Csak belépett látja

Kedves Olvasó!

 

Holnap lesz a  44. születésnapom és eléggé meg vagyok fáradva. Az utóbbi két év nagyon sok mindent tartogatott nekem. Bevallom van bennem egy félsz, hogy jó irányba viszem-e az életemet:

Az idős édesanyámról gondoskodom, itt él velem.  Valahol ez több szempontból nehézség. A belső bizonytalanságaim, a kételyeim, a mentális betegségek, de legfőképp az önmagamba vetett bizalom miatt élek még itt.

Úgy változtatnék az életemen, nagy vágyakkal voltam és vagyok tele, hogy külföldön éljek. De az igazság, hogy az utóbbi időszakban, csak munkahelyről munkahelyre vándorlok.

Lelkem mélyén keresem a helyem, ahol biztonságot találok, ahol növekedhetek, ahol boldognak érezhetem magam.

Vajon az egy hely? Vagy egy emberi kapcsolódás?

Merre vezet ez az út? Egyedül folytassam vagy találok útitársakat, esetleg újra egyet.

Hamarosan értékesítéssel fogok foglalkozni egy Obi áruházban.

Nagyon sok csalódottság érzés gyűlt fel bennem az elmúlt egy évben, legfőképpen magammal.   Szeretném végre megélni, hogy többre vagyok képes.

Annyi mindenre vágytam: Spirituális fejlődés, jó fizetés, felújítás, szerelem, új hivatás.  De annyira szétforgácsoltam magam, hogy nehezen találtam meg a prioritást.

Önállóság és kapcsolódás között őrlődöm, függés és függetlenség között.

A nagyon elvont és totál földhöz ragadt között.

Néha szeretnék innen elköltözni, szeretnék végre valahára a saját lábamra állni. Tényleg szabadabbnak lenni.

Bevallom félig talán sikerült, a családomtól és barátaimtól elidegeníteni magam.  De nehéz, mert sokszor a saját kényelmességem, önbizalomhiányom miatt, még ragaszkodom a múlthoz.

Olyan egyszerűnek tűnik ez a vágy.  Mégis nehéz lett.

Ez az időszak tanított nekem valamit, hogy az emberi kapcsolatok nélkül nagyon nehéz megélni a boldogságot.

Voltam, hogy sokkal kevesebbet kerestem, és mégsem aggodtam ennyit, volt, hogy nem szeretem munkám volt, mégis voltak akik bátorítottak és velem voltak a nehéz időkben. Sőt még korábban volt egy párom akivel nem illetünk össze, de mégis legalább igyekeztünk egymást támogatni, a maga útján.

 

Elkezdtem egy terápiát, ami sokszor anyagilag még megterhelő, és nem tudom eldönteni, hogy jó irányba visz-e?

Vágyom, hogy képes legyek a változtatásra az életemben, csak az utóbbi időben szokásommá vált, hogy feladtam a dolgaimat.

Még az örömteli tevékenységeket is, részben a hobbijaimat is.    Szeretnék embereknek segíteni, de most épp én vagyok lent.

A pár dolog ami maradt a terápiám, a jóga, egy két barát és remélhetőleg egy új munka.

 

Nem könnyű, de újra fogom kezdeni, remélem jövőre már nagyobb megelégedéssel ünnepelhetem a születésnapom.

 

Legjobbakat kedves olvasó.

 

Stoppard

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Agyalok, múlton, jelenen és jövőn. A hibáim előjönnek, tévedéseim bosszút állnak rájövök sosem voltak barátaim csak ismerősök, akik jöttek-mentek….agyalok mi lesz, ha….aztán várom, hogy sírjak végre, de nem sikerül. A napjaimat tönkre vágja, mert nem alszom…vagy csak keveset. Kaptam pirulákat, de pár óra alvásra jók és nem akarom folyton szedni. Most néztem, hogy van terápia a klinikán, ami két hét és táppénz is jár rá, de sajna most egy húzós időszak jön szeptembertől jövő áprilisig, addig számításba se jöhet. Jó lenne végre sírni egy rendeset.

