Nem belépett vendégek is elolvashatják.
Meghallgatlak kedvesen
Aludj jól, kedvesem
Vígasztallak lelkesen
Aludj jól, kedvesem
Elbújok én, rendesen
Aludj jól, kedvesem
Elhallgatok csendesen
Aludj jól, kedvesem
Engem ki fog meghallani?
A lelkemnek vígaszt adni?
Könnyeimet letörölni?
Sebeimet bekötözni?
Te aludj jól, én fent vagyok
Éppen csak egy verset írok
Olvasd majd el, kedvesem
Ha elalszom, véglegesen…
Aludj jól, kedvesem Read More »
Ha keresnél,
már késő lesz, nem leszek,
átléptem, nyomomban csak köd dereng,
már csak egy fehér betű leszek fekete alapon,
cikkcakkos szélét remegve karcolom,
én leszek az egyetlen betű, árva,
rám borul a fekete lap éjszakai fátyla,
nincs több betű, így szó se, üres az éjszaka,
nincs több könny se, a sivárság évada
köszönt rám;
Ha keresnél, már sehol se találsz,
beburkolt már maga a halál,
a fekete vastag alapon egy fehér betű,
szétfolyik, össze nem áll a falfehér nedű.
Még pont se vagyok az üres sötétségben
se egy kibaszott vessző,
ami él jel, az is lefolyik a falon, közben persze kérd ő,
hogy vagy ma? – hamiskásan csak csöpög szét a betű,
a fekete alapon élete magányában sose volt egyszerű.
Nincs itt több betű, így persze egy rohadt szó se,
a mondat már nem él, össze nem áll, fekszik a ringben,
szemhéja csukott, mögötte drukkoló hangok,
a többi betű ; de ők a fekete lap szélén kiugornak a létbe,
maguk mögött hagyják őt a sötétlő feketében.
Ha keresnél, a fekete lapon ez a betű vagyok,
hangom elfojtom, mégis lenne mit kiáltani nagyot,
hogy a világ meghallja, mi bennem néma,
s a betűk élete se csak egy egyszerű tréfa,
és ő kiáltana de senki se hallja,
magába zárja a fekete lap alja,
mert bár sík, mélysége a poklot is eléri,
ha keresnél, ott keress, hol nincs mit érezni,
csak égni … egyre égni .. hamuvá lenni,
majd már annyi se marad, csak a nagy büdös semmi.
február 14.
A fehér betű története: Csak egy fehér betű a fekete papíron – ha keresnél – Read More »
Kezdetben dühös voltam rád,
nélküled még nagyobb lett a magány,
értettelek is, éreztelek is meg nem is, miért tetted,
én itt maradtam nélküled, s mennék a mennynek,
közel kerültél szívemhez, majd itt hagytál te is,
újra és újra ez történik, a büdös istenit!!!!
Nem jó szeretni, belül üres és végtelenül fáj,
arcom viszont könny nem áztatja már,
belül tán mi velem, a lebegés, a halál,
mióta elmentél, minden apró szó nehezen talál rám.
Veled lennék szívesen, ha tehetném,
de újra bezártam, nincs már nagyon remény,
a szeretet fáj, élőn felfal ha érzem,
de már nem kérlek téged se önzőn, hogy (nélkülem) ne menj,
nem tartóztatlak de mindeközben, tudd,
hogy engem is fényes kapuval vár a menny.
Máskor észrevétlenül csöpög a vérem,
észre se veszem, ha sokszor fáj élnem,
magamért minek? érted?
belül vacogva szállok fel a magas égnek,
az ember csak egy érzelmileg halott, üres világban élhet,
de ez így közel sem a legfaszább élet.
Dühös voltam hiszen éreztelek és aznap magam is féltem,
aztán szinte belül véget ért kis földi éltem,
Te már jó kezekben, talán már jól vagy,
én elengedtelek, már magam vágyok a halálba, aludni, hogy ne legyen holnap.
Mióta elmentél megszűnt bennem pulzus, ritmus és rím,
minden egyes nap egy végigküzdött üres, magányos kín,
miért szegődtél akkor mellém ha tudtad,
hogy ott hagysz magamra a szikla peremén,
csak ugranom kell és szabadesésben a pokolba zuhanok én.
