Mindenki látja

Nem belépett vendégek is elolvashatják.

Christian

Most eszembe jutott A.J.C.

Hogy amíg jártam hozzá, elhittem, hogy minden lehetséges.

Elvitt egy olyan álomvilágba, ahol azt hittem, én irányítok majd.

Azt hittem, átvehetem az életem fölött az irányítást.

Jó volt ott lenni vele.

Az elmúlt másfél évben sokat kerestem, de nem találtam rá.

Vajon hova lett?

Asszem itt hagyott minket, vagy nem tudom.

De talán már nem is hiányzik Chris álomvilága.

Egy ideig jó volt, mert tényleg elhittem, hogy lehet jobb is.

De nem hiszem, hogy már tudnék hinni az ő világában.

Amúgy szerintem neki van igaza, csak én még nagyon messze vagyok ettől.

Talán majd az elkövetkező századik életemben.

Talán akkor majd megértem.

Christian Read More »

Szerelmem

Drága szerelmem!

Ma újra beszéltünk telón, és mindig kérdezed, mi van.

Én meg mindig őszinte vagyok hozzád, ahogy te is hozzám.

Amikor ma meséltem neked az új áterről, meg a hallukról, utána hallottam a hangodon, hogy megkönnyebbülés neked, hogy nem kell már velem lenned.

Neked sem meséltem még soha a hallukról.

Egy darabig reménykedtem, hogy egyszer talán még együtt lehetünk, de most már elfogadtam, hogy nem.

Így most már nincs előtted titkolnivalóm.

5 évet nekem adtál az életedből.

Sokszor sírok még utánad, de megértem, hogy nem tehetem tönkre az életedet.

Akkor menj inkább, mert szeretlek, és nem akarom, hogy miattam gallyra menjen az életed.

Így is nehéz volt engem elviselned 5 éven keresztül.

És becsüllek érte, hogy eddig is kibírtad.

És most már megértem, hogy miért úgy mentél el, ahogy, most már másfél éve.

Talán már én sem akarnék veled élni.

Nem tudom.

De azt megértem, hogy miért nem bírtál elviselni engem.

És nem haragszok érte.

De tudod, mindig szerettelek, szeretlek, és szeretni is foglak.

Szerelmem Read More »

Az új áternél, avagy búcsú a halluktól :)

Nagyon kedves és aranyos az új áter.

Csendes, halk szavú.

Az ilyen embereket szeretem.

Eredetileg kinyomtattam egy papíron a gyagyámat, ami eddig egyik áternek sem mertem elmondani.

Mármint a hallukat.

Úgy terveztem, majd adaadom neki a papírt, hogy olvassa el, mert én úgysem tudom elmondani.

Aztán, amilyen kedves volt velem, el mertem neki mondani és nem nevetett ki.

Csak azért néztem bele a papíromba néha, nehogy elfelejtsek valamit.

Azt mondta, ezeket kár volt eltitkolni eddig, mert csak magamnak ártottam, és egy csomó szenvedéstől megszabadultam volna.

Végre megszabadulok a hangoktól és az undorító szagoktól.

Igaz, attól is, amit eddig láttam, pedig az annyira szép volt.

De nam baj, mert a rosszaktól is megszabadulok.

És ennek nagyon örülök 🙂

Az új áternél, avagy búcsú a halluktól :) Read More »

Barátságok?

I.!

Érzem, hogy nem akarsz már velem barátkozni.

Egy hete nem jelentkezel.

Ezt még elfogadnám, de miért nem mondod meg őszintén?

Tudod, lehet, hogy beteg vagyok, de idióta nem.

Fel tudnám fogni, elhiszed?

Csak annyit kérdeznék, miért?

És békén hagynálak, igaz, most is békén hagylak.

Tudod, mit gondolok?

Hogy csak arra kellettem neked, hogy infókat szerezz a bordiról, és most már, hogy eleget tudsz, lelépsz.

De nem hiszem, hogy mentél valamire is az én infóimmal, mert mint mondottam volt, a bordinak ezer arca van.

És azt vettem le, hogy aki miatt kérdezted, ő másmilyen bordi, mint én.

Na mindegy, csak az fáj, hogy nem tudtál őszinte lenni hozzám.

Mit gondolsz?

Ha azt mondod, hogy nem akarsz velem barátkozni többet, akkor én kinyírom magamat miattad?

Kevés vagy te ehhez, mint mackósajtban a brummogás.

És az a vicc, hogy nem látod magadat, hogy mit csinálsz.

Nem ismered be, hogy nem normális dolog, amit csinálsz.

Még magadhoz sem vagy őszinte.

Akkor hogy várhatom el én, hogy hozzám őszinte legyél, amikor magadhoz sem tudsz.

Vagy nem akarsz.

