Mindenki látja

Két éjszaka, és itt van az a nap amit a legkevésbé vártam.

Miért nem segit, senki?

Érzéstelen tekintek ki az ablakon,
a pók hálóját szövi a penészes falakon,
csak bámulok ki, figyelem a világot,
nincs mit érezni, nem sírok, nem hányok,
mégis fura ez a hangtalan, néma lét,
már nem dobom feléd az élet kötelét,
a pók egyre csak beszövi falam,
létem apró kis senkiként remeg hangtalan,
de már semmit se érez.
Tudod milyen egy tisztán érzéstelen élet?
Elszigetelt magányodban már nem is kérded,
csöndes, hosszan elnyúló, sötét éjszakák,
hosszúak, végül tán mind egy apró halál.
A nyugtató végül majd elsimul nyelvemen,
hamar ott leszek az üvegfalon túl meztelen,
a pók már beszőtte létem,
már nem lélegzek, nincs érzésem,
valami távoli világ ez önmagamtól s tőled,
már nem érsz el többé, nem akarok tudni felőled.
Hisz minden mérhetetlenül ingatag,
szívem már könnytelen egyedül marad,
bizonytalan és ingatag,
egyik percben még valami távoli álom…megvan,
de ott mélyen bennem örökre meg nem marad.

A szoba ablakán nem látok ki, homályos,
kinn fagy, didergő jégvirágos,
a pók létemmel emlékeim is teljesen átfonta,
már nem emlékezek igazi arcodra.

Előjött a téma a pesti utam során … megírtam.

Tudom, ez vers, nem szabályos forma, de ez sose érdekelt, teszek rá. Tudom, tudom gáz, nem írok normálisan. nem kérdezek, nem reagálok, már megint ugyanaz a probléma, egy vers …. az meg csak egy vers … csak …. csak magamat sűrítem bele akármiről írok. Hm, akárhogy is jön ki a ritmus, az meg kell ebbe az amúgy haldokló baszott életbe.

Ahogy a századok útján a világban a dolgok változnak,
a költők mindig is örültek az emberi lájkoknak,
hisz már József Attila is megütötte a csúcsát a különcség foknak,
és lásd, népszerű lett, kit a mai időkben is sokan lájkolnak.
Vajon mi volt anno? Írt. Minek? Talán egyszerűen az embereknek,
kiírta bánatát, hitét, szerelmeit, magányát és belső törekvéseit,
valahol talán terápia volt, valahol egy biztos vágy és tudat,
hogy törje magának a kor lapjai és az irodalmi életben az utat.
Más volt ez a világ, nem olyan mint a 21. századi mai,
hol a magányos, számkivetett, alacsony önértékű emberek a lájkok foglyai.
Tudom miről beszélek, talán a múltból vagyok J. A.-nak tükörlélek,
mert értem, érzem őt, miért tette, és a falon át gyakran beszélünk,
örül, hogy mit a világnak adott, sok évvel később is él itt köztünk,
benne el, bennük él, a versei az online térben minden áprilisban repkednek,
és a lájkok mindenfele online-offline sercegnek.
A magány az magány, a lélek betegségei egyik századról a másikra se változnak,
csak a mód más, a tollat és a papírt felváltotta a technikai módozat.
A szavak blogokba repkednek, kapcsolódnak érzéssé, az ember gépel,
gépelve pedig valahogy üresebb az egész, máshogy bánik az érzéssel.
Vajon mi lehetett régen? Papír, toll, akár szalvéta, s az ember írni készen,
a cél egy : kiadja, kinyomja magából mi szétfeszíti éppen,
nem érdekli, ki olvassa, netán még lájkolja is, senki sincs az éteri térben ,
csak a költő és a kávé, mint anno a Pilvaxban jópár évvel korábban ,
Attila sokszor a kórházban ír, érzésekre, Flórára vágyik ő magában,
hiszen már szinte belül a depresszió kiölte létét, e furcsa magányban,
tudom, hogyan, miért – azért írt hogy éljen – valahogy megmaradjon az érzelmi csatában,
biztos vagyok, hogy jól esett volna neki ha bárki olvassa,
de igazság szerint, az a nyüves lájk az ember szívét meg sose olvasztja,
csak még erősebb a magány; és ordít a lélek: kérlek figyelj reám,
valami ilyesmi lehetett akkoriban is, ahogy ma nekem,
de neki még a lájk se létezett, csak írt szüntelen,
bár, bárcsak tudná odafenn a magas mennyekben,
mennyire szeretik itt a mai éteri és valós terekben,
mennyiszer elhangoznak sorai, hányszor szóba jön depressziósok között,
de a lájkok se gyógyíthatták volna meg – ahogy engem se – élet és halál örök,
sorsunk összefonódik néha régi korokkal,
csak írni mi bennünk , nincs más út, előre nézni az utókorral.
Vajon fennmarad ki valós? Fennmarad ki igaz és hiteles?
A lájkok tán nem is számítanak, az érték nem itt ered,
mégis szennyezi a mostani világot,
önérték-ingatagság biztosítására a világ eszközt gyártott,
egy részem tán ott él, Attila mellett ül és ír a kórházban,
ír a semmibe, s egymásra figyelünk, egy közös LÁJKBAN.

