Mindenki látja

https://hu.wikipedia.org/wiki/Az_%C3%B6t_szeretetnyelv

http://static.kgyt.hu/love.html

Ide is belinkelem, mert a témát már „elkezdtem” a Kocsma topicban.

Olvastam én már erről, olyannyira, hogy tinikoromból megmaradt, hogy nekem az a fontos, hogy „tök mindegy, hogy mit csinálunk, csak együtt csináljuk”. Úgy nevezik, hogy minőségi idő. 

Minden teszten ugyanaz a sorrend az eredmény, amit tesztek nélkül is tudtam. 

Az exnek, a Nárcinak, anyámnak a szívességek elnevezésű az elsődleges, sőt a volt élettársamnak is az a második. Tehát én ezt ismerem, és úgy tűnik, próbálkoztam ezt megérteni, elfogadni. Nem megy. Mert ott van például a mosogatás, amit mélységesen gyűlölök, ezt azért tudta minegyikük, és azt gondolták, hogy ha megcsinálják, akkor majd oda leszek a gyönyörűségtől. Persze jólesik, de pont nem érdekel, ha, teszem azt, senki nem mosogat el, hanem beszélgetünk. Nem mosogatás közben, ahogy anyám szeret. 

Az enyémet meg annyira nem értette az ex, hogy amikor javasoltam, hogy menjünk le együtt kutyát sétáltatni, nagy kerek szemeket meresztett rám, hogy minek? Azt egy ember is meg tudja csinálni, azalatt a másik meg másvalamit. Ettől meg nekem állt égnek mind az öt szál hajam.

Ezzel az elismeréssel (dicsérgetéssel) meg abszolút nem tudok mit kezdeni, kifejezetten zavar, elironizálom, ami meg a dicsérő félnek sértő. Kisgyereket kell dicsérni, hogy fejlődjön. Talán azért állok így ehhez, mert akkor én nem kaptam meg.

A második nálam az ajándékozás. A barinőm ebben óriási, hoz egy csokor virágot, egy tálca sütit, és én már totál meg vagyok hatva. Minden apró vacak, értéktelen mütyür el van téve, amit kapok. És akkor ott van a lányom, akinek semmi ilyesmi nem fontos. Nekem fáj a szívem, amikor ilyesmitől gond nélkül megválik. Olyannyira, hogy olykor én teszem el. 

Testi érintés… Erre nemcsak a laptop (amiről írtam a Kocsmában) ment rá, hanem a jobb vállam is… Mert a kinyújtott jobb karomon volt a fejem, de az övé is. Félálomban megfordulást kíséreltem meg, persze a saját fejem felemeltem, de az övé ott maradt, aztán a fájdalom, és a mentős sem tudta helyre tenni, azóta is „kijár”. Na, ha lehet fokozni, azóta még jobban utálom. Csak szexeléskor indokolt.

Hát, tényleg nem működik a dolog, ha eltér a két emberé. De úgy mégsem lehet ismerkedni, hogy „mi a szeretetnyelved?” Így aztán, mire ezek kiderülnek, már régen rossz. Kellene erre valami adekvát felmérhetőség. Sajnos nemigen kutatják, pedig érdemes lenne. Még család- és párterapeuták sem jellemző, hogy foglalkoznának vele.

Itt mondom el, mert az itteni közeg érti. Amúgy az fb, meg annak a baszott chat-je off-oltam magam, deaktiváltam, a chat-et is kinyomtam, kierőlködtem, hogyan lehet kiloggolni, hisz 1. úgyse keres senki, 2. én függőként várok mindent, de 3. legfőképp kiakadok és még inkább szorongok, vagyis 4. az ON-LINE  lét – ahogy mondják is csak még szorongóbbá tesz.

