Hosszú idő óta gondolkodom ezen a bejegyzésen, fogalmazgatom, latolgatom magamban. És mintha az életem eseményei direkt úgy történnének, hogy legyen miről írnom: ma reggelre beérett.
Tehát: szerintem egy önmagával rendben lévő – ennélfogva teljesen mindegy, hogy milyen külső és belső tulajdonságokkal rendelkező – nő, ha észreveszi, hogy valaki másképpen tekint rá, vagyis nem csak az embert látja benne, hanem a nőt is, akkor aktuális helyzetétől függően örül neki vagy nem örül neki, de mindenesetre ad egy pluszt az önbizalmának, önbecsülésének. (Tudom, vannak bonyolultabb esetek, de ebbe most nem fogok belemenni.)
Egy ilyen helyzetben én a pokol különböző bugyrait járom meg.
Van egy régi ismerős, akivel egyszer-egyszer flörtöltünk már eddig is, de soha nem vettem komolyan igazából, mert olyan ritkán történt. (Persze gondoltam rá, hogy azért nem bánnám, ha…) De az utóbbi hetekben egyértelműen megváltozott a viselkedése velem szemben, többször flörtöltünk, többször jött a közelembe, jobban megnyílt nekem, közösen csináltunk dolgokat párszor, stb., és baromi előzékeny, figyelmes volt bizonyos dolgokban. És éreztem, hogy jól érzi magát velem. Aztán ezt az egészet egyszercsak abbahagyta. Rövidesen megtudtam azt is, hogy valaki más is képben van nála, aki valszeg csak hülyíti, de azért ott van.
Ezt a kis privát történetet azért mesélem el, mert rám kétféleképpen is mély benyomást tett. Egyrészt feltárta bennem azokat a gondosan lezárt kapukat, amelyek mögé a nőiségemet, a belső szükségleteimet rejtettem el saját magam elől, mert szingliként egész egyszerűen nem tudok mit kezdeni az olyan fogalmakkal, mint mondjuk az intimitás, és az, hogy „együtt”. Fogtam magam és elzártam, hogy ne fájjon a hiányuk. Most persze jobban látom, hogy mire lenne szükségem igazából, mint amennyire látni szeretném.
A másik pedig, amit ez a flört előhozott belőlem, az a visszautasítástól való örökös félelem. Itt látszik igazán, hogy mennyire sérült az önértékelésem. Mondjuk, én sem így születtem, a sérüléseknek van oka is. Viszont amire rájöttem, az az, hogy az én szemszögemből nézve mindenből lehet visszautasítás.
Visszautasítás, ha egy flört megreked és nem megy tovább. Visszautasítás, ha valaki, kapás reményében még máshová is lógatja a csaliját. Visszautasítás egy meg nem válaszolt üzenet, a napokkal később megválaszolt üzenet szintén, és még sorolhatnám. Bármi lehet visszautasítás, és lesz is. Jelenleg azért érzem haragosnak, randiképtelennek, reménytelenül csúnyának és átvertnek magam, mert ez flört nem haladt tovább, nem lett belőle semmi.
Ugyanis ha nem lesz belőle Nagy Szerelem, akkor én nem voltam elég jó ahhoz, hogy igazából szeresenek, és az épp aktuális keres valakit helyettem, aki jobb, szebb, fiatalabb, etc., és akivel lehet is valamit kezdeni, ha már én nem feleltem meg neki.
És ha ez még nem lenne elég, erről az egészről, közlésvágyamat legyűrve nem beszéltem senkinek, két okból. Egyrészt mert úgy éreztem, magyarázkodnom kéne a vonzalom miatt és ezt nem értenék meg, másrészt pedig mert szánalmasnak tartom az egészet a magam részéről, és nem kérek a külvilág reakcióiból.
Ez így leírva rettenetes, de ez a helyzet. Nagyon is igaz, hogy az önismeret kemény munka. Ugyanis az igazság az, hogy ennek az egésznek sokkal több köze van hozzám, a saját magamhoz való hozzáállásomhoz, mint sejtettem volna, mert az elég rossz és negatív. A sors furcsa fintora, vagy egyfajta önbeteljesítő jóslatnak tekinthető, hogy rendre igazam van (az ismeretségekből nem lesz kapcsolat), ami megerősíti bennem a fentieket, és tádám: elkészült az ördögi kör, amiből nem tudok kiszállni, mert nem ismerek más utat a jelenlegin kívül.
Szerző:
Hát, legalább nem én vagyok az egyetlen… 🙂
(Visszaolvasva magamat, nagyon tényszerűen leírtam a történteket, épp csak az maradt ki belőle, amit _érzek_ ezzel kapcsolatban…)
Ugyanis ha nem lesz belőle Nagy Szerelem, akkor én nem voltam elég jó ahhoz, hogy igazából szeressenek
Erre én is rosszul regaálok, többek közt ezért is nem keresek tudatosan. Fájna egy újabb kudarc, visszautasítás, szakítás, „füstbe ment terv”. Az is a visszautasítás kategóriába tartozik nálam, ha nem alakul belőle szerelem- a másik fél részéről-, csak összejövünk, mert az úgy felemás…
Oida,
Az természetes, hogy a visszautasítás fáj. Minden egészséges egojú embernél ez így van. Nem voltál gyanakvó, előtte nem tartottál ettől, mert ha előtte felvértezed magad azzal, hogy esetleg rosszul is elsülhet ez, akkor kevésbé fáj.
