„Bármi lesz kivárom”

Furcsa a helyzet, amikor az ember már tudja, hogy hamarosan eljön az a pillanat ami tényleg a végső lesz, és óvatos érdeklődéssel figyeli vajon melyik is lesz az bizonyos a pillanat vagy momentum, ami végre mindent eldönt. A kilakoltatás lesz előbb, valamiféle extrém pszichózis, vagy egy agyvérzés esetleg szívroham? Vagy esetleg egy saját döntés? Utóbbi még mindig elképzelhetetlennek tűnik, meg aztán minek sietne annyira az ember az elmúlás karjaiba ha egyszerűen  csak „ránéz az órájára”, és konstatálja, hogy amúgy is mindjárt itt van, vagy tulajdonképpen már régen megérkezett. Nem való nekem ez a magas épületekről leugrálás, meg gyógyszertúladagolás, nincs is nagyon szükségem rá, elintéz mindent a testem, a családom, a „sorsom”, ahogy mások mondanák (istenem de utáltam mindig is ezt a szót). Ami pedig rám marad azt elintézem én, szépen csöndben, komótosan, majdhogynem észrevétlenül.

„Bármi lesz kivárom” – írtam néhány éve, talán még tündérhegy előtt, és úgy tűnik tényleg. Nem kapkodom, nincs semmi izgés-mozgás, semmi hirtelen mozdulat, csak figyelem ami történik, és egyre kevésbé hiszem el, hogy tényleg az van ami van, de éppen ezért egyre kevésbé érint meg. Mennyi mindent le lehet nyelni, mennyi mindent meg lehet szokni, a felét sem hittem volna ennek. De még mindig itt vagyok, legalábbis a bizonyítékok erre utalnak, ha néha még kételkedem is ebben, és gondolom még itt is leszek egy darabig, ki fogom várni a végét, mint mindig. Az a rengeteg kétség, az a sok kínzó kérdés amely évekig nyomta a lelkemet, talán pont ezek miatt van minden, talán ezért nem tudom befejezni ezt az egészet, csak úgy egyszerűen. Bármi is lesz, még mielőtt rám omlik minden, talán néhányra, vagy csak egyre választ kapok. Más tét régóta nincs, ez az egyetlen egy ami még maradt.

Aztán az is lehet, hogy van valami izgató abban a gondolatban, hogy az ember elveszít mindent. Vajon mi van utána? Mi van ha már nem számít semmi, mi van ha folytonos szorítás, aggódás mögött valami egészen más van mint amit gondoltam? Már úgy értem, egy egészen más ember. Talán el kell veszíteni mindent ahhoz, hogy megismerd magadat, és talán az sem számít ha utána eltűnsz végleg, illetve biztosan nem.

Nem volt jó ez a lassan harminc év, sőt, borzasztó volt, folyton azt kívánom bárcsak soha itt sem lettem volna. De itt vagyok, és a dolgok megtörténnek, akkor is ha teljesen passzív az ember, az élet még így is megy tovább. Nem kell állást foglalnom, mindegy mit keresek itt. Ahogy Rimbaud mondta: „Egyedül az elviselhetetlen, hogy semmi sem elviselhetetlen.” Túl sok mindent túl lehet élni, túl sokáig el lehet menni, szinte bármeddig, és lehet, hogy egy nap arra ébredsz, hogy már nincs visszaút, aztán a következő nap meg arra, hogy ez is teljesen mindegy, el lehet lenni ott is ahová jutottál. Nem kell szeretni azt ami van, sőt van, hogy nem is lehet szeretni, de mindegy is, tényleg mindegy.

Szerző:

Belépett: 3 év

heimweh.

Blog kommentek: 1916Blog bejegyzések: 82Regisztráció: 14-03-2016

6 gondolat erről: “„Bármi lesz kivárom””

  1. heimweh, lehet, hogy a kínzó kétségek és kérdések valamilyen szorongásban gyökereznek, valamilyen ön-el-nem-fogadásban — tudom, nyálasnak tűnik, de megélt tapasztalatból mondom. Az ember nem cselekszik, csak túlél, mert azt gondolja, jön egy „majd”, amitől fogva más lesz — ő maga. Ezért szeretem azokat a meditációs technikákat, amik az itt és mostra fordítják a figyelmed, és belegyökereztetnek a jelenbe, ahonnan a kétségeidet is hűvösen figyeled.

    Gondold át, mi az, ami fontos az életben neked? Lehet, hogy éppen olyan életet élsz…

     

     

  2. heimweh, lehet, hogy a kínzó kétségek és kérdések valamilyen szorongásban gyökereznek, valamilyen ön-el-nem-fogadásban — tudom, nyálasnak tűnik, de megélt tapasztalatból mondom. Az ember nem cselekszik, csak túlél, mert azt gondolja, jön egy „majd”, amitől fogva más lesz — ő maga. Ezért szeretem azokat a meditációs technikákat, amik az itt és mostra fordítják a figyelmed, és belegyökereztetnek a jelenbe, ahonnan a kétségeidet is hűvösen figyeled.

