Nos, a nyár elmúlt, viszonylag sokáig meg tudtam tartani a pozitív szemléletmódomat, viszont szeptembertől az egyetemen ismét összeomlottam, így novemberben befeküdtem Tündérhegyre, ami egy pszichoterápiás központ, itt kaptam meg a diagnózist, hogy mimóza tipusú nárcisztikus személyiségzavarom van erős borderline színezettel.
Eléggé megrémített enegem ez a hír, mert nem tudtam kiverni a fejemből, hogy most komolyan, csak én nem veszem észre, hogy mennyire kiállhatatlan, nehéz természet vagyok? A narcisztikusokat mindig is egy arrogáns és támadó, egoista embereknek képzeltem el, most meg itt vagyok én, aki nulla-huszonnégyben rettegek attól, hogy nem vagyok elég és biztos ki fog utálni megint valaki az adott közösségből. (Ettől a folyamatos rettegő-készenléti állapottól, még pánik rohamaim is voltak, erősek és borzasztóan megalázüóak.) Szóval igen lesokkolt a diagnózis.
Aztán beszélgettem erről az egyéni terapeutámmal, és világossá vált számomra, hogy a gyermekkori szégyenérzetem és elhanygoltságom, mint egy börtön körbe vesz és a tetteimet és a másokhoz való viszonyulásomat gúzsba köti; ez itt bennem az origója a nárcizmusnak. Hogy nem vagyok egy vámpír, aki másokat fokozatosan felzabál, de hogy függője vagyok a figylemnek az is biztos.
Most gyorsan csak ezt a helyzetjelentést akartam, még jelentkezem.
Esta
Szerző:
