Megint egy újabb nap, egyik percben boldog vagyok, a másikban szenvedek az egyedülléttől.Pedig nem vagyok egyedül, itt vannak a szüleim, barátaim, de mégis…Ha egyszer megtalálod azt a személyt aki az éltető erőt adja neked ebben a lesújtó világban, és nem lehet melletted, de te egész nap rágondolsz, szörnyű.Nem szeretnék újra szerelmes lenni úgy érzem, szeretem azt az érzést, de a vége mindig fájdalmas,Én pedig az lány vagyok aki rosszul választ. Sok férfi.fiú szeretne megismerni, mert tetszek nekik.Csak azt nem értem én miért nem tudom az ő szerelmüket visszaadni nekik???Lehet hogy ennyire az oylan emberekbe leszek szerelmes mindig akik elérhetetlenek?Miért adnánk fel mindent a szerelmünkért?
Az élet egyre nehezebb ahogy nővök fel, szeretek élni, csak néha fáj.Imádok nevetni, táncolni, énekelni(pedig borzasztó hangom van:)), álmaim vannak.De tényleg néha félek hogy vajon végigtudom e csinálni az életet, elég erős vagyok e hozzá?
De erre is igaz a mondás:Ami nem öl meg, az erőssé tesz:)
Szerző:
Nem hiszek ebben a mondásban, de ez lényegtelen.
Az élethez pedig hozzátartozik a fájdalom is. Meg kell tanulni együtt élni vele, kezelni, bánni vele, feldolgozni, ha lehet, tanulni belőle.
A legenda szerint Buddhát burokban nevelték, gyerekkora maga volt a boldogság, nem ismerte a szenvedést, fájdalmat, semmit, de aztán előbb utóbb nem kerülhette el és szembetalálkozott a szenvedéssel, a halállal, az elmúlással. Stb… Nem lényeges ez.
Persze azért mindig jó, ha van kéznél egy fájdalomcsillapító, ha fáj a fejem. 😛