Az antidepit nem szeded be, mert szerinted az megváltoztatja a személyiségedet, és amikor mondtam neked, hogy ez a hülyeség, rögtön kitértél, hogy ne vitázzunk erről.

Ugyanakkor az az elképesztő hipochondria hihetetlen, amit csinálsz.

És ez az ami nem normális, amit nem veszel észre.

De tudod mit?

Egyáltalán nem érdekel már semmi, ami veled kapcsolatos.

Csak undorító, amikor az emberek nem őszinték.

És ezt pont rólad nem gondoltam.

Barátságok? Read More »

Mamám

ÉRDEKES EGÉSZ ÉLETEMBEN MA ÉREZTEM ÚGY, HOGY SZERETNÉK ODABÚJNI HOZZÁ.
MEGPUSZILTAM, ÁTÖLELTEM SIMOGATTAM A HAJÁT, A FÜLÉBE SUTTOGTAM, HOGY NAGYON SZERETEM.
SÍRT.
SIMOGATTAM AZ ARCÁT, ÉS BIZTATTAM, HOGY NEM LESZ SEMMI BAJ, NAGYON SZERETEM ŐT.
LETÖRÖLTEM A KÖNNYEIT A KEZEMMEL.

Mamám Read More »

Rape 2009

Rape is my language. Rape is the way I talk to myself. I know some people have dark fantasies, sexual fantasies. I have them, too, for sure. Rape is different, rape is not joy or even pleasure. My language of love is different. Whisper, touch, skin on skin, weight against weight. Rape is the knowledge of who I am.

Rape is the way I talk to myself when there are no other ways to talk. About these bits of knowledge. I only know them through rape. I resist but I am eager to learn. I am frightened and this fear tells me something. I don't even hate the guy. I go numb but consciousness is there. The body is limp and inert. It is not like “this cannot be happening to me!” It is more like when I was eight and thought I was not my body. I just looked through my eyes. My body was a thing that I carried around. Freedom would be leaving this body, spreading particles of my mind over the horizon like a thin veil of awareness.

I told you this because I worried. I thought I could turn any guy into a monster. They see me, they resent my coldness, because sometimes I am hot, but at other times, I am cold. Icy. Completely withdrawn. Then they want to shake me. Slap me. I say, 'don't touch me' and of course they respect that. They are the good guys.

You are a good guy, a smoothie. You would not hurt me because you want other things, respect, love, maybe some money and comfort, pride that you could have me, after all. Some good use of me as I am. All of me. So you wait patiently. For a while. Then you shout at me, snap out of this! I hear you. I'd love to get hot, to push my body against yours, to kiss your temples and eyes, but not now. Then your frustration turns into anger. Then, you are almost ready to hit me but you would never hit me. This is how you are a good guy. I learn from this too. It might be your self-respect, your manly image, your fear of the kind of disgrace when a guy hits a woman. Also, you might be afraid of the consequences. Of what happens after. What would be your next move. What would be my next move. I might dump you. But there is the love, too.

“I am afraid you want me to rape you. I am afraid this is the thing you enjoy! Look, I am into any games but games are just games, just fooling around, pretending. I am not a monster.” You say this.

Oh, no no no. It's not that. I love you, I love having sex, I don't want you to rape me. Rape is not love. It is – I don' know what it is. It's learning about who I am. About how far I'd go in search of knowledge. Also, I learn about them. They tremble and sweat. They labor on my body, it is like labor, I mean when you deliver a child. I am some kind of stuff they want to dig into. A substance where they want to hide for just a few seconds. Their consciousness is out. And I am wide awake. I  am alone then and I pity them.

“Are you out for a wild ride? For another taxi driver?” You are jealous. I love this, it is flattering, but it's far off the mark. I told you about the taxi driver. It had nothing to do with you. Or with my love for you. Or sex, in general.

I was not yet twenty. Working at night. I usually left just before sunrise. The city is beautiful then. I had to walk through the center, the very center with all the luxury shops, shop windows with no one behind them. No customer, no busy or bored shop assistants. Just the stuff. Things. Lifeless mannequins gesturing toward the empty sidewalk. A completely silent world. It felt like revenge.

Then a taxi driver pulled up beside me. Want a ride? He asked. I told him I can walk fine. So where do you go? I told him. My place was in the outskirts, two hours on foot but I did not mind. Actually, I am going there, he said. I live thereabouts. Come on, let me get you home, I would go there anyway. It is still dark and a young girl like you might get hurt. All right, I said. We drove mostly in silence. He asked questions, as taxi drivers do, but I did not say much. He was a plump little man, middle aged, bold spots. He complained he'd had a divorce. He complained about his wife. He was doing the night shift so he would not think so much. I said I was sorry. 