Sajnos a párkeresés az egy nehéz dió, akinek szerencséje van hamar rátalál, de akinek nem, az bizony sokáig keresgélhet, és kell nyitottnak lennie az újabb ismertségekre. De vigasztaljon, hogy a legtöbben azért megtalálják a társukat, előbb utóbb.
Köszönöm a hozzászólásodat, de egyre erősebb a gyanúm, hogy – bár nagyon igyekeztem – nem jól írtam meg ezt a bejegyzést.
Lehet. De lehet, hogy mi nem jól értelmezzük. Ha segítesz akkor lehet jobban átjön.
Nekem így triviális problémának tűnik (nem elbagatelizálni akarom, ne értsd félre), de ez mindenkit földhözvág, ha így átlépnek rajta, és csak rombolja az amúgy sem magason álló önbecsülését.
Te se értsd félre, de a legkevésbé arra vágyom, hogy bizonygassak. Mindegy, marad így.
Ennyire nem szokott érthetetlen lenni, amit közölni szeretnék. Tényleg ennyire nem megy át a lényeg??
Ehh.
Miért nem próbálod meg újra leírni, más szavakkal? Ha tanítok és nem értik, akkor megpróbálom 3-4-5 módon is. Nem az én hibám, nem a diák hibája. Meg kell keresni a megfelelő formát, hogy érthető legyek (legyél).
Sajnálom, hogy ez történt. Talán azért (ez nem kekeckedés) visszautasításnak nem mondanám. Értem, hogy majdnem az, de nem az. És ez fontos. (Mert a visszautasítás az én szótáramban a konkrét NEM.)
Szívem szerint azt javasolnám, hogy próbálj meg ehhez a férfihez ismét közeledni, teljesen lazán, játékosan, barátilag. Fogadjunk, hogy jócskán zavarba jönne.
Mert így is hosszú időbe telt (hetekbe, igazából) mire egy bejegyzésbe rendeztem a gondolataimat, és nem csak kósza félmondatok kergették egymást a fejemben. Nem mintha ez a világ legfontosabb dolga lenne akárkinek, el is hiszem, csak hát nekem azért az. Nem jött össze most úgy, hogy érthető is legyen, hát ez van. Majd legközelebb.
Szard le, majd jön másik.
Az enyém is félrement?
(mert igazából nem látom át, mit értettek-adott esetben értettünk- félre, de azt hiszem, annyira nem is „erőltetem” ezt a témát.)
Nem, nyugi. 🙂
Túlreagálom én is most ezt, érzem. Kicsit lejtmenetben vagyok. Bocs, mindenkitől, ha kissé nyűgösen reagáltam, összekaparom magam.
Bocs, ha sok vagyok, de ezt le kell írnom: tudjátok, mi hozott tegnap megnyugvást a lelkemnek? Vettem a múltkor egy ilyen öntapadós táblamatricát (krétával lehet rá írni, rajzolni), és oda kiírtam annak a közhelyes indiai hercegnős tanmesének az utolsó szavát: „Elmúlik.” És tényleg. Annyi minden elmúlt már, amitől szintén pánikba estem. Ideje lenne tényleg megtanulnom ezt.
Figyelj, semmi baj. Én sajnálom, hogy felbosszantottalak vagy elkeserítettelek, hogy nem értettem meg, amit leírtál.
Azért írtam azt a hülyeséget (?), hogy direkt keresd a társaságát, mert szerintem talán adna egy olyan érzést, hogy te tevékenyen részt vettél a dolog alakításában és nem csak passzívan elszenvedted, hogy ő eltűnt.
Nem arra gondoltam ám, hogy járkálj utána. 🙂
Nem bosszantottál fel. 🙂 Sajnos tegnap ilyen über-szenzitiv állapotban voltam. Mára ez feleződött szerencsére, hamarosan meg majd elmúlik (!). Nem te írtál hülyeségeket, és nem a te írásodon keseredtem el, hanem általános elplattyant állapotról volt szó.
Értem. Engem mostanában minden megvisel: a telihold, az időjárásváltozás, még legkevésbé a női napok. Lehet, hogy neked is van köze ezekhez a dolgokhoz?
A ciklusomhoz biztosan nincs, mert az most múlt el, szóval nem hormonális. Viszont ma végiggondoltam és rájöttem, hogy mióta szeptember van, többszörös rajtam a nyomás és a teher – plusz ez a félresikerült flört. Hát nem nagy csoda, ha néha rosszul viselem. Voltam ma a lógusomnál, ahol kibeszéltük ezt a témát, és ez nagyon jót tett. N (a lógus) fantasztikus!
Lehet, hogy téged is „titkos féreg foga rág” és nem a telihold a ludas?
.
Szia oida — az ütött meg a szövegben, hogy „szánalmasnak” tartanád. Én nem tartanám szánalmasnak, ha valaki ilyesmit mesélne nekem.
Másrészt érteni vélem, hogy szeretnél túllépni az érzékenységeden, illetve azon a részén, ami korlátoz abban, hogy menj előre. És ezt nagyon megértem, és tulajdonképpen nagyon konstruktív dolognak tartom.
De azért néha lehet haragudni egy kicsit a világra. Néhány órát. Aztán fel lehet írni, hogy „majd elmúlik” 🙂