….. emlék maradtál Read More »
Elment valahány hét egy újabb meredekebb depressziós epizóddal, aztán némileg váratlanul magamra találtam, és még véletlenül sem másra. De még ezt megelőzően hasonlóan váratlanul kerekedett egy találkozóm egy lánnyal, ami nem sok vizet zavart, mondhatni semennyit. A legtöbb mi elmondható tehát, hogy öregedtem egy újabb hónapot. Ja, és meghívtak egy esküvőre, ami eléggé lehangolna ha úgy isten igazából sikerült volna egyáltalán tudomást vennem róla, de nem. A kötelező barátlátogatások tovább csúsznak, és aztán vélhetően majd még tovább, és tovább… A telefon is feleslegesen csörög, ahogyan általában. Egy, még december utolsó napjaiban megkezdett tinderes kommunikáció félbeszakítva, magára hagyva. Élő és halott, valós és valótlan egyaránt teljes mértékben leszarva. Így megy ami megy, sehogy másképpen. Már fantáziálni is egyre kevésbé vagyok képes valami nagyon másról mint ami van, hiszen röhejes ebből a pozícióból bármire is jogot formálni. Rendkívül magabiztosan és pontosan belőttem a lehetőségeket, azaz a zérót, és jelen pillanatban még csak elégedetlen sem vagyok ezzel. A jövőtől, és ezzel együtt a jelentől való állandó rettegés ellenben jelentősen csökkenti a komfortérzetemet. Ehhez még hozzájön, hogy rendesen szégyellem magam nap mint nap, azért is ami lettem, és azért is mert a legtöbb esetben nem is vágyom többre, másra. Olyan ízléstelen mélységekbe nyúlik már a trógerságom, hogy az minden kétséget kizáróan nonszensz, és elfogadhatatlan. Pech, hogy csak ebben a formában vagyok képes legalább valamilyen minimális szinten létezni, így az elszigetelődés és egyéb aggasztó mellékhatások mellett a bűntudat is állandó vendég pályámon. Ettől függetlenül amennyire lehetséges igyekszem nem cseszegetni magamat, és elfogadni azt ami van. Ezt nyomom több mint harminc éve és látható, hogy mennyire bejött! Csak azt akarom mondani, hogy pontosan tudom, hogy minden megmozdulásom végzetesen öndestruktív, de innen visszafordulni konkrétan tényleg nem lehet már, ergo azon múlik a közérzetem a jövőben, hogy mennyire vagyok képes megengedni magamnak magamat, hogy olyan legyek amilyen csak lenni tudok. A legjobb tehát amit tehetek, hogy rossz vagyok, amennyire csak tőlem telik, és telik bőven.
Közben a vissza-visszatérő mániák segítenek többé-kevésbé „mozgásban” (LOL) maradni. Mostanság épp zenével babrálás óra-, nap-, sőt hónapszám. Óvatos számítások szerint még vagy háromezer ritka albumot meg kell hallgatnom mielőtt kipurcanok, ne legyen hiába az a sok kutatás! Szóval szorítanak a percek, kurvára elfoglalt vagyok, gyakorlatilag még kiverni sincs időm. Azonban feltételezhetően ez a gondtalanságot mímelő pörgés nem tart már sokáig, ha egyáltalán tart még valameddig. Pár hete volt a csúcspont, és most speciel éppen kezdek ismét szétcsúszni. Ma délután egy kellemes negyvenes szőkének segítettem valamiben, meghökkentően közvetlen volt, és még magyarázott volna terebélyes vigyorgások közepette amikor mondtam neki, hogy „szívesen”, és mentem a dolgomra. Micsoda „életkép”, innen a messziről! Nem mellesleg teljesen és visszafordíthatatlanul belezúgtam a fogorvosomba! Ha az élet egy végtelenített, cirógatással alaposan megspékelt lustálkodás-maraton volna, módfelett boldog lehetnék vele. De a valóság nagyon messze van ettől, és tőlem is. Viszont kétségkívül utánozhatatlan vagyok, ez exem általános reakciója volt mindig, mindenre, és igaza volt, mindig, mindenben. De ez a tény már legkevésbé sem izgalmas, sőt, fárasztó. A vadonban egy féle skála működik, azon mozog mindenki, ha akar, ha nem. Nem is akartam megint ebbe belekezdeni csak tegnap este eszembe jutott valami kapcsán, meg egy régi bejegyzésem a komikusokról meg a bálkirálynőkről… A felnőttek erősebben hisznek a mesékben mint a gyerekek. Ahh, mindegy, hagyjuk a picsába!