Ma voltam dokinál – meg mivel van pár csúszó napom – megúsztam kolléganőt magyarázkodás nélkül – mentem a lógushoz is. A dokinő, persze jó reggel. Leültem. Hulla fáradt voltam. Nagyon nem voltam jól. Most nem járkáltam, pörögtem, csak ültem ott magamba roskadva, hogy na most hogyan fogok beszélni. Elő kellett vennem a naplót amibe dátumok szerint – jegyzeteltem külön, mára, csak a fő fontos dolgokat, hogy az elmúlt időszak – nagyon gáz volt – az éjszakai zokogások 11 és éjfél között, kb rendszeresedve június végén július elején, aztén a szabi, a kitörési próbáim, a magány meg a piálás meg a rendőr, meg a munka, meg a – hazajövök és zokogok – ( megjegyzem, anyám mindig azt mondta, csak dolgozni tudjak, mert ha nem az a vég – néha megfordul a fejemben, hogy egyszer nem fogom tudni magam bevonszolni, de akkor én kb senkinek nem venném fel a telefont – )

Szóval, egyszer egyszer az öngyilkosság is kavargott, de bevettem a nyugtatót és másnap újra bevonszoltam magam dolgozni. (ma voltam benn a 10.-ei szabit kiírni, a munkaügyis azt mondta, úgy jövök mintha valami bányából jönnék 😀 , hát a hátterét nem tudja)  Érezhetném magam valami hülye példaképnek is, de nem, tökéletesen megértem azt aki besokall az életéből, sőt az öngyilkos költőkhöz vagy bárkihez is állok közel – halálon túl is. Bár asszem értelme sincs, se élni, se halni. Sajnos ez a rohadt élet. Végigszínleled a napod, minden teljesen rendben van – oké, ha elszorít a mellkasod, stikában beveszel egy nyugtatót – este haza érsz és várod mi lesz. Lesz e valami, vagy csak egy éjszaka és egy újabb nap … de történik e bármi éjszaka és hogy siklasz át a másnapba, hányszor nyomtam én ezt – már akkor mikor még közöm nem volt gyógyszerhez ———- merthogy évekig azt mondtam NEM, ÉN NEM, ÉN MEGOLDOM MÁSKÉPP, MEG ÍGY MEG ÚGY ….

NA A NAGY POFÁM, AMI VOLT.

Most az esti gyógyszerekkel kicsit belehúztunk. Eddig keti, 2 és persze frontin – na meg persze a zokogás meg a plüss maci magam alá gyűrése, minden összetaknyolása, néha kutya kiváltotta, hogy puszilgat és én úgy érzem, nem is érdemlem őt. 🙁 ….. és reggel scippa, eddig,

erre most bele 2 kventiax – végül is hatóanyagában ugyanaz, de 8 óra alatt kimegy – nem hosszú felszívódású – vagyis —-  de ha 8 fele beveszem, nézzük, mi lesz a késő esti zokogásokkal.

Megnézzük így. ——- és már vannak a dr.nő fejében további lépések is.

Ezért is töröltem magam az fb-ról senki nem nézze a depis …. , bár valójában kit is érdekel? És nekem se kell nézni mindenki boldogságát meg családját meg barátokat meg a sok überfasza cikket és idézetet.

Amúgy elég furák az emberek. Van egy —– illetve volt egy —– ííí, hogy nevezzem, félig barátnőm, félig anyám, aztán mikor szarrá ment a kapcsolatunk (mentális ütközés, kioffoltuk egymást ), minden magyarázat nélkül levett az ismerősei listájáról. Hát nagyon gáz, hónapok mire feldolgoztam, hiszen nem tudtam miért, ahogy senki másnál se. Hónapok után belökte, hogy nem bírta olvasni a depis verseimet. Nos, eltelt x idő mire a napokban visszajelölt ismerősnek, elfogadtam, bár magam se értem. A depis verseim ugyanazok …. 

de mindegy, most én töröltem le magam, ne kelljen se neki se senkinek ott…..

Az éjjel smseztem vele. Jajj, mert hogy fog utolérni ha a chat-et is tiltom? Nos, mikor akart ő utolérni?

Általában akkor ha valami baja volt, épp túl egy szörnyű temetésen stb, ez volt a legutóbbi, azóta nem keresett, ahogy senki se, szóval teljesen felesleges léteznem.

7 napra van beállítva. Komolyan mondom, 2-3 napig nehéz, mindig odamegyek a kezdőlapra, persze a függőség, de 4-5 nap után teljesen hozzászokik az életem, nincs fb, nincsenek emberek. 

Csak a meló, a túlélés, a gyógyszer. Talán innen is csak azért nem törlöm magam – mert – nem tudom – simán megtehetném – de tudom, hogy pár napon belül visszajelentkeznék.

Amúgy ez is csak fb —– egy új valakivel beszéltem a gondokról – ismerem régről személyesen, ő készített angol emelt érettségire – anno találkoztunk a városban, tán tavaly ősszel, kérdezte mi van velem, akkor is a pszichiátertől jöttem de habláltam meg anyámról is habláltam – mikor hónapok óta nem is láttam, valahol vágytam rá, hogy vele őszintén, de nem a sétálóutca közepén, de aztán az fb-n meg kellett keresnem, hogy egy – a fenn említett kedves régi barátnő-anyámnak csinált hivatalos levél fordítást átnézne e, naná nem nézte át, próbálkoztam, ő is lepasszolt …. sokáig próbálkoztam vele, de rájöttem, ő se érti a dolgokat. Mindent úgy magyarázott, hogy leragadt annál hogy valaki introvertált …. de halvány gőze nincs, ha még ehhez depresszió is van, az mennyire mennyiben más nehezebb.

Szendi Gábor, tények tévhitek, menjek vérvételre (mondom, mi a szarnak, mentális bajom van, egyelőre, hála az égnek szerviről nem tudom, csak pszichoszomatikusról), de hogy ő sok helyen olvasta, hogy a depresszió és a mentális dolgok összefüggnek a táplálkozással ….

Ennél több síkot úgyse fog érzékelni, neki se írtam többet. Se öröklődést, se a szeretethiányt, a magányt, az emberek közötti létet.

Persze menjek a családi vacsira,- gondoltam akkor is ide leírom, de írni is kimerült voltam – utána – zokogtam, majdnem kihánytam, az amúgy finom vacsit, égett a szemem, fájt a fejem, szorongtam, nem aludtam, másnap is szorongtam, nem részletezem, anyám is alakított, apám is, (apának volt szülinapja meg névnapok, mama, öcsém, anyám, nekem nincs névnap, a szeptemberiről nem tudnak, májusban meg akkor születtem) , olyan voltam köztünk mint egy …. idegen? földönkívüli? szobanövény? kb, anyám próbált fürkészni, de ment a pókerarc, vagy nem is merek senkire ránézni- szóval ez kioffolt – és akkor hétfőn 3 hét után elkezdtem melózni ————– de még rosszabbul voltam, 3 hét után rengeteg volt az ember, tömegesen jöttek, mire haza értem, jött a mellkasi szorítás és itt taknyoltam össze az ágyam. Jó volt. Szerdán meg már úgy készültem, frontin reggel, frontin du., amikor jött a szorítás.

Régen ilyet így nem éreztem, hogy a mellkas szorít össze és akkor kapok levegőt ha kisírom.

Szóval kventiax 8 óra – fél kilenc, próba hogy éjjel ne jöjjön rám semmi, keti ugyanúgy este …. és a frontin, abba meg önállóság van.

AHHOZ KÉPEST, HOGY 3-4 ÉVE MÉG ERŐVEL AZT MONDTAM, HOGY NEM. GYÓGYSZERT NEM. SZART NEM.