    Gondold át, mi az, ami fontos az életben neked? Lehet, hogy éppen olyan életet élsz…

     

     

  3. Hát igen a túlélés nagy dolog. Ha az ember feje fölött mindig ott van „demoklész” kardja, egy idő után már elfelejt félni, lassan immunis lesz. Talán elfárad a lélek és nem tud vagy nem akar érezni. De azt vettem észre, hogy újra és újra feléled, újra érzek és érzem hogy fáj a múlt , aztán a jelen. Figyelem most mi történik…állandó rohanás, de mindeközben felsejlik bennem a kérdés, hogy miért is teszem. Már a születést is elsiettem a túlélés miatt. Most is ezért ez az eszeveszett tempo? Van egy fiam, igaz hogy többször voltam öngyilkos, sokféle módon, mégis ő a legfontosabb az életemben. Már amikor nem akarom visszaadni az égieknek az életnek becézett ajándékát. Másfél hétre kaptam ” ajándékba” egy kislányt. Most kettőjüket bizták rám..próbáltam egyenlően adni, figyelni, velük lenni. És közben az örült tempo. Majd egyik nap, mikor fiamat elvittem az edzésre, amig ő ott volt, másfél órát kirándultunk a kislánnyal egy erdőben a patak mentén. Persze minden buli, és érdekes és vicces, és persze vizes. Loholtunk vissza, nehogy várnia kelljen a fiamnak. Tovább robogunk. Egy hét után ébredtem rá, hogy két gyerek mellett nem jutott eszembe, hogy meg kéne halni. Pedig a fiammal is igy szoktunk idétlenkedni, ölelni, szeretni, veszekedni…stb. Ezen elgondolkodtam. Rohanás, figyelés- folyamatos jelen. Egyik helyről cikázom a másikra…közben hulla jelölt vagyok, megfáradt és elnyűtt, mint egy agyonhasznált szőnyeg, amin csak az nem járt, akit nem hívtak. Szinte senki nem tudja milyen beteg vagyok, mindenki csak részleteket….fáj a fejem…túlélni…ez igy nem jelenik meg a fejemben…csak loholok hogy mindent megoldjak, munka…szokásos….orvosok…kórház. Nem rágódom a múlton..épp csak annyira, hogy hiányoznak akik kihaltak mellőlem. A saját halottaimnak tekintem őket. Figyelem az embereket….nincs kivétel. Sok-sok fájdalmas arc, nyúzott, szomorú szemek, miközben rohannak valahová. Türelmetlenek és idegbetegek, mint én is. Vezetek és itt a kérdés miért is? Miért kell ezt csinálni? Miért nem lehet leállni, abbahagyni mindent. Mert megszűnne a túlélésre játszás. Majd elöntene a rettegés, higy mi lesz most, hogyan tovább? Hirtelen megoldatlanok lesznek a dolgok és gyűlnek a fejem felett a fekete felhők- derűre vágyom. Mi értelme ennek? Hogy lehetne nem csinálni ezt a mókuskereket…és ha én nem csinálim, ki fogja majd felvenni ezeket a terheket? Vagy csak nekem teher? Fáj a fejem és minden porcikám. Nem akarom már ezt az életet. 30 éve éjjel- nappal nagy fájdalmaim vannak..ki viselné ezt? Én márt letenném a lantot…műtétek??? Mi értelme? Meghosszabbitani a szenvedést? Ez is van valamiért!!! Ez is van valamiért??? Megmentek egy öngyilkost…bagoly mondja verébnek- nem vagyom túl hiteles! Ha nem vagyok az..mégis hogy tanítom meg a gyerekemnek, hogy jó élni, hogy van értelme!?? Élvezet is időnként!??? Csak nekem nem és nem is tudom azt mutatni hogy igen. Na igen…most is fáj a fejem, dolgozni kéne. Senkit nem érdekel hogy felfordulok, a munkát sem végzi el helyettem seni, mint ahogy a megsemmisítésemet sem. Tenni vagy nem tenni??? Ez itt a kérdés? 

  4. Idézet tőle: AZUR

    Figyelem az embereket….nincs kivétel. Sok-sok fájdalmas arc, nyúzott, szomorú szemek, miközben rohannak valahová. Türelmetlenek és idegbetegek, mint én is. Vezetek és itt a kérdés miért is? Miért kell ezt csinálni? Miért nem lehet leállni, abbahagyni mindent. Mert megszűnne a túlélésre játszás. Majd elöntene a rettegés, higy mi lesz most, hogyan tovább? Hirtelen megoldatlanok lesznek a dolgok és gyűlnek a fejem felett a fekete felhők- derűre vágyom. Mi értelme ennek? 

    AZUR — azt hiszem, jól megragadtad a lényeget, számomra legalábbis, azzal, hogy ha nem rohannánk, eltöltene a rettegés. Mi kellene szerinted ahhoz, hogy csöndben üljünk egy kicsit, nézzük az eget, vagy az esőt, bármit, és figyeljük, ahogy a rettegés lefoszlik rólunk?