Csináltam megint egy kis válogatást. Hommage Á Doszpot Péter, je! A hetvenes évek elején még volt lendület a világban, aztán jöttek a cinikusok!
Úgy gondoltam itt talán nem lesz olyan furcsa egy ilyen „kisebb” kiakadás.
Szóval felébredek, a nap megint kiégeti a szemem. Utálom azt a tetves függönyt, utálom a napot, utálok felébredni is. Lehunyom a szemem, és átfordulok a másik oldalamra. Fogalmam sincs mennyi az idő, de olyan 11 körül lehet. Hallom a szomszéd szobából a Tv-t. Anya fent van, megint nincs kedvem kimászni a tetves ágyból. Egész nap itt akarok feküdni, nem is, inkább aludni akarok egész nap. A fejem hasogatni kezd, ahogy egyre éberebb vagyok. Bassza meg, elegem van ebből! Elegem van az egész életből! Én nem akarok itt lenni, nem akarok itt szenvedni! A következő pillanatban már folynak is a könnyeim, ahogy arcomat az óriási fehér plüssmacimba temetem.
Üres vagyok, üres de mégis, valami odabent pokolian fáj. Éget és mar, ki akar törni, szét akar tépni, és meg is teszi minden egyes nap, minden percben. Hallom, ahogy anya a konyha felé lépked. Tudom, hogy be fog nézni a szobába, mert ennek sincs jobb dolga a kurva életbe. A fal felé fordulok és magamra húzom a takarót, kezemet a szám elé rakva. Nem hallhatja, hogy sírok. Igazam van, nyílik az ajtó, majd csukódik is. Morog magában valamit megint arról, hogy egy lusta disznó vagyok, és megint egész nap aludni fogok. A faszom kivan ezzel. Csak egy napig érezné azt, amit én. Folyton sajnáltatja magát, én pedig undorodom tőle. Akárhányszor meghallom a panaszkodását, legszívesebben képen vágnám. Te jó ég…beteg vagyok. Azon gondolkodom, hogy meg akarom ütni a saját anyám, engem be kellene zárni komolyan. Igen ez vagyok egy ronda, lusta, agybajos, elmebeteg kurva. De ha egyszer nem tudom őt elviselni. Mesterien sajnáltatja magát, én pedig ordítani akarok, hogy fogja már be. Ordítani, és földhöz vágni magam, majd addig csapkodni a fejem a padlóba, amíg az apró darabokra nem törik. Elegem van! Elegem van az emberekből! Utálom őket és ők is engem. Az egyetlen ember, aki tényleg törődik velem Finnországban él, és valójában a legkisebb problémája is nagyobb mintsem, hogy velem foglalkozzon. Nem mondja ki, hisz nem akar bántani, gondolom, de érzem, hogy így van. El fog jönni az idő, amikor ő is meggyűlöl, mint mindenki. Azt sem tudom, miért visel el egyáltalán. Talán mert nincs a közelemben? Igen csak ez lehet az oka.
Leveszem az órát a csuklómról és végig simítom a vágásokat rajta, és talán az arcomra még egy aprócska mosoly is kúszik. Óh, te beteg ribanc.. ezt élvezed igaz? Csak ettől érzed, hogy élsz egyáltalán, szóval már az is felszabadít, ha csak rágondolsz. Könnyeim égetik a szemeimet, mint az állat, hiába törölgetem őket hevesen. A picsába már sírni sem lehet normálisan?! Ki döntötte el azt, hogy nekem ezeken keresztül kell mennem?! Valami istennek nevezett entitás bizbasz?! Vagy a karma?! Esetleg sorozatgyilkos voltam előző életemben?! Miért én…? Mit tettem én? Kinek ártottam ez alatt a nyomorult 17 év alatt?! Kinek?! Elegem van… Meg akarok halni? Meg akarok halni végre! Nem… nem akarok meghalni.. hinni akarom, hogy képes vagyok erős lenni, de elég volt! Egyszerre akarok élni, és meghalni, de a halál gondolata még mindig sokkal békésebbnek tűnik.
Még szorosabban ölelem azt a rohadt macit ez pedig sikeresen eszembe juttatja a személyt, akit életemben legjobban szerettem, talán még most is szeretem, de neki csak egy kurva jó játék voltam, valaki akit tönkre lehetett tenni. Ugye te ribanc?! Mert neked kurvára azt kellett hazudni, hogy szeretsz! Mert ide kellett jönnöd, meg kellett ölelned és csókolnod, mindezt csak azért, hogy aztán kirántsd belőlem azt a kurva kést… mondván, hogy te csak tönkre teszel, hogy én jobbat érdemlek. Ki a fasz mondta, hogy neked kell eldönteni kire, van nekem szükségem?! Sírok, fáj, üvöltenék. Fel akarom hívni, de nincs meg a száma. Fel akarom hívni, és üvöltve sírni neki a telefonba, hogy mennyire gyűlölöm az emlékeket, amiket maga után hagyott, majd elzokogni, hogy mennyire hiányzik, amíg talán meg nem sajnál, és mondd valami kedveset. Én biztosan nem vagyok normális.. Háromszor hagyott ott, ugyanúgy, de még mindig hiányzik. Meg fogok őrülni… Ki akarok állni a vonat elé, és meghalni. De ha még nem is halok meg, legalább egy amnéziát adjon nekem az ég. Ki akarom törölni a múltamat. Mindent. Úgysem számítok senkinek. Én csak ki akarom törölni magam az emberek emlékezetéből….
Valahogy emberképesre szenvedem magam, ami önmagában legalább egy óra, ha nem több. A konyhában mellé öntöm a kávét szóval ordítva káromkodva vágom a bögrét a földhöz. Nem tagadom marha jól esett. Persze anyám halálra vált arccal rohan ki, hogy mi a faszt csinálok, mire megvonom a vállam felszedem a szilánkokat és kivonulok az erkélyre majd rágyújtok egy cigire. Bámulok a semmibe a negyedikről. Sokszor akartam leugrani innen.. de túl nagy az esélye, hogy túlélem. Elszívom a cigit, bemegyek és eszek valamit. Természetesen nem meleg kaját, hisz anyám megint kitalálta, hogy ő ugyan be nem panírozza a húst. Háh, hát arra várhat, mert én ugyan nem fogom. Folyton én csinálom, és kurvára elegem van már ennek persze hangot is adok, ami viszont kirobbantja cirka a harmadik világháborút, szóval sírva rohanok be a szobába becsapva az ajtót, és ülök le az ágyra zokogva, elővéve egy pengét.
Zokogva vagdosom össze a csuklóm, majd csak nézem, ahogy a vörös vonalak lassan megtelnek vérrel. Mosolygok és sírok egyszerre. Valójában ilyenkor ténylegesen meg akarom anyámat ölni. Pontosan tudja, milyen vagyok, hogy mi van velem, de valljuk be, leszarja magasról. Vagyis tulajdonképpen ő csak elkönyvelte, hogy az ő jótanuló kicsilánya, amellett hogy a saját neméhez is vonzódik, nem lehet még Borderline is, na neem, az kizárt. Neki nem lehet ennyire elbaszott gyereke. Hát bocs anyu, nem én választottam ezt! Kibaszottul nem azért szenvedek ennyit, mert olyan geci jól esik, és ezt végre felfoghatná mindenki! Kurvára elegem van abból, hogy elítélnek, van, aki veszélyesnek is tart. Félek. Félek az emberektől. Nem merek egyedül bemenni egy kurva boltba se, nemhogy ártsak, valakinek bassza meg. Nekem.. már csak elegem van. Semmi nincs, amiért élhetnék… senki nincs, akiért élhetnék. Nincs senki, aki megölel, szorosan a karjaiban tart és biztonságot nyújtva azt mondja, hogy minden rendben lesz. Nincs ilyen személy. És nem is lesz. Senkinek nem kell egy kövér, ronda, beteg, hisztis ribanc mint én. Jobb lenne, ha meghalnék. Csak megkellene halnom… mindenki jobban járna. De én biztosan.
