van egy pont, amikor lehet valaki kórosan elhízott, de ez kevés gyereket érint. Viszont ha ezzel vesszük körül egész életében, akkor csúnyán megkárosíthatjuk, ezt ne feledjük el!!!) Volt pár megjegyzése a mamámnak rám is, de én sosem voltam túlsúlyos, így nem olyan szinten, mint ahogyan most sokak fejében megjelenik. Nem tudom igazán elmagyarázni, hiszen nem éreztem kártékonynak.

Aztán ugrunk egy nagyot, egyetemista lettem. A nyomás óriási volt a kezdetektől fogva, rengeteget kellett tanulni. Amit azelőtt teljesítettem jeles tanulóként a gimnáziumban, az itt nem volt elég a kettesre sem. Úgy éreztem, mindenki jobb nálam. De itt még nem volt baj, azon kívül, hogy néha úgy éreztem, ha fogyok is, miközben tanulok, akkor mások jobban értékelik a teljesítményem (pl. „Húú de lefogytál, biztos rengeteget tanulsz”). De a súlyom rendben volt, 54-55 kg voltam, simán megettem 3 tábla csokit egy nap, eszembe sem jutott, hogy igazán figyeljek erre.

Aztán nyáron romlott el minden. Szakmai gyakorlatra kellett mennem egy hónapra, ahol megismerkedtem egy fiúval. Egymásba szerettünk, de neki barátnője volt, így én nem hagytam, hogy bármi kialakuljon köztünk. Fájt, nagyon. Egész nyáron fájt, aztán egyszer csak már nemcsak a szívem, hanem a gyomrom is. Nem tudtam enni, inni is alig. Közben elkezdődött megint az egyetemi év, ami csak rontott a helyzeten, újra ZH-k, vizsgák, eredmények, összehasonlítgatások. Közben mindenki megjegyezte, milyen sokat fogytam a nyáron (nem tudtak a problémáról). Lassacskán elmúlt a hasfájásom, de a depresszióm miatt nem ettem sokkal többet. Mégis, ha egy pici visszajött, valaki rögtön szóvá tette. Persze, nem akart bántani senki, ezt biztosan tudom. De emiatt nem mertem újra annyit enni, mint régen. Szomorú voltam, frusztrált, és a tanulásba menekültem, ami miatt javultak a jegyeim, feljebb kerültem a mezőnyben, a majdnem-elitbe. Azt hittem ettől jobb lesz majd, de sokkal rosszabb lett. Nem lehetett visszacsúszni a folytonos összehasonlítgatások, méregetések miatt. Innetől mindig 4-est vagy 5-öst kellett nyújtani. Ráadásul emiatt többen is figyeltek rám, és rettegtem, hogy a súlyom lesz bármikor is a téma, ha egy picit feljebb megy. Ha fogytam, az nem érdekelt, ha azt tették szóvá, sőt! Büszke voltam erre. A folytonos teljesítmény kényszeremet és a depressziómat már csak megkoronázta az, hogy a szobatársaim őrült diétába kezdtek, kalória számolással, porciózással, edzésekkel. Ha ők sejtették volna mi van velem, megmentettek volna. De nem sejtették…

Mindent úgy tettem, hogy semmi más ne tűnjön fel, mint a kis fogyásaim. Soha nem fogytam néhány hét alatt több kilót, soha. Mindig fokozatosan, lassan adtam le a súlyomból, eleinte nem hagytam ki étkezéseket sem, később is csak a reggelit. Azt hazudtam, hogy, mivel mindenki a súlyommal szekál, hogy milyen vékony vagyok, ezért nem is mérem már magam, hogy ne tudjak válaszolni. Holott minden nap vagy 5-ször álltam mérlegre, lesve az eredményt. Tanultam, mint a gép, és a szívem kezdett jobban lenni. De már saját magamnak nem voltam elég jó, saját magam mondogattam a régen rettegett megjegyzéseket a „kövérségemről”. Soha, sem előtte és azóta sem voltam olyan borzasztóan rosszul, mint akkor. Pedig nem akkor voltam a legsoványabb (itt olyan 46-47 kg lehettem). Egyszerűen semmiben nem leltem örömet az életben, már az 5-ösökben sem. Az év végi vizsgaidőszak egy terror volt, akkor már nem reggeliztem, nem ettem, vagy csak rágtam és kiköptem a kaját. De meglett a másodévem is, ami nagy megkönnyebbülés volt, újra nyár lett. És ezzel együtt újra előjöttek az előző nyár emlékei is… Fogytam, fogytam és fogytam. 45, 44, 43, 42 kg… 

Ősz. Harmadév. A legnehezebb év… De lelkes voltam, és büszkén mentem vissza 43 kilósan a koliba! Már nem fájt a szívem, begyógyult a nyár végére teljesen. Már csak a tanulásnak éltem, és a diétának. Főztem magamra, amit akkor tanultam meg igazán művelni (talán az egyetlen, amit ennek az egésznek igazán a hozamaként említhetek), az emberek már megszokták, hogy ennyi kiló vagyok, nem volt olyan feltűnő. Számoltam a kalóriákat, azt a keveset is, amit megettem, úszni jártam, habár sokszor elgyalogolni is alig tudtam az uszodáig. Ekkoriban lettek először falásrohamaim. Nem értettem mi ez, de nagyon nem tetszett, megviselt lelkileg. És igen, azt hiszem lelkileg fáradtam el ebben az egészben. Abban, hogy néztem másokat, ahogy jóízűen esznek, olyan kajákat, amikre én rá se néztem. Abban, hogy minden vasárnap este, mikor visszamentem a koliba, az utcák padjaira rakosgattam le a szendvicseket, amiket az útra kaptam. Abban, hogy elkezdett hiányozni a régi önmagam. Nagyon, nagyon hiányzott az, aki voltam. Aki boldog volt, és nevetett azon, ha valaki a diétáról beszélt, vagy arról, hogy jaj vajon megeheti-e még ezt a sütit. Hiányzott az az énem, aki tud úgy sétálni fél órát, hogy nem esik össze, aki végig tud állni egy 1,5 órás gyakorlatot, aki rendesen alszik, aki boldog, és nem érdekli, hogy mit gondolnak mások.