He took me right to the door of the building where I rented a room. I said thanks and wanted to pay. Oh, no fare for a nice girl like you. I did not like that. Just kiss me good by, he said. I looked at him. He was sweating. He grabbed my hand. Don't go, he said. Don't go. I have to go, I said. I am tired. Look, look, I had not touched a woman for months. I've never touched a beauty like you. Already he was pulling off his pants and he pushed himself between my knees, moaning with the effort. It was very awkward, uncomfortable, me under his soft and sweaty body, in the front seat, with my seatbelt still on. He got hold of my slip then tried to enter me. “Oh, I am so soft, I have to get hard, I have to, I have to have this, I have to have this”. I felt truly sorry for him. Finally, he came. He rested. Then raised his head and had a look at my half naked body. God, you are so, so perfect. Everything in a tiny case. Like the very mold of a woman.

I got out. He asked me if he could see me again. I said no. I said I paid for the ride. I said I never wanted to see him again. Next day, he was waiting outside. I just passed by him. I saw his miserable face behind the windshield.

I told you this because you said I was such a perfect mold of a woman. Everything in a tiny case. It did not sound so honest. It sounded like a compliment. At forty, such words are compliments. But his words were no compliment. They were a confession about his pitiful life. They were the memories to come, about this thing, my body, that he took. That he stole. Once. Yeah, I did not mind being a thing. It was all right with me. I was a thing. I wanted you to understand that. Your smooth seduction does not work on me. I am a thing. You can take that thing, I give it to you because I love you. I give it to you because I want to have sex with you. You ask what I want. Like oral or anal or that kind of stuff. You say it helps hell of a lot when women have regular sex. They get quiet. They get content. I agree. But what I want is this: help me get rid of this body. Help me get outside. Immaterial. Not content.

I was not surprised when you walked out on me. I was clattering with coffee cups trying to get both to the bedroom without spilling. You lay stretched out, like a lovely, big animal. You prefer wolves but I think you looked like a lion. You were ready for a morning tease; I wasn't. You got your coffee, said all the wrong things and walked out. I tell this story because I know you don't understand. I don't quite understand either. Perhaps by the end, when I told it all,  I will see some meaning in shoving off your loving fingers.

1.

I was not a thing first. I fought back. There is a degree of fear and helplessness, and you learn about your options. And then you become a thing. I watched bugs, lizards and small mice with expert eyes. I was big, they were small. They had no chance against me. Either they could get away, or they got cornered and froze there, waiting for the storm to pass. I was seven when I watched three guys, they looked old but I don't think they were past thirteen, pick three water snakes. Two big brownish specimens and a small yellow-green one. We had a family vacation by the lake. They laid them on the wide stone balustrade. The brownish ones wriggled, the small green one was quiet. It gave up, I think, too soon. First they hit the big ones with a club. They fell below, to the green lawn. Girls gave girlie shrieks and parents looked up annoyed.  Next they beat the small one. They hit it so hard that suddenly there was blood all over. The snake vomited blood right down onto the green. Looked like a fountain of blood with that nice white balustrade and the terrace and the coffee tables with wrought iron chairs.

I was frozen. I could not speak for a while. I understood that this was to be a thing. When you can't fight back anymore, you are a thing. If you don't want to fight back, you are a thing. Whatever happens is like rock against rock, rain on soil, wood in fire, snow on a tree top. The laws of physics apply and nothing else. Mechanics, of course, and some chemistry, but sophistication is not the point here.

That day, I lost the head of my doll. In the lake. It sank down deep, lay in the mud somewhere. For Christ's sake, it's the largest sweet water lake in Europe! Mom said. Forget it. I cried. For the doll's head or for the snake, or both. Dad went in and found it. Slowly he took step after step, probing the soil underwater, up to where he knew I had to stop. And then back. He found it, raised it as a trophy and came toward us, his face aglow. Here! I can do everything! I am the magic guy! Later, they fought. First it was force against force, but then, Dad became the mightiest force of nature ever, unstoppable, and Mom became a thing, almost a thing. A thing with silent sobs.

I felt I was inside a magic lantern. If Mom would stop sobbing and Dad would stop banging doors, I could come out. But it was safe in there, and I had to stay put, looking out on the world through my eyes. Mom tried to kill herself later that fall, and Dad had to move out, and then back because we could not be left alone. In a way I preferred banging and sobbing to silence. It was all silence now. Banging and sobbing belonged to people. Silence belonged to things. We were things, all of us, even my little sister. Love was there, in a way. Old forces kept the same constellation revolving around a silent center. It was all physics. I wanted to study astronomy, constellations, forces between enormous objects and the void between them.

 

2.

Then this boy came and kissed me. It was by the river, but we could not see the water. From behind  the branches of the weeping willows, the waves made gentle little sounds. I did not know the boy. He was blond, good-looking, confident. I don't know where he came from. He was just there, smiling at me. His lips were wet, and he tried to lift my t-shirt to touch my breast. I did not like that. It was like he wanted to trick me into some place I did not want to go. I stood up and went away but thought probably this was it. The force between things. So I might have to marry this guy or something. Forces touch things and they rearrange or fall apart.

The next day guys gathered at the pier. We were there and some others. A girl was there from my school. She laughed and said she heard I was in it. In what? That the guy won the bet. He touched my tits. No, he did not, I said. I went back to our family camp and lay down in my tent. The things and the forces. Actually, it was a bet. I hid there for a while. I thought I should probably kill this boy, the blond one. But it seemed impractical. I would not know how to do it.

Also, the next day we saw a dead man. A corpse. His legs reached into the shallow water but his head and trunk were ashore. He wore a bright orange t-shirt and jeans. His face was blackish but also red. A drunk. We told the parents and they did something to move him away. I tried to picture the blond guy with his face swollen, black and red spots all over. He would be a thing then. I did not think that was what I wanted. Perhaps he could be a bit less lively and happy about his triumph.  But not a thing like this. I never learned what the stakes were. What he'd win by kissing me. Money? Probably booze or cigarettes.

3.

A lot happens in twenty years. There was some sex, I learned about that. I learned you should not accept dinner invitations, especially not in New York, because that involves sucking dicks afterwards, or indignation if you were not willing to, and sometimes they would just push your head down and keep it down until they came. Thingness.

What is important is this: I was in love twice in these twenty years. The first time, I did not feel like a thing at all. I was there. My consciousness was all over my body. I was happy. One night, we made love, nothing special, just an embrace. We came at the exact same moment and I was open, like a door opened  inside, and I knew I conceived. You can never get happier than that.

Then I turned into a bitch. I don't know how it happened. I was deeply in love and a bitch and I cheated on him and I slept with a guy who told me they had a bet. The guys at work. If he can get me. So what was the bet? I asked. What did you get? Nothing, he said.

This guy, I was in love with him too. He said nasty things about me. He forced me to have sex three times a day, whenever and wherever he wanted. I was a thing again. I was being possessed. He was so jealous  he was ready to hit me any time.  He put a gun in my mouth. He pushed the gun up in my vagina. He took me in a public park, from behind. I knew rape. I was raped a lot. But this was the most painful rape I ever went through. Because I was not quite a thing then, I was alive and I knew in a minute I had to turn and face him. So finally I wanted to leave him.

I did not mind being a thing anymore, that was my way, it was not that. But I loved my first love so much. I knew I could not love anyone else, not even this abusive beautiful beast. I said good-by. He lay me on the bed and held me down. I said I had to leave because I promised. I had to get back before dawn. I had to be with him, with my first and only love, I belonged there. But my beautiful beast knew this was his moment and held me down. Held me until daybreak.

And I went home and I knew it was over. I looked at my first love, the one and only love, and I saw it really was over.

 

It was then that I started thinking about rape. Why I want rape. Why I rape myself. Why I have to use the language of rape to get to myself. To get that thing feeling that I knew so well. It worked so well in life. It was good currency. I perfected it until I was so good  that guys thought I was the dark living force of female sexuality, personified. But beyond that, this is what you must understand, I was a thing. And when it happened, when I was liberated, I did not spread over the earth like a thin veil of consciousness. Immaterial. I became a bitch. How can you help me then?

Rape 2009 Read More »

Anyu 2009

„Ma van a nap” – ezt mondja anyám, és hozzáteszi: „ugye?”.  Nem tudom, mit mondjak. Otthon vagyunk, a családi fészekben, ahogy mondani szokás.
 
„Ma van a nap” – mondtad aznap. Nem tudtam, milyen nap van, azt sem, hogy milyen hónap. Egy nap volt, talán kedd, vagy szerda. Itt vagyunk megint ebben a lakásban, ahonnan mindenki elmenekült egyszer, aztán mindenki visszatért, mindenki kilépett a maga életéből, hogy köréd gyűljön.
 
A nap átszivárgott a redőny mögül, a gyerekeket, a férjeket és a macskát kizártuk, lassan süllyedtünk veled vissza a kezdetek felé. Nem volt más dolgunk, mint jelen lenni.
 
Amikor nincs más dolgod, akkor tudod igazán, milyen nehéz jelen lenni. Mint egy jógagyakorlat közben, intened kell magad, hogy tartsd nyitva a szemed és lélegezz, mert el akarsz illanni mindig, hogy sorsára hagyd a gyötrődő húskupacot.
 
Mindenki mindig el akar illanni a családban, te pedig, mint egy kétségbeesett légballonárus, próbálod kézben tartani az összekuszálódott szálakat. A te akaratod ez a család. Itt vagyunk körülötted, és próbálunk nem elillanni, nézzük, ahogy a morfiumtól kisimul, aztán szétesik az arcod. Azt képzelem ilyenkor, hogy Kháron ladikján ringatózol.
 
Akkoriban én nem voltam otthon abban a lakásban, anyám volt otthon. Három hónapja voltam akkor vele, ennyi telt el azóta, hogy hazajöttünk Amerikából, hozzá. Nem voltam jó lány.
 
Hazajöttem, de valójában nem akartam, nem akartam anyámmal lenni. Rossznak éreztem magam, mert letepert a szörnyű harag, hogy ezzel a félresikerült anya-lánya viszonnyal nem tudtunk kezdeni semmit, és lám, eltelt az élet. Némán feküdtem a hétvégi ház egy szobájában, bámultam a plafont, és időről időre felkeltem, hogy adagoljam neki az oxigént. Ennyire tellett.
 
Néha nekikezdtünk egy beszélgetésnek, róla, vagy rólam, de mindig elakadt, akkor áteveztünk valami egyszerű és praktikus dologra. Milyen temetést szeretne – semmiképpen ne hamvasszuk el, azt kérte. Olyan temetőbe vigyük, ahonnan nem forgatják ki a csontjait. Mi legyen a papírokkal és a bankkártyákkal. Mi legyen a nagyanyám mázas kancsóival. Határozottan és racionálisan intézkedett. Csak egyszer szorult el a hangja, amikor azt kérte, hogy ne hagyjam cserben, szerezzem meg neki a gyógyszereit. „Akárhogy kibírom, a rákot kibírom, de az antidepresszáns nélkül nem bírom ki!” – ezt mondta. Aztán erről se tudtunk beszélni.
 
Néha kórházba vittük azon a nyáron: amikor a tüdeje felmondta a szolgálatot, amikor ismételt trombózis veszélye fenyegetett. Egy alkalommal én vittem be, mert fulladt és szédült. Mentőt hívtam hozzá, a diszpécser azt mondta, „majd jönnek”. Órákat vártunk, míg megérkezett két markos legény, hogy elinduljunk a kórház felé.
 
Újabb és újabb emberek szálltak a kocsiba, míg végül úgy összeszorultunk, hogy anyámat az ölemben tartottam. Fulladt, és az oxigénpalack nem volt vele. Kicsi volt, könnyű, ágy- és szappanszaga volt. Magamhoz fogtam, hogy a macskaköves út ne rázza szét darabokra. Olyan törékeny volt már a szerkezet, tartanom kellett, mint egy kisbabát. Zümmögtem neki, de feszített a harag. Elvesztünk. Lehetek most egy órára az anyja, míg odaérünk, meg vissza, de ő már nem lesz az anyám sohasem.
 
Szeretnék egy anyát magamnak. Szükségem van egy anyára, aki megbocsát, aki ezt is megbocsátja, aki felemel, mint egy jószagú angyal, helyet csinál a fejemnek a válla hajlatában, és azt mondja, zsimbi-zsombi zsimbi-zsombi, aludj csak, aludj nyugodtan, nincs már semmi baj.
 
Egy anya kéne nekem is.  Járok és keresem.
Egyszer éjjel, amikor csavarogtam, hozzám csapódott egy kutya. Csinos kutya volt nem szeméttelep vagy sintér jutott az eszembe róla, hanem egy kert és egy villa. Kertek és villák hallgattak körülöttünk az esőszagban. A kutya előreszaladt, aztán visszatért hozzám.  Mintha én volnék a valakije, a gazdi. Mint a gyerek, a kétéves, amikor a játszótér túlsó végéig merészkedik, és onnan rohan vissza, egy arc felé, haza.  A kutya is a tekintetemet kereste. Anya kell neked is? — kérdeztem tőle, de csak kézen nyalt és rohant megint el.
 
Így járok én is, gondoltam, mintha pórázon vezetném az anyahiányom, mindenhová odahúz, meg kell állnunk, hogy megszagolja, nem találtuk-e meg végre anyát, nyomoz, próbálja kiszemelni a következő áldozatot, akitől majd megkérdezi, a maga kutyavinnyogásával, hogy „leszel az anyám?”.
 
Menj haza, mondtam neki, menj már haza, helyes kutyus vagy, biztosan van gazdád, szaladj vissza itt az úton. Nem akarta érteni szegény. A lassú távolodást mégis érezte és harcolt ellene: felugrott és átkarolt, szexuális eksztázissá fokozódott a könyörgése, hogy szeressem, hogy legyek vele. Gyengéden fejtettem le magamról, pedig már iszonyodtam tőle, a túlzó igényeitől, hogy nem tart engem tiszteletben, hogy azt képzeli, már az övé vagyok. A busz begördült elénk. Amikor felléptem, és követni próbált, nem tehettem mást, csúnya hangon ráüvöltöttem: menj haza, menj már haza, nem én vagyok az anyád!
 
Anya az, aki akarja, hogy élj. Hogy létezz. Egy feléd forduló arc. Ez anya. A többi arc ideiglenes, de anya nem, anya ragyogása mindig ott van, ha elfordul, akkor is. Ezt keresem én, ezt nyomozzuk az anyahiánnyal nyűgös sétáinkon, ezt a nekünk szóló ragyogást. Most lehetek én anyu anyja, most akarom, hogy éljen, most harcolhatok érte.
 
Anyám halálos beteg, kiabáltam a mentősökkel, nem értik? Nem tud oxigénpalack nélkül lélegezni, hogy képzelik, hogy órákat váratják, aztán még felszednek egy rakás embert? A mentősök a vállukat vonogatták, kérem, mást is kórházba kell szállítani. Nem láttam a haragtól, de anyám kérte, hogy hagyjam. Mindegy már. Csak ennyit mondott, hogy mindegy már, és inkább vigyük haza, mert otthon akar meghalni. Ebben az utolsó dologban pedig nekem kell segítenem.
 
***
 
Most, hogy azt kérdezi, ugye ma van a nap, nem tudok mit mondani. Tudom, hogy kitűzte a halála napját előre, meg is mondta nekünk. Ahogy kérte, hoztam neki morfiumot, eleget. Az orvos nem kérdezett semmit és a gyógyszerész sem kérdezett semmit. „Anyu, hozok neked egy kis málnát” – mondom. „Jó. És add ide a morfiumot is.”
 
Nem akartad igazán azt se, hogy gyilkos legyek, ugye? Valami működik, nem akarja senki, nem akar semmit, mégis elpusztít minket. Azt se akartad, hogy én ne legyek, csak akik előttem jöttek, és ki kellett őket kaparni, őket sajnáltad.
 
Eleve igazságtalan volt, hogy én éltem és ordítottam és kapaszkodni akartam beléd, ők pedig nem. Ők csöndben voltak. Nem akartad igazán, hogy halott legyek, ugye? Csak mint a kutya, aki azt akarta, hogy az anyja legyek, ahogy én is, amikor össze akart olvadni velem, én is elzavartam. Csak a túlzó igényeimet kellett volna visszafognom talán. Csöndesebbnek lenni, hűvösebbnek, kevesebbet akarni az életből.
 
Amikor öngyilkosságot kíséreltem meg, gyengéden beszéltél hozzám, nem sajnálkozva, hanem mint aki végre ellágyulva látja, hogy az én lányom ez, hiába. Mintha most odabújhatnék, ha nem lenne köztünk tízezer kilométer, mintha most odakínálnád az egész tested, a szteppelt kék pongyolában, amit nem tudok elfelejteni.
 
Amióta a tüdeje nem működött, és egyáltalán, a rák beborított mindent, fagyasztott málnán élt, egy-két szemet evett meg egyszerre, egy kiskanállal. Más lett az idő, nem volt benne semmi, csak az oxigénpalack, meg a fagyasztott málna. Segítettem felülni az ágyban. Kinyújtotta a kezét – a morfiumot kérte. Sötétzöld kapszulák voltak, eldugtam a könyvespolcon, de most elővettem. Adtam neki egyet. „Ez nem lesz elég” – mondta. „Anyu, nem kell meghalnod!”  Hirtelen kétségbeesetten akartam, hogy éljen még, pedig az első dolog, amit megígértetett velem, amikor hazajöttem, éppen ez volt: hogy amikor meg akar halni, akkor segítek neki.  
 
A szteppelt kék pongyola akkor volt rajtad, amikor fölém hajoltál vérző orral, és kivettél a rácsos ágyból, de nem szorítottál magadhoz, hanem feltartottál kinyújtott kézzel, mint egy pajzsot, magad elé, hogy ne üssön. Jól emlékszem erre a köpenyre, sápadt nefelejcskék volt a színe vagy még inkább: kilúgozott ég. Megvan a szín, bármikor felidézem, nyitott szemmel is, de azért a fogására emlékszem a leginkább. A műanyag szálakon elsiklottak az ujjaim, hűvös és kissé merev anyag volt, annyira érdes csak, mint a finom homok. Egy kék sivatag.
 
Ez a harminc centi mindig ott maradt köztünk, amíg éltünk, de a halálban nem. Most nem vagyok pajzs, merev, nehéz, ellenséges, most én vagyok a kezed, én vagyok a lábad, te vagy az akarat és én vagyok minden, ami engedelmeskedik.
 
Meghaltál és eltemettünk. Mindenki állt ott a sír körül, beleraktuk a koporsót, énekeltünk, vagy talán  imádkoztunk. Tudtam, hogy mindenki valaki mást temet. Én még nem végeztem, én még nem határoztam, kit temetek és mikor. Anyát nem könnyű eltemetni, nekem legalábbis nem sikerült.
 