Kedves emberek, kik a blogjaim alá irtok

Mivel eddig nem nagyon mutattam ki, ezért szeretnék pár röpke mondatot nektek intézni. Rettentően hálás vagyok a kedves, segitő szavaitokért. Az, hogy próbáltok segiteni, esetlegesen megosztjátok velem azokat a dolgokat amik titeket súlyt, majd közölve velem azt, hogy ti, hogyan jutottatok ki a gödörből, vagy ha nem is, hogy próbáljátok túlélni a mindennapokat. 

Szeretném, ha tudnátok, hogy eszem ágában sem volt megijeszteni titeket.. szimplán, szerettem volna valahova kiirni ami bántott engem, és bánt most is. Fogalmam sincs, hogyan tudnék, én magam változtatni a dolgokon, egyedül. 

Sajnálom,

És egyben köszönöm nektek.

Tudjátok, az ilyen embereknek mint Ti, kéne a legjobban csillognotok a világban. Megérdemlitek, egytől egyig.

Valamire mindenki kiváncsi..

 

Remélem lesz olyan személy aki teljes hosszában végig fogja olvasni a soraimat, és átfogja gondolni, értelmezni azt. Sose gondoltam, hogy egyedül nekem vannak problémáim az életben. Tudom jól, hogy mindenkinek megvannak a saját démonjai az életben. Mi egyfajta mágnesek vagyunk. Vonzzuk a jót, és a rosszat is, bár ki melyiket jobban. Én azt hiszem azon ‘szerencsés’ emberek közé tartozom, akik valahogy sosem kapják meg a kedves szavakat, sose kapnak annyi szeretetet amennyit valójában megérdemelnének. Félre értés ne essék! Sose voltam nagyra vágyó.. Annyira nehéz lett volna kedves családom, kedves barátaim, egy két kedves szót hozzám szólni? Ennyire nehéz? Miért történik velem mindig az, hogy hatalmas elvárásaik vannak velem szemben, utána meg egy veszekedés gyanánt közlik velem, hogy amúgy nem várnak el Tőlem semmit? Miért nem néznek magukba ezek a személyek? Kiskoromba elsem hiszitek milyen életrevaló lány voltam. A szüleim akkoriban úgy tünt szeretnek,  boldogak voltak, hisz beszédes voltam, szerettem ismeretlenekkel kommunikálni. Egyszóval olyannak tűntem akkoriban, akinek egy cseppnyi szomorúsáág sem fog az életébe költözni a késsőbiek folyamán..Aztán jött a csattanó.

 

Mindenki a történetemre kiváncsi? Először is leszeretném azt szögezni, amivel valószinüleg ti is tisztában vagytok, hogy mindenki máshogy éli meg a dolgokat. Mindenki különböző dolgokra hiszi azt, hogy az mekkora csalódás volt neki, fájdalom a lelkében.

 

6 éve édesapám, anyagi gondok miatt, hogy a családomat segitse kiment külföldre dolgozni. Tudni illik hihetetlenül apás voltam.. akkoriban voltam 13  éves. Én teljesen felse fogtam a dolgokat, annyit tudok, hogy rosszul éltem meg, lelkileg. Rengeteget sirtam, féltem, rettegtem, hogy most akkor hogyan tovább? Én viszont úgy tünt továbbra is abban a  vonalban élem az életem.. de ez nem igy volt. Mindenki rajtam kivül észre vette, a változást. A jó jegyeim eltüntek, sokkal ingerültebb voltam, hamarabb magamra vettem a dolgokat, a szobámba töltöttem rengeteg időt, és nem nagyon törődtem a barátaimmal. De nekem ez végig felsem tűnt. Én csak azt láttam, hogy anya, és a kistesóim, miként élik meg. Eleinte ők is szomorkodtak, aztán úgy viselkedtek mintha ez annyira normális lenne. Mintha az életben az annyira csodálatos lenne, hogy egy szeretted több órára van tőled. 

