Csak azért sem

Csak azért sem fogok az anyám depressziójának az árnyékában tengődni. Az ismerőseim és a barátaim jól látják a helyzetemet. Az anyám mintája rendkívül káros és haszontalan, hiszen anyámon láthatom, hogy totális tehetetlenségre kárhoztatja az embert. Aztán a tehetetlen ember igyekszik a környezetét befolyásolni, hogy megtegyék neki azon dolgokat, amiket ő valami oknál fogva nem hajlandó megtenni. Anyám állandóan a betegsége mögé menekül és ellentámadásba lendül. Ma kinyitottam a számat és elmondtam neki, hogy mit hogyan kéne csinálnia, hogy kimásszon a maga ásta gödörből. Egy órával később a megvető hangsúlyával nagyszájúnak és harsánynak nevezett. Mire én: „Megint pontatlan jelzőket használsz negatív felhanggal, hogy megbánts engemet. Nem nagyszájú, hanem őszinte vagyok. Igen, erős hangon beszéltem, harsányan, mert maga az Élet is harsány!” Azzal kimentem a házból szedni még egy kis mogyorót és megöntözni a kerti virágaimat. Persze kiszólt a házból, hogy minek pazarolom a vizet, a gyomokat öntözöm?

Mindenre csak a negatív ellenreakció, de ő maga totál passzív. Pechemre eme mintát vettem át, hogy csak reagálok dolgokra, de nem cselekszem, aztán panaszkodok, hogy milyen szar az életem. Hát, ja, ha a fejemet a seggemben hordom, akkor tényleg szarszagú és sötét a világ.

Azonban az sem igaz, hogy nem cselekszem, hiszen éltem más városokban, voltam önerőből külföldön, alkotok, és intézem az ügyeimet, vagyis igen is képes vagyok aktívan irányítani az életemet. Tehát a hiba nem bennem van, hanem a lemásolt mintában, amit viszont az anyámtól vettem át. Jaj, nem kell többé! Nem akarok 30 valahány évesen belehalni az önként vállalt tehetetlenség generálta szorongásba. Ha anyámnak ez az út az egyedüli, akkor egyedül megy végig rajta, mert Én nem vagyok hajlandó követni a pusztulásba! Csak azért sem.

Amit tudok, azt megteszem érte. Ahogyan magamért is cselekednék. De nem fogom dédelgetni, igazat adni neki és így tovább. Nem. Ha pedig sértegetni akar valakit, ordibáljon a négy fallal, és ne nekem vessen oda gúnyos hanggal hazug jelzőket. Soha többé NEM fogadom el a tévedéseit és a bántásait.

Nagy szerencsém, hogy vannak barátaim és segítőim, akikre viszont nem akarok életem végéig támaszkodni. Hiszen úgy a helyes, hogy később magam is segítek másokon.

 

Ui.: A héten a sok nagyobb könyv közt ráleltem egy kicsi, új könyvre, Brian Tracy Töréspontjára. „Hatékony válságkezelés 21 lépésben.” Mondtam magamban, hogy mennyire jó lesz anyámnak, aki folyton válságban van, különösen mostanában, amikor nagyon mélyen van. Nem olvasta el a könyvet, felénél visszaadta, mondván, hogy eme könyvet vállalkozóknak írta a pénzügyi guru. Mire én: Mindannyian az életünk vállalkozói vagyunk.
Nem értette meg a mondatomat, vagy nem akarta megérteni, mert neki kényelmesebb passzívnak és makacsnak lennie. Ja, hogy ne már a farok csóválja a kutyát. A tudatalattijában lévő önsorsrontás és a bűntudat nem engedi neki, hogy őszintén belássa a hibáit, és a bajokkal szemben hatékonyan lépjen fel. Nem, és nem. Inkább meghal. 🙁 Ha ilyen makacs, akkor meghal. Megsiratom, de NEM halok vele. Persze előbb elviszem kineziológushoz és pszichiáterhez is. Nem mondok le azonnal róla, de ha menthetetlen, akkor menthetetlen. Én nem adhatok neki akaratot, nem dönthetek és nem élhetek helyette. Mindenki a maga életéért a felelős. Élni és élni hagyni. Ez az igazság.

Szerző:

Belépett: 7 év

Andrea

Blog kommentek: 579Blog bejegyzések: 33Regisztráció: 01-11-2010

8 gondolat erről: “Csak azért sem”

  1. Vicky Pollard

    Andrea,

    kívülről ez így néz ki (kissé sarkos megfogalmazással):

    te évek óta az anyád betegségét használod fel pajzsként a világ felé. néha eleged lesz, és akkor minden bajodért őt teszed felelőssé. érthető, ha az ember nem magát akarja látni hibásnak, de nálad ez már hosszú ideje tart, és érdemes lenne elgondolkozni rajta (?). tisztában vagy az emberi értékeiddel, de ha az életed nehezebb, kevésbé élhető (akármilyen kifejezést használhatsz), mindig anyádra támadsz.