Amikor előjössz álmomban, próbálom mondani neked, hogy te akartad ezt, én teljesítettem, amit akartál, de nem akarok már ezzel álmodni és ezzel ébredni. Mindketten nagyon igyekeztünk, és ennyire tellett. Döntsd el kérlek, hogy meghaltál vagy élsz. Ha meghaltál, legyél tényleg halott.
 
Bevett még egy kapszulát, aztán a tudata lassan visszaereszkedett abba az oldott álomba, ami olyan meglepően barátságossá tette a halálát. Húsz perc múlva megint felült. Azt mondta, a miniszterelnök járt a szobában. „Beszéltem vele! Megmondtam neki, hogy rossz útra tévedt!” – büszkélkedett. Aztán bizonytalanabbul: „itt járt?”
 
„Álmodtad csak — mondtam neki –, de nem kell félned, senki nem akar bántani”. A világ ellenséges lett, úgy érezte, barátságtalan és méltánytalan. Most én vagyok a felnőtt, és ő a gyerek, azért vagyok itt, hogy megnyugtassam, meghallgassam, de azért is, hogy segítsek meghalni neki. Nehéz ezt elviselnem, zsibbadás ereszkedik rám, és várom, hogy megint lehúnyja a szemét, és így ringatózzunk tovább lassan, a halál felé.
 
Egyszer megtaláltam anyám felém forduló arcát, a galuskában. Fel akartam hívni, hogy is kell, de aztán eszembe jutott, hogy nem tudom felhívni, mert meghalt. Bosszankodtam, hogy felejthettem el, hogy meghalt az anyám! Szégyelltem magam, tanácstalanul forgattam a fakanalat a masszában.
 
Akkor megszólalt, ott volt belül és beszélni is tudott. Azt mondta, kell bele még víz. Nagyon meglepődtem, és valahogy mulatságos is volt az egész, mert ahogy álltam és kevertem a galuskatésztát, miközben rotyogott a csirkepörkölt, elindultak a könnyeim és belefolytak a tésztás tálba. Nem a szomorúságtól sírtam, hanem a megkönnyebbüléstől, hogy mégis meglett, egyszer csak ott volt egy anyaszerű anya, akit a galuskáról lehet kérdezni. Ami a könnyeket illeti, nem volt baj, a galuskának csak jót tett. Azóta néha próbálok beszélni vele.
 
Megvettem neked, anyu, a kertet, amit akartál. Nagyon szép, hűvös és ősi, mindig bimbózik benne valami. Rózsákat nevelek. Némelyik  meghal, de némelyik él és nő és még nyár végén is hozza a virágot. Olyan kár, hogy meghaltál, és nem láthatod.
 
Anyám eltökélt, ő tudja, amit én csak évekkel később értek meg, amikor a halotti bizonyítványa a kezembe kerül, hogy a második évezred utolsó nyarának utolsó napja van, és ezen a napon akar meghalni. Megint kéri a kapszulákat, és én megint adok neki kettőt, látom a kezemet, ahogy átnyújtom neki a morfiumot, tudom, hogy nem tehetek mást, ezt ígértem, de szörnyű, hogy ezt kell tennem.
 
Most elbúcsúzok tőletek, mondja, és megölel minket. Itt nincs már miért haragudni, nincs semmi, csak egy törékeny test, egy suta ölelés, kicsit nyugtatja a kezét rajtunk, aztán lefekszik. Kérdezem, hogy itt maradhatok-e vele, azt mondja, ha akarok, maradjak csak.
 
Fogom a kezét egy darabig. Mélyen alszik és hirtelen úgy érzem, nincs jogom meglesni, ahogy lépésről lépésre közeledik a halál, a maga megalázó vegetatív tüneteivel. Kimegyek. Érzés és könnyek nélkül bámulunk egy filmet, amelyben Glenn Close játssza a főszerepet.

Anyu 2009 Read More »

Cradle and Grave 2008

Cradle and grave. This is my country to me, according to a romantic poet. We had to memorize his lines, and ever since and well before us, all children in Hungary memorized them. 
 
This particular line, this cradle-and-grave idea I have always hated. With a frantic, angry hatred. I never told anyone about this, though. Even now, when friends refer to our national anthem as an abomination and the first intoxicatingly depressive experience of their lives, I tell them not that it is the other poem, the one that did not end up as our national anthem, although, so to say, it was shortlisted and earned the honorary title of an almost-anthem, that it is this one that I really hate, without mocking irony, just plain, red hate.  I hate it because it’s true, sooo true, so literally true.
 
I certainly should tell you more about these national symbols of ours but I won’t. Go find out. My hate is too much for me. How could I expose myself so, in a foreign tongue.
 
