Ha az ember fölöslegesnek érzi magát…

Önbecsapás lenne, ha letagadnám az általam elkövetett hibákat. Ezek határozzák meg a jelenemet, és nem a jó döntéseim. Bár egy ideje vallom, mivel megtapasztaltam, hogy nincsenek jó vagy rossz döntések, kényszer és szükség, amik irányítják a lépteimet.
Szüleim egyszerű, kispolgári életfelfogású (beteg) emberek. Apám rendkívül büszke, már-már kóros mértékben, anyám pedig leamortizálódott az önként vállalt „anya” szerepében. Öt gyermeket hozott a világra, és az öt várandósság, öt szerteszét futó gyerekre való vigyázás, és gondoskodás róluk egy léha férj mellett, teljesen felemésztette, felmorzsolta az idegrendszerét, munkaképtelenné tette 53 éves korára. Se anyámnak, se apámnak nincs munkája, nincs rendszeres jövedelme. Sosem volt, mindig a létbizonytalanság ingoványán járt a család.
Jelenleg velük és a legkisebb húgommal élek egy fedél alatt. Apám a 80-as évek második felében felhúzott egy félkész házat, amire ennyi év elteltével már nagyon ráférne a felújítás, de erre sosem lesz pénz. A ház állaga tovább romlik, időnként már beázik a padlástér felől a szobám, az ablakok cúgosak, és télen fűtés hiányában rendkívül gyorsan hűtőházzá alakul át az „otthonunk”. Egyáltalán nem illik eme házra a „meleg otthon” kifejezés.
A szüleim marják egymást. Anyám, amióta az eszemet tudom, átkozza apámat. Pocsék kapcsolatuk rányomta bélyegét a saját elképzeléseimre a párkapcsolatról, és egy életre megfogadtam, hogy szingli maradok. Egyáltalán nem lesz saját családom. Amennyire ügyefogyottnak bizonyultam a nagy betűs életben, újabb hibákkal gyötörném magamat, ha szerelmes lennék, gyermeket akarnék. Na, nem. Ez az egyetlen döntésem, ami picit enyhít a hullámzó depressziómon. Éljen, az „egy hülye is untig elég” szemléletem. Bolond anyától még bolondabb utódok lennének, ahogyan azt lemérhettem anyámon.
De nem bántom tovább szóban és tudtukon kívül a felmenőimet. Ifjúk és felelőtlenek voltak, hogy a semmire alapozták a gyermekvállalásukat. Bár a tudatlanság senkit sem ment fel a hibáinak következményei alól. Ezek a hibák kihatnak anyámra. Naponta többször bejön, és kétségbeesve kérdi tőlem, hogy „mi lesz velünk?”
Praktikus válaszom a következő: „Ne aggódj, keresek munkát, és találok. Attól fogva könnyebb lesz.” Mire ő: „de te is beteg vagy, így pedig nem kapsz munkát.”
Kész, a kör bezárult. Ilyenkor gondolatban fogalmazom meg: „Igen, akkor viszont felakasztjuk magunkat, és viszlát.”
Belegondoltam, hogy ha most hirtelen megszűnnék létezni, semmi érdemleges nem történne. Nem alakulna ki utánam semmiféle „hiány”. Igen, egyetlen dolgot jól csináltam, jelentéktelen maradtam, egy senki, szürke folt; már életében hamukupac. Miért? Mert így könnyű elviselni a létezést. Persze időnként nyavalygok a sodródás miatt, hogy bántanak a nehézségek, a téli hideg, a hiányos táplálkozás, a rongyos ruháim, a lyukas cipőm, de alapvetően jól érzem magamat, amikor picit könnyebb, és könnyű léptekkel sétálok a megszokott ösvényeimen, lehajolok a növényekhez, állatokhoz, gombákhoz, vagy felnézek az égen sodródó felhőkre, és látszólag mozdulatlan csillagokra. Semmi vagyok, és mégis látok sok-sok csodát. Ez az egy örömöm van. Szeretek nézelődni, elmélkedni, és információkat gyűjteni a látottakról.
