Mindenki látja

37 éves férfi vagyok.Szociális szorongással küzdök.Nálam ez nem úgy alakult ki, ahogy a legtöbb embernél szokott.Mármint teljesen jó gyerekkorom volt, tényleg irigylésre méltó, rendes, kedves, normális emberek a szüleim.Az iskolai évek során sem volt részem különösebb bántalmazásokban, csak amit egy átlagos kamasznak is el kell viselni. Sosem jártam szakembernél a problémámmal, de én az érzékenységemhez tudom kötni a betegség kialakulását.Nagyon érzékeny kisgyerek voltam, nagyon sok mindenen sírtam és nagyon sokat, sokszor.Minden érzésemet kimutattam.Aztán ahogy idősebb lettem , kamaszodtam, akkor már furán néztek rám az ilyen megnyilvánulásoknál a kortársak.És volt pár piszkálódás, beszólás amelyek érzékenyen érintettek.Valahogy ahogy változott az életem, ahogy elértem a kamaszkort cikinek éreztem kimutatni az érzéseim és mintha valami eltörött volna akkor bennem.Onnantól kezdve elfojtottam az érzelmeimet, teljesen bezárkóztam, nagyon ritkán sírtam csak és azt is csak magányomban.

Voltak nehéz pillanataim szinte minden időszakban a kamaszkor és a felnőtté válás között.Iskolai problémák,nehézségek, gátlások.Az első munkahelyemen sem ment zökkenőmentesen az indulás, a beilleszkedés.Állandó küzdelem volt az életem a megfelelési kényszer miatt.De több kevesebb sikerrel azért mindig mindenhol megálltam a helyem és boldogultam.Az évek során szép dolgokat sikerült megvalósítanom.Saját otthont teremtettem egy építkezés formájában.Saját autóm is lett.Építgettem szépítgettem az életem.Igazából mindenem megvan,amit úgy igényemnek tartok.A párkapcsolatot és a saját családot kivéve.Ez egy kényes pont az életemben.Nagyon nehezen megy egy párkapcsolat kialakítása,és viszonylag régóta nem is volt párkapcsolatom.De igaz ez a társasági élet minden formájára.Számomra nagyon kényelmetlen és kellemetlen.Legyen szó rokonságról, munkáról, hobbiról.

A támadásokat,sértéseket bántásokat nehezen viselem.És sajnos az élet sok területén szembesülök ilyesmivel.Viszonylag nagy a rokonság,anyukámék 4en testvérek, apukámék 3man.Mindenhol vannak gyerekek.Az unokatestvéreim nagy részének már saját családja van.Viszonylag sokat járunk össze a rokonokkal.Összetartó a család,a rokonság,amit valahol egy jó példának is veszek,de a problémám miatt sokszor teher.Vannak egyes rokonok,akik egy ilyen összejövetel során nagyon szeretnek engem a középpontba emelni és lesajnálóan beszélni rólam.De persze pontosan látom hogy ez nem teljesen őszinte megnyilvánulás,annál inkább amolyan káröröm vagy piszkálódás,bántás akar lenni hogy nagy nyilvánosan megalázzon hogy milyen egy szerencsétlen alak vagyok hogy ennyi idősen nincs saját családom,sőt párkapcsolatom sincs.És hát valahol sajnos igaza van, mert egyre jobban azt érzem hogy nekem ez nem fog megvalósulni az életben.De nyilván nagyon kellemetlenül érint hogy egy olyan helyzetben bántólag támad pont a fájó ponttal.

Aztán ott a munka világa.Az első munkahelyemen nehezen ment a beilleszkedés,de mondhatni nagyon nagy szerencsém volt,mert kedves, rendes, normális emberek közé kerültem.Nem piszkáltak,nem bántottak,látták rajtam hogy merevebb vagyok,csendesebb,nem vagyok az a laza alkat,de elfogadtak ilyennek.Nagyon szerettem velük dolgozni, 8 évet töltöttem ezen a helyen.8 év hosszú idő, ezalatt azért jöttek mentek emberek és sajnos azért mindig akadt olyan,aki rossz szemmel nézte azt hogy nem vagyok olyan,mint más.A megfelelési kényszerem nagyon erős,és sokszor háttérbe helyezem saját magam is ennek érdekében.Így akinél azt tapasztalom hogy valamiért kipécézett vagy piszkálni akar,annál kb. felveszem a bocs hogy élek stílust.És keresem az utat hogy tudnék számára megfelelni.Persze az én türelmem is véges,és van az a pont mikor már nem érdekel,és nem szeretnék a másiknak megfelelni.De attól még ugyanúgy bánt lelkileg a piszkálódás,a megnyilvánulások,bántások.Végül nem csak ezért hagytam ott ezt a munkahelyet,közre játszott hogy a vezetőséggel is voltak problémák,és akkoriban már képbe került az építkezés is és szükségem volt több bevételre.Váltottam,nagyon nehezen ment,de nem bántam meg.Enélkül nem tudtam volna megvalósítani az építkezést.Jelenleg is ezen,a második munkahelyemen vagyok.8 éve jelenleg.Ez egy nagyon kis létszámú hely.A kollégáim ismerték egymást régről és egészen más világ mint én.Sajnos itt is ugyanazzal a problémával szembesültem,hogy van aki képtelen elfogadni azt amilyen vagyok.Hogy csendesebb,visszahúzódóbb,gátlásossabb.Így itt is folyamatosan a bántásokat kell elviselni.Mintha ahogy látná a másik milyen vagyok, tudja jól hogy a szerény természetem miatt nem fogom felvenni a kesztyűt mert nem akarok balhét…és ezért megpróbál elnyomni,eltaposni.

