Mindenki látja

Nem belépett vendégek is elolvashatják.

Barátságok?

I.!

Érzem, hogy nem akarsz már velem barátkozni.

Egy hete nem jelentkezel.

Ezt még elfogadnám, de miért nem mondod meg őszintén?

Tudod, lehet, hogy beteg vagyok, de idióta nem.

Fel tudnám fogni, elhiszed?

Csak annyit kérdeznék, miért?

És békén hagynálak, igaz, most is békén hagylak.

Tudod, mit gondolok?

Hogy csak arra kellettem neked, hogy infókat szerezz a bordiról, és most már, hogy eleget tudsz, lelépsz.

De nem hiszem, hogy mentél valamire is az én infóimmal, mert mint mondottam volt, a bordinak ezer arca van.

És azt vettem le, hogy aki miatt kérdezted, ő másmilyen bordi, mint én.

Na mindegy, csak az fáj, hogy nem tudtál őszinte lenni hozzám.

Mit gondolsz?

Ha azt mondod, hogy nem akarsz velem barátkozni többet, akkor én kinyírom magamat miattad?

Kevés vagy te ehhez, mint mackósajtban a brummogás.

És az a vicc, hogy nem látod magadat, hogy mit csinálsz.

Nem ismered be, hogy nem normális dolog, amit csinálsz.

Még magadhoz sem vagy őszinte.

Akkor hogy várhatom el én, hogy hozzám őszinte legyél, amikor magadhoz sem tudsz.

Vagy nem akarsz.

Az antidepit nem szeded be, mert szerinted az megváltoztatja a személyiségedet, és amikor mondtam neked, hogy ez a hülyeség, rögtön kitértél, hogy ne vitázzunk erről.

Ugyanakkor az az elképesztő hipochondria hihetetlen, amit csinálsz.

És ez az ami nem normális, amit nem veszel észre.

De tudod mit?

Egyáltalán nem érdekel már semmi, ami veled kapcsolatos.

Csak undorító, amikor az emberek nem őszinték.

És ezt pont rólad nem gondoltam.

Barátságok? Read More »

Mamám

ÉRDEKES EGÉSZ ÉLETEMBEN MA ÉREZTEM ÚGY, HOGY SZERETNÉK ODABÚJNI HOZZÁ.
MEGPUSZILTAM, ÁTÖLELTEM SIMOGATTAM A HAJÁT, A FÜLÉBE SUTTOGTAM, HOGY NAGYON SZERETEM.
SÍRT.
SIMOGATTAM AZ ARCÁT, ÉS BIZTATTAM, HOGY NEM LESZ SEMMI BAJ, NAGYON SZERETEM ŐT.
LETÖRÖLTEM A KÖNNYEIT A KEZEMMEL.

Mamám Read More »

Rape 2009

Rape is my language. Rape is the way I talk to myself. I know some people have dark fantasies, sexual fantasies. I have them, too, for sure. Rape is different, rape is not joy or even pleasure. My language of love is different. Whisper, touch, skin on skin, weight against weight. Rape is the knowledge of who I am.

Rape is the way I talk to myself when there are no other ways to talk. About these bits of knowledge. I only know them through rape. I resist but I am eager to learn. I am frightened and this fear tells me something. I don't even hate the guy. I go numb but consciousness is there. The body is limp and inert. It is not like “this cannot be happening to me!” It is more like when I was eight and thought I was not my body. I just looked through my eyes. My body was a thing that I carried around. Freedom would be leaving this body, spreading particles of my mind over the horizon like a thin veil of awareness.

I told you this because I worried. I thought I could turn any guy into a monster. They see me, they resent my coldness, because sometimes I am hot, but at other times, I am cold. Icy. Completely withdrawn. Then they want to shake me. Slap me. I say, 'don't touch me' and of course they respect that. They are the good guys.

You are a good guy, a smoothie. You would not hurt me because you want other things, respect, love, maybe some money and comfort, pride that you could have me, after all. Some good use of me as I am. All of me. So you wait patiently. For a while. Then you shout at me, snap out of this! I hear you. I'd love to get hot, to push my body against yours, to kiss your temples and eyes, but not now. Then your frustration turns into anger. Then, you are almost ready to hit me but you would never hit me. This is how you are a good guy. I learn from this too. It might be your self-respect, your manly image, your fear of the kind of disgrace when a guy hits a woman. Also, you might be afraid of the consequences. Of what happens after. What would be your next move. What would be my next move. I might dump you. But there is the love, too.

“I am afraid you want me to rape you. I am afraid this is the thing you enjoy! Look, I am into any games but games are just games, just fooling around, pretending. I am not a monster.” You say this.

Oh, no no no. It's not that. I love you, I love having sex, I don't want you to rape me. Rape is not love. It is – I don' know what it is. It's learning about who I am. About how far I'd go in search of knowledge. Also, I learn about them. They tremble and sweat. They labor on my body, it is like labor, I mean when you deliver a child. I am some kind of stuff they want to dig into. A substance where they want to hide for just a few seconds. Their consciousness is out. And I am wide awake. I  am alone then and I pity them.

“Are you out for a wild ride? For another taxi driver?” You are jealous. I love this, it is flattering, but it's far off the mark. I told you about the taxi driver. It had nothing to do with you. Or with my love for you. Or sex, in general.

I was not yet twenty. Working at night. I usually left just before sunrise. The city is beautiful then. I had to walk through the center, the very center with all the luxury shops, shop windows with no one behind them. No customer, no busy or bored shop assistants. Just the stuff. Things. Lifeless mannequins gesturing toward the empty sidewalk. A completely silent world. It felt like revenge.

Then a taxi driver pulled up beside me. Want a ride? He asked. I told him I can walk fine. So where do you go? I told him. My place was in the outskirts, two hours on foot but I did not mind. Actually, I am going there, he said. I live thereabouts. Come on, let me get you home, I would go there anyway. It is still dark and a young girl like you might get hurt. All right, I said. We drove mostly in silence. He asked questions, as taxi drivers do, but I did not say much. He was a plump little man, middle aged, bold spots. He complained he'd had a divorce. He complained about his wife. He was doing the night shift so he would not think so much. I said I was sorry. 

He took me right to the door of the building where I rented a room. I said thanks and wanted to pay. Oh, no fare for a nice girl like you. I did not like that. Just kiss me good by, he said. I looked at him. He was sweating. He grabbed my hand. Don't go, he said. Don't go. I have to go, I said. I am tired. Look, look, I had not touched a woman for months. I've never touched a beauty like you. Already he was pulling off his pants and he pushed himself between my knees, moaning with the effort. It was very awkward, uncomfortable, me under his soft and sweaty body, in the front seat, with my seatbelt still on. He got hold of my slip then tried to enter me. “Oh, I am so soft, I have to get hard, I have to, I have to have this, I have to have this”. I felt truly sorry for him. Finally, he came. He rested. Then raised his head and had a look at my half naked body. God, you are so, so perfect. Everything in a tiny case. Like the very mold of a woman.

I got out. He asked me if he could see me again. I said no. I said I paid for the ride. I said I never wanted to see him again. Next day, he was waiting outside. I just passed by him. I saw his miserable face behind the windshield.

I told you this because you said I was such a perfect mold of a woman. Everything in a tiny case. It did not sound so honest. It sounded like a compliment. At forty, such words are compliments. But his words were no compliment. They were a confession about his pitiful life. They were the memories to come, about this thing, my body, that he took. That he stole. Once. Yeah, I did not mind being a thing. It was all right with me. I was a thing. I wanted you to understand that. Your smooth seduction does not work on me. I am a thing. You can take that thing, I give it to you because I love you. I give it to you because I want to have sex with you. You ask what I want. Like oral or anal or that kind of stuff. You say it helps hell of a lot when women have regular sex. They get quiet. They get content. I agree. But what I want is this: help me get rid of this body. Help me get outside. Immaterial. Not content.

I was not surprised when you walked out on me. I was clattering with coffee cups trying to get both to the bedroom without spilling. You lay stretched out, like a lovely, big animal. You prefer wolves but I think you looked like a lion. You were ready for a morning tease; I wasn't. You got your coffee, said all the wrong things and walked out. I tell this story because I know you don't understand. I don't quite understand either. Perhaps by the end, when I told it all,  I will see some meaning in shoving off your loving fingers.

1.

I was not a thing first. I fought back. There is a degree of fear and helplessness, and you learn about your options. And then you become a thing. I watched bugs, lizards and small mice with expert eyes. I was big, they were small. They had no chance against me. Either they could get away, or they got cornered and froze there, waiting for the storm to pass. I was seven when I watched three guys, they looked old but I don't think they were past thirteen, pick three water snakes. Two big brownish specimens and a small yellow-green one. We had a family vacation by the lake. They laid them on the wide stone balustrade. The brownish ones wriggled, the small green one was quiet. It gave up, I think, too soon. First they hit the big ones with a club. They fell below, to the green lawn. Girls gave girlie shrieks and parents looked up annoyed.  Next they beat the small one. They hit it so hard that suddenly there was blood all over. The snake vomited blood right down onto the green. Looked like a fountain of blood with that nice white balustrade and the terrace and the coffee tables with wrought iron chairs.

I was frozen. I could not speak for a while. I understood that this was to be a thing. When you can't fight back anymore, you are a thing. If you don't want to fight back, you are a thing. Whatever happens is like rock against rock, rain on soil, wood in fire, snow on a tree top. The laws of physics apply and nothing else. Mechanics, of course, and some chemistry, but sophistication is not the point here.

That day, I lost the head of my doll. In the lake. It sank down deep, lay in the mud somewhere. For Christ's sake, it's the largest sweet water lake in Europe! Mom said. Forget it. I cried. For the doll's head or for the snake, or both. Dad went in and found it. Slowly he took step after step, probing the soil underwater, up to where he knew I had to stop. And then back. He found it, raised it as a trophy and came toward us, his face aglow. Here! I can do everything! I am the magic guy! Later, they fought. First it was force against force, but then, Dad became the mightiest force of nature ever, unstoppable, and Mom became a thing, almost a thing. A thing with silent sobs.

I felt I was inside a magic lantern. If Mom would stop sobbing and Dad would stop banging doors, I could come out. But it was safe in there, and I had to stay put, looking out on the world through my eyes. Mom tried to kill herself later that fall, and Dad had to move out, and then back because we could not be left alone. In a way I preferred banging and sobbing to silence. It was all silence now. Banging and sobbing belonged to people. Silence belonged to things. We were things, all of us, even my little sister. Love was there, in a way. Old forces kept the same constellation revolving around a silent center. It was all physics. I wanted to study astronomy, constellations, forces between enormous objects and the void between them.

 

2.

Then this boy came and kissed me. It was by the river, but we could not see the water. From behind  the branches of the weeping willows, the waves made gentle little sounds. I did not know the boy. He was blond, good-looking, confident. I don't know where he came from. He was just there, smiling at me. His lips were wet, and he tried to lift my t-shirt to touch my breast. I did not like that. It was like he wanted to trick me into some place I did not want to go. I stood up and went away but thought probably this was it. The force between things. So I might have to marry this guy or something. Forces touch things and they rearrange or fall apart.

The next day guys gathered at the pier. We were there and some others. A girl was there from my school. She laughed and said she heard I was in it. In what? That the guy won the bet. He touched my tits. No, he did not, I said. I went back to our family camp and lay down in my tent. The things and the forces. Actually, it was a bet. I hid there for a while. I thought I should probably kill this boy, the blond one. But it seemed impractical. I would not know how to do it.

Also, the next day we saw a dead man. A corpse. His legs reached into the shallow water but his head and trunk were ashore. He wore a bright orange t-shirt and jeans. His face was blackish but also red. A drunk. We told the parents and they did something to move him away. I tried to picture the blond guy with his face swollen, black and red spots all over. He would be a thing then. I did not think that was what I wanted. Perhaps he could be a bit less lively and happy about his triumph.  But not a thing like this. I never learned what the stakes were. What he'd win by kissing me. Money? Probably booze or cigarettes.

3.

A lot happens in twenty years. There was some sex, I learned about that. I learned you should not accept dinner invitations, especially not in New York, because that involves sucking dicks afterwards, or indignation if you were not willing to, and sometimes they would just push your head down and keep it down until they came. Thingness.

What is important is this: I was in love twice in these twenty years. The first time, I did not feel like a thing at all. I was there. My consciousness was all over my body. I was happy. One night, we made love, nothing special, just an embrace. We came at the exact same moment and I was open, like a door opened  inside, and I knew I conceived. You can never get happier than that.

