Mindenki látja

Nem igazán terveztem, hogy írni fogok errel az érzésről, de ma reggel történt valami ami miatt mégis muszály lesz. Már az első nap amit itt benn a korházban töltöttem, felfigyeltem valakire. Egy lányra akit nem lehetett nem észre venni. Ő a legszebb az osztályunkon, és a lefiatalabb is. Körülbelül 10-15 év korkülömbség van köztünk. Eleinte még nagyon rosszul voltam, és egyáltalán nem akartam szemkontaktust felvenni vele, bár ez egy-egy pillanatra néha mégis megtörtént. De azért ő mégis sokszor kereste az alkalmat. Mostanra már jobban érzem magam, pedig ez még csak a negyedik nap hogy bennvagyok. Ő a velem szemben lévő kórterembe fekszik, és ezért eddig minden reggel összefutottunk. Még sohasem köszöntem neki, pedig illő lett volna, lévén hogy én vagyok a férfi. A mai nap reggelén mégis rámnézett ahogy jött velem szembe, és jó reggelt kívánt nekem. De nekem nem csak a nagy korkülömbség nem tetszett. Amúgy sem éreztem, hogy mi nagyon összeillenénk. Persze lehet hogy csak kíváncsi volt rám, mert nagyon szótlan voltam, és már ketten is próbáltak velem szóba elegyedni az étkezések alkalmával. Persze mindig kedves voltam, de azért törekedtem az egy két szavas válaszokra. Kezdtem azon gondolkodni, hogy talán jobb lenne haza menni, mert valahogy itt sem érezem jól magam. Ez egy nagyon rossz tulajdonság. Sehol és senkivel nem érzem jól magam. Csak egyedül és olyan helyeken, ahol nagyon kevés, vagy egyáltalán nincsenek emberek. Ha valakit mégis megkedvelek egy-két óránál többet képtelen vagyok eltölteni vele anélkül, hogy ne érezném rosszul magam. Így nem igazán lehet komoly kapcsolatról ábrándozni. Szóval nem biztos hogy kibírtam volna itt még egy hetet, pedig nagyon sokmindent köszönhetek ennek a helynek. Lehet hogy rábeszéltek volna hogy maradjak, de a dolgok másképpen alakultak. A korházunkból járványkorházat fognak csinálni, ezért senki sem töltheti már idebenn az éjszakát. Gréti a kis tündérke nagyon összeomlott. Én meg kicsit jobban lettem, de azért nagyon rossz volt őt így látni. Amúgy is néha olyan fura volt, de ő legalább nem volt mindig szótlan, és nem bújt el folyton. Elhatároztam hogy erős leszek, és megpróbálok visszaevickélni a való világba. És azt is, hogy odamagyek a Grétihez, és megkérem, hogy vigyázzon magára. Nem hiszem hogy nagyon örült akkor ennek, de azért elmosolyodott és ugyanezt kérte tőlem is. Nem sokára újra otthon leszek, de azért írok majd arról is, hogyan sikerült összeszedni magam. Legalábbis remélem így lesz.