Gyerekkoromban a sulikba szerencsére nem tapasztaltam ezt…viszont fociztam 6 és 14 éves koromban versenyszerűen a város helyi klubcsapatában.És ott azért ahogy kamaszodtam és változtak a gyerekek is, kitűntem az érzékenységemmel,és ott azért kaptam az ívet rendesen.És később fiatal felnőttként is visszatért az életembe a foci, egy a városhoz közeli településen kezdtem el újra,alacsonyabb szinten,hobbi gyanánt.De az is egy csapat, egy társaság,a többség ott is elfogadott olyannak amilyen vagyok és nem bántottak,nem támadtak emiatt.De ott is idővel voltak olyanok,akik kipécéztek maguknak.És mintha abba lelték volna örömüket hogy engem bánthattak lelkileg.

Visszagondolva gyerekkorban valahol normális,hisz egy gyerek nem tudja még felmérni ezeket a dolgokat reálisan.De hogy felnőttként is mindig mindenhol ezzel kell szembesülnie az embernek.Ezt nehéz megemészteni.

Egyébként meg élem a életem, elvagyok a saját kis világomba.Dolgozom, rendbe tartom az otthonom, elvégzem a házimunkát,nem jelent igazából semmi sem problémát,minden téren boldogulok.És igazából nincs lehetetlen az életembe.Bárhova képes vagyok elmenni,csak eseteg a szorongás miatt vannak dolgok,amelyek nehezebben mennek.Ezen kívül időközönként meglátogatom a szüleim.A sportban találtam meg az örömöm,rendszeresen szoktam futni,kikapcsol.Elkezdtem kondizni is.Ezen felül még volt némi felesleges szabadidőm, és úgy voltam vele hogy valami értelmes és kellemes dologra használom fel.Így elmentem a helyi állatmenhelyre és jelentkeztem önkéntesnek.A szorongással ez nagyon nehezen ment,nagyon nehezen szántam rá magam hogy egyedül elmenjek egy ilyen helyre.De végül megtettem,és nem bántam meg,az első pár alkalom után már kezdtem megnyugodni,kezdtem megismerni a helyet,az embereket, otthonosabban mozogni,nagyon kedves,barátságos emberek dolgoznak ott.Ha valakivel együtt csinálunk valamit,vagy 3man akkor nagyon jól eltudunk beszélgetni.De viszonylag nagyobb a csoport,akik oda járnak,ők maguk egy családnak nevezik  a csoportot.És nagyon szeretnek fecsegni,együtt bandázni.Én ilyenkor vagy ott vagyok közöttük és nagyokat hallgatok,nevetgélek.Ha kérdeznek válaszolok.Vagy épp félrevonulok egyedül és csinálom a dolgom.De azért feltűnik ott is hogy más vagyok,és merevebb,nem vagyok az a nagyszájú,elvagyok csendben magamban.És már itt is azt vettem észre hogy egyeseknek ez szemet szúrt.És kifejezetten ellenem irányulnak megjegyzések, tettek.Itt is kezdem pontosan ugyanazt tapasztalni amit a fentebb említett különféle helyzetekben tapasztaltam már.Hogy kipécézett magának az illető,és el akar nyomni,el akar taposni,bántani akar,abban leli örömét ha odaszúrhat és látja ahogy nekem az mennyire rosszul esik.

Nyilván ezt a szabadidőmben csinálom,és pl. a munkát muszáj csinálni,ott nem igazán válogathatom meg hogy kivel dolgozzak együtt, valamiből meg kell élni alapon.De a szabadidőmet szeretném kellemesen tölteni,úgyhogy valószínű ezt is abba kell hagynom.Csak bosszantó ,mert jól éreztem magam ott, nagyon aranyosak  az állatok.Igaz,több szándék vezérelt hogy meglépjen ezt.Egyrészt az értelmes és kellemes időtöltés,másrészt egy kis terápia,hogy a szorongással szembe menjek,hogy igenis képes vagyok a normálisabb életre.Harmadrészt pedig titkon bíztam abban is hogy hátha valami csoda folytán megismerkedhetek egy ilyen helyen egy nővel,akivel esetleg később több is alakulhat.

És most így kicsit lelkileg ezen megakadtam,és elgondolkodtam azon hogy akárhova megy az ember,akármilyen társaságba,előbb utóbb mindig megtalál valaki,és kezdődik ugyanaz előröl.Próbál az ember élhetőbb életet élni,és tágítani a lehetőségeit,megtalálni a boldogulásának a kulcsát,vagy csak javítani az életminőségén.És őszintén nagyon nehéz rászánni magam egy ilyen lépésre,egy változtatásra az életembe.De a vége mindig az hogy jobb nekem a szűk kis világomban,az otthonomban,ahol tényleg a biztonság a nyugalom és a harmónia uralkodik.Nincs bántás,nincs szúrkálódás,nincs stressz,nincs gátlás,nincs feszültség.

De miért ilyen ez? Ha mondjuk adnék okot a piszkálódásra,szúrkálódásra,bántásokra,akkor azt mondom oké,csinálják,megérdemlem.De őszintén nem érzem azt hogy bárkinél is okot adtam volna hogy bántson …