Csak belépett látja

Néha tényleg rémisztő hogy mennyire megszoktam a magányt, mennyire könnyű benne elmerülni. Megszoktam hogy egy árva hang nem hagyja el a torkom, hogy senkit nem érdeklek őszintén, és már én se vagyok rá képes hogy bárki érdekeljen, nem tudom hogy lehetne normális beszélgetést lefolytatni, nekem már annyira minden más. Ami másoknak hétköznapi, az nekem elérhetetlen. Lemenni a boltba vagy megtenni dolgokat magamért, azt csinálni ami jól esik. Már nem tudom mi esne jól, sose tudtam, nem engedték,hogy megtegyem.

Annyira minden el van fojtva, magamat meg sose helyeztem előre, én sose voltam fontos, nem magamért tettem dolgokat.

Valahogy ott van ez a kimondatlan fal és én, hogy küzdök azzal, hogy ebben a világban éljek, ahol annyi a szörnyűség, ahol nincs helyem. Rendesen fáj a lelkemnek hogy ennyi rossz dolog és rossz ember van , de tenni jelenleg nem tudok ellene. Csak fáj.

(Infj lényem megcsillant és örökös belső vívódások ez miatt, néha nagyon elragad)

Egy külföldi barátnőm azt mondta tiszta a lelkem és kedves vagyok. Inkább csak félreértette hogy naiv vagyok és sosem éltem.mintha nem a saját életem élném.

Ez annyira sok ami kimaradt, nem voltak barátaim, nem fogadtak el, sötét voltam mindig mint az éjszaka, negatív, sosem értettem a dolgok működését, mire megértettem meg rájöttem nekem ez nem való és nem azért mert egyszerűbb, annyi munka lenne velem kívül és belül hogy nekem ehhez nincs erőm. Miért is, hogy beilleszkedjek egy olyan világba ahol tudván, hogy amiket megtettem magamért azt szolgálják, hogy nekem jobb legyen.

Hopp ott volt egy ellentét. De a lényeg, hogy nem fair. Van aki olyan családba születik ahol foglalkoznak vele, aki alapból normálisan néz ki, akinek van hobbija, érdeklődési köre, barátai, munkája, elér dolgokat az életben. Ebből egynél több alapból jellemző a legtöbb emberre. Nekem egyik sincs.

Valahogy ez így.. már úgy értem

Példának, legyek önmagam és szeretnek, eddig is önmagam voltam és a kutyának nem kellettem.

De a példa, elmegyek edzeni és majd olyan alakom lesz ami nekem jó,  amiben jól érzem magam , de nyilván venne van az is hogy azért hogy egyáltalán hozzám szóljanak és még akarjanak ismerni. Ez még olyan álszent. Nem azért akarnám hogy kedveljenek mert jól nézek ki. És ez az ami undorító. Hogy ilyen a világ, hogy ez számít. Na meg a pénz nyilván

Persze ha a saját kis vilagbuborék, mondhatna egy nagyokos H zárjam ki ez mindig így volt , mindig így lesz, fogadjam el

De ha nem megy. Ha nem így nőttem fel, ha nekem nem ez a fontos. ..

Úgy értem, majd jól akarok kinézni, de az egész olyan H magamat ámítom, és magamért ha már ilyet kéne tenni akkor nem is fontos. Ott vannak a hülye sablonok h jaj majd úgyis szeretnek ahogy vagy, úgy kell elfogadni a másikat ahogy van

Ez már nem az a világ. Engem sosem fogadtak el és éppen emiatt én se tudtam elfogadni másokat

Semmi közös nem volt

Ha valaki barátkozott velem csak azért mert látott bennem valamit. Ha valakivel kapcsolatban voltam, csak azért mert látott bennem valamit. Úgy értem ezeket itt most H jaj nem voltak elérhetők a bombanők én is jó leszek .

Nincs ezzel baj. Vagyis van valamilyen szinten.

Nekem nem kell egy ilyen világ.

Utálom ezt a reflektálást a lelki világomra. Már el kéne ásnom magam a népszerűtlen véleményeimmel.

