Alighogy Zsuzsa kitárja a garázsból lett iroda ajtaját, megérkezik a bácsi. A közeli panelház tövében lakik kartonpapírból összetákolt vackában. Beszélgetni jön, jó szót vár, tanácsot, meleg teát, ahogy a többiek. Zsuzsa ért a nyelvükön. Hiszen nemrég még maga is hajléktalan volt.
http://www.pink.hu/ezvan/senki-nem-szuletik-alkoholistanak-2001242
A miskolci Avas egy csúnya város még csúnyább lakótelepe. Zsuzsának azonban az új élet kezdete. Nézem a patyolattiszta lakást, a föltornyozott angol nyelvkönyveket, Zsuzsa ragyogó szemét, szép mosolyát és nem akaródzik elhinni, ez a nő sokáig masszív alkoholista volt, aki a napi bódulatot egy fa tövében aludta ki. Azt mondja: mások is kételkedni szoktak. Ilyenkor előhúzza a fotót. A kép a gyomorvérzés után készült. Addigra tönkrement a mája is, vizesedett, alig bírt járni, az orvosok egy lyukas garast se adtak volna az életéért. Zsuzsa szerint a függőség nem válogat. Nem nézi, hogy nő vagy férfi, gazdag vagy szegény, van mit vesztenie vagy nincs. Senki nem születik alkoholistának. Mindegyik szenvedélybetegben űr lakik, ezt akarja kitölteni itallal, droggal, játékgéppel, bármivel.
A lejtőn nincs megállás
– Nem hibáztatok senkit. Én is kellettem ahhoz, hogy odajussak, ahová eljutottam – szögezi le.
– Átlagos családba születtem, apám maszek ácsként jól keresett. De a szüleim elváltak, és mi Kiskunhalasra költöztünk anyuval. Valami mindig hiányzott az életemből. Elutasított gyerek voltam, sokszor hallottam anyutól, ha nem lennék, könnyebben élnének. Két nővérem van, szerettek volna egy fiút, én csak ráadásnak születtem.
Egy darabig úgy látszott: esélyt ad neki a sors. Vendéglátós lett, férjhez ment. Boldogok voltak, szépen gyarapodtak, már csak egy gyerek hiányzott. De a baba meghalt. Zsuzsáról pedig kiderült, természetes úton nem tud többé teherbe esni.
Amikor a halál tűnik megváltásnak
– Úgy éreztem, így nem kellek senkinek. Elváltunk, visszamentem anyuhoz, de nem bírtam elviselni az otthonlétet. Összeroppantam, nyugtatóval kezeltek. Aztán kevés lett a gyógyszer, ráittam, hogy jobban hasson. A kocsmában mindig helyem volt, mindig meghallgattak. A nővéreim mellettem álltak, amíg lehetett, de amikor választaniuk kellett saját családjuk és köztem, az övéiket választották. És ez így volt helyes. Én nem akartam meggyógyulni, halálra akartam inni magam. Sajnáltam őket, hogy nézik, amint haldoklom. Végül már haza se mentem… Halason, a kórház mögötti kiserdőben hozzám hasonlók laktak. Ha éjszaka négykézláb elmásztam odáig, befogadtak. Eleinte kéregettem, így szereztem pénzt italra. De hát Halas kisváros, a végén már ismertek, nem ment a koldulás. Akkortól összeszedtem a csikket, rendet raktam a kocsma előtt, hogy megitassanak. Nem érdekelt, hogy büdös, koszos vagyok, eladtam a zoknimat is egy féldeciért. Ilyenkor már nincs szó egzisztenciáról. Neved sincs, nem Zsuzsa vagy, hanem „az a nő, aki tisztán szokta inni a vörösbort”. Nem számít, mit mondanak rólad mások. Nem számít, valaha csinos, értelmes voltál, céljaid voltak, ember voltál. Csak az a fontos, hogy tompulj.
A szeretet megváltó hatalma Zsuzsa nem szónokol csodáról, istenről, megtérésről. A gyógyulás első, tétova lépéseiből arra emlékszik, egyszer szinte ösztönösen a református parókiára vitték lábai, ahol egy mogorva asszony ráordított: kotródjon. Az üvöltözésre megjelent a tiszteletes. Fogalma se volt, hogyan kell szólítani az ilyen csuhásokat. „Pap úr! Nem kéregetni jöttem, beszélgetni szeretnék valakivel!” – mondta neki. Õ nem pap, hanem lelkész, válaszolt a férfi, és megkérdezte, hogyan szólíthatja. Zsuzsa, amikor a nevét hallotta, elsírta magát… Attól kezdve minden kedden találkoztak. Azon a télen keze-lába elfagyott. A kocsmából érkezett, az erdőbe tért haza. Nem ígért semmit. A lelkész türelmesen várt, és amikor egy nap fölvetette, hogy a missziósházukban lesz egy szenvedélybetegeket gyógyító kurzus, Zsuzsa rábólintott. Zsuzsa korábban viszolygott a fogyatékosoktól. Azonban ott, az intézetben fürdette, pelenkázta a sérült gyerekeket, és naponta láthatta a szemükben: szükség van rá.