A névvel a munkahelyemen találkoztam először. Még az első napokon, egy egyetemi épület udvarán takarítottunk. Talán ott ahol a pszichológusokat is képzik. Volt az udvaron az egyik ajdó előtt egy asztal két székkel, egy pad és mindenféle növények és virágok. Volt még sok apróság is, amolyan kacatféleségek. És voltak táblák amelyeken mindeféle szavak szerepeltek. Olyan dolgok szavai, amelyek az életben nagyon fontosak. Úgy mint barátság, szerelem, törődés, csak hogy párat említsek. Ennek a helynek Pszichoázis volt a volt a neve. Ezért az én kis menedékemet is így neveztem el. Van egy férfi az osztályon aki még nálam is szótlanabb. De a többiek égész jól megvannak egymással. Én inkább szeretnék tőlük elkülönülni. Egyszerűen nem jó érzés most senkivel sem kommunikálni. Nagyon rossz volt most hallani a többieket, úgyhogy be is csuktam az ajtómat. Egyágyas szobában vagyok szóval itt nagyon jól el lehet bújni. Enni sincs most kedvem és remélem a tusolás után gyorsan el tudok majd aludni. Nem tudom miért lettem újra ilyen. Még általános iskolás koromba kezdtem ilyenné válni. De ott azért még sikerült kicsit részese lenni a mindennapoknak. Középiskolás koromba már sajnos nem igazán. Nem voltak barátaim, nem beszélgettem senkivel, csak ritkán de akkor sem éreztem magam jól nem tudom miért. Egyébként is nagyon sok energiát elvett a tanulás. Talán az ADHD miatt. De ez adta az egyetlen örömöt, hogy ne bukjak meg újra mint egyszer az általános iskolában. Azután jött egy új srác az osztályunkban. Másodikba vagy harmadikba, és vele összebarátkoztam. De nagyon keveset jártam el velük szórakozni. Sose éreztem magam igazán jól valük, de a magány néha rávett arra, hogy erőt vegyek magamon. Igazából itt is voltak jobb és rosszabb korszakok. De a legtöbbször egyedül töltöttem a hétvégi éjszakákat. Mégis volt azért egy javuló tendencia. Szép lassan összeraktam egy személyiséget magamnak. Mármint egy olyat ami nem félnénk és szótlan. És igazából történtek egész jó dolgok is vrelem, de sohasem találtam olyan embert akivel igazán jól éreztem volna magam. Még a mai napig sem találtam ilyet. Talán ez az ami igazán bánt. Nem gondoltam volna, hogy egyszer ez ekkora fájdalmat fog okozni. Mert tudom, hogy bennem van a hiba, de képtelen vagyok ellene tenni. És most mindent előről kéne kezdenem. De már nincs meg az a vágy, hogy meváltozzak. Nem megjátszani szeretném magam, hanem természetes lenni. Érdeklődni mások iránt, de úgy hogy ez az érdeklődés belűlről fakadjon, ne csak egy unalmas időtöltés legyen. Vagyis hogy olyan legyek mint a többiek. Olyan csodálatos, mint mindenki. Nem tudom mit kéne másképp csinálnom.

A szobám egyik falán van egy kép. Már pénteken észrevettem. Egy tábla amin külömböző színkombinációjú kis kockák vannak. Nincsen köztük két egyforma. Mindegyik másmilyen, mint ahogy mi emberek is külömbözőek vagyunk. Milyen unalmas lenne a világ ha ez nem így lenne. Engem most mégis bánt, hogy nem tudok úgy viselkedni, mint a legtöbb ember. Társas lényként. Amióta tudom az eszem antiszociális vagyok, de nem gondoltam, hogy egyszer ennyire rosszul fogom érezni magam. De megváltozni sem tudok, szóval nem is értem ezt az érzést. Furának tartom magam. Talán mások is. Hiába kedvel sok ember, én mégsem kedvelem magam. Ezét szeretek egyedül lenni. De az igazi ok amiért idekerültem az az, hogy már nem tudtam elvégezni a munkámat sem. Még akkor sem ha ez nem egy felelősségteljes munka. Udvaros voltam, de egyre gyakrabban összeroskadtam a munkahelyemen. Persze csak mikor senki sem látott, pedig nem hajtottam magam túl. A munka volt az egyetlen dolog ami nekem örömet okozott, és most ezt is elvesztettem. Erzért most nagyon kevésnek érzem magam, olyan apró emberi gesztusokhoz is mint a köszönés, vagy a terápiákon való megszólalás. Mintha egy bábu lennék, aki folyton arra vágyik, hogy lerakják és ne játszanak vele. Aki bár látja a körülötte lévő világot, nem akar annak részesévé válni. Mint aki megérti, és átéli a mese történetét, de nem akraja azt befolyásolni. Persze néha vannak jobb pillanatok, de ilyenkor sem lehet felhőtlenül örülnöm, mert nem sokára újra visszavágyom a dobozba.