Csak egy átlagos nap a pokolban Read More »
Sziasztok!
Nem írtam mostanában, nem volt miről. Nem mintha most lenne…
Még mindig Anyunál lakok. Kicsimmel Kicsimmel fészen beszélek, menni nem mehetek. Már lassan 3 hónapja nem láttam, nagyon hiányzik ????????. Közben ő más csajnak írogatott, de megbocsátottam mert szeretem.
Mivel azt mondta hogy csak úgy mehetek ha dolgozok, így azt tervezem hogy befekszek a Nyírő kh-ba, és ha rendbejövök és kijövök az lesz az első lépés hogy elmegyek munkát nézni. Hogy legyen pénz és végre együtt legyünk.
Ha valaki volt már a Nyírőben, milyen tapasztalatai vannak?
Begépeltem egy csomó szöveget, és eltűnt whaaaaaaa
Szóval írok, mert írnom kell. Nem szól senkinek és semminek, csak a grafomániám élem ki, mert nincs, akihez szóljak. A barátaimat szépen eltávolítottam magam mellől.
Napi achievement pipa: elküldtem a könyvelőnek a kért dokumentumokat. Már csak ahhoz kellene nem lustának lennem, hogy beszkeneljem a felsőoktatási felvételihez a bizonyítványaimat… csak ahhoz meg is kellene találni őket. Ez ám a nagy feladat.
A ház ugyanis komplett káosz. Sosincs semminek igazán helye, minden mindenhol útban van valakinek. Túl sok a bútor, túlságosan sok az ember: 4+1 felnőtt, egy baba és egy macska él közös háztartásban. Iszony. És már megint ott tartunk, hogy rosszul eszem (mi a f.sz?!). Nem tudam, hogy lehet rosszul enni…
Tegnap voltunk férjem nagymamájánál ellátni az állatokat. Folyton vernyog az öreglány. Már csak egyszavas válaszokat adok neki, rá se nézek, így kicsit békén hagy. Elviselhetetlen. És az a mocsok, ami ott van… Pisilni se megyek el ott. Megint jött azzal a dumával, hogy a gyerek KIZÁRÓLAG rám hasonlít, az apjára nem. Várom, mikor jön, hogy nem is tőle van. Eddig azzal reszelte az agyam, hogy mekkora a belem, biztos megint terhes vagyok. Annakelőtte pedig kurva voltam, mert még nem voltunk összeházasodva (igen, mert 5 évig az ő szarjaikat intéztük, nem volt időnk és pénzünk esküvőzni, basszameg), és csak a mesés vagyon (MUHAHAHA) reményében estem teherbe. …Próbálom támogatni szegény férjemet, de annyira magam alatt vagyok, hogy képtelen vagyok elviselni az öregasszony dumáit. Pláne, hogy itthon is kapom az ívet, sokszor a férjem mulasztásai miatt – amik senkit nem zavarnának, ha egyedül laknánk, pl. hogy a kanapén hagyja a pulcsiját este, amit reggel úgyis fel fog venni.
