hát ezt sosem fogom elfelejteni – amikor vidéki nagymamáéknál a macskákat bezártuk a szobába, és úgy kergettük őket, ohgy ha elkaptuk, akkor végre megsimogathassuk őket…
ennyire hiányzott valami kis puha, szőrös gombóc, amit meg lehet érinteni…
persze, a macskák ezt nagoyn nem értették és nem akarták – összevissza karmoltak minket.
szegény húgomat egyszer én is összevissza karmoltam ott vidéken. apám nagoyn megtépte a hajamat…
és a húgom meg nagoyn sírt…
hogy mennyire féltékeny voltam rá és mennyire fájt nekem az a különbség, ahogy bántak velünk, azt sajnos akkor még nme tudtam szavakba önteni.
mostanában gyakran eszembe jut, hogy anyu hogy elvert kiskamasz koromban, mert azt hitte, hogy hazudtam neki.
persze, örökké hazudtam – de akkor éppen nem. ezért aztán duplán fájt az ütlegelése.
hogy villogott a szeme. és én milyen nagyon sírtam. mennyire fájt a megaláztatás…
sosem fogja megérteni. de már nem is érdekes…
fáradt vagyok.
megyek.
érzem, hogy meg vagyok könnyebbülve, hogy mázsák mentek mostanában le rólam, de azt is érzem, hogy ahogy fél évig tartott lefele menni, kb. ugyanannyi időbe fog telni ismét teljesen jól lennem…
Szerző:
