Ha az ember fölöslegesnek érzi magát…

Önbecsapás lenne, ha letagadnám az általam elkövetett hibákat. Ezek határozzák meg a jelenemet, és nem a jó döntéseim. Bár egy ideje vallom, mivel megtapasztaltam, hogy nincsenek jó vagy rossz döntések, kényszer és szükség, amik irányítják a lépteimet.
Szüleim egyszerű, kispolgári életfelfogású (beteg) emberek. Apám rendkívül büszke, már-már kóros mértékben, anyám pedig leamortizálódott az önként vállalt „anya” szerepében. Öt gyermeket hozott a világra, és az öt várandósság, öt szerteszét futó gyerekre való vigyázás, és gondoskodás róluk egy léha férj mellett, teljesen felemésztette, felmorzsolta az idegrendszerét, munkaképtelenné tette 53 éves korára. Se anyámnak, se apámnak nincs munkája, nincs rendszeres jövedelme. Sosem volt, mindig a létbizonytalanság ingoványán járt a család.
Jelenleg velük és a legkisebb húgommal élek egy fedél alatt. Apám a 80-as évek második felében felhúzott egy félkész házat, amire ennyi év elteltével már nagyon ráférne a felújítás, de erre sosem lesz pénz. A ház állaga tovább romlik, időnként már beázik a padlástér felől a szobám, az ablakok cúgosak, és télen fűtés hiányában rendkívül gyorsan hűtőházzá alakul át az „otthonunk”. Egyáltalán nem illik eme házra a „meleg otthon” kifejezés.
A szüleim marják egymást. Anyám, amióta az eszemet tudom, átkozza apámat. Pocsék kapcsolatuk rányomta bélyegét a saját elképzeléseimre a párkapcsolatról, és egy életre megfogadtam, hogy szingli maradok. Egyáltalán nem lesz saját családom. Amennyire ügyefogyottnak bizonyultam a nagy betűs életben, újabb hibákkal gyötörném magamat, ha szerelmes lennék, gyermeket akarnék. Na, nem. Ez az egyetlen döntésem, ami picit enyhít a hullámzó depressziómon. Éljen, az „egy hülye is untig elég” szemléletem. Bolond anyától még bolondabb utódok lennének, ahogyan azt lemérhettem anyámon.
De nem bántom tovább szóban és tudtukon kívül a felmenőimet. Ifjúk és felelőtlenek voltak, hogy a semmire alapozták a gyermekvállalásukat. Bár a tudatlanság senkit sem ment fel a hibáinak következményei alól. Ezek a hibák kihatnak anyámra. Naponta többször bejön, és kétségbeesve kérdi tőlem, hogy „mi lesz velünk?”
Praktikus válaszom a következő: „Ne aggódj, keresek munkát, és találok. Attól fogva könnyebb lesz.” Mire ő: „de te is beteg vagy, így pedig nem kapsz munkát.”
Kész, a kör bezárult. Ilyenkor gondolatban fogalmazom meg: „Igen, akkor viszont felakasztjuk magunkat, és viszlát.”
Belegondoltam, hogy ha most hirtelen megszűnnék létezni, semmi érdemleges nem történne. Nem alakulna ki utánam semmiféle „hiány”. Igen, egyetlen dolgot jól csináltam, jelentéktelen maradtam, egy senki, szürke folt; már életében hamukupac. Miért? Mert így könnyű elviselni a létezést. Persze időnként nyavalygok a sodródás miatt, hogy bántanak a nehézségek, a téli hideg, a hiányos táplálkozás, a rongyos ruháim, a lyukas cipőm, de alapvetően jól érzem magamat, amikor picit könnyebb, és könnyű léptekkel sétálok a megszokott ösvényeimen, lehajolok a növényekhez, állatokhoz, gombákhoz, vagy felnézek az égen sodródó felhőkre, és látszólag mozdulatlan csillagokra. Semmi vagyok, és mégis látok sok-sok csodát. Ez az egy örömöm van. Szeretek nézelődni, elmélkedni, és információkat gyűjteni a látottakról.
