Egészen furcsa

Nem emlékszem az álmaimra. Ha szemrehányóan néz is rám a terapeuta, úgy néz, hogy már-már kitol a szobából, én nem emlékszem az álmaimra. Sorry.

Ez nem egészen így igaz. Emlékszem az álmaimra, néhány másodpercig, míg emelkedem ki az álomból (gyűrött és átizzad lepedőmből), de az a másik, vízszerű közeg, amiben az álom mutatkozni tud, aztán kicsúszik a kezemből. 

Nem egészen igaz, mert vissza is térnek. Nehéz tudni, hogy emléket álmodom, vagy álomra emlékezem, mindenesetre anyám halála után sokszor tért vissza álmomban. Anyu, mondtam neki dühösen, most döntsd el, hogy élsz, vagy meghaltál! Segédkeztem a halálában, megnyugvás jár érte vagy büntetés? Talán erre kerestem választ.

De most álmodtam valami, sok rivotrillal. Hat éves kori álmot. A Kossuth téren ülök, fehérben,egy szikével. Körülöttem tévékamerák. Metszek egyet, csak a csuklón, és mondom: így folyik el az életetek. Metszek egy másikat, a belső comb ütőerén, kérek egy kis vizet. A távolban szirénák. Elnézést kérek a stábtól, hogy ilyen véres a mutatvány, de még nem végeztem. Néhányan elmennek hányni.

Ez a vér, magyarázom, érdektelen, hogy az enyém vagy a tiétek, nekem történetesen nem hiányzik annyira. A vér adott mennyiség. Mivel sápadok, érzem, hogy a lényegre kell térni. Kedves honfitársaim, mondom a legedzettebb kamerába, nekem sajnos csak meghalni van bátorságom. Régebben volt másra is, de ennyi maradt. Nektek viszont, ha élni akartok, már úgy igazán, eleven vérrel, még sokkal több bátorságra lesz szükségetek. Gondoljatok erre az eleven vérre, és szálljatok szembe mocskos, kisszerű megalkuvásokkal, kussolásokkal, és a többi, értjük egymást. 

Nem értjük egymást, mindjárt látom a crew-n, akik engedik át a rendőröket, meg a hordágyasakat. Nincs forradalmi hangulat, de ez csak az első sokk. 

Mindig van még egy dobásod, mondom, bátorítóan, és elmetszem a nyaki ütőerem.

Szerző:

Belépett: 50 perc

babarczyeszter

Blog kommentek: 6809Blog bejegyzések: 39Regisztráció: 12-10-2010

6 gondolat erről: “Egészen furcsa”

  1. Szép és a hideg ráz tőle.

    Irodalom. Vagy segélykiáltás. Vagy a kettő egyszerre?

    Eszembe jut egy alternatív kultuszsláger, amit kb. 14 éves koromban hallottam először:

    „Nekem nem jó érzés az, hogy te itt térdig hugyos budikban egy konyhakéssel nyiszáljad a halhatatlan lelked.”

     

  2. Ezt tökéletesen átérzem.

    Én általában nem emlékszem az álmaimra, szinte csak akkor, ha nagyon ritkán beveszek egy altatót. És akkor jönnek a valóban átélt traumáim egészen bizarr köntösben és sajátságos összefonódásokkal. A fű, lsd és a gomba soha semmi hatást nem váltott ki belőlem (bár nagyon szerettem vona), de a Zolsana nevű altatótól olyan álmaim voltak, hogy az imádott macskám (aki utál engem) az exem nőjének az ölében dorombol. Vagy hogy a kedvenc rocksztárom az anyámmal dug.

    A legjobb szándékkal szeretném javasolni neked, hogy ne foglalkozz az álmaiddal! Tudom, hogy baromi nehéz ilyen álmokba nem belelátni dolgokat (hisz a legszemélyesebb érzéseid és tapasztalataid is felbukkannak bennük), de ez nem te vagy. Bármennyire is úgy tűnik, nem te vagy. Ha engedsz a nyilvánvaló kísértésnek és boncolgatod, belebolondulsz.

    Te az vagy, aki felkel reggel az ágyából, csinál egy kávét (vagy akármit, amit szoktál), fogat mos, és bemegy dolgozni, aztán beszél a barátaival és teszi amit szokott. A saját gondolataid, szavaid, cselekedeteid, tapasztalataid, vágyaid és kapcsolataid összessége vagy. Az álmok meg csak jönnek és mennek. Ezt baromi nehéz elfogadni, de nem számít, hogy honnan jönnek és hogy hogyan mennek a semmibe.

  3. Az én álmaim általában értelmetlen összevisszaságok. Nincs közük a napi eseményekhez. Egyszer a Mamám halála után álmomban a régi lakásukban voltam vele. Azt mondta, hogy nincs itt már senki,mindenki elment,te miért vagy itt? Nem így szószerint,de ez volt a lényege.

Írj megjegyzést