Ha középső gyerek az ember egy szegény családban, hamar megtanulja, hogy hiába fogalmazza meg a kéréseit, rendre a nagyobbnak és a kisebbnek jutnak a jó dolgok. Az ember egy üres térben érzi magát, amiben elvesz a hangja. Leszoktam az emberek nyaggatásáról. Sőt, odáig fajult a szociális fóbiám, hogy tartósan több ember jelenlétét képtelen vagyok elviselni, és egy idő után sietősen távozok. Nem tanultam meg helyesen érvényesíteni az akaratomat, és átkozottul dühít, amikor idejét múlt, gyermeki módon próbálok elérni valamit. Ilyen a panaszkodás is, vagy a begorombulás, mert nem kaphatok meg valamit, és még sorolhatnám. Annyi eszem van, hogy felismerjem a viselkedés mintáim eredetét és elképedjek rajtuk, majd szégyelljem magamat ezek miatt. Hát, már sosem növök fel? Nem, mert a felnőttekből lesznek az öregek, és az öregekre a halál vár. A halál pedig a végső „semmi”, utána már nincs nyári virágbőség, illat, és napsütés, és színek. A francba.
Aki gyermeket szül, a halálnak vet koncot. Épp elég feldolgoznom a saját halandóságomat, fölöslegességemet, tétlen életemet. Pedig egyiket sem tudom feldolgozni. Akár ha szarral játszanék. Állandóan piszkosnak érzem magamat a hülye érzéseimmel és gondolataimmal való birkózás miatt. Aki beteg, az gyenge. Aki gyenge, az halálra van ítélve. Plusz teherként itt van a szegénységem is, ami a fogyasztói társadalomban negatív bélyeg, akár a skarlát betű.
Bőven van utánpótlása az öngyűlöletemnek. Sosem leszek igazán elégedett magammal, és mindig dühíteni fog a tökéletlenségem.
De semmi baj. Rájöttem, elfogadtam, hogy tilos és fölösleges másokat zaklatni panaszaimmal, mivel mindenkinek nehéz az élet. Ezért csendben küldözgetem az önéletrajzomat az állásajánlatokra motivációs levél kíséretében, amit az adott munka alapján írok meg.
Egy a baj, hogy bárki megérezheti a belőlem áradó ideges vibrálást. Túl sok feszültség halmozódott fel bennem, és a lefojtott életvágyam dühöngve keresi a kiutat. Semmiféle kötöttséget nem tudok és nem akarok elviselni. Mert mi egy munkahely, akár egy szegény család, ahol nincs semmibe se beleszólásom. Betanított robotként elvégzem a melót, minden erőmet beleadom a munkába, és cserébe elém löknek egy marék papírt, ami pont arra elég, hogy kifizessek hónapról hónapra egy kutyaólat, és etessem a szarzsák testemet. Naponta ingázás a kutyaól és a „munkatábor” közt. Semmi pozitív inger, színek, kreatív gondolatok, csak azok a kibaszott monoton mozdulatsorok. Pocsék munkaerő vagyok, mert az általam megpályázható állások egyáltalán nem igénylik egyedi tulajdonságaimat.
Ezért inkább vegetálok tovább a szegénységi küszöb alatt, és alibiként használom az álláskeresést. Egyébként tényleg több helyre elküldtem az önéletrajzomat, és mindennap lelkiismeretesen átnézem a hirdető portálokat.
Bőkezűen megfizetem a hibáim árát. Eltanultam apámtól az őrült büszkeséget, anyámtól a panaszkodást, és eme két félkrajcáros ember belém verte a tanult tehetetlenséget. Előre nincs, csak lefele.
Egy valamire még rájöttem, hogy nincs segítség, és nincs helyem a Földön. Akit átjárt, átitatott a fölöslegesség érzése, sose szabadul tőle. Meg fog ölni. Sebaj! Mint írtam, semmiféle hiány nem marad utánam, hiszen jelentéktelen senki vagyok.

Szerző:

Belépett: 8 év

Andrea

Blog kommentek: 579Blog bejegyzések: 33Regisztráció: 01-11-2010