Világutálat, embergyűlölet, halál, összeomlás : és mégsincs öngyilkossági gondolat

Wáo!!!!! Hogyan is van ez??? Mi visz minket az öngyilkossági gondolatokig? és mi van akkor ha tényleg teljes az összeomlás ? újra és újra …. és legjobb lenne eltűnni, megszűnni, mégse gondolok fizikai tettre, elég ez ha megtörténik belül.

Szóval túl sokáig lebegtem, hétvégén nem volt terápia, már hiányzik, végig lebegtem, legalábbis könny-telen, ma ért utol pff, nagyot zuhantam. De még mindig nem akarok öngyilkos lenni. Részemről lehet ez már egy belső dolog. Vagyis …. nem tudom, már csak húzom magam után az életem. Tök felesleges fizikailag bármit tenni. Minek ha belül szét vagyok cincálódva?

Ma  – felmentem szülőkhöz (megjegyzem, kár volt! más kapcsolatom, jó semmi, ott meg kikészülök) – hogy a megváltozott címem – mert végre át lett írva – de a vízesektől meg a villanyosoktól még apámnak mennek a számlák. Gáz. Már van , át lett a címem írva, csak benn ezeknél … még … ezt rendeztük, és akkor jött anyám ….. és tarolt.

Vörösre festettem a hajam. Megint . Olyan réz vörösre. Másmilyenre mint eddig.

Erre anyám : Nem gondoltam, hogy te is vörös leszel …. azt hittem, hogy te szőke vagy.

Igen, szőkének születtem, de ki mondta hogy egy nap nem kattanok be és nem próbálgatok mindenféle vöröset.

Nagyon durva volt rádöbbennem, hogy épp csak anyám is mindig is szőke volt, aztán vörös lett, ma már ősz, de vörösre festeti.  Épp csak anyámból akarok egy darabot magamba a vörössel? Mert jobban nem lettem a hajfestéstől annyi száz.

Brutál volt ilyeneken gondolkodni.

A másik meg az a totális színjáték, amit …. fú, gyerekek, olyan sírógörcs és agresszív roham jött rám, nem elég a munkában megharcolni a sok hülyét, szorongani a kolléganő mellett, a buszban a klausztrofóbia, erősödő szorongás, egyre jobban és akkor itthon anyám ….

jajj anyám könnyek között, hogy teljesen leszívja ez a mama-ügy, hogy mi legyen vele, hogy jobb lenne ha hozzájuk jönne, nagyon idős és már a halál szélén …. legutóbb csak annyit nyeltem hogy haldoklik, most már többet. Anyám könnyek között ott, hogy most már készülnünk kell feketével ha a mama meghalna, bármikor. Mondanom se kell anyám is egy depressziós alkat és nem is olyan nagyon kerek a világ az anyjával hogy azok a könnyek őszinték legyenek. Teljesen érzéstelen végignéztem, felpróbáltam a fekete felsőket – asszondta most nem terhel, de inkább próba, legyünk túl rajta – hadd készüljek ki és megint nem látnak hónapokig. ( hiába beszélünk temetésről, anyám leragadt a ruháknál, a külsőnél, csak ahogy nála divat) 

Na aztán a lebegés becsődölt. Zokogva hánykolódtam, sőt hányni is kész lettem volna, persze már itthon egyedül.

Teljesen jól bírom, érzéstelen, vagy lebegek már amennyire lehet, de ha feldúsul a szar …. akkor feldúsul, és hozzárakom, nagyon jó lenne szétbaszni ezt a baszom képmutató világot. Picsán rúgni az egész társadalmat meg a sok képmutató létezést …. sőt, nem is akarok így létezni …. szétbasznám magam körül az egészet, mindent.

és most egy kis üzenet-jellegű, nem nevezem meg kinek, ha olvassa , rájön:

igen, 32 éves vagyok (csak a másik nemből) , szűz, sose volt igazán kapcsolatom , vagyis gázos kapcsolataim voltak, a komolyat nem bírtam, a legutolsóból 1 év se telt, menekültem, barátaim nincsenek, senki, sose voltam szerelmes, nem is ölel meg senki, szinte soha, elsorvad a lélek, de már nem érdekel, sőt lassan bemesélem magamnak, hogy nem is vágyok rá, mert megszoktam így az életet, ami így már nem is élet, szedek gyógyszert, és épp emiatt mindenki odébb állt, főleg aki ezzel nem ért egyet, vagy a következő dumával: „sajnálom hogy nem tudtam segíteni” és ennyi volt egy kapcsolat, izé, barátság, ha tudnám mi az,  van egy családom akikkel jobb nem tartani a kapcsolatot – mert rendszeresen ilyen állapotba kerülök – és szétbasznám a világot, és minden napi emberi kapcsolatomat, munkában, sok hülyével – és még én legyek normális, de vannak helyzetek meg kell oldani , ha nyugtatón él az ember akkor is – és én megint itt tartok, hogy nyugtató, máshogy nem ok, és voltam már én is az öngyilkossági gondolatok markában – de aztán sose – mindig túlsiklottam – de van az életemben orvos, terapeuta – csak ők, csakcsak – és amiket ők mondtak, azt hallom mindig – írjak, beszéljek, fessek, néha karcolni vágyok hogy ne magamra karcoljak – bármit de tenni TILOS – amúgy meg az én életem is egy szarkupac és én is kimondom, hogy legjobb lenne eltűnni a picsába innen, de valahol magamban már elfogadtam, hogy sajnos, akkor is le kell élni azt ami adatott, úgy ahogy adatott, LE – KELL – ÉLNI …. ja, igen, napi öröm semmi, hobbi semmi, teljes lelki kimerültség, nem mintha a kurva melóm miatt lenne időm élni, csak zuhanok át egyik napból a másikba …. szóval,

mindezt egybevéve azt hiszem, már réges rég kinyírhattam volna magam én is  és három a magyar igazság.

és nem hiába nem reagálok arra, hogy megérdemlem a boldogságot meg ilyenek …. nem reagálok, nem, mert időközben a saját gondjaimat vívom és attól még mert ki érdemel meg és mit, lehet hogy az sose jön össze.

ennyi. pont.