A Távol élete (versterápia)

Ma volt verbális terápia is, rendes, élő, pszichológusos. Már megint idegesen járkáltam fel-le mint egy hülye, szétbontottam, túrkáltam a hajam, az asztalra dobáltam a csatot és feltűnően feszült voltam, a beszélgetéstől, wáo, élőben, úgy, hogy még figyel is rám heti egyszer valaki, komolyan feszült leszek mindig. Hiába jó érzés is, elég feszült dolog sokszor. Felvenni velem a kapcsolatot alapvetően egy művészet verbálisan. Majd az utolsó 20 percben, amikor elfáradok, leülök. Nos, akkor tudok közelebbivé válni, igazán elérhetővé.

A versterápia viszont megy időről időre. Ha bármi ér, van mihez nyúlni. Bármiféle motivációm a művészkedéshez inkább hétvégén van. Hétközben csak a napról napra lebegés és túlélés.

Még a múlt heti kiborulásom utórengései:

Közel lettél, túl közel, lelked lelkembe ért,

volt pár spontán óra, csak érzett, semmitől se félt,

pedig az ölelésed, a hangod, ott oly messzi voltál,

távoli voltál, s én lebegtem, hangod messziről jött,

tudtam, csak látomás vagy, semmi se örök,

és így is maradt, a Közeli újra Távoli lett,

és mit éreztem belőled, lelkemben örvénylően pergett,

örvénylően, végig sodort a szélvihar,

majd újra ott álltam egyedül érzelmi önmagam,

ott álltam újra egyedül lebegve, s már nem volt se ég,

se föld, se ember, se Te, senki se a közelembe,

kisírtam magunkat és a világ újra visszájára váltott,

lelkemben a Közel a Távolnak kiáltott.

Hangja megrezgett, de mi Távol az Távol marad,

egy-két összeérő Közelség könnycseppeket fakaszt,

és taknyoddal – könnyeddel a párnába vésed,

milyen örök idegenségben, mindentől, mindenkitől Távol élned.