Miután Pestről haza jöttem, hát már jó késő este volt, épp fekvés előtt jól esett az online városi újságban olvasni, hogy – és ezt csak az én lelkem teszi hozzá – amíg én Pesten voltam az ismerőssel a kórházban, elbeszélgettünk, aztán meg próbáltam kikeveredni a X. kerületből, valaki idehaza megint levetette magát.Teljesen … nem is tudom, felzaklatott – is – meg lettek különféle gondolatok, feltett kérdések stb, az emberi részéről –  kilétét nem tudni, ez a rohadt híd, majdnem minden évben van valaki, aki oda megy utolsó útjára. Elég kemény, mert itt még csak nem is víz, nem a Duna van alatta, hanem … hát …. vízbe könnyebben ugranék, könnyebben hiszek abban, hogy túléli az ember, az víz …. de ez itt basszus, meg a híd alatt egy szál virág.

Viszont megint arra jöttem rá – nem kell feltétlen költőnek lennie senkinek – az üvegfal túloldalán levőkkel – csak tudjam. hogy nem természetes halál volt  –  főleg érzelmileg sokkal jobban megtalálom a hangot mint az élőkkel. Pest után tudtam aludni éjjel … most du. bár nem aludtam, depis, szótlan fekvés, nem sokkal jobb, éjjel meg a malmozás, bár munka mellett is sokat sírtam, de ez meg a szabi átka. A fekvés. Aztán persze csoda, hogy holtakkal beszélgetek. A lógus is aggódott, hogy olyan regénykarakterek, meg költők, akik …. olyanok állnak hozzám közel. Abnormális. Ez van. Ha élő nincs van holt  Jó, nem jó vicc.

Egy újabb lélek az üvegfal túloldalán,
a szabadesésben ott rejlett a halál.
Nem volt már más, tán akkora volt a gondokkal a magány,
ki tudja, de mélyen érintett e messzi lélek-talány.
Vajon nem volt ott senki?
Ki tudott volna segíteni?
Tán nem lett volna megint minden késő,
ha figyelmes az emberi belső.
Ember, autósok bárki, közönyösen áthaladnak,
emberünk még utoljára talán nyújtja a kezét ; a hideg üvegfalaknak.
Vajon senki nem volt ott? – pergetem és kérdem mindig újra,
mélyen megérintett az ismeretlen lélek utolsó útja,
mert tudom, mi minden viheti a döntés végső kapujába,
ekkor már mindenki valahol kiszolgáltatott, kába.
Csak egy kéz kéne, pár finoman rezgő, óvatos szó,
ott lenni – tapasztalat – és tán megmenekül mi mulandó,
legyünk hát nagyobb figyelemmel, Emberek, ne hagyjuk magára, ki zaklatott, kétségbeesett, kába
zaklatottan egyre menne, zuhanna a fal túloldalára,
ki vagy te odaát, nem tudni, de azt hiszem értelek,
mélyen felkavar, de valahol talán érezlek.
Érezni, árnyékolni, figyelni, Emberek!
A világban oly sokan szenvednek.
Figyelni, látni, szeretni, 
és tudni, milyen a szeretetre vágyni,
észrevenni a világban, hol, szükség van,
érezni, ott lenni, lágyan, hangtalan,
tudni, mikor mit valahogy ösztönösen, halkan szólni,
a másiknak az érzéseit véletlen se felróni,
érteni és érezni, látni a lelket.
S hogy vajon a halálba végül mi perget?

