Csak belépett látja

Kedves Olvasó!

 

Ma délelőtt írom ki magamból amit lehet, mert délutánra vagyok beosztva munkára, este már nem hiszem, hogy lesz időm írogatni.

Kicsit nehéz ez a beosztás, a váltott műszak, hála Istennek persze, hogy a nappal-éjszaka ritmusomat nem borítja fel.

Elég messze járok dolgozni a lakóhelyemtől, most két nap szabadságom volt az egyik egy bennmaradt szabadság a másik kicsit lebetegedtem.

Szóval most egy kicsit fenékbe kell rugdosni magam, hogy újra motivált legyek a munkára 🙂

 

Tegnap és tegnap előtt nyugodt volt a napom viszonylag egy pár régi munkatárssal sikerült kapcsolódni is, ez valahol öröm volt. Kimozdulni kicsit és csak „lenni”

Mivel a jógagyakorlás az életemben egy fontos dolog, örülök, hogy sikerült ezt is normálisan végig csinálni, nem kutyafuttában, hanem bennemaradni az ászanákban (jógapózók).

Az orvosom visszaírt az egynapos táppénzről. (Sokat nem szerettem volna itthon lenni)

 

Kellenek az ilyen viszonylag eseménytelen nyugodt napok is, még itt a karácsony és az ünnepek amit szeretnék meghitten tölteni majd.

 

Üdvözlettel

Stoppard

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ki szerettem volna írni ami jelenleg bennem van. Eléggé zavarodottság érzés vesz erőt rajtam.

Kb. két hete dolgozom értékesítőként az Obinál. 

Kicsit hosszú az út oda, de vannak benne reménykeltő dolgok a társasággal egész jól kijövök. Egyfajta bajtársiasság érzés alakult ki köztünk.

Jelenlegi szezonális feladat a fenyőfák árusítása 🙂

Ezerrel töltjük újra és újra raktárból a leendő karácsonyfákat a kalodába -kedves olvasó már biztos látott ilyet, – hogy aztán egy szép henger segítségével behálózzuk azokat.

Az egy méteres fáktól a combos 270-es is jut nekünk.

A srácokkal megkaptuk a last minute vásárlók legjavát akik most veszik meg a fáikat, ami természetesen tökéletes kell, hogy legyen.

Valamilyen babona terjedhet a vásárlói fejekben, mert úgy hiszik, hogy ezt a még raklapon lévő becsomagoltak leges legalján fogják megtalálni.

 

A szeretet ünnepén tanúja lehetek ahogy a különböző korú párok esnek egymásnak, hogy döntésre jussanak. Egy idős hölgy konkrétan a karját törte el annyira görcsösen kereste a tűlevelűek etalonját.

 

Elszomorít kicsit ez felszínesség, és elég gyakran tapasztalom meg, a tömeges türelmetlenségét a vásárlóknak, amit sokszor már sajnos éles határhúzásokkal kell csillapítani. 

(Mindent rögtön, még ha épp egyedül is vagyok a fronton az “ágyútöltőnél”)   

 

Két tagú team-ünk, egy Csabi nevű srácból és szerény személyemből áll, akit néha a délután kisegít még 2-3 kolléga. (Bence és Levente illetve Endi átlagban 25-30-as korosztály)

 

A nagy forgalmat és az abból járó frusztrációkat, természetesen udvariasan kezeljük viszont a szükséges humorral és jókedvvel eresztjük ki a gőzt.

 

Így a nehézségek közt is a munkakedvet és lelkesedést meg tudjuk őrizni és még produktívak is maradunk, akár a hét törpe.

 

Kedves kolleginánk Marietta, pedig lelkesen ellát minket szív és test melengető teával.

 

Így sikerült a 12 órás műszakot végül úgy végigcsinálni, hogy egy kissé még át is lendültem a holtpontomon.    

Mivel a mai nap egy szabadnappal áldott meg  Sors (azaz kaptam egyet) egy eseménytelen befordulós-semmittevős nap volt a cél.

 

Sajnos az édesanyám „közbeszólt”,  nem csak lebetegedett, de egy kisebb balesetet is szenvedett az éjjel.   (Beverte a fejét)

Így elég nehéz volt számomra a vágyott pihenés.

 

Bennem él a sanda gyanú, hogy ez nem csak a korral jár, hanem egyszerűen nem tudatosan problémákat gyárt magának, hogy figyelmet kapjon.    A szomorú, hogy tudattalanul ezt  még tőlem várná.

 

Kellőképpen transzgenerációs traumái folytán nem képes erről a lelki szükségletéről gondoskodni. 

