Angyalarc

Amíg nem tudok társalogni a sorstárs szülőkkel, megpróbálok kiírni magamból néhány ferszültséget.(ma regisztráltam, a hozzátartozói csoporthoz még nincs hozzáférésem)

Könnyen született, mint a rakéta úgy lőtte ki magát gyermekem, megszületése után egy fél órával már tágra nyílt szemekkel vizsgálta a körülötte zajló világot, ami egy újszülöttől igen meghökkentő és ritka. Tudtuk, hogy különleges és okos gyermek lesz, éreztük.

Végre hazatérve otthonunkba, a vígasztalhatatlan sírások és a Spock könyv minden javaslatát kipróbálva szinte reményvesztetten hallgattuk a csillapíthatatlan sírást, egy idő után azonban már csak egyedül hallgattam, mert férjem haza sem jött amig el nem aludt szeretett gyermekünk. Így küzdöttem éveken át, rosszalló tekintetek kereszttüzében, már-már alkalmatlan anyának érezve magamat. 3 hónaposan cipeltem magammal a konyhába a mosdóba és mindenhova, mert ha olvastam, beszéltem vagy énekeltem neki, nem sírt. Ma már tudom ezzel megerősítettem egy rossz viselkedési sémát nála, ami azt üzente neki, ha üvölt, hisztizik, akkor megkapja amit akar. Bekondícionáltam a rossz sémát, de még mindig jobb mintha a szeretetlenséget és az elhagyatottságot élte volna át, netán bántalmazást, mert ugye az is ide vezetett volna.

Hihetetlen erős kötelék alakult ki közöttünk, szinte érezte még a gondolataimat is. Nagyon sok örömmel ajándékozott meg, sokat mosolygott, ha szomorú voltam, addíg bohóckodott amíg el nem nevettem magam.

3 évesen a villamoson egy férfi ránézett és azt mondta: „ennek a gyereknek angyalarca van”, és tényleg gyönyörű angyalarccal éli életét.

Igazi gondjaink az érettségi évében kezdődtek, stressz, barátok elvesztése, depressziós fázisok. Az egyetem aránylag simán indult, azt hittük innentől minden egyenesbe kerül…. Nem így lett. Összeismerkedett nagy szerelmével, de a BPD ekkor kezdte elővillantani tulajdonságait, a szerelem megszakadt és ami utána maradt az a BPD volt a dührohamokkal, toxicológiával, stb…… Eltűnt a mosoly, a humor, a jókedv, ami azelőtt gyakori volt életünkben. Gondjainkat súlyosbította az időközben történt válás, gazdasági válság, a lelki állapotomba beférkőző pánikbetegség és még sorolhatnám de minek. Küzdöttem és küzdök amíg élek.

Eleinte mindenre magyarázatot adott a vizsgastressz és a szerelmi bánat (a szakemberek szerint), ekkor még családom többi tagja sem tudta mekkora a baj nálunk. Én sem tudtam, gondoltam ezen is túl leszünk, elmúlik a vizsgaidőszak és a szerelmi bánat is. Félrediagnosztizálások sora következett, bagatellizálás, gyermekem részéről a hárítás, ugyanakkor  visszatértek vele együtt a csecsemőkori vígasztalhatatlan sírások, dührohamok, éjszakázás a gyerekkel. A félrediagnosztizálás  és az önagresszió után jöhetett az anya-gyerek kapcsolat hibája, anya menjen el pszichoterápiára, de diagnózist még ekkor sem kaptunk.

Egy év  után, kutakodásaim eredményeként jutottunk el a megfelelő szakemberhez, aki megállapította a diagnózist. Most kezdte lányom a terápiát, én pedig most kezdem csak beleásni magam a témába, mert nem tudom, hogyan kezeljem a rohamokban jelentkező dühkitöréseket és a szívem hasad meg így látni Őt, és nem tudok segíteni. Már látok azért némi fényt az alagút végén, kezdem látni, hogy mégsem vagyunk egyedül, segítség is van. Ezért vagyok itt, sorstársakat keresek szülők, hozzátartozók személyében, akik nem ijednek meg a problémától és tabuk nélkül beszélhetünk róla.

Egyenlőre ennyi. Nem biztos, hogy folytatom a blogot, lehet, hogy akik itt vannak, azoknak semmi újat nem írtam, de nekem jól esett begépelni:-)

Szerző:

Belépett: 10 év

Léda

Blog kommentek: 15Blog bejegyzések: 1Regisztráció: 2014. 05. 29.

1 gondolat erről: “Angyalarc”

  1. Üzenet pszichiátereknek és szülőknek!!! (borderline)

    Nem hibáztatok senkit, mert mindannyian emberből vagyunk. Tanulságként szeretném megosztani azt, hogy a hozzátartozókat nem lehet/szabad kihagyni a diagnózis felállításánál. Előző blogomban írtam, hogy több mint egy éve küzdünk a tünetekkel, visszagondolva minden egyes tünet már akkor is jelentkezett, szerintem teljesen egyértelműek voltak a BPD-re utaló jelek, mégis a kezébe adták ( egy állami eü.ben dolgozó és egy magánpszichiáter) azt a gyógyszert ami öngyilkosságra való hajlam esetén nem adható. Eszközt is kapott a kezébe és csak rajtam múlt meg a sorson, hogy még itt van közöttünk gyermekem. Mivel azonban velem, velünk hozzátartozókkal a pszichiáter nem konzultált, (tudom jogilag nem lehet), BPD-s gyermekem magas IQ-jával szelektáltan adhatta elő a problémát. Ha minket is kikérdezett volna bármelyik orvos, anélkül természetesen hogy információt nyújt betegéről, akkor sokkal hamarabb jutunk el a diagnózisig, nem kötünk ki a toxicológián és már egy éve mehetne a terápia. Bizonytalan diagnózis esetén pedig a gyógyszerekkel óvatosabban kéne bánni.

    Nagyon örülök, hogy most már jó kezekben vagyunk, köszönöm a szakembernek aki felállította a diagnózist, és folytatja a terápiát. Kétségbe esésemet felváltotta a tudatos útkeresés és saját magam fejlesztése az ügyben.

Írj megjegyzést