1 PERC NÉMA CSEND.
A HÍD ÚJABB LELKET HÍVOTT.
Az üvegfal túloldalán hallom, sír ott.
Hallom őt és tudja szerintem, hogy én a túloldalon,
vele leszek bármit tesz, szabadon szálljon, ugorjon,
érzem lelkét, nehéz igazán elfogadnom,
de értem, hiszen a híd engem is sokszor hívott az úton.
Figyeljünk jobban oda Emberek, van kinek a figyelem JUTALOM,
és talán ha tudja, bárki még várja ideát,
nem megy el teljesen, átkopog a falakon.

Már megint ez emészt… Azt álmodtam, hogy ordítok a párommal, mert olyan filmet néz, amiben nőket erőszakolnak. S ütöttem, kiabáltam, gyűlöltem. Az érzés, amikor felébredve rájöttem, álom volt az egész, fellélegeztem… 

Viszont az egész napom elcseszett emiatt. Érzem, legszívesebben Xanaxhoz nyúlnék, de nem akarok. Megint azon gondolkodom, mi történhetett régen. Ez a baj. Régen. Ovis voltam, a másik esetnél 9 éves. Az ovis koromból pár pillanatkép s rengeteg érzés maradt meg. Érzés a szégyen, a bűntudat, a félelem. S egy emlék. Egy emlék, hogy kettesben vagyunk azzal a férfival a gyerekszobában. S ő nagyon közel van, mellettem, a földön ülünk. Az arca az én arcom mellett. Talán még arra, hogy a keze rajtam van. De nem tudom, s semmi másra, csak egy rossz érzésre, a gyomrom is görcsben van mai napig, ha ez az emlék eszembe jut. Nem tudom, mi történt. Nem tudom, mennyit kreált azóta az agyam hozzá, bár ez az emlék egész életemben ott volt. De nem tudom. Lehet semmi. A pszichológus szerint biztos volt valami, különben nem kapcsolódna hozzá a bűntudat, szégyen. De én nem tudom. Bizonytalan vagyok. Azt tudom, hogy a férfi azóta többszörösen elítélt pedofil, még a gyermekei is megtagadták.

A másiknál 9 voltam, s elvitt egy férfi, a család barátja strandolni. Haza fele menet egy kietlen, elhagyatott helyre értünk s leálltunk a kocsival. Nem tudtam, miért vagyunk ott. Emlékszem, autómata öntőzőrendszer itatta a szomjas földet. S emlékszem, hogy ideges volt, néztem őt, s nem tudtam mi van, furcsa volt. Az ölében ültem vagy nem? Mintha ütemesen mozogtam volna s nevettem, de annyira zavaros, az biztos, hogy valamin nevettünk s játszottunk. De nem tudom, egyszerűen mintha zárlatos lenne az agyam. Pedig emlékszem tisztán előtte a strandra is, még a műanyag hajócska kék színére is, amit kinéztem a strandon, vagy arra, hogy mit játszottam a vízben, ahogy merülök, egy másik szőke kislányra, akit ott ismertem meg. Meg arra is emlékszem, hogy amikor hazamentem, olyan furcsa volt minden. Mamám grízes tésztát adott, őt is megkínálta, de csak szótlanul ültüni s én néztem őt. De nem tudom, miért olyan furcsát éreztem akkor, de meg sem tudom fogalmazni. Őt is később, több évre rá lebuktatták pedofiliával elítélték.

Nem tudom, hogy most is azért van ennyi rossz érzésem, mert valamit az agyam elrejt előlem s tényleg történt valami, vagy csak egyszerűen a pszichológus belém beszélte, hogy pedofília áldozata lettem. Egyszer próbáltuk imaginációval feltárni a múltat, alvás zavaraim lettek, rémálmok gyötörtek minden éjjel. Kiakadtam, abbahagytam mindent. Nem is akartam vele foglalkozni. Most sem tudom, hogy akarnék-e. Úgy érzem, ha foglalkoznék, kinyitnám Pandora szelencéjét, rettenetesen félek tőle. Tudok egy viszonylag normális életet élni, van párkapcsolatom, dolgozom, ahogy tudok. Összevagyok zavarodva, mert valahol meg rohadtul tudni akarom, történt-e valami. Szeretnék bekukucskálni az elmém ajtajának kulcslyukán, de ha látok valami félelmeteset, akkor gyorsan elkapni a tekintetem. Annyira gáz, annyira azt érzem, hogy ordítani tudnék. 