 

Annyira régen félrement már valami és úgy érzem kevés vagyok én ehhez, hogy kicsit is élhető legyen.

I mean a jó oldal. A létezésem annyira jelentektelen, hogy anyámnak tünne csak fel csak de ő pikkpakk kiheverné. Hátrány: egy gyáva szar vagyok és nem tudom megtenni.

Összefüggéstelen lelki harcaim miatt elnézést, ha idáig elolvasta bárki is.

Legalább ha másnak nem elrettentő példára jó  a létezésem jelenleg vagy hogy mások önbecsüléset erősítse. 🙂

 

Én csak egy embert akartam aki ismer, aki elfogad, aki nem ver át, akire lehet számítani, de úgy tűnik túl sok hogy valaha is ilyet akartam.

Ez a spirál ami elvezetett ide a negatív események után, valahogy elveszti a hitem, hogy valaha is lehet jobb. Sok helyen olvastam hogy jaj hát hiába hasonlítod magad másokhoz, tipik sablon meg hogy én a saját tempómban haladok. De ebben semmi megnyugtató nincs, mert amit elértem az elmúlt pár hónapban idén, őszintén hatalmas előrelépés a tavalyi állapotokhoz képest, de így, hogy visszaestem olyan mintha évekkel ezelőtt lett volna, olyan távoli. És ez is miért, mert megerőszakoltam magam H nekem majd jó lesz a párommal, miatta volt a nagy motiváció. Csak hát, nem vagyok hülye, akivel ennyiszer szakít az ember igenis beszédes. Részben vele van a baj és nyilván velem is akad bőven. Nem értem mit is akart tőlem, de leginkább H mit akart elérni tényleg ennyi hazugsággal, miért hiszi, hogy ez vezet bárhová is. Még csak rendes magyarázata se volt, őszintén.. nem kell még nem kéne magyarázat. Elhittem H milyen szépen indította a kapcsolatot H ez lehet így az etalon. Ja, amig rá nem jöttem H végig csak azt mondta amit hallani akarok és mindvégig mindenben hazudott nem számít mennyire kicsi vagy épp nagy dolog. De ő másoknak őszintén beszél. Gátlástalanul kibeszel engem is másoknak, és mindig direkt pont azt teszi ami tudja jól H nekem rosszul esik. Ez lenne a szeretet? Neki mindenképpen. És aztán jönnek a kifogások ami még valójában kifogásnak is rossz, mint jaj én azért hazudok mert mindig ezt láttam anyámektol, akkor legalább ne hazudja H szeret , mert, H tudsz szeretni valakit, ha csak hazugságot érdemel…

Meg hogy jaj tőlem sose kérdezte meg senki, hogy hogy vagyok. De így 5 év után már mondja H nagyban lelkizget az anyjával. Élete leghosszabb hazugsága amire biztos büszke, ja H nem akart megbántani. Egyik hazugságból fakad a másik. Meg ő elmegy bulikazni, csajozgat és előadja nekem hogy ő nem élvezi, de ja tudta H én mindig mindent elfogadok mert nem tudok nélküle élni. Veszített bármit is? Meg kellett erőltetnie magat? Még csak az se.

De ő jaj mennyire szeret azt meg azt se tudta megmagyarázni H miért, meg H jaj miért vagyok jó neki. Ő mindent megtett. Igen, meg is tett és még többet is, az H paranoiás lettem tőle és skizoaffektiv zavarom lett, vagyis volt/voltam az nyilván csak a gratisz meg ő mossa kezeit. Ő amúgy is nyilván mindent megtehet. Kit zavar H alapból sérülten és naivan mentem bele a kapcsolatba ahol csak játszott velem, arra jó alany voltam. Nyilván az én hibám H hülye voltam, aztán gyógyuljak fel egyedül mentálisan, mert bárki bármit szabadon megtehet. Vicc

A legszebb az egészben hogy mindvégig mindent tudatosan tett.