Ha középső gyerek az ember egy szegény családban, hamar megtanulja, hogy hiába fogalmazza meg a kéréseit, rendre a nagyobbnak és a kisebbnek jutnak a jó dolgok. Az ember egy üres térben érzi magát, amiben elvesz a hangja. Leszoktam az emberek nyaggatásáról. Sőt, odáig fajult a szociális fóbiám, hogy tartósan több ember jelenlétét képtelen vagyok elviselni, és egy idő után sietősen távozok. Nem tanultam meg helyesen érvényesíteni az akaratomat, és átkozottul dühít, amikor idejét múlt, gyermeki módon próbálok elérni valamit. Ilyen a panaszkodás is, vagy a begorombulás, mert nem kaphatok meg valamit, és még sorolhatnám. Annyi eszem van, hogy felismerjem a viselkedés mintáim eredetét és elképedjek rajtuk, majd szégyelljem magamat ezek miatt. Hát, már sosem növök fel? Nem, mert a felnőttekből lesznek az öregek, és az öregekre a halál vár. A halál pedig a végső „semmi”, utána már nincs nyári virágbőség, illat, és napsütés, és színek. A francba.
Aki gyermeket szül, a halálnak vet koncot. Épp elég feldolgoznom a saját halandóságomat, fölöslegességemet, tétlen életemet. Pedig egyiket sem tudom feldolgozni. Akár ha szarral játszanék. Állandóan piszkosnak érzem magamat a hülye érzéseimmel és gondolataimmal való birkózás miatt. Aki beteg, az gyenge. Aki gyenge, az halálra van ítélve. Plusz teherként itt van a szegénységem is, ami a fogyasztói társadalomban negatív bélyeg, akár a skarlát betű.
Bőven van utánpótlása az öngyűlöletemnek. Sosem leszek igazán elégedett magammal, és mindig dühíteni fog a tökéletlenségem.
De semmi baj. Rájöttem, elfogadtam, hogy tilos és fölösleges másokat zaklatni panaszaimmal, mivel mindenkinek nehéz az élet. Ezért csendben küldözgetem az önéletrajzomat az állásajánlatokra motivációs levél kíséretében, amit az adott munka alapján írok meg.
Egy a baj, hogy bárki megérezheti a belőlem áradó ideges vibrálást. Túl sok feszültség halmozódott fel bennem, és a lefojtott életvágyam dühöngve keresi a kiutat. Semmiféle kötöttséget nem tudok és nem akarok elviselni. Mert mi egy munkahely, akár egy szegény család, ahol nincs semmibe se beleszólásom. Betanított robotként elvégzem a melót, minden erőmet beleadom a munkába, és cserébe elém löknek egy marék papírt, ami pont arra elég, hogy kifizessek hónapról hónapra egy kutyaólat, és etessem a szarzsák testemet. Naponta ingázás a kutyaól és a „munkatábor” közt. Semmi pozitív inger, színek, kreatív gondolatok, csak azok a kibaszott monoton mozdulatsorok. Pocsék munkaerő vagyok, mert az általam megpályázható állások egyáltalán nem igénylik egyedi tulajdonságaimat.
Ezért inkább vegetálok tovább a szegénységi küszöb alatt, és alibiként használom az álláskeresést. Egyébként tényleg több helyre elküldtem az önéletrajzomat, és mindennap lelkiismeretesen átnézem a hirdető portálokat.
Bőkezűen megfizetem a hibáim árát. Eltanultam apámtól az őrült büszkeséget, anyámtól a panaszkodást, és eme két félkrajcáros ember belém verte a tanult tehetetlenséget. Előre nincs, csak lefele.
Egy valamire még rájöttem, hogy nincs segítség, és nincs helyem a Földön. Akit átjárt, átitatott a fölöslegesség érzése, sose szabadul tőle. Meg fog ölni. Sebaj! Mint írtam, semmiféle hiány nem marad utánam, hiszen jelentéktelen senki vagyok.