Volt pár alkalom, amikor megpróbáltam visszahízni. Étrendet állítottam össze, és ehhez hasonló fórumokon, csoportokban kerestem megoldást 🙂 Sokat segített, híztam is picit, de nem eleget. Nem volt tartós az eredmény. A szakember ki volt zárva nálam (stigma). Az, hogy a barátnőmnek, vagy otthon elmondom, megintcsak. Nem bírtam volna elviselni a bűnösségérzést, amit keltek bennük, sem a vizslató pillantásaikat (az emberek megváltoznak, ha megtudják, hogy anorexiás vagy). A tanév végére totálisan kimerültem. A legnehezebb évem volt, a legnehezebb vizsgáim álltak előttem, és vészesen közeledtek. Sokszor éreztem úgy, hogy már nem bírom tovább…

És végül egy nap…

Már itthon voltam, az első vizsgámra készültem, teljes stresszben, félelemben, éhesen. Hatalmasat bingéztem aznap délelőtt. Vagy 15 szelet vajas kenyeret ettem meg 20 perc alatt, aminek lezárásaként elbőgtem magam. Úgy éreztem, hogy EZ az, amit soha többé nem akarok! Mivel én istenfélő ember vagyok (amit ezekben az években igencsak nehezen egyeztettem össze az „utálom magam és nem vagyok jó” életvitelemmel…), imádkozni kezdtem. Jobban mondva, inkább egy üzletet ajánlottam Istennek. Én eszem, ő pedig „elintézi”, hogy meglegyenek a szigorlataim, és nem lesznek rosszabbak 3-asnál. A szívemben kattant valami, éreztem, hogy változás állt be.

Elkezdtem enni. Nem, nem bélszínt, kolbászt, vajat és társait, de elkezdtem. Ha éhes voltam ettem valamit. Nem hagytam ki egy étkezést sem, és közben tanultam. Egyetlen 4-esem lett abban az évben, a többi mind 5-ös. Azt a négyest is azért kaptam, mert egy hétig nem ettem rendesen… 🙂

Nem mondom, hogy könnyű volt. Nagyon nem. Látni, ahogy a mérlegen a szám minden nap nagyobb. Látni, ahogy „vastagszik” mindenem. Nem mondhatom, hogy sosem utáltam magam emiatt, mert nem igaz. Sokszor akartam újra leadni a plusz 2-3 kilót. Próbáltam egészségesen étkezni, sportolni, izmot felszedni. Nagyjából ez sikerült is. Nem vittem túlzásba a hízást, de a nyár végére 48 kg lettem. Az, hogy véget ért a legstresszesebb 3 évem, nagy takaró volt a hízásomra, és nagyjából el is oszlatott minden gyanút az evészavarról (a mai napig alig tudják a környezetemben, mi is volt velem, mindenki azt hiszi, hogy a nagy nyomás miatt fogytam le). Elértem az 50 kilót, az 51-et, újra elmehettem vért adni, ami miatt büszke voltam az 51 kilómra! 🙂 Szép lassan helyrerázódtam.

Ennek most lesz 3 éve az ősszel. Azóta már tudom, hogy soha nem lesz olyan a kapcsolatom az evéssel, mint azelőtt. Soha többé nem eszem majonézt vagy vajat, ha nem kifejezetten muszáj, és talán egész életemben tudni fogom a kaják kalória tartalmát, ha rájuk nézek. Ezek nem múlnak el. Egy evészavar nem múlik el nyomtalanul. De sok mindent adhat, bármily rengeteget is vesz el.

Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire hidegen tud hagyni valaha mások véleménye, vagy hogy mit gondolnak. De ez most már így van. Meg kellett tanulnom, hogy ne essek vissza az emberek megjegyzései, rosszalló pillantásai miatt. Azóta vagyok szabad ember. 🙂 Mióta a saját utamat járom, a saját szabályaim szerint, azóta mindenki azt mond, amit csak akar, semmit sem számít. Segítek másoknak, és szívesen teszek másokért, de a legfontosabb, hogy magammal rendben legyek, és a saját életem a jó mederben folyjon. A Facebook oldalt is azért hoztam létre, hogy magamat tudjam még terelgetni picit, ha szükséges, később pedig talán másoknak is segített egy keveset. Most pedig itt vagyok, és azon igyekszem, hogy más lányok, akik ugyanúgy jártak, mint én, kiutat találjanak ebből a sötétségből. Nem szívesen emlékszem vissza, de még emlékszem, minden percére az anorexiának. Minden érzésre, minden görcsre, amivel leéltem 2-3 évet az életemből.

De itt vagyok, és én vagyok az egyik élő példa, hogy a kiút létezik!!! 🙂

Szerző:

Belépett: 5 év

Bobekbo

Blog kommentek: 14Blog bejegyzések: 1Regisztráció: 21-04-2018

1 gondolat erről: “Evészavarom története”

  1. Szia Bobekbo!

    Nagy köszönet, hogy megosztottad velünk a történeted, és gratulálok, hogy egyedül kézbe tudtad venni az anorexiádat és meggyógyultál! Jó ilyesmit olvasni. Az evéshez való viszony sosem lesz már ugyanaz, én majdnem harminc éve elhagytam az anorexiám/bulimiám, de az evéshez való viszony sosem lett teljesen normális.

     

Írj megjegyzést