Sziasztok!

Gondolkodtam hogyan kellene kezdeni a blogírást. Az volt a terv hogy mindenről írok amit olyannak gondolok ami miatt nem érzem jól magam évek óta. Ami visszahúz, megkeserít és gyakran okoz szomorúságot szorongást. Sok minden volt, sok minden történt, mint mindenki életében és minden hat ránk, formál minket. És én nem hiszem hogy minden megerősít. Sőt! Bár tanulni majdnem mindenből lehet. Most mégis egy sokak számára bagatell történetről fogok írni.

Ma hajnalban keltem négy körül. Nem jellemző, de előző este korán feküdtem. Párom is négykor kel, én is felkeltem, legalább többet tudok dolgozni ma. Ahogy fetrengtem az ágyban még, bevillant egy kép: egy kis vadászgörény könnyben úszó szeme. Na , ezt már régen mertem így előhozni az emlékeimből, el is kezdődött a fájdalom, mint mindig, ugyanolyan erősen, olyan torok szorítóan , amikor érzed hogy a torkod mintha összeszűkülne kicsit. Aztán sírás. Aztán eldöntöttem hogy ezt a történetet írom meg, mert ‘biz isten ez fáj a legjobban életetmben.

Szóval volt egy vadászgörényem. Öt évig éltünk együtt. Csak velem volt kezes, de velem végtelenül. Másokat nem fogadott el, ha idegen akarta megsimogatni, felemelni harapott.Chips -nek hívták, bár azt soha nem kapott. Panelben laktunk, és minden nap mentünk sétálni a közeli parkba. Nagyon örült minden ilyen kirándulásnak. Olyan kis lapos volt hogy sokan nem látták mit sétáltatok csak a pórázt. Nagyon szerettem. Mégis olyat tettem vele, amitől rosszabbat nem lehetne talán. Odaadtam. A párkapcsolatom miatt költözni kellett és ahová mentünk oda ő nem jöhetett.
Nagyon borzasztó volt ez a folyamat, hírdetést adtam fel, hogy odaadnám… kaptam hideget – meleget, mindent , hogyan tehetek ilyet. Bárcsak jobban meghallottam volna.

Aztán itt helyben találtam egy helyet. Jónak tűnt eleinte de rossz hely volt, később már láttam. Őt odavittem a cuccaival együtt egy nagy ketrecben. Benne a kis függőágyával, játékaival, a plüss zebrával és elefánttal. És könnyek között ott hagytam. Ő nem tudta mi is történik vele. Másnap költöztünk, a pokolba mint később kiderült. Próbáltam beilleszkedni, dolgoztam elég sokat. Minden nap eszemben volt, mit érezhet? Sosem aludt kint egyedül. Melléképületben. Kap -e enni, inni rendesen? Aztán 2-3 hetente meglátogattam. Nem bírtam nem megtenni. Pedig mondták felejtsem már el. Azok borzasztó nehéz látogatások voltak. Egy kicsit kivettem , felhámoztam, és séta az udvaron. Ő azt hitte viszem haza, és annyira örült. És én tudtam hogy vissza kell tenni a ketrecbe és otthagyni megint. És minden látogatás alkalmával elkövettem életem legnagyobb hibáját, hogy nem hoztam el magammal őt.. És ezért azóta is gyűlölöm magam. Megtehettem volna! Visszaköltöztem volna anyámhoz a panelba a kis görimmel. Annyira jó lett volna ha ezt teszem. Hogy lehettem ennyire buta. Közben meg borzasztóan fájt ez az egész dolog. Ebből is kellett volna tudnom hogy hibázok, ha otthagyom..Az utolsó alkalommal mikor voltam hozzá, ugyanígy örülés, kis séta, és tettem vissza a ketrecbe. És a szeme. A szemén láttam a megtörést akkor..Tiszta könnyes volt, és tompa. Csak meredt rám. Azt nem lehet elfelejteni. Annyi mindent mondott akkor nekem vele. Azt mondta hogy neki vége, ha újra itt hagyom. Hogy ne hibázzak ilyen nagyot. És az a csalódás benne.