Közben ismerkedem a személyiségzavarok leírásaival. Nem akarok annyira belecsavarodni, hogy megvegyem a DSM aktuális kiadását, de így meg bizonytalan vagyok, melyik forrás hiteles és melyik nem. A skizotip személyiségzavarról találtam egy részletes leírást, ami olyan komplexen lefedné a problémáimat, hogy nem maradna ki semmi. Az OCD-s tünetek, a kényszercselekvések és a gondolatok is, az autisztikus vonásaim, a leválasztott lelkem, a fantáziavilágomba menekülés, amiből nem tudok kiaszakadni, a szociofóbiám, hogy nem bírok beszélgetni értelmes módon. Stb. Más források viszont sokkal erőteljesebb tünetek fennállása esetén osztanak be ebbe a csoportba, és elbizonytalanodtam. Jövő csütörtökön megyek egy pszichológushoz, akivel telefonon egyeztettem időpontot. Majd megkérdezem. De nem akarok még idiótábbnak tűnni, mint amilyen vagyok, hogy kis csoportosított tünetlistával megyek hozzá differenciál diagnózist felvenni. Egyébként nem volt szimpi a telefonban… majd meglátjuk, milyen lesz. A Dél-pesti pszichiáterénél csak jobb lehet.
Olvastam viszont egy jelenségről, amiről nem tudtam, hogy nem normális dolog. Amikor utazom valahova, vagy csak vagyok valahol, mindig rettegek, hogy a körülöttem lévő emberek pontosan TUDJÁK, mi megy a fejemben. Kockáról kockára. Szemkontaktus és bárminemű ismertség nélkül, mondjuk a hátam mögött ülő utas a buszon. Borzasztó frusztráló érzés, állandóan kiver tőle a víz, de képtelen vagyok elvonatkoztatni ettől az érzéstől. Hiába csukom be a szemem, látom magam előtt a megvető pillantásaikat, MIKÖZBEN végtelenítve megy a háttérben, kifehéredve a fantáziafolyamom. És tovább növekszik a frusztrációm, mert a másik világomba belezavartak, és mert mit is gondolnak rólam a mindenkik.
Ugyanígy nem tudok szabadulni a megcsaltság érzésétől sem. Hiába tudom, hogy a férjem nem olyan, és szeret – különben nem viselne el -, valahogy, hatszáz lépésben, a pozitív jelenetekből is azt hozza ki az agyam, hogy hülye vagyok, és megcsal. Persze, mert engem ki nem csalna meg?! Meg ugyan ki piszkálna meg akár bottal is?! Ha megdicsérnek a munkahelymen, akkor is rögtön gyanakszom, hogy tuti, elbasztam valamit, és csak szánalom buksisimi volt ez.
Ezért akár anyámat is hibáztathatnám. Örökké kövér, lófogú, fújzsírosahajad, nyomdmárkiaztapattanást voltam. Történelmen kívül gyakorlatilag mindenféle versenyen indultam, zenéltem, kórusban énekeltem. Ha díjátadóra vagy előadásra kellett menni, akkor „Jaj, már megint végig kell ülni azt a szart?”. Amikor szertornaversenyre mentem csapattal, kiröhögött, hogy én egy lusta g.ci vagyok, ki az az idióta, aki engem elvisz ilyenre. …úgyhogy kificamítotam a bokám, és nem tudtam szekrényt ugrani. Meg különben is hipochonder is vagyok, meg unalmas, tudálékos. Meg miattam nem élhette ki a fiatalságát.
Tőle 16 évesen megszöktem. 19 évesen elkezdtem A Szakmát. Húgomnak ugyanis azért ki kellett fizetni a költségeit: jogsi, nyelvtanár, stb. Ez rám várt. Mikor terhes lettem, más lett anyám is. Fűt-fát ígért. Most meg derogál neki párszor vigyázni a gyerekre, hogy legalább 3 órá alhassak egybe, megszakítás nélkül. Nagyon szeretnék már aludni.
Mégsem tudok igazán haragudni rá. Megvan az ő maga sztorija is.
Mit ér a szeretet,
ha nincs kinek add
Mit ér a szereped,
ha csak megjátszod magad
Mit érnek a tettek,
ha semmit sem hatott
Mit ér a szíved,
ha legbelül halott
Mit ér a törődés,
ha közben itt a vég
Mit ér az ölelés,
ha hideg, mint a jég
Mit érnek a szavak,
ha nincs kinek mesélj
Mit ér, ha van valakid,
de oda minden esély
Mit ér a fényed,
ha belül sötét éj
Mit ér az élet,
ha nincs kiért élj
Mit ér a tekintet,
ha könnyes a szemed
Mondd, mit érek szerinted,
ha már senki sem szeret?
