Mentem. Csak ma. Csak egyszer ezen a rohadt héten avagy már 2-3 hete most, egyszer. Apának vittem, amit vittem, egy gyönyörű régi bőr könyvbekötőt. Zöld – barna – türkiz, nagyon szép és olyan … pasis. Szerintem. Öccsel pár szó, aztán megjöttél. Kezdődött a roham, a pörgés, hogy csak addig minden, amíg el nem megyek, mert persze ahogy jöttél, minél gyorsabban le akartam lépni.
– Oh, adni akartam valamit … ami rám nem jó … – agyaltál, mit. Tudtam valami rohadt ruha megint, valami ami rád nem jó, majd rám jó lesz. Mondanám nem kell, de hálásnak kéne lennem. ( Lószart – mondja bennem a lázadó)
– Na de majd máskor, ha nyugodtabb körülmények között jössz át – nem akartam mondani, hogy a hétvégi terveim között sincs, hogy átmegyek, meg egyáltalán. Most is csak azért ugrottam fel mert apának találtam ezt a szép régies bőr cuccot könyvre.
Te ide nyúlsz -oda nyúlsz, böjtölsz, ezért nekem adod az összes maradék szaloncukrot. (persze öcsém lecsap egy-kettőre még) aztán kérded a narit, adsz egy zacskó narit – mindez a nagy adakozó roham, a pörgés köröttem amikor egy este munka után ott találsz mind azért van, mert tudod hogy ami velem történt, annak 98%-át tőled nyeltem magamba, esetleg már azt is, hogy mennyi minden …. történt…köztünk . Az, hogy félek veled beszélgetni és nem akarok, mert szorongok, meg úgyis majd csak te beszélsz én meg hallgatlak és szorongok – és az sms-eimre már nem írsz vissza, mert tudod, hogy ….. az igazat mondom. Lehet a szemedbe nézni félek mert rettegek az öngyilkos zsaroló kattanásaidtól, de messziről már bármikor kifejezem magam. Vagy elfogadod vagy felakasztod magad. Persze, te böjtölsz, nekem meg a szaloncukor az érintésed és az ölelésed helyettesíti, a forró csoki ugyanúgy, meleg, édes, biztonságos, szétárad, épp mint egy ölelés amihez soha nincs az életemben szerencsém. Keveset is engedek így magamhoz, mert megtanultam, tőled tanultam meg hogy hogyan féljek és rettenjek össze egyetlen érintéstől. Rettegek az embereknek egyáltalán a közelükben lenni.
Már mennék, egy-egy pillanatban próbálok lelépni…..aztán végül utánam szólsz :
– Hogy vagy?
– Jól – mondom automatikusan hiszen így teljes a színjáték.
Te kérdezel, hogy úgy tűnjön tényleg érdekel. Ha őszintén beszélnék, se tudnál kezelni, jobb az örök játék. Örök játékos mellett felnőve az ember örök játékos lesz. Sose lesz érzelmileg igaz csak a pszichológusnál és az orvosnál, ott ahol számít, őszintén számít és őszintén beszélhet. Aztán kilépve a játék folytatódik.
Jövő héten valószínűleg új gyógyszert kapok – tudtál volna ezzel mit kezdeni? Nem valószínű!
22 voltam, akkor is csak rítál, hogy nem olyan könnyű meghalni, de nem tudsz mit, oldjam meg magam. Ott maradtam végleg egyedül, nem mintha előtte években lett volna mellettem bárki érzelmileg.
Így léptem le, hívtál menjek, de nem tervezem. Hétvégén se. Nincs minek. A nekem szánt ruhára – ami rád nem jó – igazán nincs szükségem.
Egy anyára lenne szükségem. Lett voln szükségem egész életemben. Rád.
Maradt a bűn, az örökké ott lévő bűn, a bűn és a szégyen. Benned és bennem, mindkettőnkben.
Szerző:
🙁