Sosem felejtem el. Én tettem ezt vele. Megöltem ezzel .

Ma is ugyanúgy fáj ha eszembe jut. Kerülöm a témát, ha göris képet látok, gyorsan eltekerem…Mert ha egy percnél többet gondolok rá, jön ez a torokszorító fáldalom. Meg is érdemlem, nem erről van szó. Csak olyan tehetetlen vagyok már pont 15 éve… Augusztusban halt meg. Nagyapám is abban a hónapban halt meg motorbalesetben. Tíz nap kóma után. Ő nevelt fel, nagyon sok mindenre megtanított, nagyon szerettem. Az ő halálát fel tudtam dolgozni, mert nem vétettem ellene soha, és végig mellette voltam. Akkor motoszkált a fejemben hogy elviszem a Chips-et a mamához. Legalábbis átmenetileg. / A nagyapa miatt ez szóba sem jöhetett. Nagyon ellene volt. / Oda minden nap mehetek hozzá…. És pár nap múlva az utcán találkoztam azzal az emberrel akihez elhelyeztem. Egy iszákos, gyakran hazudó ember. És azt mondta: a kisgörény meghalt tegnap. És én sosem felejtem el de megkönnyebbülést éreztem: Hogy nem szenved tovább szegénykém. De ez csak pár napig tartó érzés volt.. És nem mentem el a testéért. Sorra hibáztam. És azóta sem tudom igaz volt-e, vagy csak azért mondta hogy ne menjek oda többet. Akkor elhittem, de ma már tudom akár hazugság is lehetett. Eltelt 15 év. És végígkísér ez. Volt hogy évekre elfeledkeztem róla, de az mindig el fog kísérni. Ma is sírva ébredtem miatta. És én egyszerűen nem tudom hogy lehet ez alól feloldozást kapni? Nem lehet. Nem tudom semilyen szinten sem jóvá tenni. Nem tudok bocsánatot kérni. Erről nem lehet továbblépni. Annyi lehetőségem lett volna hogy a szívemre halgassak. Kezdve azzal hogy nem adom oda, nem költözöm. Inkább ment volna rá a 10 éves kapcsolatom, ami három év múlva úgyis befejeződött. Bárcsak ez történt volna. Vagy folytatva hogy elhozom, és hazaköltözöm, mind ahányszor ott járok ott volt a lehetőség. És sosem hallgattam a szívemre. Átérzem mit érzett, borzasztó féjdalom, elhagyatottság, reménytelenség, kiszolgáltatottság…Már akkor is éreztem és mégsem hoztam haza.. Nem tudom jóvá tenni. Nem tudok ebből meggyógyulni. Már nincs mit tenni. Egy ideig abban leletem vígaszt hogy az élettatrtamuk 6-10 év, ő öt éves volt, mikor ez történt. De persze ez is hülyeség, mert ha velem van évekig élt volna még. Nincs kapaszkodó, nem tudok megbocsátani magamnak. Azt mondják ilyenkor ha nem tudunk már bocsánatot sem kérni, az egyetlen dolog amit tehetünk ha tanulunk belőle. Tanultam , de ez sem vígasz. Erre számomra nincs vígasz.