Then I turned into a bitch. I don't know how it happened. I was deeply in love and a bitch and I cheated on him and I slept with a guy who told me they had a bet. The guys at work. If he can get me. So what was the bet? I asked. What did you get? Nothing, he said.

This guy, I was in love with him too. He said nasty things about me. He forced me to have sex three times a day, whenever and wherever he wanted. I was a thing again. I was being possessed. He was so jealous  he was ready to hit me any time.  He put a gun in my mouth. He pushed the gun up in my vagina. He took me in a public park, from behind. I knew rape. I was raped a lot. But this was the most painful rape I ever went through. Because I was not quite a thing then, I was alive and I knew in a minute I had to turn and face him. So finally I wanted to leave him.

I did not mind being a thing anymore, that was my way, it was not that. But I loved my first love so much. I knew I could not love anyone else, not even this abusive beautiful beast. I said good-by. He lay me on the bed and held me down. I said I had to leave because I promised. I had to get back before dawn. I had to be with him, with my first and only love, I belonged there. But my beautiful beast knew this was his moment and held me down. Held me until daybreak.

And I went home and I knew it was over. I looked at my first love, the one and only love, and I saw it really was over.

 

It was then that I started thinking about rape. Why I want rape. Why I rape myself. Why I have to use the language of rape to get to myself. To get that thing feeling that I knew so well. It worked so well in life. It was good currency. I perfected it until I was so good  that guys thought I was the dark living force of female sexuality, personified. But beyond that, this is what you must understand, I was a thing. And when it happened, when I was liberated, I did not spread over the earth like a thin veil of consciousness. Immaterial. I became a bitch. How can you help me then?

Rape 2009 Read More »

Anyu 2009

„Ma van a nap” – ezt mondja anyám, és hozzáteszi: „ugye?”.  Nem tudom, mit mondjak. Otthon vagyunk, a családi fészekben, ahogy mondani szokás.
 
„Ma van a nap” – mondtad aznap. Nem tudtam, milyen nap van, azt sem, hogy milyen hónap. Egy nap volt, talán kedd, vagy szerda. Itt vagyunk megint ebben a lakásban, ahonnan mindenki elmenekült egyszer, aztán mindenki visszatért, mindenki kilépett a maga életéből, hogy köréd gyűljön.
 
A nap átszivárgott a redőny mögül, a gyerekeket, a férjeket és a macskát kizártuk, lassan süllyedtünk veled vissza a kezdetek felé. Nem volt más dolgunk, mint jelen lenni.
 
Amikor nincs más dolgod, akkor tudod igazán, milyen nehéz jelen lenni. Mint egy jógagyakorlat közben, intened kell magad, hogy tartsd nyitva a szemed és lélegezz, mert el akarsz illanni mindig, hogy sorsára hagyd a gyötrődő húskupacot.
 
Mindenki mindig el akar illanni a családban, te pedig, mint egy kétségbeesett légballonárus, próbálod kézben tartani az összekuszálódott szálakat. A te akaratod ez a család. Itt vagyunk körülötted, és próbálunk nem elillanni, nézzük, ahogy a morfiumtól kisimul, aztán szétesik az arcod. Azt képzelem ilyenkor, hogy Kháron ladikján ringatózol.
 
Akkoriban én nem voltam otthon abban a lakásban, anyám volt otthon. Három hónapja voltam akkor vele, ennyi telt el azóta, hogy hazajöttünk Amerikából, hozzá. Nem voltam jó lány.
 
Hazajöttem, de valójában nem akartam, nem akartam anyámmal lenni. Rossznak éreztem magam, mert letepert a szörnyű harag, hogy ezzel a félresikerült anya-lánya viszonnyal nem tudtunk kezdeni semmit, és lám, eltelt az élet. Némán feküdtem a hétvégi ház egy szobájában, bámultam a plafont, és időről időre felkeltem, hogy adagoljam neki az oxigént. Ennyire tellett.
 
Néha nekikezdtünk egy beszélgetésnek, róla, vagy rólam, de mindig elakadt, akkor áteveztünk valami egyszerű és praktikus dologra. Milyen temetést szeretne – semmiképpen ne hamvasszuk el, azt kérte. Olyan temetőbe vigyük, ahonnan nem forgatják ki a csontjait. Mi legyen a papírokkal és a bankkártyákkal. Mi legyen a nagyanyám mázas kancsóival. Határozottan és racionálisan intézkedett. Csak egyszer szorult el a hangja, amikor azt kérte, hogy ne hagyjam cserben, szerezzem meg neki a gyógyszereit. „Akárhogy kibírom, a rákot kibírom, de az antidepresszáns nélkül nem bírom ki!” – ezt mondta. Aztán erről se tudtunk beszélni.
 
Néha kórházba vittük azon a nyáron: amikor a tüdeje felmondta a szolgálatot, amikor ismételt trombózis veszélye fenyegetett. Egy alkalommal én vittem be, mert fulladt és szédült. Mentőt hívtam hozzá, a diszpécser azt mondta, „majd jönnek”. Órákat vártunk, míg megérkezett két markos legény, hogy elinduljunk a kórház felé.
 
Újabb és újabb emberek szálltak a kocsiba, míg végül úgy összeszorultunk, hogy anyámat az ölemben tartottam. Fulladt, és az oxigénpalack nem volt vele. Kicsi volt, könnyű, ágy- és szappanszaga volt. Magamhoz fogtam, hogy a macskaköves út ne rázza szét darabokra. Olyan törékeny volt már a szerkezet, tartanom kellett, mint egy kisbabát. Zümmögtem neki, de feszített a harag. Elvesztünk. Lehetek most egy órára az anyja, míg odaérünk, meg vissza, de ő már nem lesz az anyám sohasem.
 
Szeretnék egy anyát magamnak. Szükségem van egy anyára, aki megbocsát, aki ezt is megbocsátja, aki felemel, mint egy jószagú angyal, helyet csinál a fejemnek a válla hajlatában, és azt mondja, zsimbi-zsombi zsimbi-zsombi, aludj csak, aludj nyugodtan, nincs már semmi baj.
 
Egy anya kéne nekem is.  Járok és keresem.
Egyszer éjjel, amikor csavarogtam, hozzám csapódott egy kutya. Csinos kutya volt nem szeméttelep vagy sintér jutott az eszembe róla, hanem egy kert és egy villa. Kertek és villák hallgattak körülöttünk az esőszagban. A kutya előreszaladt, aztán visszatért hozzám.  Mintha én volnék a valakije, a gazdi. Mint a gyerek, a kétéves, amikor a játszótér túlsó végéig merészkedik, és onnan rohan vissza, egy arc felé, haza.  A kutya is a tekintetemet kereste. Anya kell neked is? — kérdeztem tőle, de csak kézen nyalt és rohant megint el.
 
Így járok én is, gondoltam, mintha pórázon vezetném az anyahiányom, mindenhová odahúz, meg kell állnunk, hogy megszagolja, nem találtuk-e meg végre anyát, nyomoz, próbálja kiszemelni a következő áldozatot, akitől majd megkérdezi, a maga kutyavinnyogásával, hogy „leszel az anyám?”.
 
Menj haza, mondtam neki, menj már haza, helyes kutyus vagy, biztosan van gazdád, szaladj vissza itt az úton. Nem akarta érteni szegény. A lassú távolodást mégis érezte és harcolt ellene: felugrott és átkarolt, szexuális eksztázissá fokozódott a könyörgése, hogy szeressem, hogy legyek vele. Gyengéden fejtettem le magamról, pedig már iszonyodtam tőle, a túlzó igényeitől, hogy nem tart engem tiszteletben, hogy azt képzeli, már az övé vagyok. A busz begördült elénk. Amikor felléptem, és követni próbált, nem tehettem mást, csúnya hangon ráüvöltöttem: menj haza, menj már haza, nem én vagyok az anyád!
 
Anya az, aki akarja, hogy élj. Hogy létezz. Egy feléd forduló arc. Ez anya. A többi arc ideiglenes, de anya nem, anya ragyogása mindig ott van, ha elfordul, akkor is. Ezt keresem én, ezt nyomozzuk az anyahiánnyal nyűgös sétáinkon, ezt a nekünk szóló ragyogást. Most lehetek én anyu anyja, most akarom, hogy éljen, most harcolhatok érte.
 
Anyám halálos beteg, kiabáltam a mentősökkel, nem értik? Nem tud oxigénpalack nélkül lélegezni, hogy képzelik, hogy órákat váratják, aztán még felszednek egy rakás embert? A mentősök a vállukat vonogatták, kérem, mást is kórházba kell szállítani. Nem láttam a haragtól, de anyám kérte, hogy hagyjam. Mindegy már. Csak ennyit mondott, hogy mindegy már, és inkább vigyük haza, mert otthon akar meghalni. Ebben az utolsó dologban pedig nekem kell segítenem.
 
***
 
Most, hogy azt kérdezi, ugye ma van a nap, nem tudok mit mondani. Tudom, hogy kitűzte a halála napját előre, meg is mondta nekünk. Ahogy kérte, hoztam neki morfiumot, eleget. Az orvos nem kérdezett semmit és a gyógyszerész sem kérdezett semmit. „Anyu, hozok neked egy kis málnát” – mondom. „Jó. És add ide a morfiumot is.”
 
Nem akartad igazán azt se, hogy gyilkos legyek, ugye? Valami működik, nem akarja senki, nem akar semmit, mégis elpusztít minket. Azt se akartad, hogy én ne legyek, csak akik előttem jöttek, és ki kellett őket kaparni, őket sajnáltad.
 
Eleve igazságtalan volt, hogy én éltem és ordítottam és kapaszkodni akartam beléd, ők pedig nem. Ők csöndben voltak. Nem akartad igazán, hogy halott legyek, ugye? Csak mint a kutya, aki azt akarta, hogy az anyja legyek, ahogy én is, amikor össze akart olvadni velem, én is elzavartam. Csak a túlzó igényeimet kellett volna visszafognom talán. Csöndesebbnek lenni, hűvösebbnek, kevesebbet akarni az életből.
 
Amikor öngyilkosságot kíséreltem meg, gyengéden beszéltél hozzám, nem sajnálkozva, hanem mint aki végre ellágyulva látja, hogy az én lányom ez, hiába. Mintha most odabújhatnék, ha nem lenne köztünk tízezer kilométer, mintha most odakínálnád az egész tested, a szteppelt kék pongyolában, amit nem tudok elfelejteni.
 
Amióta a tüdeje nem működött, és egyáltalán, a rák beborított mindent, fagyasztott málnán élt, egy-két szemet evett meg egyszerre, egy kiskanállal. Más lett az idő, nem volt benne semmi, csak az oxigénpalack, meg a fagyasztott málna. Segítettem felülni az ágyban. Kinyújtotta a kezét – a morfiumot kérte. Sötétzöld kapszulák voltak, eldugtam a könyvespolcon, de most elővettem. Adtam neki egyet. „Ez nem lesz elég” – mondta. „Anyu, nem kell meghalnod!”  Hirtelen kétségbeesetten akartam, hogy éljen még, pedig az első dolog, amit megígértetett velem, amikor hazajöttem, éppen ez volt: hogy amikor meg akar halni, akkor segítek neki.  
 
A szteppelt kék pongyola akkor volt rajtad, amikor fölém hajoltál vérző orral, és kivettél a rácsos ágyból, de nem szorítottál magadhoz, hanem feltartottál kinyújtott kézzel, mint egy pajzsot, magad elé, hogy ne üssön. Jól emlékszem erre a köpenyre, sápadt nefelejcskék volt a színe vagy még inkább: kilúgozott ég. Megvan a szín, bármikor felidézem, nyitott szemmel is, de azért a fogására emlékszem a leginkább. A műanyag szálakon elsiklottak az ujjaim, hűvös és kissé merev anyag volt, annyira érdes csak, mint a finom homok. Egy kék sivatag.
 
Ez a harminc centi mindig ott maradt köztünk, amíg éltünk, de a halálban nem. Most nem vagyok pajzs, merev, nehéz, ellenséges, most én vagyok a kezed, én vagyok a lábad, te vagy az akarat és én vagyok minden, ami engedelmeskedik.
 
Meghaltál és eltemettünk. Mindenki állt ott a sír körül, beleraktuk a koporsót, énekeltünk, vagy talán  imádkoztunk. Tudtam, hogy mindenki valaki mást temet. Én még nem végeztem, én még nem határoztam, kit temetek és mikor. Anyát nem könnyű eltemetni, nekem legalábbis nem sikerült.
 