Often, I picture my forefathers. A retired general, my forefather, beats the shit out of a well-dressed wholesale merchant. Another forefather. The general is an aristocrat, though without land, fortune or, now, even a career or a wife. The wife, she left, the bitch, she left a catholic marriage, the marriage with a baron, although one that is a heavy drinker. Nowadays barons are heavy drinkers, what else is left for them?
 
My forefather, it is 1920, walks into the most luxurious hotel in Pest, Britannia, with some good ol’ pals. The reds are out, the monarch is still waiting for a final word about his deposition,  and he, this forefather, is, well, used to be His Majesty’s officer. As well as a respected member of the Geographic Society with quite a few new South-American insect species to his credit.  Those golden days in Peru and Guatemala, perhaps he could go back there, without the wife this time, he could be the welcome addition to a gentlemanly class, so few in numbers. In the meantime, while things return to normal, it seems like a good idea to look for some money. Gold, jewelry. Whatever counts as money nowadays.
 
Officers kill Bolsheviks and Jews in this meantime, in retaliation for the officers that the Bolsheviks killed and also for the sake of Bolsheviki-killing which is both necessary and fun. They also kill Jews, because it’s always a good idea to kill Jews even if they are not Bolsheviks. Jews tend to be moneyhoarders, they were the ones getting rich while our best men bled to death in the trenches.
 
My forefather, this one, is an elegant, tall man, abnormally thin, with gauging blue eyes. He would not kill, he would not let his men kill, he simply beats the shit out of them, the Jews. And under no circumstances would he as much as touch a Jewess or a Jewish child. He is a gentleman, of course. 
 
My other forefather barely escapes. He returns home and tells his wife of ten years, widow of a goldsmith, to pack and hide the jewelry. This other forefather is an elegant man, too. He had one of the first automobiles in town. He had one of the few carry-on cameras. No one, no one could foresee such indignities, not even an officer could slap him without consequences, in those good old days, only ten years before.
 
My forefather has semitic features but he is a gentleman through and through, the best ware, the best clientele, the best location for his warehouse and his home, in the royal appartment building, only a few blocks away from the spectacular new hotel called Britannia.
 
A rather proud man, this forefather, although not without the unpleasant pushiness of his class and origin, he omits a short laugh when my grandmother, now 13, says she would rather keep those bracelets as those had come all the way, beyond the grave, from her real father. Sure this kid has an attitude. These are not the times to have an attitude.
 
 
Even these most necessary events, historical yet 
unavoidable, that led up to my birth, could have resulted in a somewhat different configuration. For instance, they, the forefathers, could have changed places: my aristocratic forefather leaving me the features, my semitic forefather leaving me the name.
 
Instead, what happened two generations later, sealed my fate indeed. You have a name that has a meaning with subtly different overtones to different ears. You have a firm, anguished certainty that you are, indeed, Jewish. Your grandmother tells you you are a murderer of sorts, the blood shows, yet leaves you the bracelet that survived new (at least three more) waves of greedy violence. Your grandmother, the other one, tells you you should escape the fate of a marriage with yet another alkoholic aristocrat because you are one. Her chosen means to communicate this is to give you, with a sudden and quite heavy gesture, heavy for such a tiny woman,  B. S. Aldrich’s novel, A Lantern in Her Hand.
 
Less distinguished, other forefathers, are much better protected from historical memories. Yet, they are not undistinguished enough, either.
 
Calamity comes a generation later when the potential to be evil or at least grab your chance was radically democratized.  Bombed out from your appartement? Get a nice Jewish one, still warm and cosy! Got the fortune to survive forced labour and ghetto and Nazis and all (well, how  exactly did you manage that?), you are welcome in our great communist party of forgetting and fabricating. You can pretend we deliver all people from their historical identity, not only the ones that used to be Jews.
 
Now, with all these cradles and graves, come the appropriate shameful memories. Shame engendered silence and silence engendered shame and shame engendered silence and thus it was shame that was left to the fifth generation and thus it was silence that was left to the fathers of the fifth. Complications arise if you happen to be fourth on your mother’s and fifth on your father’s side.
 
This one life, the one I live, from cradle to grave, is not one life. This is two lives and quite possibly four lives. At times, brooding over past symptoms of my personality disorders and other ailments, I calculate the matrix of lives, eight times eight in all. I don’t want all this meaning. I don’t want all the awkward silence of family gatherings, from when there had been any such gatherings, of course. Since the fall of communism, well,  this new free speech era, this untabooized era did not help family relations. In this family, at least.
 
I don’t want such a deep, deep motherland (nor fatherland) under my feet. I want to go to America where names are transcribed, abbreviated and totally confused, where Americans believe they certainly have fun with family history, all that cute ancestry or what. What a bliss it would be, to stop repeating the murders in my maiden bossom upon getting a historical interpretation of my name, or features, in a glance. 
 
Thanks God, at least I am not Black or a Muslim on top of all this.

Cradle and Grave 2008 Read More »