És ami kissé dühít, hogy ahogy a gyerekkoromban ismét rám terhelődik.

 

Ilyenkor úgy vágyom rá, hogy valaki levenné rólam ezt a terhet és tudna vele foglalkozni, mert végre valahára nagyobb autonómiára vágynék, bűntudat nélkül.

 

Sajnos a családom, testvérem részéről nem tapasztalom meg azt fajta támogatást ami itt reálisan elvárható lenne.

 

A napom ma erről szólt, bár hála Istennek volt időm kicsit kimozdulni és egy jógás karácsonyi összejövetelen részt venni.

 

Olyan jó lenne, ha meg tudnám ezt oldani valahogy, szóval vegyes nehéz és könnyű érzésekkel teli hét volt. Bízom benne, hogy hosszabb távon sikerül megoldani valahogy.

 

Szép hetet mindenkinek 

 

Stoppard

 

2024.12.15    A telihold napján

Kedves Olvasó!

 

Holnap lesz a  44. születésnapom és eléggé meg vagyok fáradva. Az utóbbi két év nagyon sok mindent tartogatott nekem. Bevallom van bennem egy félsz, hogy jó irányba viszem-e az életemet:

Az idős édesanyámról gondoskodom, itt él velem.  Valahol ez több szempontból nehézség. A belső bizonytalanságaim, a kételyeim, a mentális betegségek, de legfőképp az önmagamba vetett bizalom miatt élek még itt.

Úgy változtatnék az életemen, nagy vágyakkal voltam és vagyok tele, hogy külföldön éljek. De az igazság, hogy az utóbbi időszakban, csak munkahelyről munkahelyre vándorlok.

Lelkem mélyén keresem a helyem, ahol biztonságot találok, ahol növekedhetek, ahol boldognak érezhetem magam.

Vajon az egy hely? Vagy egy emberi kapcsolódás?

Merre vezet ez az út? Egyedül folytassam vagy találok útitársakat, esetleg újra egyet.

Hamarosan értékesítéssel fogok foglalkozni egy Obi áruházban.

Nagyon sok csalódottság érzés gyűlt fel bennem az elmúlt egy évben, legfőképpen magammal.   Szeretném végre megélni, hogy többre vagyok képes.

Annyi mindenre vágytam: Spirituális fejlődés, jó fizetés, felújítás, szerelem, új hivatás.  De annyira szétforgácsoltam magam, hogy nehezen találtam meg a prioritást.

Önállóság és kapcsolódás között őrlődöm, függés és függetlenség között.

A nagyon elvont és totál földhöz ragadt között.

Néha szeretnék innen elköltözni, szeretnék végre valahára a saját lábamra állni. Tényleg szabadabbnak lenni.

Bevallom félig talán sikerült, a családomtól és barátaimtól elidegeníteni magam.  De nehéz, mert sokszor a saját kényelmességem, önbizalomhiányom miatt, még ragaszkodom a múlthoz.

Olyan egyszerűnek tűnik ez a vágy.  Mégis nehéz lett.

Ez az időszak tanított nekem valamit, hogy az emberi kapcsolatok nélkül nagyon nehéz megélni a boldogságot.

Voltam, hogy sokkal kevesebbet kerestem, és mégsem aggodtam ennyit, volt, hogy nem szeretem munkám volt, mégis voltak akik bátorítottak és velem voltak a nehéz időkben. Sőt még korábban volt egy párom akivel nem illetünk össze, de mégis legalább igyekeztünk egymást támogatni, a maga útján.

 

Elkezdtem egy terápiát, ami sokszor anyagilag még megterhelő, és nem tudom eldönteni, hogy jó irányba visz-e?

Vágyom, hogy képes legyek a változtatásra az életemben, csak az utóbbi időben szokásommá vált, hogy feladtam a dolgaimat.

Még az örömteli tevékenységeket is, részben a hobbijaimat is.    Szeretnék embereknek segíteni, de most épp én vagyok lent.

A pár dolog ami maradt a terápiám, a jóga, egy két barát és remélhetőleg egy új munka.

 

Nem könnyű, de újra fogom kezdeni, remélem jövőre már nagyobb megelégedéssel ünnepelhetem a születésnapom.

 

Legjobbakat kedves olvasó.