Amikor előjössz álmomban, próbálom mondani neked, hogy te akartad ezt, én teljesítettem, amit akartál, de nem akarok már ezzel álmodni és ezzel ébredni. Mindketten nagyon igyekeztünk, és ennyire tellett. Döntsd el kérlek, hogy meghaltál vagy élsz. Ha meghaltál, legyél tényleg halott.
 
Bevett még egy kapszulát, aztán a tudata lassan visszaereszkedett abba az oldott álomba, ami olyan meglepően barátságossá tette a halálát. Húsz perc múlva megint felült. Azt mondta, a miniszterelnök járt a szobában. „Beszéltem vele! Megmondtam neki, hogy rossz útra tévedt!” – büszkélkedett. Aztán bizonytalanabbul: „itt járt?”
 
„Álmodtad csak — mondtam neki –, de nem kell félned, senki nem akar bántani”. A világ ellenséges lett, úgy érezte, barátságtalan és méltánytalan. Most én vagyok a felnőtt, és ő a gyerek, azért vagyok itt, hogy megnyugtassam, meghallgassam, de azért is, hogy segítsek meghalni neki. Nehéz ezt elviselnem, zsibbadás ereszkedik rám, és várom, hogy megint lehúnyja a szemét, és így ringatózzunk tovább lassan, a halál felé.
 
Egyszer megtaláltam anyám felém forduló arcát, a galuskában. Fel akartam hívni, hogy is kell, de aztán eszembe jutott, hogy nem tudom felhívni, mert meghalt. Bosszankodtam, hogy felejthettem el, hogy meghalt az anyám! Szégyelltem magam, tanácstalanul forgattam a fakanalat a masszában.
 
Akkor megszólalt, ott volt belül és beszélni is tudott. Azt mondta, kell bele még víz. Nagyon meglepődtem, és valahogy mulatságos is volt az egész, mert ahogy álltam és kevertem a galuskatésztát, miközben rotyogott a csirkepörkölt, elindultak a könnyeim és belefolytak a tésztás tálba. Nem a szomorúságtól sírtam, hanem a megkönnyebbüléstől, hogy mégis meglett, egyszer csak ott volt egy anyaszerű anya, akit a galuskáról lehet kérdezni. Ami a könnyeket illeti, nem volt baj, a galuskának csak jót tett. Azóta néha próbálok beszélni vele.
 
Megvettem neked, anyu, a kertet, amit akartál. Nagyon szép, hűvös és ősi, mindig bimbózik benne valami. Rózsákat nevelek. Némelyik  meghal, de némelyik él és nő és még nyár végén is hozza a virágot. Olyan kár, hogy meghaltál, és nem láthatod.
 
Anyám eltökélt, ő tudja, amit én csak évekkel később értek meg, amikor a halotti bizonyítványa a kezembe kerül, hogy a második évezred utolsó nyarának utolsó napja van, és ezen a napon akar meghalni. Megint kéri a kapszulákat, és én megint adok neki kettőt, látom a kezemet, ahogy átnyújtom neki a morfiumot, tudom, hogy nem tehetek mást, ezt ígértem, de szörnyű, hogy ezt kell tennem.
 
Most elbúcsúzok tőletek, mondja, és megölel minket. Itt nincs már miért haragudni, nincs semmi, csak egy törékeny test, egy suta ölelés, kicsit nyugtatja a kezét rajtunk, aztán lefekszik. Kérdezem, hogy itt maradhatok-e vele, azt mondja, ha akarok, maradjak csak.
 
Fogom a kezét egy darabig. Mélyen alszik és hirtelen úgy érzem, nincs jogom meglesni, ahogy lépésről lépésre közeledik a halál, a maga megalázó vegetatív tüneteivel. Kimegyek. Érzés és könnyek nélkül bámulunk egy filmet, amelyben Glenn Close játssza a főszerepet.

Anyu 2009 Read More »

Cradle and Grave 2008

Cradle and grave. This is my country to me, according to a romantic poet. We had to memorize his lines, and ever since and well before us, all children in Hungary memorized them. 
 
This particular line, this cradle-and-grave idea I have always hated. With a frantic, angry hatred. I never told anyone about this, though. Even now, when friends refer to our national anthem as an abomination and the first intoxicatingly depressive experience of their lives, I tell them not that it is the other poem, the one that did not end up as our national anthem, although, so to say, it was shortlisted and earned the honorary title of an almost-anthem, that it is this one that I really hate, without mocking irony, just plain, red hate.  I hate it because it’s true, sooo true, so literally true.
 
I certainly should tell you more about these national symbols of ours but I won’t. Go find out. My hate is too much for me. How could I expose myself so, in a foreign tongue.
 
Often, I picture my forefathers. A retired general, my forefather, beats the shit out of a well-dressed wholesale merchant. Another forefather. The general is an aristocrat, though without land, fortune or, now, even a career or a wife. The wife, she left, the bitch, she left a catholic marriage, the marriage with a baron, although one that is a heavy drinker. Nowadays barons are heavy drinkers, what else is left for them?
 
My forefather, it is 1920, walks into the most luxurious hotel in Pest, Britannia, with some good ol’ pals. The reds are out, the monarch is still waiting for a final word about his deposition,  and he, this forefather, is, well, used to be His Majesty’s officer. As well as a respected member of the Geographic Society with quite a few new South-American insect species to his credit.  Those golden days in Peru and Guatemala, perhaps he could go back there, without the wife this time, he could be the welcome addition to a gentlemanly class, so few in numbers. In the meantime, while things return to normal, it seems like a good idea to look for some money. Gold, jewelry. Whatever counts as money nowadays.
 
Officers kill Bolsheviks and Jews in this meantime, in retaliation for the officers that the Bolsheviks killed and also for the sake of Bolsheviki-killing which is both necessary and fun. They also kill Jews, because it’s always a good idea to kill Jews even if they are not Bolsheviks. Jews tend to be moneyhoarders, they were the ones getting rich while our best men bled to death in the trenches.
 
My forefather, this one, is an elegant, tall man, abnormally thin, with gauging blue eyes. He would not kill, he would not let his men kill, he simply beats the shit out of them, the Jews. And under no circumstances would he as much as touch a Jewess or a Jewish child. He is a gentleman, of course. 
 
My other forefather barely escapes. He returns home and tells his wife of ten years, widow of a goldsmith, to pack and hide the jewelry. This other forefather is an elegant man, too. He had one of the first automobiles in town. He had one of the few carry-on cameras. No one, no one could foresee such indignities, not even an officer could slap him without consequences, in those good old days, only ten years before.
 
My forefather has semitic features but he is a gentleman through and through, the best ware, the best clientele, the best location for his warehouse and his home, in the royal appartment building, only a few blocks away from the spectacular new hotel called Britannia.
 
A rather proud man, this forefather, although not without the unpleasant pushiness of his class and origin, he omits a short laugh when my grandmother, now 13, says she would rather keep those bracelets as those had come all the way, beyond the grave, from her real father. Sure this kid has an attitude. These are not the times to have an attitude.
 
 
Even these most necessary events, historical yet 
unavoidable, that led up to my birth, could have resulted in a somewhat different configuration. For instance, they, the forefathers, could have changed places: my aristocratic forefather leaving me the features, my semitic forefather leaving me the name.
 
Instead, what happened two generations later, sealed my fate indeed. You have a name that has a meaning with subtly different overtones to different ears. You have a firm, anguished certainty that you are, indeed, Jewish. Your grandmother tells you you are a murderer of sorts, the blood shows, yet leaves you the bracelet that survived new (at least three more) waves of greedy violence. Your grandmother, the other one, tells you you should escape the fate of a marriage with yet another alkoholic aristocrat because you are one. Her chosen means to communicate this is to give you, with a sudden and quite heavy gesture, heavy for such a tiny woman,  B. S. Aldrich’s novel, A Lantern in Her Hand.
 
Less distinguished, other forefathers, are much better protected from historical memories. Yet, they are not undistinguished enough, either.
 
Calamity comes a generation later when the potential to be evil or at least grab your chance was radically democratized.  Bombed out from your appartement? Get a nice Jewish one, still warm and cosy! Got the fortune to survive forced labour and ghetto and Nazis and all (well, how  exactly did you manage that?), you are welcome in our great communist party of forgetting and fabricating. You can pretend we deliver all people from their historical identity, not only the ones that used to be Jews.
 
Now, with all these cradles and graves, come the appropriate shameful memories. Shame engendered silence and silence engendered shame and shame engendered silence and thus it was shame that was left to the fifth generation and thus it was silence that was left to the fathers of the fifth. Complications arise if you happen to be fourth on your mother’s and fifth on your father’s side.
 
This one life, the one I live, from cradle to grave, is not one life. This is two lives and quite possibly four lives. At times, brooding over past symptoms of my personality disorders and other ailments, I calculate the matrix of lives, eight times eight in all. I don’t want all this meaning. I don’t want all the awkward silence of family gatherings, from when there had been any such gatherings, of course. Since the fall of communism, well,  this new free speech era, this untabooized era did not help family relations. In this family, at least.
 
I don’t want such a deep, deep motherland (nor fatherland) under my feet. I want to go to America where names are transcribed, abbreviated and totally confused, where Americans believe they certainly have fun with family history, all that cute ancestry or what. What a bliss it would be, to stop repeating the murders in my maiden bossom upon getting a historical interpretation of my name, or features, in a glance. 
 
Thanks God, at least I am not Black or a Muslim on top of all this.

Cradle and Grave 2008 Read More »

A harag 2007

Sok harag gyűlt fel a családomban. Inkább harag, mint fájdalom, talán mert a fájdalom talált magának utat és lassan elvékonyodó, de sosem szűnő vízfolyássá szelídült. Szörnyű egy szülőnek eltemetnie a gyerekét. Hallottam sírni a felnőtteket, ahogy ezt mondták, mintegy bocsánatot kérve a gyengeségért. Szörnyű volt a háború is, szörnyű volt, hogy az apák és a férjek meghaltak, eltűntek vagy kudarcot vallottak.

 
Aforrást, amelyből a panasz szüntelenül csergedezett,  mindig ki lehetett kotorni, minden beszélgetés alján volt a panaszos nedvességből egy kicsi. A fájdalom jó alapanyag volt bármihez, ahhoz, ami a család lényegét adta. Meséhez vagy hallgatáshoz. Büszkeséghez vagy félelemhez. A harag nem jó alapanyag. A harag nem tud elszivárogni a meséken át, nem tud beivódni a földbe kis panaszos mondatokon lecsordulva. A harag pusztít. Pusztít kint vagy pusztít bent. Kiéget az izzásával, saját formájára alakít, betonréteg betonrétegre, hogy az izzó magot elszigeteljük valahogy.  
 
Gyerekkoromban a narancssárga görög mitológia volt a kedvencem, gyönyörű, antikizáló színes metszetekkel. Készült 26.000 példányban, a Móra Ferenc Könyvkiadó részére, a Slovenské vydavatelstvo  krasney literatúry (Bratislava) gondozásában, 1965-ben: az egész nemzedékem táplálkozott belőle.
 
Az összes hős és hősnő közül Niobé voltam. Illetve, talán nem én voltam Niobé, de valaki köztünk Niobé volt. Niobé köztünk volt, a családban. Niobé különlegesen fontos volt. Fontosabb, mint Pallasz Athéné, fontosabb, mint Héraklész, vagy Helena, vagy Médea. Csak Baukisz volt még hozzá hasonlóan fontos.
 
Niobé csodálatos gazdagságában és szerencséjében, az istenek barátságának birtokában, hirtelen istennek képzelte magát. A hübrisz bűnébe esett. Magának követelte az emberek imádatát, és addig büszkélkedett a szép gyermekeivel, míg Artemisz és Apolló le nem nyilazták őket mind egy szálig. Ő maga kővé vált, a két szeméből két forrás fakadt – a Niobé-követ az istenek szele a szülővárosába repítette, azokhoz, akik nem királynőként, hanem kislányként ismerték.
 
A képen, amelyhez újra és újra visszatértem, a Niobé-kő volt látható. Merev, kifejezéstelen szeméből égkék patakok indultak hosszú futásnak.
 
Ami Baukiszt illeti, Philemón és Baukisz a legszegényebb pár volt a faluban, mégis, egyedül ők fogadták be az isteneket, akik álruhában a halandók közé ereszkedtek. Megvendégelték őket, a legjobbal, amit csak adhattak, és készek voltak egyetlen tyúkjukat is feláldozni. Az istenek megjutalmazták őket: kimentették kunyhójukat a gőgös gazdagokra váró pusztító árból, és templomot emeltek maguknak az esemény emlékére. Philemón és Baukisz nem vágyott másra, mint hogy egyszerre halhassanak meg, és az istenek kegyesen teljesítették a kérésüket. Haláluk pillanatában egymást ölelő fákká változtak – a meséhez mellékelt grafika ezt a pillanatot ábrázolta.
 
Őrizgettem Niobét az emlékezetemben sokáig, anélkül, hogy értettem volna. Őrizgettem Baukiszt is. Az egyik rossz volt, a másik jó. Az egyiktől féltem, a másikat irigyeltem.
 
Fogalmam sem volt, miért éppen Niobé, miért Niobé története szól rólam. És hogy Baukisz miért olyan különleges, vonzó, fojtogató, alázatos, de mégis ijesztő – nem értettem ezt se. Hordoztam őket idáig, időzített hieroglifákat, jeleket, amelyek most szólnak hozzám, a negyvenhez közeledve.
Apai nagyanyám Baukisz volt, hajlékony és szívós borostyán. A pusztítással és a dühvel is úgy fordult szembe, hogy elfogadóan körbefonta. Mint Baukisz, a megadásával szerelte le.
 
Gyerekkorom legijesztőbb élménye fűződik ehhez a Baukiszsághoz. Ketten voltunk a Tanács körúti társbérlet egyetlen szobájában, a házban, ahol a klarinétos, az elsőn, minden nap minden délelőttjén újra és újra elfújta ugyanazt a dallamot, tizenkét hangot. Dühöngtem, már nem tudom, miért, és nagyanyám csak állt, és nézett.
 
Vártam, hogy üssön végre pofon, szóljon már rám, hogy elég volt, de nagyanyám nézett esedezve, és ijedten szólított a nevemen. Tudtam, hogy ez most harc, amelyben úgy győzött, hogy hagyott engem győzni, és én megsemmisültem, elfáradtam a saját féktelen akaratom energiájától. Éppen ez volt a büntetés. A harag súlyos szégyenné vált. Kővé váltam a súlya alatt, és nagyanyám megbocsájtón körülfont.
 
Anyai nagyanyám viszont kiköpött Niobé volt. A fájdalmához nem tartozott panasz, de még fintor, arckifejezés vagy gesztus sem, talán a kötőtű csattogott szaggatottabban, talán a szája volt egy milliméterrel keskenyebb. A haragja rettenetes és néma volt. És ha érzett szégyent, vagy bűntudatot, mint sokan a túlélők közül, az is belül maradt, a kőben lett valami erezet. Nem hajolt meg. Nem kért kegyet. Úgy vált kővé, ahogy volt, úgy vált kővé, hogy nem tudtam elképzelni, hogy belül nem kőből van, és amikor a nehéz kelengyés láda fedelét felemeltem, ami a szobájában állt, és láttam, hogy tartogat ott valamit nekünk, gyerekeknek, szinte kiugrott a szívem a helyéről.
 
Nem az ajándék miatt, hanem mert ez bizonyíték volt, hogy a kőben van egy icipici kis ablak, és a kis ablakon át beszűrődik egy icipici kis fény, és a mi kis gyerekalakunk ott tükröződik egy pici tükörben, nagyanyám belsejében. Tehát van ott belül valami.
 
Onnan tudom, hogy Niobé nem egyszerűen a fájdalom szobra, hanem a tehetetlen haragé is, mert jól ismerem: minden öngyilkossági kísérlet gyakran hónapokra elnyúló előestéjét a harag markában töltöttem. A harag nem csak az enyém.
 
Ennyi harag nem jöhet egy emberből, és ha az ember haragszik, akkor tudja az okát, én azonban nem tudom, miért haragszom. Pontosabban: tudom, hogy már megint elárultak és cserbenhagytak, már megint nem a szabályok szerint játszik valaki. De hogy mi az az előzetes idő, amelyben ez újra és újra megtörténik, arról nem tudnék számot adni. Csak akkor látok valamit, amikor végül a daimón a szárnyára vesz, és kihúzza nekem a történelem hozzám tartozó szálait.
 
Mit akarhat egy ember egy másik embertől? Hogy teljesítse a kötelességét? Hogy kapja el, amikor zuhan? Hogy értse meg? Hogy legyen a szövetségese? És mit akarhat az istenektől?
 
Megbecsülést? Igazságot? Kegyet? Hogy legyen a történelemnek iránya, és a bűnnek büntetése? És ha nem kaphatja meg, amit szeretne?
 
Hogy haragudjon az ember lánya a szüleire, akik férjhez kényszerítik, a maga érdekében? Hogy haragudjon arra, akit elvitt a gránát, mert az ostrom utolsó napján még visszament az alakulatához, hiszen megígérte a fiúknak? Hogy haragudjon arra, aki a fellegekben él, csodálatos és senkinek sem kellő találmányokon töri a fejét, aki nem jár haza, csak néha, látogatóba? Hogy haragudjon a szomszédokra, akik csak kölcsönvették a porcelánt, hogy mégse a nyilasok vigyék el? Hogy haragudjon a katonákra, akik megerőszakolják, miután megmentették az éhhaláltól?
 
Fekszem a hátamon, minden izmom feszül, a szemem tágra nyitva. Így fekszem napokon át. Sűrű, fehér, izzó anyag van belül, és minden sejtem azon dolgozik, hogy ez a fehér izzás ne öntse el a világot. Talán elpusztítaná. Amikor nem tudom már megtartani, akkor – mint aki az utolsó eszközhöz nyúl – megölöm magam.

A harag 2007 Read More »

Te szülj engem 2006

Nem mintha volna választása, hogy akarja-e kapni ezeket a leveleket. Ugyan, hát filterezd ki, vagy legalább töröld ki őket olvasatlanul! B. (mint bogárkám) most másodszor mondja ezt neki, el is tűnődik a javaslaton, pitiáner ügy volna tulajdonképpen, ha ő maga nem fújná fel, és. Itt elvész a gondolat. Perverz vagyok, nyilván, gondolja, aztán fennhangon és lendületesen tovább magyaráz. Akkor is léteznek, ha kitörlöm őket olvasatlanul. Csak annyival jobban zavarnak, hogy azt sem tudom, mi állt bennük. Te tudod, a jótanács vállat ránt.

 
Viszonylag egyszerűen kezdődött, egy művészeti akció tervével. A fiúk testet akartak csinálni Nefertiti királynőnek, és ő írta a szöveget. Más dalszöveget ír, ő művészeti szöveget, testet öltött dolgokhoz valamit a dolgok lényegéről. Logosz, mint a logopédusban, fiatalabb korában még a logopédust magyarázták a logosszal, de ez elmúlt. Éppen itt tartott, az elmúlásnál, ott tartott, hogy a test romlandó. Az utolsó mondat volt, tetszett neki, de meg is ijesztette. Leírtam, de tényleg romlandó? Jézusom, meg fogok öregedni, és félek.
 
Úgy volt ezekkel a levelekkel, mint más az Ecserin talált képeslapokkal. Töredékei valaminek, ami láthatatlan, de teljes bizonyossággal érzi az ember, hogy rá vonatkozik. Írással felfelé fordítja a lapot és vonatkoztatási helyzetbe kerül, felpróbálja a töredéket. Például „Liebe Marika”, teljesen ráillik. Máskor: „üdvözlet Monacóból, a fény fővárosából”. Egyébként a villamoson lehallgatott beszéd is jó, vagy a mondat a szemben ülő könyvében, pont ott, ahol a hüvelykujjával lesimítja az oldalt, „Az ernyedt test oldalra dőlt”. Nagy betűk, olcsó papíron.
 
A levelek a testéről szóltak, vagy inkább a testéhez írták őket, a másik test, Nefertiti ürügyén. Primitív és rosszindulatú szövegek, néhol némi invenció, de főként ijesztő képesség arra, hogy rátapintson a gyengéire. A gyengéimről tanulok ezekből, mondja B-nek, aki felajánlja, hogy inkább egyszerűen megöli az illetőt. A gyengéi, a félelem, hogy nem más, mint egy kitalált, kipirosított, bebalzsamozott hulla, amelyet odakötöztek a fekete szem elé, álifjú női jelenség, középkorú tinédzser, szezonális jó csaj ötveneseknek, aki után már a halál következik.
 
A képeslap és az elhallott mondat csak játék. Béljóslás a huszonegyedik században. Tolle, lege. A levelek igaziak. Amikor begépeli, van ott valaki, félreüt, új sort kezd (régen, az elmúlásban, azt mondták, sort emel),  szeszélyesen választ ékezetet, vicces helyesírási hibákat vét, talán szándékosan. Fizikai izgalom van a levelek másik végén, ahogy egymás után háromszor elküldi ugyanazt, aztán ötven másodpercen belül egy másikat. Valaki keményen dolgozik. Ha kézzel írná, látszanának a javítások, izzadtság, könnycsepp (a könnycsepp persze túlzás), maszat, kávéfolt, dőlésszög, lehúzott szár, szaga volna a papírnak, a betűnek formája.
 
Ezt is ismerte, a kézzel írt névtelen levelet, mindig meghatódott egy kicsit, mert a szögletes, de gyerekes íráson átütött a kor, ebbe a kézbe egy másik világban ültették bele a betűket, talán még rá is csaptak vonalzóval vagy pálcával. „Ismerjük a fajtáját, menjen innen a mi hazánkból!”. Nincs sok felkiáltójel, a szögletesek végén általában egy van, azt is oda kell rajzolni, nem csak megütni még egyszer, és még egyszer, és még egyszer a billentyűt. „Tísztelt Hőlgyem!”. Az ékezetek szeretnek meghosszabbodni, talán a nyomaték végett.
 
A mostani levelek nem sokat árulnak el a kézről. „Én vagyok az álom te a konfliktus, jól összeillünk, ebböl még bármi kellemesség kijöhet.” IP cím, az igen, de a testnek semmi nyoma. Az ő testéről egy nyomtalan test ír, egy billentyűzet. Néhány mikrocsip, egy folyadékkristályos kijelző pixeljei, pont olyan pixelek, mint a saját pixeljei. Nincs különbség, nincs távolság.
 
„Névtelen levelünket keltezzük az El-Amarna férfivécéjéből, a 18. dinasztia végéről. Szerszámunk vizelethajtású laptop. A szerszám a szövegiró hölgyre irányul, a föld forgásával megegyezö irányban kilöjük lövedékünk, jól lövünk, az asszony a megmondhatója. Van még egy kis ideje mig a mühold pályán odáig csavarodik. Hogy érzi magát az újlipóton? Készen áll fogadásunkra? Retteg a hölgy, rágja a frissen lakkozott körmeit. Úgy látjuk, elvesztette a fejét, de a hölgyekben nekünk úgysem a fej a lényeg.”
 
Nem lakkozta a körmeit, legalábbis olyan értelemben nem (kétségbeesett mentési kísérlet), hogy lakkozott körmöket viselt volna, legfeljebb az ápoltság érdekében, egy kis erősítővel. És semmiképpen sem rágta őket, az az idő már régen elmúlt. Belekotort a sminkes dobozba és előszedett egy üveg vörös lakkot. (Hogy lehet ilyen otrombán ostoba, hogy szó szerint vesz egy gúnyos mondatot?) Áthúzta a lábkörmeit, mulatott magában, hogy nyilván kidugja a nyelvét az igyekezettől, de ezt nem látja senki, még a névtelen se. Tekergette a lábfejét, mint egy spanyolcsizma színpadiasan viselkedő túlélője. A lakk kicsapott a körömágyra, egy helyen még le is csordult, úgyhogy két lábujja összeragadt. Elolvasta még egyszer a levelet és ránézett a kezére. Most, hogy a lába ki volt lakkozva, nem ismert rá a kézre, annyira szűziesen visszafogottnak hatott.
 
Azt bárki tudhatja, hogy hol lakom, nem nagy ügy. „Tisztelt Anonim Mocskolódó! Ön néz, de nem lát. Ön nem tud semmit. Ön egy világtalan voyeur. Vörösre festem a karmomat és szánom Önt!”
 
B (bogárkám) a szokásosnál hangosabban csapta be az ajtót. Máskor csak messzi nesz az érkezése, aztán parkettareccsenések, végül megáll mögötte és a vállára teszi a kezét. Nem jön nagyon halkan, óvatoskodóan halkan, de elég halkan jön ahhoz, hogy ne lehessen tudni soha, vajon nem egy szomszéd lakásban történik-e mindez, nem ott rúgja-e le a cipőjét az előszobában és megy végig a parkettás szobákon egy megtermett férfi. Míg a vállához nem ér, azt játssza, hogy nem tud róla, egyedül van. B (bogárkám) most sértett és ideges. Nem tudom elhinni, hogy ezt bámulod még mindig! Belezúgtál ebbe a buzgó szarkupacba, ebbe az egyszerű mezei bunkóba! Most kéne elmagyarázni, hogy ez is a láthatatlan valóság egy töredéke, amely vonatkozik rá, bár még nem tudja, hogyan. Fel kell próbálnia, hogy kiderüljön. Még az hiányzik, hogy felpróbáld! Mást se akar ez a surdi paraszt, mint felpróbálni téged!
 
Nem erről van szó, hanem a királynő testéről és a dühről. A királynő teste miatt dühös rá valaki, aki kívánja az ő testét. Dühös rá, mert kívánja? Ezt kéne kibogozni. B (bogárkám) nem fogja érteni, mert ő nem tudja elmondani. Nem tudja elmondani, mert nem meri végiggondolni. Nem meri végiggondolni, mert nem akarja tudni a választ. Milyen a királynő teste? Ki dönthet róla? Kinek van joga a haraghoz?
 
Mutogatta a testét. A tévé szüli a testem, eleinte csak a testem szülte, de most már a lelkem is, panaszkodik B-nek. Beszélnek a testemről! B. egyszerűen gondolkodott. Ha idegesít, hogy beszélnek rólad, ne menj. Írj, ne tévézz. De muszáj. Ha muszáj menni, és idegesít, hogy beszélnek rólad, öltözz konzervatívan. De nem lehet, így érzem jól magam. Ha nem lehet, akkor engedd legalább, hogy kinyírjam ezeket a vadbarmokat, mondja végül indignáltan. Szerintem nem mondhatnak rólad véleményt, de ha mondanak, mit idegesíted fel magad?
 
Nefernefruaten-Nefertiti, Aton Tökéletességének Tökéletessége, A Szépséges, aki Itt Van, előbb vette fel a nevébe a napkorong, Aton nevét, mint maga Ekhnaton, de a kezelhetőség érdekében ezt a történelem kispórolta belőle. Így is nagyon hosszú, a múzeumlátogatók Nefinek vagy Nofinak becézik. Egy királynő ne legyen két szótagnál hosszabb, maximum három, mint Madonna, de akkor legyen könnyű kimondani. A királynőt a száján hordozza a nép, és ha beletörik a nyelvük, kihal a királyi ág.
 
Nefertiti se csitri már. Enyhén megereszkedett a melle a kiugró kulcscsontok alatt, bár a bimbók még hetykén előre néznek. Lazán áll,  kissé még görbén is, csak a fejét tartja magasra, a karcsú, hosszú nyakán. Fejdíszt, fülbevalót és sarut visel, mást nem. A teste körte forma, keskeny ugyan a csípő, de súlyosak a combok, és a vénuszdomb fölött ráncot vet a has. Először úgy érti, nyomot hagyott rajta a szülés, de aztán látja, hogy a kis hercegnők hasára a kemény kvarckőből is odavarázsolták a rengő hájat, a szeméremtestük is puhán domborodik, a combjuk még kerekdedebb, épp csak a keblük feszesebb egy kicsit. Az egyiptomiak úgy látták, az idő pusztítja a húst, nem szaporítja.
 
Nefertiti teste ismeretlen. Nem érdekel senkit. Pedig az arca felismerhető, ugyanaz a mester, ugyanaz a műhely. Szűz terep, senkiföldje, ha nem dolgozik ebben a projektben, ő sem tudna róla. A feje viszont mindenkié. Mindenkinek megvolt. Mindenki magára próbálja. Mindenki beszélhet róla.
 
Amióta ebben a művészeti ügyben élt, számolta Nefertitit. Láncon függő, 58 db eddig. Mind arany (vagy aranyozott). Makramé, 2 db, vagy az egyik suba? Műanyag bevásárlótáska, 3 db. Szövött táska, 1 db. Könyvborító, 17-nél tart, de kicsit csalt, mert belevette a külföldieket is. Jelvény és kitűző, 8 változat. Antikizáló kerámia bross. Képeslap – ez külön kategória. Utazási iroda. Tetoválás. Mobiltelefonhoz háttér és téma (egy csomagban Heidi Klummal, utóbbi bikiniben). Faszobor, bronzszobor, gipszszobor. Festmény, számtalan. Fali maszk. Sminkstúdió. Libériai dollár. Parókás. Sara Hueber pólója, akit szülei Nofretétének neveztek el. Kerti törpe. Golyóstoll. Borcímke. Halle Berry a címszerepben. Magánklinika. Nofretété-büszt-gyártó-üzem (ezt vajon hogy kell írni?) brosúrája. Hangulatlámpa, két változatban.
 
Talán a fél szem hiánya teszi, vagy az egyiptomiasság kívánalma, mindenesetre a legtöbb Nefi profilból látható. Néhányan viszont előzékenyen kipótolták a másik szemet. Olyan másodlagos használatú arcmást nem talált, amely az üres szemmel szembesítette volna a nézőt. Élned kell, Nefi, nézz rám, szólj hozzám! Pofozgatják, gyomormosás után, és az álmos Nefi kinyitja a másik, a halott szemét is. Itt vagyok.
 
A szakirodalom szerint  IV. Amenhotep, aki Ekhnatonnak nevezte el magát, új ábrázolási konvenciót hozott az amarnai művészetbe. Mély ráncokat vésetett a portréira. Nefertitin tükröződik a férje. Egy árok fut a szemzugtól a pofacsont felé, egy másik árok az orr tövétől a száj sarkáig, és van még egy harmadik is, amely kíméletlenül húzza lefelé az arcot, mintha az idő csorogna le rajta, a száj sarkától az állon át a földre. Az utóbbi kettő néha egybefolyik, egyetlen határozott, keserű vonássá. A sokat tapasztalt bölcsesség jele. Manapság ezt mondják nevetőráncnak, akik szépen akarnak fogalmazni.
 
„Miért is öregszik bőrünk? A bőr öregedése a ráncképződéssel kapcsolatos. A ráncok folyamatos elmélyülése elsősorban a következő tényezőktől függ: gravitációs erő, a bőrre nehezedő nyomás (pl.alvás közben), izomaktivitás. Az emberi arc naponta 15 000 mimikai arckifejezést végez. A ráncok legtöbbször az erős izomösszehúzódások miatt keletkeznek.”
 
A festett berlini büsztön, amiből a számtalan Nefi lett, a ráncok inkább csak jelezve vannak, de Nefi további kópiáiról ezt a keveset is eltüntette a szépségre és ifjúságra éhes történelem. Elvették Nefertititől a korát. Elvették tőle az arc beszédes mozgásainak a nyomát. A királynő per definitionem fiatal és gyönyörű. Különben leváltjuk. Próbálja ki Ön is a legújabb biotechnológiai eredményekre építő ránctalanító kúrát! A Nép Szeretete rendszeres használat esetén az örök ifjúság üdeségét varázsolja arcára. Minden bőrtípusra ajánljuk.
 
A következő levél okos volt. Durva és egyszerű, de okos. „Azt hiszed, te vagy Nefertiti? Mit avatkozol más dolgába? Miröl szól ez a játék?”
 
A szúrás talált. Azt hiszed, te vagy Nefertiti? Kinek a teste készül itt végül is?
 
„Tisztelt Uram! Felhívjuk szíves figyelmét arra, hogy névtelen leveléhez elmulasztotta csatolni kézzel írott, fényképes szakmai önéletrajzát. Szabályzatunk értelmében ennek hiányában nem áll módunkban kérdésével foglalkozni. Hiánypótlásra a jelen levél keltétől számított 15 napon belül van lehetősége.”
 
Semmiképp nem az ő teste. Nem állt modellt, ez fel sem merült. Időről időre meglátogatta a hatalmas, hideg termet, ahol a viaszt gyúrták, és megnézte, hol tart a dolog. Nehezen született meg. Hogy kistermetű lesz, az hamar eldőlt, talán mert a srácok nem érték volna fel egyébként. De a többi nehezen jött, ha kérdezte őket, hümmögtek, nem olyan egyszerű. Legutóbb úgy találta a két fiút, hogy könyékig voltak a nőben, egy nagy lyuk tátongott a csípőjénél, ott nyúlt be az egyik, a másik a melle alatti résen át. Domborították belülről. Azt gondolta, sovány egy kicsit a hatgyerekes, érett asszonyhoz, az egyiptomi ideálról nem beszélve, de nem szólt. Két nap múlva megdöbbenéssel tapasztalta, hogy a melle is visszafejlődött. Mi folyik itt? Elsorvad benne a nő. Valamit kell írni a testről, amíg még tart, mert hamarosan elfogy.
 
„Két férfi könyékig egy fejetlen nőben, miközben mindannyian a fejre gondolunk, vagy a személyiségre, a királynőre, akiről kétségbeejtően keveset tudunk ahhoz képest, hogy most hozzá méltó, a személyiségének kellő tiszteletet megadó testet kell alkotni. Egyáltalán, mit jelent a méltó test ebben az esetben? Mit jelent a méltó test bármilyen esetben? Nem lehet büntetlenül női testet alkotni. De még gondolni rá, még az is kockázatos – meg merjem-e kérdezni, hogy mi lesz a mellével? Hogy inkább öreg lesz vagy inkább fiatal? És a fenekét milyen alapon alakítják? Várom, nagyon várom, hogy ez a két férfi megszülje a nőt.”
 
Nefertiti, mármint az új test, amely éppen megszületőben van, egészen aszexuális. Van olyan, hogy mindegy, egyszerűen csak mindegy, hogy férfi vagy női a test? Indifferens, közömbös? Lapozgat az emlékezetében. Az angyalkák? Egy bögyörő kijár az angyalkának. A kis Jézus? Leo Steinberg szerint szexualitása hangsúlyos. Szent Sebestyén. David Bowie. Ezek mind fiúk, kéne egy nő is. „Kéne egy nő is” – rendszeresen ezzel hívják fel a szerkesztők. Jaj, hát muszáj lenne, nincs egyetlen nő sem, biztos nem érsz rá? Ön, mint a hölgyek képviselője, mint mondana a politikai helyzetről? És a külügyminiszter kalapjáról?
 
„Ugyan hölgyikém! A fenék megalapozásáról irni mikor egy ragyogó kiralynöröl van szó! Ez a sorvadt, lakótelepi kádárista luvnya, ez akarsz te lenni? A negatív mellgumójával? Büntetést azt érdemelnétek és meg is kapjátok! Meztelen a királynö! Szövegirókám, mikor leszel te is meztelen? Nézünk itt a férfivécé tévéjén, szurkolunk, hogy vetközz még egy kicsit! A helyedben félnék, hogy a te cicid is elfogy ha ennyien bámulják.”
 
B (bogárkám) a józan egyensúlyt képviseli. A melltartópánt nem probléma, az most divat, de meg kell húznunk egy határt. Számoljunk négy centimétert onnan, ahol a pánt a kosárhoz csatlakozik, annál lejjebb nem lehet menni. B. adás után megnézi a Matulán a hatást, és ha rejszolás merül fel, azt a topot többet nem engedélyezi. Nem azért, mert az intellektuális nőket bírja. Néhány kérdésben kifejezetten konzervatív. Felkössem a hajam vagy kibontsam? Vegyek kontaktlencsét vagy jó lesz szemüvegben is? Bontsd ki, és kontaktlencse. Smink is legyen, pirosabbra a szádat, teltebbre egy kicsit, de nem akarom látni, amikor csinálod.
 