    „Csak azért sem fogok az anyám depressziójának az árnyékában tengődni” — ugyan ki kényszerít erre? a testvéreid hogy vannak ezzel? ők is ebben az árnyékban élnek? (nem tudom. kérdem)

    másrészt, elég durvának tartom, h a súlyosan beteg anyádnak vállalkozói kézikönyvet vagy mifenét adsz. „hatékony fellépés”– istenem…elhiszem, h anyaként sok kárt okozott a személyiségedben, legalábbis évekig ezt kommunikáltad, de azért ezt nem kellett volna, gondolom én, kívülálló.

  2. Nem vitatom a meglátásod helyességét. Bár most vak vezet világtalant helyzetbe keveredtünk.

    A testvéreim sokkal korábban belátták, hogy a szüleink olyanok, amilyenek, és ezért jobb távolabb tőlük.

    Igazad van. Soha többé nem fogom pajzsként használni az anyám betegségét. A pajzsomat a saját felnőtt életemben szerzett ismereteimből rakom össze. Valóban ciki, és egyáltalán nem méltó hozzám, hogy egy beteg ember bajával rejtegetem a saját tunyaságomat és gyakori céltalanság rohamaimat.

    Amit tudok, megteszek az anyámért, de nem leszek az ápolónője.

  3.  Nem ismerem a helyzetet, meg tudom, anyagi, vagy egyéb okai is lehetnek, hogy együtt élsz anyukáddal és nem akarok így ismeretlenül beleszólni az életedbe, de azért megkérdezem: nem volna egyszerűbb, ha nem anyuddal élnél együtt???Én apukám árnyékában éltem. Amióta elköltöztem tőlük, sokkal tisztábban látom a helyzetet. Tudom, nehéz döntés, meg az embernek biztonságot ad az otthon, de néha szerintem nincs más megoldás, mint elköltözni és önállóan élni, nem a szülők árnyékában.

    Édesanyád olyan, amilyen, megváltozni már úgysem fog. Lehet, h javulni fog az állapota, de be kell látnod, hogy ő már alapvetően NEM fog megváltozni, főleg, hogy depressziós.  De mivel ő hozott a világra, tisztelettel tartozol neki, egy életen át. És ha vele élsz, a mindennapi veszekedések, a hülye dolgai, meg az aljas odamondogatások stb. csak tovább mérgezik a-feltételezem-amúgy sem túl rózsás szülő-gyerek kapcsolatot.

    Ismerek egy fiút, aki szintén apukája árnyékában él, neki is javasoltam a költözést. Állandóan panaszkodik, hogy „apu így, apu úgy”, én meg csak annyit kérdeztem tőle, miért nem költözik el, ha ennyire szörnyű a helyzet.És akkor jöttek a kifogások, hogy de a pénz, meg nem lehetséges stb.Pedig amit az ember nagyon akar, azt előbb-utóbb megteszi. Őt aztán kidobta az apja otthonról, borzasztó fájdalmas volt ott és akkor, de azóta sokkal jobb az élete, azóta önerőből próbálja túltenni magát azon a rengeteg sérelmen, amit elszenvedett az apjától. Vagyis nem teljesen önerőből, mert van egy jó pszichológusa, de legalább a mindennapi hülye veszekedésekben nem kell már részt vennie. De mivel tényleg nem ismerem a helyzetet, nem szólok bele, csak elmondtam a személyes tapasztalataimat.

    Meg a korodat sem tudom, én 18 évesen költöztem 8 év tömény szenvedés után, a barátom, akiről írtam 20 évesen.

     

     

     

  4. Igen, egy házban élünk. De már nem sokáig, mert októberben elköltözök. Ideje ismét önállóan élnem. Meg aztán soha többé nem akarok a rossz kazánnal vesződni. Sziszifuszi munka a fűtés. Inkább az időmet egyéb munkával akarom eltölteni, amivel pénzt keresek.

    Tényleg igaz, hogy az idő mindent megváltoztat. Most már elég öreg vagyok ahhoz, hogy bizonyos dolgokra legyintsek és továbblépjek. Persze a tudatalattimban egy ideig még káosz lesz, de ott is előbb-utóbb beáll egy új egyensúlyi helyzet.

    Anyámnak kértem segítséget. Azonban önállóan kell meghoznia az életét befolyásoló döntéseket. Van még három felnőtt korú, nálam aktívabb gyermeke. Tőlük is kérhet segítséget. Nekem viszont mennem kell innen. De az az igazság, hogy vissza se kellett volna jönnöm, de még egyszer nem követem el eme klasszikus hibámat.

Írj megjegyzést