 

Aztán ugorjunk két évet, abban az időben rengeteg dolog történt. Egy legeslegjobb barátnőmnek vélt lánnyal megszakitottam a kapcsolatot. 10 évnyi barátságot eldobtam. Miért tettem? Jól átgondoltam-e? Vissza mennék-e, hogy megváltoztassam a döntésem? Azért tettem, mert úgy éreztem mintha ő mégjobban mérgezne engem. Úgy kezdtem el érezni magam mint egy néma lelkiszemetes láda. Esküszöm! Mikor találkoztunk, ő csak beszélt beszélt és beszélt. Elmondta minden baját, örömét. Örültem neki egykor, hisz úgy éreztem bizik bennem. De akkoriban én is annyira beszéltem volna, elmondtam volna, hogy miként érzek hogy 3-4 hónaponta édesapám hazatér egyetlen egy hétre. Azonban, csöndben kellett maradnom, hisz az fontosabb volt, ami vele történik. Felfogtam. Teljesen átgondolt voltam, elmondtam neki az érveim, és hagytam, hogy kilépjen az életemből. És ezt cseppnyire sem bánom.

 

Akkoriban volt az új iskola őrület, felvettek egy igazán jó iskolába, ahol nagy nehezen de össze barátkoztam mindenkivel. Rettentően kedves voltam velük, úgy gondoltam, hogy amit adsz, majd azt kapod vissza. Ez mekkora tévedés volt.. 

 

Na és most kezdődik az első legeslegnagyobb törés az életemben. Ami után, kihalt a lelkem. Ami után, nem tudtam a pozitiv dolgokat össze szedni a fejemben, ami után, úgy éreztem magam mint egy mocskos rongy, amit hiába súrolsz, már csak az annak kidobása válik hasznossá. Engem.. engem megerőszakoltak. A baráti társaságommal voltam egy házi party szerüségben, ahol születésnapot ünnepeltünk, boldog voltam, hogy meglettem hivva.. bárcsak. Istenem, bárcsak nem fogadtam volna el. Bárcsak, biztam volna anyámban, mikor azt mondta, nem kéne elmennem. Bárcsak. Sose gondoltam volna, hogy képesek egy fiatal lányt azért tömködni alkohollal, hogy utána olyat tegyenek  vele amit ő sosem felejt  el. Tudom! Hatalmas hiba volt, innom. Nem akartam, de mindenki úgy nézett rám, mintha én lennék a legszánalmasabb dolog a világon. Igy engedtem nekik, engedtem, hogy aznap tönkre tegyék az életemet. A kezükbe adtam az irányitást. Abból az estéből sok kép nem maradt meg.. csak a rettentően nagy fájdalom, a vér, a kinkeserves sirásom, és hogy mikor erőt kapartam a végtagjaimba, és futni kivántam, akkor elkapott hátulról az illető, és undorito, mocskos módon azt suttogta a fülembe, hogy nem lesz semmi baj. A képszakadásaimból a fájdalom éles érzése villantotta felém a valóságot. A ‘barátaim’ hol voltak? Hazamentek. Ott hagytak. Cserben hagytak. És ezt sosem felejtem el. Sosem. Azóta undorodom az alkoholtól, mindig mikor kinálnak vele, legszivesebben elhánynám magam. Senkinek sem szóltam az esetről.. értem én ezt úgy, hogy a szüleim nem tudják. Nem tudhatják meg. Senki sem. 

 

Az volt az a pont, miután, ténylegesen minden tönkre ment.

Az emberek akiket barátoknak hittem, láttam, hogy emésztik őket a bűntudat.. hivtak mindenhova, ezt-azt akartak venni nekem. Mindig keresték a társaságom. Annyira átlátszóak voltam. Nevettem rajtuk. És tudjátok mi volt a legviccesebb? Hogy mikor eltüntem napokra, én voltam leszúrva, hogy ennyit érnek nekem a BARÁTOK! Hogy én nem is foglalkozom velük, hogy teljesen megváltoztam. Igy volna? Ez vicces. Utána jöttek azok a beszélgetések, miszerint sose mondok nekik semmit magamról, hogy nem bizok meg bennük, és ezt látják rajtam. Látjátok? Ez vicces.

