Valaha egyszer régen még emlékszem arra a mosolyra, ami bennem lakozik. Tudom, hogy itt van, csak valami miatt elzárkózott a világ elől. Néha előtör, s megállíthatatlanul halad előre, de hirtelen képes a mélybe zuhanni olyannyira, hogy lassan már saját magát pusztítja el. Fájdalmaink az élet ajándékai, hogy megtanuljuk mi a számunkra helyes út, merre kell menni és hogyan tovább. Azonban van, hogy ez nem elég. Néha nem tudunk mindig erre gondolni. De hiszem, hogy mindnekiben ott a lehetőség, hogy hamvaiból egyre nagyobb és nagyobb főnix szálhasson minél magasabbra az égben, minél tüzesebben és örökre.