Az én eddigi történetem talán nem is a legveszélyesebb, hiszen kívülről kevesen titulálnak "beteg" embernek. 6 éve járok terápiába, amit nagyon lassúnak érzek, közben megszereztem a harmadik diplomámat is, tehát tényleg "mennek a dolgaim". Ha ez annak számít. Előadóművészként is vannak sikereim, viszont ezek már teljesen háttérbe szorultak számomra, az önmagammal való küzdelmek mögött. Rexetint szedtem, most hagyom el, másodszor próbálom meg elhagyni, és nem vagyok igazán rosszul, csak a barátomat "féltem" magamtól. (amikor először hagytam el a gyógyszert fél évig, tönkrement az addigi kapcsolatom, és nem bírtam bemenni a munkahelyemre, úgy utáltam már.) Most az elhagyás következtében például évek óta nem érzett pánikroham tört rám, amint vezettem ki a repülőtérre (a bátyám elé mentem), és ott egy szakaszon két oldalról korlát van az autóúton, tehát "nincs lehetőségem félrehúzódni". És tudtam, hogy nem lehet semmi baj, és nem igaz, hogy veszélyesebb, mint normál esetben a vezetés, és hogy azt csak hiszem, hogy lefagytak a tagjaim, és nem tudom irányítani őket. Mindezt 80 km/órás sebességnél; hihetetlen lélekjelenlét kellett, hogy a saját szubjektivításomat legyőzzem. Közben már eljutottam egy olyan állapotba, hogy megállt minden, mintha a kocsi sem menne, (pedig ment, ebben biztos vagyok), szóval elég fura állapot volt, de a valós helyzet felett érzett felelősség legyőzte a halálfélelmemet. Nagyon jó, de még egy-két ilyen, és nagyon elfáradok, tudom.
Szerző:
Eszter,
hogy állsz most a gyógyszer elhagyással? a barátoddal? a pánikkal? ijesztő lehetett nagyon, amit átéltél.
hogy értékeled a sikereidet? meg tudod élni sikerként?
mi újság a a szoc. ápoló dologgal?
szóval… mi van veled?