Ha bárkinek is beszélni szeretnék erről, mindenki csak kiröhög, vagy vígasztalni próbál. Kiröhög mert ilyen hülyeséget hogy egy görényért sírni…, itt nem is találhatok megértést. Számomra minden élet egyenlő értékű, legyen az állat vagy ember. Talán ez azóta tudatosult bennem. Ha vígasztalni próbálnak, hogy de nem tehettél mást, az sem segít mert én tudom hogy tehettem volna, sok lehetőségem volt rá. Szóval sajnos ez sem segít. Talán ezért is félek annyira a haláltól, mert ha sok idő lesz előtte szenvedni , tudom én ettől a tettemtől fogok a legjobban. Úgy gondolom akkor előjön minden amit elrontottunk, amit nem jól csináltunk, ahol a szívűnk ellen cselekedtünk, és kínoz jobban mint valaha.

Mindíg hallgassatok a szívetekre! Soha ne cselekedjetek ellene ha egy mód is van rá! Ne hagyjatok cserben olyat aki ki van szolgáltatva nektek. Életetek végéig bánni fogjátok! És nincs rá gyógymód! Csak elfeledkezni lehet róla időkre. De mindig előjön majd. Az élet végén a számvetés nem az anyagi javakról szól majd, hanem a szív dolgairól. Kinek mit okoztál. És én nem tudok elszámolni magammal. Én ezúton is kérek tőle bocsánatot ezerszer is! És mindig szeretni fogom őt!

Ha én aztán egy nap meggyógyulok, az lesz aztán az igazi csoda

Tényleg így elképzelni hogy mennyire fair H milyen alapokkal kell normálisan élnem, és mások mit kaptak alapbol az élettől. De nem is jövök ezzel mert ez csak fókusz hogy jaj nekem szarabb mint masoknak közben mindenkinek nyilván a saját fájdalma meg a hozzá közel állók fájdalma meg bajai a legnagyobb.

Mert aki még nálam is rosszabb helyzetben van valamilyen értelemben én meg benne is a jót latom, nyilván a hiányossagokat ami nekem nincs és sose volt. De sztem abban meg lehet egyezni, hogy az én életemben más számára semmi irigylésre méltó nincs. Hacsak nem a rothadó ház, hogy legalább van, annak számít, vagy az állatok, mert ők azért néha tudnak lelkileg támogatni ha az embernek van rá affinitásra.

Szoval sokat álmodozok rajta milyen büszke lennék magamra, hogyha elérnem az előtte utána képet ami ég és föld lenne akár, mert sztem a lelki állapotom is egyértelműen tukrozne.

De nekem hatalmas bizonyítás lenne.

De nyilván lebeszelem magam, mert jaj már öreg vagyok túl sok munka lenne vele meg hát nem vagyok rá képes.

De a legszörnyűbb ha az ember még akar tenni valamit magáért és csak önmaga gátolja meg benne. Coachom is mondta hogy szerinte az a szégyen, ha feladom, nem az ahogy élek.

A másik meg mondta hogy lehet hogy úgy élek, mint egy 70 éves, de ez csak rajtam áll és ő látja bennem a lehetőséget.

Nyilván megküzdeni stratégia, de kizárom és nem törődik vele, annak ellenére H már az ilyen szavak is jól esnek, mert nem vagyok hozzászokva H valaki ilyesmit mondjon nekem ha őszintén beszélek magamról.

Vagyis érdek, szándék csak ha vmit odavannak rá. De ennyi erővel a coachnak sem érdeke H jobban legyek bármennyire is „empatikus” mégis nem vagyok neki senkije H érdekeljem. Én meg azért fizetek H motiváljanak.

Ez mi ha nem szánalmas. Nyilván nézőpont.

 

És már ez is olyan érzés H ennyit írok magamról H bűntudat.

Zavar, hogy ennyire egoista vagyok és szánalmas és magányos, mégis én vagyok az egyetlen aki tehet ellene közben meg kb várom a csodat

 

Sokszor bennem van ez érzés, hogy olyan mintha ahhoz H megismerjek bizonyítanom kéne másoknak, és valamilyen szinten igaz, mert lássuk be miről is tudnék én bárkivel is beszélni, a tények nem túl rozsasak rólam, senkim es semmim nincs, semmit nem értem el az életben, nagyon kevés dolog érdekel és elegge szurrealisan (talán?) látom a vilagot. Anyám elviselhetetlen, apám alkesz, ez nyilván engem nem minősít mert csak annyi közöm van hozza H anyám és apám, más nincs, meg amit hagytam hogy ennyire kihassanak rám és hagytam hogy miattuk ilyenné váljak amilyen lettem.

