arról még nem beszéltem, hogy aktív álláskeresésben vagyok hetek óta. nincs komolyabb baj a munkahelyemmel, de nem szeretek egy évnél tovább ugyanott maradni. ez persze tudom, hogy nagyon rossz dolog, de ennyi idő alatt megutálok bármit. hivatalosan azzal indokolom magamnak a dolgot, hogy többet is kereshetnék hasonló munkáva máshol (és ez igaz is), de az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy én ennyit bírok ki egy helyen.
szóval mostanában járok interjúkra, amit olyan perverz vagyok, hogy élvezek. szeretek szépen kiöltözni (na ez meg a másik, ha hosszú ideje ugyanott vagyok, akkor elkényelmesedek), szeretem azt, hogy magamról mesélhetek és figyelnek rám, még teszteket írni is szeretek. sőt, valamiért azokat szeretem a legjobban.
tegnap is voltam egy interjún és jövő héten is lesz még kettő. a mostani helyemen kicsit necces megmagyarázni, hogy miért veszek ki 1-1 napokat (és sajnos ez egy olyan hely, ahol a főnök szeret belemászni az ember magánéletébe és igyekszik elszámoltatni a szabadidőnkkel is). na mindegy, remélhetőleg hamarabb találok új helyet, minthogy ez kiderül. tudom, hálásnak kéne lennem, hogy van munkám (egyébként az is vagyok, de az én hálám a nagyon jó munkámban merül ki, ami szerintem rendben is van), de az én életemet nekem kell olyanná alakítanom, amilyenné szeretném.
és akkor rá is térnék a pasikra. ebben a témában ellentmondásba kerültem önmagammal, pedig azt ritkán szoktam. egyszer már kifejtettem, hogy mennyire elegem van azokból a barátnőimből, akik folyamatosan, évek óta csak ugyanamiatt a pasi miatt hisztiznek. van egy lány, akit konkrétan ver a pasija és havonta legalább egyszer át kell mennem a sráchoz elhozni a barátnőm holmiját, de a csaj (!) ezek után mindig visszasírja magát a csávóhoz. néha már én is megütném.
természetesen nekem is megvan a magam hímnemű keresztje, hívjuk Casanovának. kb. 2 évig voltunk együtt és utána bő 1 évig én is sírtam utána. én is a barátnőim vállán kezdtem a hisztit, majd 1-2 hónap után közölték velem, hogy szeretnek, de ebből elegük van. akkor persze nagyon rosszul esett, de igazuk volt. rájöttem, hogy őket is elveszíthetem Casanova miatt ezért rettenetesen megerőszakotam magam és nem beszéltem róla többet. pedig csak ő járt a fejemben, semmi más nem érdekelt igazán, de tudtam, hogy ezt magamban kell tartanom ha társaságban akarok maradni.
na Casanova felbukkant a semmiből (hónapok óta nem is hallottam róla) és kitalálta, hogy szánja-bánja bűneit és hősszerelmes belém. költözzek hozzá és házasodjunk össze. sütit süt nekem, vacsorázni visz, úgy hordja a haját ahogy szeretem (amit ő utál), játszik a macskáimmal (na, tőlük tényleg kirázza a hideg) stb. félve, de elmondtam a barátaimnak, hogy mi történt, mire letiltottak a srácról és emlékeztettek, hogy mennyit szenvedtem miatta (ami teljesen jogos). én is ezt tenném a helyükben.
nagyon fura, hogy tényleg ő volt nem is olyan régen a mindenem és nem is értem pontosan, hogy hogyan, de túltettem magam rajta. ez a legszemetebb dolog a világon, de már nem akarom, hogy megváltozzon értem. félretéve azt, hogy a fából vaskarika nem szokott tartós lenni, már nem biztos, hogy tudnám (merném?) újra szeretni. látom, hogy mennyi mindent megtesz, hogy a kedvemben járjon, és ettől bűntudatom van. én tényleg az a lány vagyok, aki nem hiteget senkit, ha valakinek nincs esélye nálam, azt rögtön, egyértelműen megmondom. Casanovánál nem vagyok teljesen biztos benne, hogy semmiképpen sem tudja visszasírni magát. néha úgy érzem, hogy kizárt, máskor meg, hogy nézzük meg, hogy mi lesz belőle. tudom, hogy nem vagyok egyenes vele, de nem tudok választ adni, ameddig én sem tudom, hogy mi van. utálom magam érte, de húznom kell az időt, amíg rájövök.
Szerző:
