A család két skizoid testvérpárból áll, amelynek egyik fele én vagyok. Édesanyám egy öreg, tolószékes beteg, nem meghatározott, kontrollált depresszióval és számos be nem vallott személyiségzavarral.

 Gyermekem, aki a volt párkapcsolatomból született, nagy keggyel, velünk él, hamarosan betölti a második életévét.

 Kishúgomnak, akinek most volt gyógyszercsökkentése, számos problémánk gyökerét köszönhetjük. A sors iróniája az, hogy ő pszichológusnak tanul, közel nulla önismerettel.

 A kedves doktor úr nevét, aki ilyen áldásossá tette a hosszúhétvégénket, nem írom ki.

 Ha lehetne, én most írnék egy e-mailt a pszichológusomnak, dehát, egyrészt hétvége van, másrészt ő sem esett a fejére, nincs netes elérhetősége megadva az, engem szinten tartani igyekvő, alapítványom honlapján.

 Szóval ez a kis nagyon felnőtt, nagyon kiegyensúlyozott teremtés, drasztikus gyógyszercsökkentésen esett át péntekre virradóan.

 Mivel a gyerek beteg, nem vihettem el magammal bevásárolni, meg szerettem volna bízni ezt az áldott-tökéletes pszichológuspalántát, hogy vigyázzon a picire, míg megjárom a helyi szupermarkatet.

 Nem. Ő azt nem, le van sz.rva a gyerekem meg én is. Azért, mert ideszültem egy gyereket, neki nem kötelessége vigyázni rá, neki tanulnia kell, neki dolga van.

 El is felejtette bevenni a reggeli gyógyszeradagját.

 Délutánra rájött, hogyha nem oldjuk meg a bevásárlást, neki sem lesz mit enni a hétvégén, így vett pár dolgot a közelebbi boltban, természetesen, a maga szája ízére.

 Dél körül úgy tűnt, bekattant, mert a rá jellemző kezdeti fázis, mikoris nekem ajándékoz egy csomó kacatot, beindult.

 Mire bevette a gyógyszerét, helyrejött.

 A hétvégén, itt volt a barátja. Ahogy az lenni szokott, meghúzta magát, de jól teleitták magukat alkohollal. 

 Ennek mindig kellemetlen utóhangja van: a húgom ilyenkor legalább egy napig egy dúvad.

 Ma, hétfőre, egyre egyhangúbbá vált a hűtő kínálata.

 Most már nem csak a pici és én, de Édesanyám is influenzás.

 Reggel megkértem ezt az orvosi sikertörténetet, hogy menjen el bevásárolni, mert nem lesz itthon kaja.

 A szokásos, csak hangosabban: le vagyok sz.rva én is és a gyerekem is, Anyu is, ő nem megy el sehova, neki Zh-i lesznek, van saját dolga.

 Délben, tömény visszafojtott dühvel, készítek ebédet a gyereknek és magamnak. Bosszúálló típus vagyok, direkt annyit főzök, hogy neki egyik menüből se jusson.

 Mikor kijön a konyhába pislog is rendesen, de nem mer megjegyzést tenni. Nem nagyon lenne értelme.

 Este, úgy kilenc körül kezdődik a nagyjelenet. Húgika berobban a nappaliba, ahol csendes esti lecsengést folytatunk a tévé és a gyerekjátékok között. Húgica egy könyvet keres, a Mese pszichológiáját (vagy mi a szöszt).

 Lévén mániás paranoid, mindenkire ráfogja a könyv lelőhelyét: Anyunál van, mert ő el akarta olvasni. BIZTOS, nálam van, mert nálam van (indok nincs).

 Mindegyikünk le van torkollva, hogy milyen rendetlenek vagyunk, h.lyék vagyunk stb.

 Kiderül, hogy ezt a könyvet a kis aranyos legalább két és fél éve nem látta. Azóta volt festés, babaérkezés, lövésünk sincs, hol a könyv, de a legszebb az egészben, hogy egyikünk sem olvasta, ám valakin le kell vernie a cirkuszt.

 Tombol, elhúzza a bútorokat, lesodorja a polcokat, engedély nélkül feltúrja az én szobámat is, nem jut el az agyáig, hogy életemben nem láttam azt a könyvet.

 Közben én le vagyok fogyatékosozva, Anyu h.lyézve, a gyerek meg, aki nem házasságon kívüli gyerek, csupán emlékgyerek, le van fattyúzva (hozzátenném, hogy a húgom és én vagyunk házasságon kívüli gyerekek, de ez részletkérdés).

 Természetesen az egész műsor nagyon erős hangerővel folyik és arra figyelmeztetvén, hogy lent is, itt is van egy baba, halkuljon, az a válasz, hogy le van sz.rva az a szomszéd gyerek (is), mert egész nappal nyekergett a szobája alatt, miközben ő tanulni akart.

 Megy a cirkusz, még azután is, hogy Anyu megtalálja a könyvet PDF-ben a neten. A húgom nem bír leállni, ugyanazokat a köröket futja, nem érti meg, hogy a könyv megvan a neten.

 Közben a kisfiam teljesen kikészül. Amúgy sem gyógyult még meg, próbálja védeni magát, bemegy a szobánkba rajzolni, de sajnos nem tudja kivívni a neki kijáró békét.

 Utánamegyek, előveszem a gépem és miközben kétségbeesetten kutatom, hogy kinek tudnám elmesélni a történteket, kitől lehetne segítséget kérni, benyomom neki Youtube-on a kedvenc gyerekdalgyűjteményét.

 Szegénynek újra tele lesz az orra, ahogy ölelelem érzem, hogy hurutos és teljesen kitérek a hitemből, ami a pszichiátriai védelmet illeti. Dühöngök, hogy képtelen vagyok megoldani a helyzetet, mert nem adhatok be estére köptetőt a kicsinek, úgy kell szegényt megnyugtatnom, hogy én tombolok belülről és nemhogy a húgom pszichiáterének nem szólhatok, de az én pszichológusomnak sem, lévén szünet, este, privát szféra.

 Szerdán majd felhívhatom a szociális munkást, kérhetek magam számára időpontot, de ezzel a Március 15-e nincs megoldva.

 Tudom, hogy az egyetlen megoldás a különköltözés lenne, de pont most jön az az egy év, amikor csak valami 28 ezres összeget fogok kapni és csak úgy, mellesleg, pont az elköltözés az, amit évek óta nem tudok megoldani és mivel Édesanyám rokkant, igazából már meg sem oldhatok.

 Isten nem ver bottal: a húgom befalja a gyerek maradékát.

 Most már ő is fújja az orrát…