Percek óta, itt ülök, nézegetek, kínlódok, halogatok … írni … már konkrétan nem merek semmit, mert még lesz akinek nyavajgó meg önsajnáltató leszek … az meg nem tervezek lenni … de arra sincs kontroll, ami minden este, minden áldott nap történik ha magam maradok … tegnap miután ezt itt becsuktam, zuhany, ledobtam magam az ágyra, plafon-fókusz, igyekeztem nem gondolni semmire, nem érezni semmit …. a buli hangjai idehallatszottak, nekem pedig eszembe jutott annak a fájdalma, – persze mikor még teljesen magamnál voltam, józanon – mintha valakik a nevemet kiabálták volna….morajlott a tömeg, hiába néztem a hátam mögé és mindenfele, ilyen helyeken hall az ember mindent – amit tudat alatt szeretne – de teljesen egyedül voltam – ekkor mondtam azt, hogy na mostantól leiszom magam, na onnantól az első akit meghallottam, az a rendőr volt. Aki kérdezte, oké vagyok e ….

Lehet, ez a fajta mély magány valami önsajnáltató fos, akkor ez van, bocsánat attól aki nem bírja. Nem fogok sokáig …. maradni. Most is csakis azért, mert szabin vagyok (ha meló van, nem marad erőm élni se estére nemhogy még bárkivel szóba álljak)  és persze, – bár már meló idején kezdődtek a síró rohamok – a szabi még nehezebb. Valójában – akár így, akár úgy – mindenhol a rengeteg ember miatt nehéz – melóban is, folyamatosan a semmiről, szabin meg a magány … bár melóban is a magány, nem sok a különbség, nem vagyok szocializált, se – az – amit ezer ember mondogat – mindig kikészülök ettől- ha könyvben látom – akkor is kiakadok – hogy az ember társas lény. Ezzel az elmélettel sose voltam békében és sose leszek, lehet azért mert túlságosan fáj. Nem vallom magam ilyen izének … társas lénynek … időm lett volna, de esélyem nem sok hogy legalább valami hasonlót érezhessek. Társas …. kiröhögni való részemről! 

de a napjaimat se bírom már itthon. Ennél, bárhol bármi jobb. – a múlt éjszaka is amúgy, a köhögés, a fuldoklás, a slejm és a mindent széttaknyolás, égő szemek – előre elnézést az önsajnáltatásért – 

szóval, holnap felmegyek Pestre, oda is csak akkor megyek ha van célom. Ha van hova , van kihez és tudom hogy vele biztonságos, tudom, érezzük egymást, tudom, nem sülhet el semmi rosszul …. holnap még benn van a kórházban, bemegyek hozzá. ( nem mentális, teljesen más, fizikai jellegű a dolog)

Annyi, ő is ír, én is írok és hasonlóan bonyolult a lelkünk és ahogy már beszéltünk erről, hasonlóan nehéz minket szeretni … valahogy így találtunk egymásra. Egyszer már találkoztunk … messze van ő ott, csak csetelni szoktunk, de ő az egyedüli akivel merek, őszintén lenni, aki nem basz le, aki nem fog konfliktusba keveredni velem (ahogy mindenki mással és szorongással slussz passz) …… az egyetlen, akiért megéri felmennem Pestre. Terveztük hogy találkozunk, hát majd így most.

Tudom, hogy Pest az nekem alapvetően rettenet szorongás, a buszozás 2 óra út, öhm, ott eljutni á-ból b-be, tudom hogy rendszeresen sírva jövök haza, viszek is frontint, de már úgy érzem – ahogy itthon vagyok – már három ketivel se alszok – az 1 frontin helyett 2, égő szem sírás után is éberség, hajnalban szemezni a tv piros égőjével, ÉLJEN A DEPRESSZIÓ SZABADSÁGA, HAJJJJ.

uccazenére persze ne menjek, úgyis a mai az utolsó nap, mert azt se bírom piálás nélkül …. áh, meg lehet hülyülni, úgyhogy holnap ha piros hó esik – az asszem, a jelenlegi időjárási viszonyokkal nem fog – akkor is feljutok Pestre, most ott szorongom szét magam, az utazás, kórház stb, nem eszek, nem iszok a szokásos körülmények, de legalább egy olyan emberhez megyek, akihez – talán egyedül hozzá – közel tudom magam érezni, vagy itthon szorongok aztán a szabim végére kiugrok az … 1. emeleten lakok, ez épp csak annyira biztos, hogy kitörném valamimet oszt kész. Kerítenem kéne más módszert. Pff.

Na befogtam azt az önsajnáltató kis pofámat.