– Részegen érkeztem meg – meséli. – Margit néninek, aki később unokájának fogadott, szeme se rebbent, átölelt, elmondta, mennyire várt. Megrémültem a szeretettől, el akartam szaladni. Mert a saját kis dzsungelemben megtanultam kiabálni, verekedni, de azt nem, mit kell tenni ilyen helyzetben. A gyógyszeres kezelés után elvonási tünetek jelentkeztek. Szörnyű volt, remegtem, mint a kocsonya. Nem tudtam fogni a kanalat. A csoportos beszélgetésekkor veszekedtem. Ne papoljanak nekem kegyelemről! Engem nem vár család, nem vár senki, csak az erdő és a kocsmai haverok! De az egyik foglalkozáson megérintett valami. Hirtelen úgy éreztem: ha ledobnak a tizedik emeletről, akkor se eshet bajom. Aznap az ebédnél észrevettem, nem remeg a kezem. Onnantól elindult valami. A szeretet és isten már készítette a helyemet. Nem az utcára kerültem vissza, hanem Kiskunhalasra, a fogyatékos gyerekek intézetébe.
– Az ő szeretetük tett újra emberré – állítja. – És az, hogy közben erős kezekkel óvtak, törődtek velem. A lelkem volt károsult, abban voltak sebek. A lelkigondozóm visszavezetett a gyerekkoromig. Onnan jöttek ezek a sebek, és különböző hiányok, kudarcok mérgesítették el annyira, hogy végül önpusztításba menekültem. Két évig maradtam az otthonban. Nem volt még akkor hitem, de megtanultam, szeretetre, és arra, hogy fontosnak érezze magát, mindenkinek szüksége van.
Érdemes tanulni a múltunkból
Ildi nem hirdeti, de nem is tagadja múltját. Tíz esztendőt vett el az életéből az ital, négy éve egy kortyot sem iszik. Elvégezte a szociálismunkás-képzőt, szeptember óta él a miskolci albérletben.
– Az iskola alatt indítottam el a „Meghallgat-lak”-ot. Oda bárki betérhet két kukaturkálás között. Terjed a hír, egyre több drogos, iszákos, hajléktalan jön, és mindegyik magányos. Engem az indított el a gyógyulás útján, hogy akadt valaki, aki szóba állt velem. Ezt szeretném tovább adni. A garázst a baptista gyülekezet bérli. Mindig van meleg tea, pogácsa vagy zsíros kenyér, a lelki tesók dobják rá össze a pénzt. Az albérletemet is ők fizetik, de szégyellem már elfogadni. Nagy kegyelem, amiért szabadulást kaptam. Lehetnék rácsos ágyban is, magatehetetlen roncsként. Szeretnék dolgozni, hogy mások ne járják meg azt a poklot, amit én. Reméltem, valaki majd alkalmaz, de eddig huszonöt helyre adtam be életrajzot, hiába. Becsapottnak érzem magam, és félek, mert épp az ilyen csalódások ránthatják vissza az embert. Koldusból királylány lettem, de hogyan tovább? Szeretnék letelepedni, megállapodni valahol. Jó lenne egy értelmes munkahely, szeretném újra nőnek érezni magam, és bepótolni mindent, amit eddig elmulasztottam. Bárhová elmennék, ahol kellek. Nekem ott a helyem, ahol hasznos lehetek, ahol a társadalomból kirekesztetteken segíteni tudok.
Anonim Alkoholisták Közössége: 06-1-251-0051, www.anonimalkoholistak.hu
• Reménység Alapítvány – alkoholrehabilitációs programok: 06-20-569-7394, www.alkoholbeteg.hu
• Félút Centrum: 06-1-258-6878, www.feluton.hu
• Jövőt a Hajléktalanoknak Alapítvány: 06-1-204-0155, www.jaha.hu
• Gamma Gt. Szenvedélybeteg Önsegítő Csoport. Foglalkozások: 5 vidéki városban és 4 budapesti helyszínen