Blogban blog és napitörténet: A Láthatatlan Emberek Városa

– Menjünk! – szólt az Ezüst. A zöld kapu megnyílt, Ezüst és Piros egymást előzve-cikázva zuhantak majd visszatértek a Láthatatlanok Városába. Ezüst soha többé nem ment vissza a Földre.

wink

ez a vége és valahogy eljutott idáig a történet. jó lazítást. az ilyenekkel lehet kicsit.

 

https://pillanatpillangok.blog.hu/2018/09/30/a_lathatatlan_emberek_varosa

Szerző:

Belépett: 2 hónap

intro86

Blog kommentek: 2465Blog bejegyzések: 162Regisztráció: 24-05-2018

10 gondolat erről: “Blogban blog és napitörténet: A Láthatatlan Emberek Városa”

  1. Köszi! smiley Azt is, hogy nem hagytál „láthatatlan”. 

    Igazából azon gondolkodtam el, amit a napokban olvastam .. kis könyv, de az egész a depresszióról szól, három előadó háromféle nézőpontból beszél róla … és valahogy szóba jön ott is a kreativitás. Az, hogy – és ezt nagyon kiszedte belőle az agyam, mert érdekesnek találtam – sok író bipoláris volt és  a felhangolt állapotban írnak általában, mondtak példákat is, hipomániás – így írta, tanultam pár szót is. ( meg talán azt is írta hogy az unipolárisoknál könnyebben lenullázhatja a gyógyszer, a kezelés a kreativitást, de pl a bipolárisoknál biztos nem, ezt nem biztos hogy pont így írta de valami hasonló volt)

    Ki tudja, nekem azt mondta a dokinő, hogy semmi ilyen  nem lehet, nyugodtan írjak. DE – és ez saját tapasztalat, ha nagyon mélyen vagyok, akkor verset se fogok tudni írni. Tehát, ha a szimpla depresszió részét nézem, max verset vagyok képes, néha még azt se …. gyakran érzem, hogy a szó bűnös, ezért se nagyon tudok olyankor.

    Aztán amikor kicsit jobban pihenek és kicsit jobban leszek, jön egy cím, valami téma és elkezdem … és elmegy vele egy délután, de igazából úgy telik el több óra hogy alig veszem észre és pörgök és halad a történet és amikor már kész, akkor is megmarad ez a jó érzés, egyféle elégedettség, felpörgés, az a tudat, hogy valamit jót alkottam megint. / szimpla depresszióval diagnosztizáltak, nincs semmi bi / de ha írok, az tök olyan mint a bipolárisoknál a felhangolt rész, csak nálam nem tart hónapokig. Egy történet hatása egy nap, max másfél-kettő aztán visszahelyezkedek a hétköznapokba, a kreativitás visszaesik és hamar visszazuhanok oda ahol voltam.

    Ha írok, közben és utána van egy rövidke felhangolt szakasz, amiben nem mutatok olyan erős és intenzív dolgokat mint egy tényleges bipoláris, csak sokkal jobban vagyok, energikusabb, pörgősebb, máshogy vagyok a létezéssel, de ez nem tart soká. Addig kiélvezem.

  2. Biztos nem. Olyan kicsi az a könyv amit elolvastam a depresszióról, de nem számoltam hány festőt és írót említett, konkrét példákat. Aki kicsit is ilyen művészalkat, az zizi. Ez van. smiley … de ez sose baj. Én kifejezetten élvezem. smiley

    Csinálni is, de passzívan is, olvasni vagy kiállítás, tök mindegy. Akkor meg majd valami festményről fogok írni. smiley

  3. Őt is említette a könyv szerintem, amit olvastam, meg mondom, több festőt meg írót ….. meg Ady nárcizmusát… Popper kicsit más szemszögből nézte a depressziót. a nárcizmus irányából…ezt most nem tudom visszamondani, olvasva nagyon is érthető volt ahogy megfogta …. igen, a művészalkatokkal mindig van valami zizi meg a „nagy fejekkel”, Einstein is ugye … Chrurchil

Írj megjegyzést