De én elhittem sokáig H vagyis tipik, bíztam hogy majd megváltozik

Persze nekem is változnom kellett volna

Most meg már megint itt vagyok egyedül magammal és a gondolataimmal és megint kezdek megőrülni. De nyilván a függésem mit mond. Ú Zita, irjál neki. Függjél tőle még jobban. Megszoktad. Ismered ezt az utat. Folytasd, jó lesz.

Legjobb mikor napokig nem alszom, csak a végkimerütségtöl, mert mit csinálok..arra várok H visszairjon és majd ő más ember lesz. Világi sült bolond vagyok, de valahogy már ideje lenne lépnem egy olyan életbe ahol tényleg csak magammal foglalkozom és nem másokat rakok magam elé.

Igen, tudom, zárt osztályon a helyem. De ez van. Ez az életem. Sivár , magányos, menthetetlen, siralmas.

 

Már nincs az a szikra. Már nincs ott hogy élvezni az élet apró dolgait.

Én tényleg annó mindent élveztem, a naplementéket, lefotózni egy fontos pillanatok a kint megélt estéket legjobb baratokkal.és nem zavart hogy egyedül voltam sokat

Aztán rájöttem, hogy nekem ennyi volt

Mindig minden amiről álmodoztam, hogy majd lesznek barátaim és elérek dolgokat az életben (kicsikre gondolok, mint jogsi, elvégezni egy sulit, hosszabb távú munkahely, egy baráti társaság részének lenni, sportolni hosszabb ideig, elérni az álomtestet, normális étrend, elköltözés otthonrol)

Itt vagyok 28 évesen és ugyanolyan szánalmas vagyok mint 16-18 évesen mikor a vilagról álmodoztam, mások életét nézve /nézni élőben és online, úgy tűnik ennyi maradt. Ennyi is boldoggá tesz, mosolyogni a kedves videókon mikor elhiszem H létezik az emberség. Őszintén már azon is megrezzentem mikor 4 éve kint ültem egy ház sarkában és egy néni szólt , hogy álljak fel mert felfázok. Sírtam rajta.

Szánalmas. De ennyi jutott.

Mások is biztos azt gondolják, milyen szánalmas, hogy nem megy és tesz a céljaiért. Egyszerűen elérhetetlennek tűnik minden egy ilyen toxik környezetben ahol anyám mindenben a szart látja, mindenen hisztizik vagy mindenben a rosszat keresi. Egy alkoholista apával akinek csak a pia létezik szó szerint.

És azt hittem 16 évesen majd elköltözöm. Én itt sose számítottam. Mindenhol megaláztak, kinéztek, leszóltak. Az egyetlen amire büszke lehetnek H eddig kibirtam , de minek is.

Jelentéktelen a létezesem, csak egy teher vagyok mindenkinek és amúgy sem érdeklek senkit.

Már annyira elzártam az összes érzést, hogy csak ez a szanalomsiras maradt meg H mosolygok a videokon. Anyám is megmondta vagyis én mondtam neki ö meg egyetértett vele , hogy meg egy hajléktalant is több inger ér.

De mikor megkérdezem jófejségből H elmehetek-e sétálni mikor a telken vagyunk ő minden szar kifogást kitalál, jaj a kullancsok, jaj sötétedni fog, jaj közel az erdő az veszélyes lehet, hogy nem enged el sétalni.

Mindig mindennek úgy kell lennie ahogy ő akarja. Közben mindenkinek mondja hogy jaj ő mennyire azt akarja, hogy nekem jó legyen és boldog legyek. Mikor milliószor elmondtam neki H nem akarok élni, ő meg: de hát ott van oknak az állataim.. aha…

Ertem.

És bármi ha történik velem vagy csinálok egy aprócska hibát, egyből felhívja a baratnőit H mekkora szar vagyok és még kérdezi tőlem H szar anya ? És ha mondom neki H igen, egy világ dől össze benne mert jaj az egoja.

Azért azt is hozzátenném hogy nyilván így ezek után, de amúgy neki a depresszió nem létező jelenség. Szerinte el kéne mennem dolgozni és minden rendben lenne.