Szóval miért is mit kéne bizonyítanom, amire mindig is szükségem volt az életben gyerekként nem kaptam meg, másoktól meg nem várhatom el. Nincs rá okom. Különben is nincs mit nyujtanom senkinek, ami előnyös szempontból azzal jár hogy nem tudnak kihasználni. Hát a hátrány meg, ja nulla hasznom van és semmi stimulálás nem ér, semmi szociális  tortenes. De azért szép arról álmodozni hogy két ember vagy egy társaság csak azért van egymással mert ilyen kis ártatlan hogy csak élvezik egymás társaságát. De ez sosem ennyi.

Már őszintén nem tudom milyen érzés jól érezni magam vagy egyáltalán hosszabb távon valahol tartózkodni. Az meg hogy egyedül elmenni valahova esélytelen. Megismerni előben új embert az meg konkrétan kizárt. Valahogy ez lett a világom. A becsavarodo gondolatok közt egy két remenysugárba kapaszkodni, hogy egyszer majd meglepem magamért azt hogy hónapokon át csak egyedül magammal foglalkozom és elérek pár dolgot

Mindenhol  csak egy fura potyautas vagyok úgy éreztem, az a plusz egy fő akinek semmi helye ott

Kíváncsi vagyok van-e hozzám hasonló ember, vajon letezik-e mert szinte 100 h nincs.

Minden szörnyen nehéz, az a vicces, hogy amikor utcán vagyok emberek közt, néha elhiszem hogy normális vagyok, aztán a legkisebb negatív behatás és elmenekülök, mindennel így van ez amit hosszabb távon kéne csinálni és mondjuk meg jó is lenne, pl otthagytam a fizikoterápiát, lett talpbetétem de mivel nem járok el otthonról semmi értelme, jártam gyógytornára is,  de anyám nyavalygott H nincs pénz hát otthagytam azt is. A gyógytesit legalább szerettem, a csajszi akihez jártam haláli kedves volt velem és nem csak felszínesen érdekeltem és talán nem csak elviselt. Az ilyen embereken mindig meglepődök hogy léteznek, számomra annyira szokatlan, de érthető hogy nem vagyok hozzászokva. Csak az ítélkező szemparokhoz, beszólásokhoz. Nagy reményt adott

Szóval ez van, a szörnyen nagy érzékenységem ami kontrollálhatlan. Belőlem hiányzik minden ami egy normális emberben megvan. Ilyen családban felnőve ahol csak magamra hagyatkozhattam de még magamat se érdekeltem és hagytam hogy teljenek az évek, senkit nem érdekeltem, így hát magamat se. Megtanultam a lehető leghalkabb lenni, a lehető legkisebb életjelet adni magam felől a világ felé, őszintén sztem még hangosan sem sírtam soha úgy igazán kiengedve. Sztem ez mindent elmond.

Sokszor már filmet sem nézek mert nincs benne olyan rész amivel azonosulni tudnék, vagy amitől bármit is éreznek vagy egyáltalán lekötne. A legjobbak a doksik sorozatgyilkos okról. Annyit néztem, hogy rendes  paráim vannak és még kevesebb okom van élni, bár legalább a tudat megnyugtat H velem valszeg egyik sem kezdene, de ha mégis úgysem tudnék kitől segítségnek kérni, nem tudnék kinek szólni H ‘help”.

Nyomorult egy élet, de hát „ki kell élvezni „, bár esetemben nem tudom mit. Úgyis a 20-as évek a legszebbek😅lol