 

A napok teltek, én pedig megkomolyodtam. Nem voltam már az a bohókás leányzó. És jött a következő dolog.. Tudni illik, hogy a szobám ajtaja, sőt a falak is elég vékonyak. Egyik éjjel, furcsa hangokat hallottam. Mintha kacagások lettek volna.. beszélgetés. Majd azok nyögésbe torkollottak. Nem értettem. Nem akartam felfogni. Azt hittem képzelődök. Megőrültem volna? Aztán minden egyes nap hallottam.. Anya akkoriban elvitt minket a két tesómmal strandra, és jött egy munkatársa is, egy férfi aki hozta magával az ő gyerekét is. Annyira nem gondoltam bele a dolgokba. Sokszor maradtak kettesben, és folyton programokat akartak csinálni velünk. Tudjátok mi keltette fel a figyelmem? ‘Ne mondjátok el apátoknak, a végén féltékeny lenne.’ Mit tettünk? Nem mondtunk semmit. Aztán, egyszer azt mondtam anyának, a sokadik strandos esetkor, hogy elmegyek az öltözőhöz, inni egy kicsit.. Hazudtam. A telefonját feloldottam. És akkor megláttam. Undoritó..mocskos üzenetek. ‘Szeretlek’, ‘Szerelmem’, ‘Hiányzol, este várlak’. ISTENEM, MIÉRT?? Miért, miért?

 

Teljesen kibuktam, és ez nem is elég.. minden este hallottam, ahogy a bejárati ajtó nyitódik, majd anyámé becsukódik, és kulcsra zárja. Majd a nyögések.. sose tudomm elfelejteni.. apa úgy sajnálom. Annyira sajnálom.. Nem tudom mit kellett volna tennem.. Esküszöm, én nem akartam, hogy ez történjen.. annyira sajnálom.. 

Onnantól elkezdtem elhidegülni anyámtól, flegmább lettem, akaratomon kivül is. Mikor rám nézett, azt láttam mekkora szinész, és hogy legszivesebben megölném. A saját anyámat. Megölném. Nagyon sokszor leakartam buktatni, tönkre tenni az életét.. mindig vártam a tökéletes pillanatot. Annyiszor veszekedett velem, hogy egy undoritó kölyök vagyok, meg hogy hogy vagyok képes igy bánni vele, meg hogy egy lelkinyomorék vagyok.. Aztán, mindig elmondta ezt apámnak, aki mindig lebaszott telefonon keresztül, és élőben is, hogy miért viselkedek igy a saját anyámmal, mikor annyi baja van szegénynek.. Ó drága édesapám, bárcsak tudnád. Bárcsak lenne merszem, elmondani, hogy nem kéne sajnálnod azt a Nőt. Annyira undorodom magamtól is… ennek a lánya vagyok. Ő szült meg. Egy büdös utolsó ribanc. 

Egy éve viszont, apám mikor itthon volt, és anya aludt, belenézett tök random a telefonjába. Másnap suli után, furcsa kérdéssel lepett meg. ‘Szoktál hallani valamit esténként?’ Én tudjátok mit válaszoltam? Nem  Aztán rákérdezett, hogy azzal az illetővel szokott anyád beszélni? Nem tudom.  Aznap mikor anya hazajött, és apám szembesitette a látottakról, elájult. Össze esett. Megjátszotta magát, hazugságot hazugságra  épitett. Folyton bőgött, hogy nem igaz, nem kefélt senkivel. Hogy az azért kellett mert hogy a férfinek a feleségével van valami, ezért kellettek az üzenetek. Kibeszélte magát. Apám.. elhitte? 

Fogalamam sincs, miért hazudtam. Fogalmam sincs, miért nem tudom csak úgy hirtelen elmondani. Anyámnak, hogy tudok róla.. Apámnak, hogy kérlek ne kényesztesd el, ne vegyél neki semmit,, ne hasson meg egy szava sem, és hagyja el Őt. Ő jobbat érdemel. Annyival jobbat. Én mégse tudok megszólalni.

