Nagyon egyedül érzem magam és rossz gondolataim vannak, amiket nagyon rossz érzések követnek.
Én már nem szedek Rivotrilt, de múlt héten és most ma is bevettem egy felet,
olyan idegállapotba kerültem.
Az a baj, hogy ilyenkor nem is nagyon tudok segítséget kérni.
Nem tudok mit mondani.
Csak ha észreveszik rajtam.
Sajnos nem szokták észrevenni, csak ha éppen a pszichiáteremhez van időpontom, vagy csoport van és ott kérdezgetnek.
Azért vettem be gyógyszert, mert úgy éreztem meghalok.
Több minden van, ami nagyon-nagyon fáj és régi dolgok.
Jelenleg egy barátom, barátnőm (volt-nem tartom senkivel a kapcsolatot) sincs.
Nem teljesen értem, mivel kedves, jószándékú nőnek tartom magam, aki elég intelligens és meghallgat másokat.
Most nagyon rosszul érzem magam.
Több okból.
De nem az okok számítanak.
Nem találom a helyem és nem igazán vagyok fontos senkinek.
Szeretnék saját életet élni, saját ritmusban, s ahol csend van és szeretet.
Annyi azért igaz, hogy sok keserűség van bennem és a közvetlen közelállókkal kötekszem, de durván vissza is kapom.
Most be vagyok szűkülve.
Szükségem lenne valakire, aki nem ellenem van, aki látja az igazi lényemet, aki szeret.
A családban szerintem én voltam a bűnbak, meg akin le lehet vezetni a stresszt.
Előtte Apukám, aki meghalt 45 évesen.
Én most 42 vagyok, de úgy érzem rámegyek én is.
Nincs saját családom.
Gyerekkori legjobb barátnőm terhes, 42 éves.
Egy lánya már van.
Csoporttársam is terhes, rá is irigy vagyok.
Irigységet érzek, elég durva szinten, holott sosem akartam gyereket tudtommal.
De nekem nem lehet gyerekem, mivel eljárt felettem az idő, nem vagyok stabil, nagyon kevés a pénz és pasim sincs.
Mondjuk az utóbbi a legkevesebb.
Majdnem mindenki előrébb tart, mint én.
Megvagyok dermedve.
Elromlott minden…
A border miatt lettem ilyen „gazember.”
Nem tudom mi az igazság.
Az van-e, amit gondolok, vagy azt csak én gondolom.
Nem tudom, hogy tényleg ártatlan vagyok -e és áldozat.
Semmiben sem vagyok biztos.
Az egyéni terápiám lassan ritkulni fog.
Valódi kapcsolatok kellenének.
Fogok megint konditerembe járni.
Csak olyan vagyok én, hogy csak egy darabig kötődöm, addig is ambivalensen.
Meg nem engedem magamhoz közel az embereket.
Egyedül a konditeremben és a szaunában érzem jól magam, meg fürdéskor és alváskor a kiskutyám társaságában.
Meg a pszichiáteremmel.
Máshonnan menekülök.
Szerző:
Blog kommentek: 152Blog bejegyzések: 6Regisztráció: 04-11-2016
Tudom, hogy azt írtad, hogy nem vígasztal, ha tudod, nem vagy egyedül ezzel, de úgy éreztem írnom kell ide valamit. Sajnálom, hogy így érzed magad és… megértelek.
Néha én azt szoktam gondolni, hogy az élet egy nagy mókuskerék, amiben csak futsz és futsz és futsz, aztán néha ki kell szállni pihenni, majd vissza. A gyengébbek gyakrabban szállnak ki… Erről írtam egy verset is, de szerintem azt nem osztom meg, mert… eléggé szókimondó lett… 😀
És kérlek, ne hidd el, hogy egyedül vagy. Ezt most nem úgy értem, hogy mások is szenvednek, hanem… hogy te is számítasz másoknak. Tudom… ilyenkor semmi nem tud erről meggyőzni, de mikor kicsit jobban leszel és nyugodt lelki állapotban elemzed az életed és a kapcsolataid látni fogod, hogy igenis van, aki szeret. Ezzel… én is így szoktam lenni.
Remélem kicsit segített ez és nem csak össze-vissza felesleges írkálás volt… 🙂
Tudom hogy nem vagyok egyedül, ez a része teljesen tiszta nekem, és köszönöm hogy vagytok. Csak rettentően elfáradt a lelkem. Nagyon.
Megértelek… mint ahogy nagyon sokan ezen az oldalon.
Amint lesz lehetőséged pihenj egyet, próbálj meg kikapcsolni.
És próbáld meg olyan emberekkel körülvenni magad, akik szeretnek. Engedd, hogy ott legyenek melletted és szeressenek. Nekem legalábbis ez szokta a legtöbb erőt adni a kitartáshoz. 🙂
Tarts ki! Veled vagyunk! 🙂
Kitartok. Nem akartam azt éreztetni hogy öngyilkos akarnék lenni, erről szó sincs, van az a néhány ember akikért élni tudok, és persze Zs. aki a legfontosabb és mindig megemel ha mélyen vagyok,és tudom hogy neki is szüksége van rám. Szóval nincs krízis. Mégegyszer köszönöm a segítő szándékot.
Egyáltalán nem az volt érezhető, hogy öngyilkos akarsz lenni (legalábbis nekem nem).
Vigyázzatok egymásra Zs.-vel. 🙂
Mint egy gép.
Együtt érzek. Számomra is hasonló. Már éjjel se, vagyis lefeküdni nem bírok éjfél előtt, aztán meg ellazulni se sokáig, olvasok sokáig mert az elterel, pedig tudom, reggel kelnem kell. Ma megkéstem fél órát, senki se tudja, de nincs belőle gáz, holnap nem tehetem, mert 9-kor nyitnom kell, vagyis tényleg be kell érnem. Nincs még öt perc és hogy nem bírom kinyitni a szemem, kelni kell, hiába hideg és fagyos, odakinn is és bennem is. Kelek,indulok, teszem a dolgom, nap mint nap. közben mindenféle ember pofázik hozzám, nem mindig vagyok teljesen ott. Mintha minden valami messzi hang lenne, ami bennem van, abból ők semmit se látnak.
Elrejtem, mert ezt kell tennem….és a gép forog … izé … van ez a … nem is tudom honnan. A gép forog, a világ kész lett, az alkotó, vagyis Isten pihen …. menni kell, akármilyen baszom hideg és esetleg sötét van még reggel. menni … és lenni … érzésekkel vagy anélkül … én már gyakrabban anélkül robotosodok. Egyszer persze a gép is szarrá mehet, de amíg megy csinálom. Könnyek nélkül. Egyedül. Néha magam se értem, hogyan.
Ha leszel …. esténként fel szoktam ide nézni mielőtt elmegyek olvasni. Az blokkolja az egyedüllétet, blokkolja a valóságot. Az emberi szó nélküli vagy meg nem értő, át nem érző, távoli és sivár valóságot.
(ma munka után – hülyén mennek buszok – beültem a közeli cukrászdába, süti, és kókuszos forró csoki, köröttem mindenhol emberek, párokban beszélgettek
(egyetlen pasi egyedül de az meg a laptopjával volt ) , hát az édes depresszió gyógyszer mindenképp, kívánom, mert a világ – amit te is leírsz – nem adja meg, nekem, nekünk nem) a szó, az érintés, bármi, ami a gépet emberré varázsolhatja, nincs.