Szerző:

Belépett: 7 év

Andrea

Blog kommentek: 579Blog bejegyzések: 33Regisztráció: 01-11-2010

9 gondolat erről: “Ha az ember fölöslegesnek érzi magát…”

  1. Aki igy ir  es ilyen racionalis modon latja a problemait es sajat magat az nem egy senki. Annak ellenere , hogy el vagy keseredve , en egyfajta belso magabiztossagot erzekelek . te valoszinu nem igy gondolod

  2. Hónapok óta sötéten látom a jövőmet. Mindig a jelen helyzetből indulok ki, hogy most mihez kezdhetek, mik a lehetőségeim. Nincs túl sok. Próbálom felszínen tartani magamat. Arra gondolok, hogy az emberiség gazdag 20%-hoz tartozok. Hiszen téglaházban vagyok, van netbookom, és még mobilom is. A másik oldalon viszont felhalmozott számlák nyomják a lelkiismeretemet. Egy éve munkanélküli  vagyok. A munkanélküliség megtépázta az önbecsülésemet. Úgy érzem, hogy az élet árnyas oldalán járok, és ezen még az sem segít, hogy tényleg a világ rendezettebb felén élek. Soha senki se tett erőszakot rajtam, nem ütöttek-vertek, nem törtek el csontjaim, felnőttem, elmúltam 30 éves, megéltem az évezredekkel korábbi átlag életkort, tulajdonképpen tényleg boldognak kéne lennem. Hiszen élek, mozgok, elmém fürge, az agyamat se érte semmiféle ártalom. Kerülöm a dohányfüstöt, az alkoholt, a tiltott szereket. Józan életet élek. Mindenem a tiszta gondolkozás és a tudás keresése. Azonban itt is vannak komoly hiányosságaim. A legfájóbb, hogy tanulatlan vagyok. Nyolc általánossal valóban a társadalom alsóbb osztályának vagyok a tagja. Az anyagi helyzetem is eme tényt erősíti meg. A szégyentől lemaródik a bőröm, vagyis tíz körömmel vakarom szét az ekcémás bőrfelületeket. Nincs kedvem többet írni. Semminek sincs értelme. A halálnak sem. Pedig meg kéne halni. Az egyetlen logikus választás. Elegem van.

  3. Vicky Pollard

    Andrea,

    sztem tök jókat írsz itt, amikor az emberiség nagyobbik részéhez hasonlítod magad. Ritkán jut az ilyesmi az ember eszébe, pedig annyira nyilvánvaló. Nem éhezünk, max. szar kajákon tengődünk, nem fagyunk halálra, nem visznek el halálos fertőzések.

    Én negyven évesen egyetemi diplomával kutyamenhelyen gürizek, 32 e forintért.

    nem minden az érettségi. és nem kell feltételnül belehalni, ha szar az élet. lehet élni szar életet is, ha épp nincs más.

  4. Tudom nem szereted ha az ember a szemelyes tapasztalatairol beszelek neked , de ha mar blogot irsz es az nyilvanos akkor masok ilyan vagy olyan modon reagalnak a gondolataidra . Ha egy ferfi irna  ezeket a dolgokat magarol cseppet sem csodalkoznek mert a ferfiak  valamilyen szinten gyengebbek mint a nok . Egy nonek nem szabad engednie , hogy a vegso elkeseredes fazisaban jusson , foleg ha ez az idoszak hosszu tavon tartos . Ezt azzal indokolnam , hogy ha egy no osszeroskad akkor a kornyezete is szetesik , hiszen o viszi valamilyen iranyba az eletuket . Tudom neked nincs csaldod , de ilyen a no ,az elet nem mindig igazsagos . Hmmm iskola , olyan keso lenne az iskolahoz?

    egyebkent neked lehet csupan egy papirra lenne szukseged , mert inteligencia muveltseg  megvan vagyis ott van ahol kell

    Azt mondod nem vertek nem bantalmaztak … miert feltelenul kell egy embernek elszenvednie ilyen helyzeteket ahoz , hogy maskent gondolkodjon a vilagrol es elkeseredett legyen …. vagy gondolod egyes embereknek az elethez valo viszunyulasat meg lehet magyarazni a multja altal es ebbol kifolyolag lehet iilyen vagy olyan ?

    aaaa szerintem ez nem igy mukodik , te masert vagy masmilyen , neked is a sajatod van meg  csak mas ertelemben .. ennyi . Nem kell ahoz tragikus elet veres  eroszak , hogy az ember keseru legyen

Írj megjegyzést