A szüleim meg utálnak engem, hogy elhidegültem mindentől, és mindenkitől. Hogy nem értik ezt a változást. Eleinte ráfogták a kamaszokra igaz lázadó korra, meg a depressszióra ami esetenként megjelenik, majd eltünik az emberekből.

Tudjátok. még kiket sajnálok? A két kistestvéremet. Annyira. tiszta szivemből sajnálom őket, hogy ilyet csinál az anyukájuk. Nem akarom, hogy ők is tönkremenjenek. Nem akarom, hogy olyan csalódás érje őket, amiből lehet sose fognak tudni kimászni.. annyira sajnálom őket. MIÉRT CSINÁLTAD EZT ANYA? MIÉRT CSINÁLOD MÉG MAI NAPIG? MIÉRT TESZED TÖNKRE A CSALÁDOD? MIÉRT TESZEL TÖNKRE ENGEM? 

Annyi mocskos súly nyomja a lelkem, és még annyi mindenről inkább nem is mesélek.

Abban szoktam reménykedni, hogyha meghalnék, akkor talán, anyám abba hagyná. Hogy a barátaim rájönnének, hogy talán másképp kéne viselkedniük, hogy ha tényleg barátoknak gondolják magukat, akkor legyenek azok. 

Talán tényleg nem én lennék, a változás meginditója.

De el sem hiszitek, mennyire fáj legbelül. Annyira de annyira. 

Megfogok őrülni, ha nem teszek semmit magammal.

Tudjátok, a tegnapi nap megakartam tenni.. de kiváncsi voltam valamire.

Tegnap.

A születésnapomon.

Már egymás után 3 éve.

Nyilik a bejárati ajtó, csukódik az anyám szobája, és hallom ahogy kulcsra zárja.

 

Ma hamar keltett az allergia, úgyhogy munka előtt a dohányboltban vettem kávét. Évek óta nem kávéztam dohányboltban. 200 ft lett egy presszó feketén, és még szar is. Na mindegy.

Jól esett nézegetni a reggeli hűvösben az embereket messziről ahogy nyüzsögnek, meg a trolit és buszt amivel mennem kellett volna, de szándékosan lekéstem.

A trolin befelé Nirvana-t hallgattam, és háttal ültem. Valaki azt mondta, hogy ha menetiránynak háttal ül akkor rosszul van, ki akartam próbálni de nem éreztem semmit. Pedig jó lett volna egy kicsit rosszul lenni, na nem úgy l’art pour l’art, hanem megtapasztalni hogy miért volt rosszul. A trolin egyedül voltam, és láttam az ablakból egy törpét. Nem olyan filmszínész-szerűt, inkább egy gondterhelt, megkeseredett egyént.

Valaki más azt mondta egyszer, hogy addig gyerek valaki, amíg élnek a szülei. Szerintem addig gyerek valaki, amíg szeretik a szülei.

„Egymásba szerethet a hal és a madár, de hol fognak lakni?”

Szerintem lehetne építeni a halnak egy akvárium-hőlégballonszerűséget, hogy együtt szárnyalhasson a madárral.

A kérdés inkább az, hogy halként be mered-e vállalni ezt a kockázatot vagy, hogy madár létedre a repülő halat választod-e.

Minden csak attól függ, hogy akarunk-e megoldást találni. A többi csak kifogás. Mert könnyebb azt mondani, hogy nem megy…

Megfogom tenni.

Meg akarom tenni.

Azt akarom, hogy sirjanak.

Mindannyian.

Hogy magukba nézzenek.

Rájöjjenek, mennyi hibát halmoztak.

És ezzel egyenlően tettek tönkre egy lelket.

Egy lelket, ki annyiszor próbált a kedvükben járni..

Mégsem volt elég.

Bántanak,  tönkretesznek.

Miért?Miért?

Miért????