Nem érti, neki ez ellentmondás. Nyaktól felfelé legyen csajszi, nyaktól lefelé viszont aszex? David Attenborough magyar hangjának intonációjával előadást tart a csajsziság természettanáról B-nek. A speciális bevonatot, amellyel ez a különös élőlény a környezetéhez alkalmazkodik, csajsziságnak nevezzük. Teljesen átlátszatlan, ha a szembe kerül, a látásunk egy időre károsodhat. Erős méreg, ugyanakkor igen ragadós is. A faj életében érdekes újdonság, hogy az üveg, például egy tükör vagy akár a kamera jelenléte különösen erős hatást vált ki, mint látják (hopp, velem ne próbálkozz!). A lényt ez az átlátszatlan réteg elrejti, ugyanakkor  – tessék, már megy is! – a ragacs segítségével a tükörsima falon is ügyesen felmászik. B ennél a metaforánál elveszti a fonalat. Miért kéne felmásznia? Nem zavartatja magát, folytatja. Azért érdemes figyelmünkre ez a furcsa jószág, mert cáfolni látszik az idő hatását, amelyet (Attenborough a legkedvesebb mosolyával néz fel) mindannyian tapasztalhatunk. Az élőlény ugyanis mindaddig a fiatal fázisban marad, míg üveg mögött, megvilágított állapotban tartjuk. Terráriumban lényegében örök ifjúság vár rájuk. Az öregedés békés folyamata csak akkor kezdődik meg, amikor a nyilvánosnak nevezett életszakasz lezárul, és az egyed visszavonul a lénytemetőnek is becézett csendes, sötét helyre. B hitetlenkedve hallgatja. Azért csak maradj fiatal, ha már eddig sikerült.
 
„Uram, nyaktól lefelé mi még nem vagyunk bemutatva. Ha Ön az én átszellemült anorexiámat kifogásolni óhajtja, először tekintse meg és értelmezze a combos-pocakos berlini testemet. Az talán inkább kedvére volna? Igazán sajnálom, ha csőlátása van, és egy megdugható lyukon kívül nem ismer az életben más izgató lehetőséget. Nem Nefertiti melle, hanem az Ön szexuális világképe sorvadt, göthös, mondhatnám, szűkkeblű.”
 
Hol láthatta az egyre fogyó test egyre fogyó mellét? Az IP címet már lenyomozta, még első ijedtségében, a Városmajor utca környékére vezetett a nyom, de ennél tovább nem jutott. Egy bennfentes névtelen. Akárki lehet. A sajtótájékoztatón idegesen jár ide-oda a szeme. Mindenfélét leír az ember, ha lendületben van, valaki más szexuális világképéről, de nem szeretne mindjárt másnap találkozni az illetővel. Unatkozik, ha itt van, vagy vigyorog? Lehet, hogy fapofa, pókerarc.  Fapöcs. Fapina. Frusztrált faszkalap. Ideges vagyok, ezt állapítja meg végül. Nyugalom.
 
„Cicuska csak nem félsz tölem? Ilyen intim levelezés után? Majd kiugrott a szemed az arcodból, legközelebb a szivecskédet is megnézem, hátha az is ugrál. Birom ha fölkötöd a hajad, jó hosszú nyakad van, tisztára mint Nefertitinek nem félsz hogy megharap a farkas? Vagy csak pasizni akartál, azért pillogtál? Hervad már a rózsa?”
 
Végigbogarássza a sajtótájékoztató képeit. B-nek igaza van, flörtöl ezzel a barommal, miközben nemzetközi botrány készülődik a pucér Nefertiti miatt, már a New York Times is ráugrott a témára. „Uram, Ön minden bizonnyal egy kopaszodó, löttyedt figura, nem érdekel, melyik a sokból, nekem pedig más dolgom van. Isten áldja.”
 
A szeme feldagadt a repüléstől, az állán nőtt egy pattanás. A bronzplakettet, amely a büszt csavarjait rögzítené, fordítva csinálták meg, újra kell fúrni. Az egyiptomi sajtó őrjöng. Még szerencse, hogy a múzeumigazgató szerelmes. Elvakítja a szerelem. Semmi nem állíthatja meg. Nézi, ahogy Nefertiti hosszú és karcsú nyakát megragadja. Fehér kesztyű van rajta, ez emlékezteti valamire. Orvos. Bűvész. Mestertolvaj. Lugosi Béla. A fej kőből van, nagyon nehéz, két kézzel kell emelni. Ha így emelnék meg, eltorzulna az arca. A mester gyengéden, de határozottan markolja Nefertitit, az álla és a gégéje közt, aztán hanyatt fekteti, míg fúrnak és csavarnak. Ő tud róla a legtöbbet, ez is benne van a mozdulatban. Kívülről nézve mégis egy fojtogatós szerelmi aktus. Szájon kéne csókolnia, de ilyesmit nem vállalhat be. Nyilván eszébe se jut.
 
„Hazudsz, nagyon is érdekel. Kopasz és löttyedt? Mióta válogatunk a rajongóink közül? Ha izmos vagyok és bozontos, akkor jöhetek? Üdvözletem az igazgató úrnak. Magáévá tette már a nöt? Kicsit pedofil szagu a dolog.”
 
Nefertiti áll a lábán. Szilárdan áll, de ijesztően törékeny. A biztosítási értékét fel sem lehet becsülni, nem ebben az értelemben gondolja a törékenységet. Halandó? Sebezhető? Mi a legjobb szó? Tévékamerákat tologatnak körülötte, vastag fekete kábelek kígyóznak. Majdnem feldönti az egyik lámpát, ahogy előzékenyen hátra lép, hogy a riporternek helyet adjon, aki sárga mikrofonjával becserkészi az igazgatót. Látszik, habozott egy pillanatig, ne tartsa-e oda Nefertiti fejéhez is a holmit. Vicces kép lenne, és mindenkinek fényképezőgép a kezében. A kamerák néznek. Nefertiti is néz, fél szemmel. Egy serdülő testéből érkezik a nézése.
 
A Munch kép, a serdülő lánnyal. Az ágyon ül, rémült, tudja, hogy jön valami, nem kerülheti el, nincs felkészülve rá, de nincs más választása. Nem nő, nem férfi, nem gyerek. Közömbös a neme, a rémület a lényeg, hogy aki nézi, szexuális testet lát. Az lesz belőle, aminek látni akarják, és semmit nem tehet ellenük. Csak egy pillanatig tart, aztán Nefertiti megint nyugodt, magabiztos, megfejthetetlen, az új testével egyetemben, értelmezze, aki akarja. Ő ezért jött, ez volt az ő privát pillanata. Ez volt az ő teste. Nem tartozik senkire.
 
„Menj a pokolba, rohadék, az éhes nézéseddel, aminek fel kell tálalnom magam, az undorító gondolataiddal, amikkel megfertőzöl, az egész szennyes világoddal, amiből felbugyborékolsz. Nem válaszolok többet neked.”

Te szülj engem 2006 Read More »

Egy test (itáliai utazás)

Délben lépett ki a szálloda kapuján, a szűk utca simára csiszolódott kövei ragyogtak, óvatosan tette a lábát, mintha félne, hogy elcsúszik a márciusi fényben. Elmentek mind, és ennek határozottan örült. Időt szakított magának, 36 órát, nem akarta tudni előre, hová tart. Most kezdődik az itáliai utazás, és zavarta volna, ha az előző napok szertartásait kell folytatnia. Mostantól belső szabályokat követ, ha ugyan vannak belső szabályok. Keresi a medrét. Mondhatnám, hogy a kezdet kezdetétől arra vágyott, ami történt, legalábbis kihívta maga ellen a sorsot, de utólag ítélkezni könnyű.
 
Valójában csak ennyi volt: lassú andalgás észak felé, hazafelé, olyan szándéktalan határozottsággal, ahogy a folyóvíz tart a torkolathoz. Felszínre engedi a régi időt, kiszáll majd Firenzében, hogy ha nem ízlelheti, legalább megnézze a Chianti ízét, amelyet üvegből ittak, a Dávid-másolat oldalában a keskeny lépcsőfokon. Buffallóban és a dél-dakotai Sioux Fallsban is van Dávid-másolat, sőt, egy Los Angeles-i lakos a kertjét dekorálta tíz darab másolattal, de ez a jelenet az eredeti másolat tövében zajlott, és akkor nem is tudott még másikról. Mielőtt a jeggyűrűket vették, vagy utána? Már nem emlékezett. Másképp alakult.
 
Azért visszanézett a kiürült kertre: mediterrán este volt, az urak szivarral, a hölgyek estélyiben. Nem jött elő újra Tocqueville és a középkori céhek; nem lett volna elegáns, és a pénzükért is megdolgoztak már. Estélyit nem hozott, koktélruhát viselt, gyöngysort és natúr sminket.
 
Évek tapasztalata: a gyöngysor és a kásmír sál elfedi a garderobe hiányait, a smink az udvariasság jele. Este nő a nő és férfi a férfi, ezt megtanulta. Este tehát nő, de test nélkül, kacérkodás nélkül, szenvtelenül, mert az agyukat vitték oda, azt öltöztették fel így. Egy nőnek öltöztetett agy, amely a Clinique márkájú rúzst a megfelelő izmokkal megnyitja, és azt mondja: sajnos nincs nálam névjegykártya, de feltétlenül. Igazán örültem. Én észak felé megyek.
 
Az este, ha kérdezték, konyakot kért. A bormester kissé megmerevedett és előredőlt, mintha nem lenne biztos benne, hogy jól hallja. Konyakot? Bocsánatkérően mosolygott, és talán a gyógyszereire hivatkozott, talán csak általában arra, hogy életmódja szerint mit szabad és mit nem szabad, mindenesetre lehajtotta a fejét a sommelier tekintetétől. Ez a csodálatos vörös bor, amelyet lassan forgatnak előtte az öblös pohárban, ez sajnos nem megfelelő. Egy kortyocskát, csak a zamatáért. Számíthatott volna rá egyébként, hogy nem lepődnek meg semmin, mert a meglepődés nem fér össze az eleganciával.
 
Akár a gyógyszer nevét is mondhatta volna, vagy elmesélhette volna, mennyit bújta az internetet, míg megtalálni vélte azt a szert, amely mellett ki lehet hordani egy gyereket (teratogén hatása nincs, ezt így mondják), mert tulajdonképpen szülne még, tulajdonképpen bárkinek, sőt most éppen egy konkrét valakinek. De ilyen ingoványos talajra nem akart csalni egyetlen kedves kollégát sem.
 
Mi lett volna, ha elkezdi mesélni, amit akkor persze még nem tudhatott, hogy ahogy észak felé tart, Firenzében tanul majd valamit a testről, amit nem akart volna megtanulni, és ez az egész család-ügy megváltozik ettől, például amit Tocqueville-tól idézett, az se lesz ugyanaz? Ez a történet egy másfajta konferenciára illett volna, mondjuk olyanra, ahol egzaltált bakkhánsnők sikítva tépik fel a mellükön a ruhát, és tanúságot tesznek az élvezet nyomorúságáról. Ha ugyan van ilyen konferencia, vagy ha konferenciának hívják az ilyesmit.
 
Most nem visel sminket, zöld trikót vett és farmert, de az nem látszik a képen. A trikó nem tudom, hová tűnt már, volt hozzá pedig egy elegáns kis kardigán is. De a melltartó pántja, amely leplezetlenül fénylik a vállán, ismerős. Túlélte a költözést és nyilván csak a következő költözésnél esedékes leltározáskor bukkan majd újra elő. A haja vörös. A szeme barna. Akkor most vörös maga, vagy barna, vagy micsoda? Ezt kérdezi a híres professzor az emailben. Azt kéne válaszolnom, nem tudom, milyen vagyok, ilyen is, olyan is, és mire kell ez, de ehelyett kötelességtudóan megadok egy precíz hajszínt. Auburn, az vagyok.
 
A napszemüveg néha a szemét takarja, jó sötét, máskor a rövid haját borzolja vele. Harmincöt éves. Nem olyan vészes, de azért lehetne jobb is. Lehetne harminc, vagy huszonöt, lehetne még ígéretes kezdet. A Piazza del Campón elkattintja a gépet, bár nem biztos benne, hogy érdekelni fogja a fiát. A szupermodern vonat inkább. Egyszerűen csak normális a gyerek.
 
Aztán visszahúzódik a városfal üres lépcsőire, nézi az eget (egeket gyűjtök, és fényt, és kirakatokat is, más felhőket gyűjt, mi rossz van ebben?), végül talál egy barokk angyalkát egy kút fölött. Üres fekete kút, nem világítja be a vaku a mélyét, a tetején rács van, azon ül az angyalka. Gyűjthető fény gyűjthető sötétség fölött. Nem esik bele, pedig bizonyos szögből nézve akár bele is eshetne. Ez olyan megnyugtató. Elmosódott az arca, a szárnyai kicsit csökevényesek, de határozottan karaktere van, puha karaktere, ölelnivaló; a  göndör haja, a gyűrt hús a combokon, az űr fölé türemkedő kis pocak, és a lábfejek, amelyeket már elnyel a sötét: édes látvány az egész, hetykén ártatlan.
 