Mintha annyira feltűnne neki H már a lakást se bírom elhagyni, ja ez amúgy nem érdekli, meg hogy pánikrohamot kapok a hangjáról sokszor ahogy apámtol is ha meghallom ha neszel.

Ezek ilyen jelentéktelen dolgok.

Nem értem, hogy lehetek még életben, de leginkább h meddig bírom.

 

 

 

Ott egy folyton fortyogo vulkán , ami bármikor kitörhet és én nem tudom kezelni .

Bármi történhet megint az állatokkal és én azt már nem bírom feldolgozni.

Mindig el voltak zárva az érzések valamilyen szinten, de nagyon nehéz mindent belül tartani és elfojtani.

Nem tudtam rendesen gyászolni, nem bírom az itthoni állapotokat, de nincs is kivel beszélni róla, senkit nem érdekel.

Annyira mindenki és minden távoli.

Ehhez nyilván hozzátett ahol ma tartok a párkapcsolat, ami az elmúlt öt évben lehúzott, amibol nem tudok kilépni.

Kezdve azzal h csak hazudott az ember, manipulált, gaslightolt, zaklatott, titokban nézte a telefonom. Pont azokat tette amik ebben az állapotban rontottak. De nyilván nekem kellett volna nem elviselni, bár elég erős lettem volna hozzá. Valamilyen szinten megnyitotta a világot előttem és azt is jobban szembesítette újra és újra hogy hol van a helyem a világban

Tudtam hogy ez nem szerelem és mégis szeretni akartam, közben csak én serültem, ő élvezte az életet.

Aztán rájöttem ez már nem szerelem de még így sem tudtam elengedi.

Szánalmas vagyok, siralmas az egész.

 

 

Már régen nem írtam ide. Voltam kórházban is. Újra. Most két hét zárt, majd másfél hét nyílt osztály (gyógyszerbeállítás). Már itthon vagyok. Járok áterhez. Május közepén kell mennem. Nem hat már a Lamolep +Ketilept. Erre felemelte a Lamot 100 mg-ra, a Ketit meg napi háromra. Hát kössz szépen!

Annyi mindenről kéne beszélnem neki!

Elkezdtem verseket írni, ezzel egyidejűleg vezetem a naplómat is időközönként. Most elkezdtem újra Zsikét meg Hullócsillagomat olvasni, de most nem veszi be az agyam.

Most megint kezdődik az Apus kényszergondolatok. Hogy felhív és kiderül, hogy életben van, hogy nem halt meg, és hogy eljön meglátogatni… 🥺

Elég régen jártam erre,nem is tudom pontosan mikor.Sajnos nem túl sokminden változott.Oké nyílván van ami igen.Pl már nem csak bent ülök hanem iskolába járok.Ami amúgy egyre nehezebb,nem is a tanulás része inkább a másik oldala.Folyamatos szorongások és a többi.Egyedül vagyok ott is,hiába új a társaság.

És őszintén már magam se tudom mi bajom,de kezdek megőrülni szerintem újra.Mintha megint nem lenne valós az egész minden.És beugrik hogy mennyi módon árthatnék magamnak.Bár még nem tettem.De lassan kezdek teljesen kibukni újra.

Most teljesen kivagyok.

Azzal kezdődött hogy aludni akartam egyet de nem sikerült. Ez nálam már kurvaerős szorongást vált ki. Utána felkeltem, csináljuk a kaját és hogy nem tudom normálisan megkeverni a pörköltet. Kiabálás, visszaordítás, bőgés. Remegés, saját magam ütése és marása körömmel. Most már csak „önmagam ringatása”. Nem bírom ezt a kurva kiabálást!!! Az a legszarabb hogy ha nincs akkor néha már magamnak haluzok kiabálást. Faszom

.Egyre nehezebb tartani magamon ezt a rohadt álarcot. Egyre többször előjön belőlem az igazi bordi. Legszívesebben felkötném magam de komolyan.

Utálom hogy ennyire hiperérzékeny vagyok!! 😭 Persze amennyire sikerül próbálom magamba fojtani. De egyre többször nem meg.