  5. Idézet tőle: babarczyeszter

    heimweh, lehet, hogy a kínzó kétségek és kérdések valamilyen szorongásban gyökereznek, valamilyen ön-el-nem-fogadásban — tudom, nyálasnak tűnik, de megélt tapasztalatból mondom. Az ember nem cselekszik, csak túlél, mert azt gondolja, jön egy „majd”, amitől fogva más lesz — ő maga. Ezért szeretem azokat a meditációs technikákat, amik az itt és mostra fordítják a figyelmed, és belegyökereztetnek a jelenbe, ahonnan a kétségeidet is hűvösen figyeled.

    Gondold át, mi az, ami fontos az életben neked? Lehet, hogy éppen olyan életet élsz…

    nem egészen így értettem a kínzó kérdéseket, úgy értem ez alatt most nem absztrakt lelki folyamatokra gondoltam, hanem egészen konkrét kézzel fogható dolgokra. ettől még az „ön-el-nem-fogadás” stimmel természetesen, de fogalmam sincsen mit tudnék ezzel kezdeni. beteg vagyok, mármint fizikálisan is, gyenge, szintén fizikálisan is, lelkileg pedig már teljesen tönkre mentem, ha magamra nézek egy csődtömeget látok, minden értelemben, tudom, hogy ez valamiféle szentségtörésnek hangzik, de undorodom magamtól, hiszen soha semmire sem voltam jó. amim esetleg mégis van, és ami „érték” lehet, az pedig olyan jellegű amiből ebben a mai világban építkezni nem lehet, ellenben teljesen híján vagyok az olyan tulajdonságoknak/dolgoknak amik manapság az életbenmaradáshoz alapvetően szükségesek. nem vagyok hülye vagy buta, de ugyanakkor konkrét használható tudásom sem nagyon van, nagyon beteges vagyok, az efféle embereknek nincsen helye a mai modern társadalmakban, és ezt érzi az ember nap mint nap. kilátásaim ebben a helyzetben abszolút nincsenek, se megélhetés, se egy párkapcsolat, semmi. mit szeressek magamban vagy az életben?

    ez erős volt tudom, de ez van. mindegy végülis, egy hónap vagy egy fél év múlva már lehet, hogy az utcán alszom, ott már nem számít ki vagy vagy ki voltál.

    hogy mi a fontos az életemben? semmi. tényleg végképp semmi. csak azt tudom, hogy mi az amit nem akarok, az örökös, életen át tartó árral szemben úszásból speciel végleg elegem van, és egy percig sem bírom már tovább erővel, ez az egy biztos… 

  6. ha még tudod csinálni amit csinálni „kell” az már bőven nem semmi, a szememben máris hős vagy, komolyan. és a fiad nem ad annyi erőt, hogy miatta a „tűzön is átmész”? ha másért nem ő érte tedd meg, persze én sem nagyon adnék jótanácsot senkinek inkább, az én helyzetemben. de, hogy ő számít rád, és csak rád számíthat, az biztos. persze ettől még magaddal is kell törődnöd, ugyanúgy, az ő érdekében is. nem tudom, tényleg nem tudom. baromi nehéz ebből a folytonos szorításból kikeveredni, és sokaknak egyáltalán nem adatik meg, de van aki valahogy mégis végig bírja, van aki másképp dönt. az a bosszantó az egészben, hogy hányan de hányan vannak így az életükben, csak ebben az országban például. ez volna az élet, tényleg semmi más, csak ennyi? nekem minden napom azzal telik, hogy mindig egy kicsit erősebben hunyorítok és fürkészek mindent, valahányszor kimegyek az utcára például, hogy kell legyen valami, nem lehet csak ennyi az egész. de nagyjából ahogy írtad egy ponton túl simán immunis lesz az ember mindenre, hiszen ha a legalapvetőbb problémáidat nem tudod megoldani az életben, úgy sem jutsz túl ezen a tényen. nem is lenne normális túljutni rajta. hiszen enni kell, lakni kell valahol, vagy az esetedben gyereket kell nevelni, felelősséget vállalni nem csak magadért hanem érte is. egész egyszerűen nincs mese, vagy tudod csinálni vagy nem tudod, nincs harmadik lehetőség. (illetve a szerencsésebbeknek van, hiszen ahol van egy „gazdag amerikai nagybácsi” ott azért mindjárt más a felállás.)

    mindenesetre én azt gondolom, hogy ameddig bírod a hajszát, addig csinálni kell, nincs mese. az utolsó leheletig, a fiad biztosan megérdemli, és egyszer biztosan hálás lesz neked, ha más nem is, de ez egyszer biztosan kifizetődik, és ha másban nem, de talán ebben megtalálod az örömöt, és az értelmet is. vigyázz rá, és vigyázzatok egymásra! 

Írj megjegyzést