 

Stoppard

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Agyalok, múlton, jelenen és jövőn. A hibáim előjönnek, tévedéseim bosszút állnak rájövök sosem voltak barátaim csak ismerősök, akik jöttek-mentek….agyalok mi lesz, ha….aztán várom, hogy sírjak végre, de nem sikerül. A napjaimat tönkre vágja, mert nem alszom…vagy csak keveset. Kaptam pirulákat, de pár óra alvásra jók és nem akarom folyton szedni. Most néztem, hogy van terápia a klinikán, ami két hét és táppénz is jár rá, de sajna most egy húzós időszak jön szeptembertől jövő áprilisig, addig számításba se jöhet. Jó lenne végre sírni egy rendeset.

Sziasztok!

Gondolkodtam hogyan kellene kezdeni a blogírást. Az volt a terv hogy mindenről írok amit olyannak gondolok ami miatt nem érzem jól magam évek óta. Ami visszahúz, megkeserít és gyakran okoz szomorúságot szorongást. Sok minden volt, sok minden történt, mint mindenki életében és minden hat ránk, formál minket. És én nem hiszem hogy minden megerősít. Sőt! Bár tanulni majdnem mindenből lehet. Most mégis egy sokak számára bagatell történetről fogok írni.

Ma hajnalban keltem négy körül. Nem jellemző, de előző este korán feküdtem. Párom is négykor kel, én is felkeltem, legalább többet tudok dolgozni ma. Ahogy fetrengtem az ágyban még, bevillant egy kép: egy kis vadászgörény könnyben úszó szeme. Na , ezt már régen mertem így előhozni az emlékeimből, el is kezdődött a fájdalom, mint mindig, ugyanolyan erősen, olyan torok szorítóan , amikor érzed hogy a torkod mintha összeszűkülne kicsit. Aztán sírás. Aztán eldöntöttem hogy ezt a történetet írom meg, mert ‘biz isten ez fáj a legjobban életetmben.

Szóval volt egy vadászgörényem. Öt évig éltünk együtt. Csak velem volt kezes, de velem végtelenül. Másokat nem fogadott el, ha idegen akarta megsimogatni, felemelni harapott.Chips -nek hívták, bár azt soha nem kapott. Panelben laktunk, és minden nap mentünk sétálni a közeli parkba. Nagyon örült minden ilyen kirándulásnak. Olyan kis lapos volt hogy sokan nem látták mit sétáltatok csak a pórázt. Nagyon szerettem. Mégis olyat tettem vele, amitől rosszabbat nem lehetne talán. Odaadtam. A párkapcsolatom miatt költözni kellett és ahová mentünk oda ő nem jöhetett.
Nagyon borzasztó volt ez a folyamat, hírdetést adtam fel, hogy odaadnám… kaptam hideget – meleget, mindent , hogyan tehetek ilyet. Bárcsak jobban meghallottam volna.

Aztán itt helyben találtam egy helyet. Jónak tűnt eleinte de rossz hely volt, később már láttam. Őt odavittem a cuccaival együtt egy nagy ketrecben. Benne a kis függőágyával, játékaival, a plüss zebrával és elefánttal. És könnyek között ott hagytam. Ő nem tudta mi is történik vele. Másnap költöztünk, a pokolba mint később kiderült. Próbáltam beilleszkedni, dolgoztam elég sokat. Minden nap eszemben volt, mit érezhet? Sosem aludt kint egyedül. Melléképületben. Kap -e enni, inni rendesen? Aztán 2-3 hetente meglátogattam. Nem bírtam nem megtenni. Pedig mondták felejtsem már el. Azok borzasztó nehéz látogatások voltak. Egy kicsit kivettem , felhámoztam, és séta az udvaron. Ő azt hitte viszem haza, és annyira örült. És én tudtam hogy vissza kell tenni a ketrecbe és otthagyni megint. És minden látogatás alkalmával elkövettem életem legnagyobb hibáját, hogy nem hoztam el magammal őt.. És ezért azóta is gyűlölöm magam. Megtehettem volna! Visszaköltöztem volna anyámhoz a panelba a kis görimmel. Annyira jó lett volna ha ezt teszem. Hogy lehettem ennyire buta. Közben meg borzasztóan fájt ez az egész dolog. Ebből is kellett volna tudnom hogy hibázok, ha otthagyom..Az utolsó alkalommal mikor voltam hozzá, ugyanígy örülés, kis séta, és tettem vissza a ketrecbe. És a szeme. A szemén láttam a megtörést akkor..Tiszta könnyes volt, és tompa. Csak meredt rám. Azt nem lehet elfelejteni. Annyi mindent mondott akkor nekem vele. Azt mondta hogy neki vége, ha újra itt hagyom. Hogy ne hibázzak ilyen nagyot. És az a csalódás benne.

Sosem felejtem el. Én tettem ezt vele. Megöltem ezzel .