Nem érinti meg persze, az ember nem tapogat műemlékeket. Sajnálom, mert azt az érintést jó lenne felidézni. Nem tudhatod, milyen emlékre lesz szükséged.
 
A firenzei pályaudvar éjfél és hajnali 4 óra között zárva tart. Ez készületlenül érte. Egy biztos hely járna az embernek, ha már 36 órán át vándorol Itáliában, ha este kilencre ér Firenzébe, ha keres valamit. Miért ne lehetne egy esti városban fényeket és kirakatokat gyűjteni, aztán a vonaton aludni egy kicsit, kiszállni egy másik városban, és kezdeni az egészet előről? Nem úgy volt régen, hogy?
 
Térkép nélkül indul neki, mindig ezt csinálja, az emlékek majd előjönnek, majd adja magát a város. Az Ospedale degli Innocenti előtt roskad le először, fejkendős fekete asszonyok sietnek át a téren, némelyik gyereket vonszol, de sokan egyedül vannak. Az első gyermekeknek szentelt intézmény, a gyermekgyógyászat humanista kezdetei. A pólyájukból kibontakozó árvák arcát elborítja a sötét, így nem is különböznek annyira az asszonyok kendőbe bugyolált fejétől.
 
Elképzelem, ahogy Andrea della Robbia a humanista őszinteség nevében levetkőzteti ezeket az arcokat, kibontja őket a pólyából és odarakja a falra. A nők nem néznek körül, és elfordítják a fejüket, ha mégis találkozik a tekintetük.
 
Bevándorló negyed – ezt egy férfi mondja, aki melléje telepszik a padra. Turisták itt este tíz után nem járnak, lehet, hogy jobb odébbállni. Barátságosan tanácsolja, de mintha a területét védené. Feltápászkodik és nekiindul, a fényképezőgép remeg a kezében, mert a gyöngysort, a koktéluhát és az elegancia egyéb kellékeit most a hátán cipeli, egy nem különösebben jó minőségű hátizsákban.
 
Legközelebb jobb hátizsákot vesz, de szállodába akkor sem megy. Nem azért teremtett magának harminchat leszakajtható órát, hogy átaludja egy amúgy is megfizethetetlen helyen.
 
Kettőkor bezárnak a bárok. Csüggedten nézi, ahogy a türelmes pincér még egy kakaót szállít neki, ez lesz az utolsó. Vissza kéne legalább menni a kirakathoz, ahol az a kutya ül, három, színben teljesen hozzáillő függönybojt mögött, odaadóan félrehajtott fejjel, a fülhegyezés és az elbambulás között félúton, és néz a semmibe, kifelé, hímzett selyempárnák és anyagukban mintás damasztterítők fölött. Kitömött állat volna? Vagy, mondjuk így, szobor?
 
A dobogóról lekászálódik a gitáros, pakolni kezd, néhány szót vált a pincérrel, aztán leül az asztalához. Bemutatkozik, Francesco, ezt mondja, és gitáros. Inkább mutogat, mint beszél angolul, de a kimerültség fátylán a mutogatás és a beszéd egyformán homályosan jön át. Dove? Hát hová mégy innen? Német vagy? Ungherese? Igyál egy konyakot velem, konyakos kávét. Az jót tesz. A pályaudvar messze van, és nincs még 4 óra, itt a közelben, pihenj kicsit. With friends.
 
Beszélgessünk kicsit. Egyedül az utcán, az veszélyes. Előrelátó, de nem eléggé, és ki mondja már meg, hogy mi az eléggé. No sex, ezt mondja tompán, miközben felhajtja a konyakos kávét. OK, but no sex. Thanks. Beszélgetni lehet, az érdekel.
 
A pincér udvariasan biccent, örül, hogy megszabadult tőlük. Az utcán kicsit megrázza magát, leül egy széles márványpadkára, ölébe veszi a hátizsákot, és határozottan néz Francescóra. Azt hiszem, inkább visszamegyek a pályaudvarra, ezer köszönet. Ugyan, hát mit képzelsz, csak segíteni akarok, egy kicsit leülsz, hideg is van, ez a város veszélyes, nincsenek ilyenkor rendes emberek az utcán. És tényleg. Nincs ember az utcán egyáltalán.
 
Feláll és elindul, valójában nem tudja, hogy merre, de határozottan, Francesco lépést tart vele, karon fogja, ma dove vai? Gyere, itt, ide gyere, qua, here, egy sötét kapualj, valami alagút, valami hangok. Mimo! Vendégünk jött! Mimo a szemét dörzsöli és felül az ágyban. Fürtös a feje, mint az angyalkáé, és pufók is.
 
A lyuk, ahová került, egy fotelt tartalmaz, két ágyat, és két lépcsőfokot, amely egy újabb ajtóhoz vezet, a bejárattal szemben. Hogy fér el ennyi minden itt? Mintha az egész a szagban sűrűsödne össze, vastag, nehéz szag, zsúfolt szag, mosatlan lepedő, nedves fal, borotvahab, spagettiszósz. Francesco, akit a másik Lulónak szólít, már amennyire meg tudja állapítani, hogy mi bugyborékol ki az álmos Mimo a száján, amennyiben Mimo valóban Mimo és nem valami más, mert Francesco (ha ugyan így hívják) szintén valami más, olaszra alig hasonlító nyelvet használ most, szóval a Francescóként bemutatkozó férfi kedvesen mosolyog. Itt vagyunk, látod. Főzök neked teát. Nyugodtan megfürödhetsz – mutatja az ajtót a lépcsőfokok tetején.
 
Megrázza a fejét, no, mille grazie, leül a fotelben és nézi a fiút. A szag egészen más arcot rajzolt neki. A bárban, a régi dívák fekete-fehér montázsa előtt – igazán jópofa kép volt — a fekete sörtehaj és a fehér trikó művészinek tűnt, most inkább ápolatlan. Lendületesen magyaráz. Mimo és én, mi barátok vagyunk, itt lakunk, szuper ez a kégli, Firenze közepén, jó, nem?
 
Valójában nem is tud olaszul, de beletörődött, hogy olaszul fognak beszélgetni, és figyel. Akkor hát ezt hozta az út, most megismeri két olasz életét. Meghallgatja őket. Ülhetnének a vonaton is. Firenze gyönyörű, igaz? Először jársz erre? Honnan jöttél? Nem vár választ, de azért közbeszúrja, hogy Budapesten lakik. Lulo hirtelen tört németre vált, ő pedig int a fejével, hogy neki az olasz jobban menne, most, ha már itt van Firenzében. Lulo csalódott, de folytatja.
 
Azon az ágyon tudsz aludni egy kicsit. Én meg itt a fotelben leszek, Mimo úgyis mindjárt felkel és megy dolgozni. Na gyere, én a fotelben, te pedig az ágyon. Nem lesz semmi probléma. No problem.
 
Nem fizikai erőszak ez, talán ellen tudna állni, Mimo csak figyel. Tétován feláll, az ajtóhoz lép, de az zárva van, és mielőtt kinyitná a száját, hogy a kulcsot követelje, Mimo eléje lép. Lulo elnézően mosolyog, az ágyhoz löki, itt szépen, jó kislány, nem lesz baj, no problem. Villámgyors mondatokat váltanak, az érthetetlen nyelvükön. Olasz nyelv nincs, az az olasz, amit olasznak hiszek, a firenzei nyelvjárás, Lulo és Mimo egy másik világból érkezett.
 
Új helyzet van. Az ágyon fekszik. Lulo szorosan átfogja, fél karjával belenyomja az izzadságszagú párnába, fulladozik. A másik kéz a térdét ragadja meg, a fenekéhez nyomja az alsótestét, és mintha büszke volna rá, hogy erekciója van, azt suttogja, látod? Látod? Érzed? Érzi, igen, érzi, de nem mondja, és amikor Lulo ellágyul büszkeségében, és enyhít a szorításon, gyorsan közli, hogy férjnél van, gyereke van, és megállapodtak benne, hogy no sex. Nem tudja, milyen nyelven mondja mindezt, de el tudja mondani, mert Lulo felkacag, és biztosítja felőle, hogy ez nem szex. Csak egy kicsit, un poco, hagyjál, csak egy kicsit még megölellek, így, no problem. Mire elmondja, bámulatos módon megszabadul a nadrágjától. Alsónadrágot nem viselt, vagy mi? Éppen itt tart a gondolatban, amikor a fiú megtalálja a rést a két combja között, és fújtatva, a karját szorongatva, érthetetlen szavakat mormolva betolakodik.
 
Ez nem történhet meg. Ez nem történhet velem. Mimo tétován áll az ágy mellett, aztán feltérdel, átnyúl a két összefonódott test fölött, és elkezdi lefejteni a farmert. Jó szoros farmer, nem afféle hip-hop cucc, Lulo abbahagyja a combok közti révült húzkodást, segítenie kell, egy megfeszült testről nem jön le egykönnyen, nem jön le, míg fel nem adja. Míg fel nem adom. Mimo, menj ki, mondja Lulo. Mimo a fürdőszobába távozik, Lulo pedig behízelgően susog. No problem. No sex. Nem lesz baj. Szépen. Szép lány. Így, jó lesz, így, a combja között van megint, vastag és kemény, simán siklik a nadrág feletti küzdelem izzadságán, siklik és siklik. A falat nézi, egy penészfoltot, amely nem emlékezteti semmire, és érzi, hogy el fog élvezni Lulo farkának érintésétől, érzi, hogy nem akar elélvezni, de akar is azért, hogy nem akarja ezt, de akarja is azért. Ez nem fair. A megaláztatástól, a megalázó élvezettől, sír.
 
Lulo felhördül és elengedi, a falra fröccsen az ondó, de jut belőle mindenhová, és amíg Lulo azt susogja, hogy ugye, hogy no sex, ugye, hogy jó volt, ő végigsimít a combján, hogy kitapintsa a ragacsos anyagot. A szeméremajkakig húzza a kezét, érzi a nedvességet és érzi a vágyat, a saját kínzó kívánságát, hogy jönne még Lulo, hogy hatolna belé igazán, hogy csinálná még ezt egy kicsit. Hanyat fordul, már mindegy, megpróbálja szorosan összezárni a combját, hogy belül tartsa, ami kikívánkozik, a sírás is elállt.
 
Ez nem történhetett meg. Lulo lelkes. Beszélj németül, ezt parancsolja, gyerünk, németül, az olyan szexi, gyere Mimo, beszél németül!
 
Mimo térdel fölötte, kicsit bocsánatkérő arccal. Lulo azt mondja, nem mehetsz el. Lulo azt mondja, most szexelhetek én veled. De ha akarod, a számmal csinálom. Mutatja. Itt, így, az jó lesz, nem? Nem megyünk beléd, ne aggódj, no problem. Nem érti, mi ez a megható tapintat, miért tartják fontosnak őt megkímélni a spermáiktól, lassan forognak a gondolatai a spermiumok körül, ez a Mimo egy kedves fiú, de először is tudni kéne, hány óra van.
 
Che ora e? Próbálkozik. Mimo mutatja az órát: 4.30. Mimo, nekem el kell mennem. Nekem megy a repülőm. Nem, ne menj el, nem mégy el, itt maradsz velünk. Jó ez itt. Szomorúan nézi puha hasát és kisfiús farkát, amely sehogy sem akar felállni. Én majd a számmal csinálom, mondja. Reggel megyek a pizzeriába, mert ott dolgozom, de addig jó lesz neked. Lulo eltűnt a fürdőszoba ajtaja mögött. Kösz, Mimo, nem, mille grazie. Mimo, én elmegyek. Nekem menni kell. Nadrág és bugyi ugyan nincs rajta, és nem is látja, hová kerültek, nélkülük pedig nem szívesen indulna el, de ki kell használni az időt, amíg Lulo nincs a közelben, Mimo talán meggyőzhető. De Mimo szomorúan csóválja a fejét, és beszól Lulónak, pörögnek a mondataik, görögnek, mintha gyöngyök záporoznának, hosszú ideig tart az egész, csak annyit ért belőle, hogy lei, hogy ő. Vagy csak érteni véli? Lei, olaszul nő. Hawaiban például a virágfüzért hívják így, amit a csábos lányok és a részeg turisták hordanak. Mostantól ez ő. Ő, ez a nő. Ez a test itt az ágyon.
 
Az idő telik. Most Lulo ül az ágy mellett, akitől engedélyt kér, hogy megfürödhessen, és a hátizsákja felé indul. Lulo int, hogy arra nem lesz bent szükség. A zsákban van a mobiltelefonja, ha nem merült még le, a zsákban van az útlevele is. Felhívhatna valakit. Nem tudja a rendőrség számát Olaszországban, felhívhatná a magyar rendőrséget, vagy felhívhatná a pasiját, hogy nem tudja hol, de valahol Firenze belvárosában, fogva tartja két olasz, akik nem is olaszul beszélnek, hanem mondjuk délolaszul, és a nevüket sem tudja, de úgy hangzik, mintha Lulo volna az egyik, és Mimo a másik. Csináljon valamit.
 
Felidézi a pasija arcát, a mosolyt, amire büszke, amivel beletörődően fogad minden beavatkozást az életükbe, minden újabb parancsot az anyjától, a hátizsákhoz nyúl, és meggyőzően azt mondja Lulónak: jól van, Luló, csak meg akarom mutatni neked a kisfiamat. Lulo érdeklődik. Belekotor a zsákba, egy gombot megnyom a telefonon, és látja, hogy még világít. Aztán előveszi a tárcáját és kihúzza belőle a szőke kisfiú képét, közben ellenőrzi, hogy az útlevele megvan-e. Megvan. Ez a fiam. Ez meg a férjem, mondja aztán hirtelen ihlettel, mert ahogy az útlevél hátát kitapintja, a zsák zsebéből a spermától ragacsos ujjakhoz tapad egy másik igazolványkép.
 
A képen nem a pasija van. A pasijáról nem hord képet. Ha hordana, szégyellné megmutatni ennek a két olasznak itt, akik annyira örülnek a szexuális zsákmányuknak, akik olyan büszke pillantásokat vetnek rá. Mimónak nem áll fel, az igaz, de mindent megtenne, hogy kielégítse. És hát Lulo igazi kan. Ő pedig a nőjük, ennek a kettőnek, és lassan megérti, hogy nemcsak a nőjük, hanem a vagyonuk is, rövid távon ő Mimo és Lulo jövője. Hamarosan megjönnek az első kuncsaftok, hogy az ungherese testébe, aki még németül is beszél, beleélvezzenek. Nem akarják rontani az üzletet.
 
A pasija nem férfi ezekhez képest. Átengedné nekik. Vigyétek csak, ha ennyire akarjátok. Ő nem akar tolakodni. Az ember nem birtokolhat egy nőt. A pasija, igen, szó szerint ezt írta valakinek, aki szerelmével üldözte őt, akitől hozzá menekült, aki miatt védelmet kért tőle. Volt képe ezt írni: hogy szívesen átengedi, mert tudja, hogy a másik előbb jött, nagyon akarja és előbb akarta. Volt képe nem lemenni az utcára, nem ronggyá verni, nem üvölteni vele. Volt képe nem rátenni a kezét a testére, volt képe nem mondani, hogy ez itt az enyém, ezek a mellek, ez a has, ezek a combok, ez a fenék, ez az enyém, én élvezem. Ezek itt férfiak, ezek a stricik, ezek megérdemelnek egy nőt.  
 
Hány éves vagy? Lehet, hogy ezzel kellett volna kezdeni, hogy kereken megmondja, tévedésben vannak, ő harmincöt éves, ő már öreg, ő nem lesz jó kurva. Lei. Ez a test már vén. Elmenne a kedvük tőle. De nem mondja, csak kacéran néz. Találd ki, hány évesek vagyunk! 30? Nem, nem. 28? Én 27, Lulo 29. Na és te? Hogy én? Hány éves vagyok? Mimo hízeleg. 25? Ingatja a fejét. 27? 29? Mosolyog tovább, a fényképre gondol, amit az imént mutatott, a férfira, aki férfi volt, olyan férfi volt, aki szereti kínozni a nőket, de legalább férfi volt. Az is fiatalabb volt nála, 29 éves. Trente? Mimo álmélkodik. Most kéne megmondani neki, mégis inkább bólint kecsesen, harmincvalami, olyasmi.
 
De még szép vagy, mondja Mimo tárgyilagosan, és Lulo felé int a fejével. Most egy kicsit itt hagyunk, mert elmegyek dolgozni, és Lulónak dolga van. De ne félj, visszajön, nem kell félned, nem hagyunk sokáig egyedül.
 
Gyorsan felöltözik. A zöld trikó pántja elszakadt, másikat vesz. A farmer Mimo ágyának végébe dugva. Az ajtó be van zárva. Nincs rajta kukucskáló nyílás sem. Az odúnak nincs ablaka, a fürdőszobának sincs. Megnézi az órát: 7.45. Telefonálni próbál, a pasiját hívná, akiről az imént olyan méltatlan dolgokat gondolt. Jó ember, segíteni fog, valamit csinál, legalább a repülőt elintézi, ha még sokáig nem jut ki, lekési. A kopott Nokia kijelzője barátságosan világít, igen, ez ő, ez én vagyok, ez a telefonom, és ennek az abszurd történetnek mindjárt vége, mindjárt, csak ebben a lyukban nincs térerő.
 
Az ajtóhoz megy, feltartja a telefont, amilyen magasra csak tudja, az ajtó kinyílik és Lulo gyorsan belép. Egy papírstanicliben olasz zsömlét hoz, pannini, a hóna alatt kakaót. Felvillan mögötte egy folyosó, az alagút, amin át ide érkezett, ő, lei, ez a test. Na, nem mész sehová, no, no, nevet, fél kezével távol tartja, nem bánja, hogy ehhez el kell engednie a zsömléket, amelyek szétgurulnak a földön. A másik kezével bezárja az ajtót. A kulcs a zárban marad. A telefont nem szabad észrevennie.
 
Míg Lulo összekaparja a stanicli tartalmát, a fotelhez hátrál, leül, mintha beletörődött volna, a háta mögött kitapintja a zsákot és belecsúsztatja a telefont. Na, egyél. Jó lesz itt neked. Mimo is rendes fiú. Én is nagyon jó leszek hozzád.
 
Időnként német szavakat kever az olasz mondatokba, igyekszik nagyon. Sehr gut.. Nyugodj meg. No problem. A folyosón léptek hallatszanak, és tudja, hogy most kell mennie, a zsákot felkapja, az ajtóhoz szalad, éles hangon, angolul kiabál, you must let me out, let me out now, right away, let me, let me! Lulo csitítaná, de még jobban kiabál, sikít, elfordítja a kulcsot, és rohan, a folyosón, le a lépcsőn, nem emlékszik rá, hogy lépcső is volt, de csak arrafelé tud szaladni, nem botlik meg, pedig fél, hogy meg fog botlani, ki az utcára, ki a fényre.
 
Szédül a reggeli naptól, törődött arcú emberek mennek az utcán, közömbösek, szalad még, Lulo szalad utána, kiabál, de nem érti, mit. Reneszánsz kövek mellett fut, kövek és kövek, padkák és megint kövek, és rácsos ablakok. Nem fogja bírni, elesik, ólommá válik a lába, vagy a feje hirtelen lebiccen a nyakáról, nem tud futni, nem akarja ezt, nem kap levegőt. Nincs rajta a szemüvege, nem emlékszik, hogy beletette-e a zsákba, vagy hová is tette, egy szemüveg tartozott ehhez a testhez, de ez nem tűnt fel ott a sűrű szagban, most pedig nem lát nélküle, nem tudja, merre rohan.
 
Aztán mégis valami más jön a kövek után, befordul egy ajtón, az elsőn, nagyon sír, de lélegzetvétel nélkül mondja, hogy hívják a rendőrséget. Egy reggelizőhelyen van, a pult mögül idősödő férfi bámul rá, nem mond semmit, csak néz, a közöny és a hitetlenség között, Lulo pedig megjelenik az üvegajtóban. Lei, la a barátom, mondja, hát gyere már, ne szaladj el, ne bolondozz. Menj innen, go away, hívom a rendőrséget, kérem, prego, hívja a rendőrséget. Prego.
 
Az öreg nem tud angolul talán, vagy csak nem avatkozik más dolgába, áll, Lulóra néz, elbiggyeszti a száját. Lulo mégsem bírja, egy szemrehányó pillantást vet rá, az ő tulajdonára, a testre, ami az övé, az én testemre, aztán sarkonfordul. A padrone egy szót hajít utána, és megszólal végre. Na, elment, most már menjen maga is.
 
 
A pályaudvar felébredt, de mindegy már, mintha mámorban járna, mint akinek isteni jogai vannak, úgy megy a csaphoz, úgy dobja le a ruhát, locsolja magára a vizet. Fürdenem kell, meg kell tisztulnom. A combját és a hasát locsolja a hideg vízzel, ha tehetné, savval öntené le, hogy lemarjon róla mindent, lemarja róla a spermát és az élvezetet, a vágyakat és a gondolatot, a szeméből ki akarja marni Mimo megható tehetetlenségét, el akarja felejteni Lulo szagát és a farka feszítését. Nem szól rá senki.
 
Már a vonaton, Milánó felé, megtalálja a szemüvegét is, megtalálja a menetrendet és a repülőjegyet, megvan minden, a tárcája, az útlevele, a telefon. Van térerő. Nem telefonál mégsem. Egy kicsit aludni szeretne, de a két elviselhetetlen szőke milánói hangosan és hosszasan cserél eszmét a firenzei egyetemről. Középkori céhek, na persze. Most már ráér.
 
Milánóban megfürdik egy szökőkútban, és lefekszik a park füvébe. Alszik. Van még ideje. Van pénze. Nem költötte el szállodára. Minden megvan. Csak haza kell vinni ezt a testet, leszáll, és visszakapja az ismerős érzéseket, megérintik, akiket szeret, és az anya teste lesz, akit meg lehet ölelni, az a test lesz, amelyik szült, a kéz, ami simogat, a száj, amivel az első puszit adja, hogy megjöttem, édes kicsi fiam, édes drágám – nem érti szegény gyerek, miért sír, mi olyan szörnyű, mi olyan megrendítő — az ismerős test lesz, akit a járásáról megismerni, akinek nevetése van. Csak hazáig kell elvinni, és jön egy érintés, az mindent eltöröl.
 
 
Selyembe burkolni ezt a testet. Milánó a divat fővárosa. Vörös selyem, nem is vörös, téglaszínű, egy másik én, egy szebb valaki, elegánsabb. Ha kicsit oldalt pillantok, látom is a szoknyát, jó minőségű holmi, nem viselte meg az idő. Selyembe burkolni, mert megérdemli. Eltakarni ezekkel a divatos, kurvás cucokkal.
 
Nem tudja még, hogy megerőszakolták, nem haragot érez, csak szégyent. Évek kellenek ahhoz, hogy megértsem. Az erőszak az akarat tagadása, a másik létezésének tagadása, lei én vagyok, és én ezt nem akarom. Jogom van nem akarni.
 
De azért valamit tud mégis. Hazaviszi a testét, szégyelli, és szeretné, ha egy érintéssel eltörölnék a szégyent. Most csak selyem simogat, de majd simogat kéz is. Szégyent érez, amikor leszáll a gép. Szégyent érez, amikor beszámol, fektetés után. A reménybeli apa gondterhelten nézi a nőt, aki, ezt reméli, gyerekeket szül majd neki. Nem simogatja meg. Maradj itt, elmegyek gyógyszerért, azonnal be kell venned, nehogy terhes maradj.
 
Gyengén tiltakozik, nem akar bevenni gyógyszert, de nem tudja elmagyarázni, hogy nem, biztosan nem marad terhes, mert Mimo impotens volt, akárhányszor próbálkozott, Lulo pedig rajta kívül élvezett el mindannyiszor, már maga sem tudja, hányszor. Miről szólt az idő. Ki szeretkezett. Ki élvezett. Nem képes kiejteni ezeket a neveket, azt sem képes mondani, hogy egyik és másik, csak hogy ketten voltak. És hogy biztosan nem lett terhes, ha terhes, akkor a gyerek az övék. Ez a mi gyerekünk, ha mégis van.
 
A jövendő apa azonban most erőszakos, most határozott, mert a tartályt, amelyben a gyermekét szeretné elhelyezni, üresnek akarja tudni. Ő biztosra akar menni, mondja. Ő nem kockáztatja, hogy ez itt valaki más gyereke. Az a tartály, tehát ez az ő teste — felfedezte végre. Vérrel kell kiöblíteni. Ez a tartály, ez vagyok én. Gyerünk, vedd be. Nem létezem.

Egy test (itáliai utazás) Read More »