Ma is ugyanúgy fáj ha eszembe jut. Kerülöm a témát, ha göris képet látok, gyorsan eltekerem…Mert ha egy percnél többet gondolok rá, jön ez a torokszorító fáldalom. Meg is érdemlem, nem erről van szó. Csak olyan tehetetlen vagyok már pont 15 éve… Augusztusban halt meg. Nagyapám is abban a hónapban halt meg motorbalesetben. Tíz nap kóma után. Ő nevelt fel, nagyon sok mindenre megtanított, nagyon szerettem. Az ő halálát fel tudtam dolgozni, mert nem vétettem ellene soha, és végig mellette voltam. Akkor motoszkált a fejemben hogy elviszem a Chips-et a mamához. Legalábbis átmenetileg. / A nagyapa miatt ez szóba sem jöhetett. Nagyon ellene volt. / Oda minden nap mehetek hozzá…. És pár nap múlva az utcán találkoztam azzal az emberrel akihez elhelyeztem. Egy iszákos, gyakran hazudó ember. És azt mondta: a kisgörény meghalt tegnap. És én sosem felejtem el de megkönnyebbülést éreztem: Hogy nem szenved tovább szegénykém. De ez csak pár napig tartó érzés volt.. És nem mentem el a testéért. Sorra hibáztam. És azóta sem tudom igaz volt-e, vagy csak azért mondta hogy ne menjek oda többet. Akkor elhittem, de ma már tudom akár hazugság is lehetett. Eltelt 15 év. És végígkísér ez. Volt hogy évekre elfeledkeztem róla, de az mindig el fog kísérni. Ma is sírva ébredtem miatta. És én egyszerűen nem tudom hogy lehet ez alól feloldozást kapni? Nem lehet. Nem tudom semilyen szinten sem jóvá tenni. Nem tudok bocsánatot kérni. Erről nem lehet továbblépni. Annyi lehetőségem lett volna hogy a szívemre halgassak. Kezdve azzal hogy nem adom oda, nem költözöm. Inkább ment volna rá a 10 éves kapcsolatom, ami három év múlva úgyis befejeződött. Bárcsak ez történt volna. Vagy folytatva hogy elhozom, és hazaköltözöm, mind ahányszor ott járok ott volt a lehetőség. És sosem hallgattam a szívemre. Átérzem mit érzett, borzasztó féjdalom, elhagyatottság, reménytelenség, kiszolgáltatottság…Már akkor is éreztem és mégsem hoztam haza.. Nem tudom jóvá tenni. Nem tudok ebből meggyógyulni. Már nincs mit tenni. Egy ideig abban leletem vígaszt hogy az élettatrtamuk 6-10 év, ő öt éves volt, mikor ez történt. De persze ez is hülyeség, mert ha velem van évekig élt volna még. Nincs kapaszkodó, nem tudok megbocsátani magamnak. Azt mondják ilyenkor ha nem tudunk már bocsánatot sem kérni, az egyetlen dolog amit tehetünk ha tanulunk belőle. Tanultam , de ez sem vígasz. Erre számomra nincs vígasz.

Ha bárkinek is beszélni szeretnék erről, mindenki csak kiröhög, vagy vígasztalni próbál. Kiröhög mert ilyen hülyeséget hogy egy görényért sírni…, itt nem is találhatok megértést. Számomra minden élet egyenlő értékű, legyen az állat vagy ember. Talán ez azóta tudatosult bennem. Ha vígasztalni próbálnak, hogy de nem tehettél mást, az sem segít mert én tudom hogy tehettem volna, sok lehetőségem volt rá. Szóval sajnos ez sem segít. Talán ezért is félek annyira a haláltól, mert ha sok idő lesz előtte szenvedni , tudom én ettől a tettemtől fogok a legjobban. Úgy gondolom akkor előjön minden amit elrontottunk, amit nem jól csináltunk, ahol a szívűnk ellen cselekedtünk, és kínoz jobban mint valaha.

Mindíg hallgassatok a szívetekre! Soha ne cselekedjetek ellene ha egy mód is van rá! Ne hagyjatok cserben olyat aki ki van szolgáltatva nektek. Életetek végéig bánni fogjátok! És nincs rá gyógymód! Csak elfeledkezni lehet róla időkre. De mindig előjön majd. Az élet végén a számvetés nem az anyagi javakról szól majd, hanem a szív dolgairól. Kinek mit okoztál. És én nem tudok elszámolni magammal. Én ezúton is kérek tőle bocsánatot ezerszer is! És mindig szeretni fogom őt!