Versek_próba

Nem

Nem tudok aludni miért nem hagysz békén?
Nem kell ez már nekem,  akarom a végét.
Nem hagyom magam többé,
Nem győzhetsz örökké,
Nem járhatsz folyton az eszembe
Nem kergethetsz az őrületbe.
Nem kezdem újra
Nem gondolom át
Igennel folytatom tovább

 

Fáj

Fáj, ha kedves vagy

Szívembe markor

Kezedbe adtam életem

Te eldobtad akkor.

Csak kínoz és kínoz

Hiányzik kedves lelked,

Ami másnak is kellett.

Hibáztam, igen hibáztam százszor,

Megbántam, megbántam újból és újból.

Dühös vagyok és szomorú,

Kétségbeesett, tehetetlen.

Helyrehozni? – Lehetetlen!

 

Depresszió

Nyomorgatja testem, lelkem,

Feszül minden érzékszervem.

A rettentő súly alatt elveszek,

Elmém is tompa, szüntelen szenvedek.

 

Álom nyom el, mert már kifáradtam,

Pillanatnyi megnyugvás, mely tüstént elillan.

Zavartan ébredek. – Mi a valóság?

Az, ami eddig volt. -Tiszta hazugság.

 

Régen kezdődött, nem is tudtam róla,

Támaszkodtam rá, mint egy mankóra.

Betegség jött, betegség után,

Nem találtak semmit testem okán.

 

Kínlódás formálta jellemem,

Nem vettem észre a sötét felleget.

Kellett valami, hogy változni tudjak,

És ami jött, az igazi fájdalmat okozta.

 

Sorsomra hagyott egyetlen támaszom,

Későn nyúltam utána, ez okozta bánatom.

„Ne hagyj el kérlek”, nem tudtam mondani,

Büszke voltam, meg akartam oldani.

 

De azután… rájöttem ki vagyok, mit tettem,

Jött megannyi sírás és csak szégyenkeztem.

Kapkodtam, hol erősnek, hol gyengének látszottam,

Végül az erőm győzött, segítségért rohantam.

 

Új helyen, friss világ kezdődött,

Rájöttem, hogy nem egyedül én gyötrődők.

Hálás vagyok azokért, akik mellém álltak,

Idáig a magányt nem gondoltam hiánynak.

 

Közösségben állhattam talpra,

Támogattak új barátaim, családom, nem hagytak magamra.

Épülésem látványos volt, de tévúton jártam,

Hamis cél vezetett, a múltra vágytam.

 

Visszatérve életemhez kezdtem magam jól érezni,

Azt hittem társra is sikerült rátalálni.

Mostoha sorsom csak játszott velem,

Tévútra vitt ez az új az új érzelem.

 

Nem is volt az románc csak én képzeltem,

Szokatlan volt, hogy a napokat élvezzem.

Csalódás lett a vége; visszarántott…

Ráébresztett, hogy ez megint megtépázott.

 

Dolgozok tovább, nem adom fel,

Bár nem vagyok mindig tele reménnyel.

Rájövök, ha muszáj bármibe is kerül,

Hogyan ragasszam meg azt, ami eltört.

 

Ha virágom lenne

Ha virágom lenne, színes és egyedi,

Puha lágy talajba kívánnám ültetni.

A többi virág közelében lenne,

Társaságot biztosítanának jókedvhez.

Tápláló vízzel öntözném,

Támaszt adó karóhoz kötözném.

A kis kertem kerítéssel szegett,

Így otthonos környezetet teremt.

Minden nap foglalkoznék vele,

Nem bánthatná semminek szele.

Meghálálná ezt szépségével, egészségével,

Miért nem tudok magammal is így bánni békével?

 

Nem tudom mi ez

Nem láttam még szebbet, kedvesebbet,

közelséged játszva megmelenget.

Félve hívlak mert látni kívánlak,

Eljössz, -ez az egyetlen vágyam

Mi lesz ott? Szinte rettegek tőle,

De hallani szavaid selymét,

És érezni szemed csendjét,

Élményt ad, betölti az estét.

 

Nem tudom mi ez, de akarom

Jól esik, mint ősszel a remény,

a fák között átszűrődő napfény.

Képzeletem nem nyugszik,

Gondolatom mindig hozzád bújik.

 

Késztetés

Vajon mi késztet, hogy tovább csináljam,

Azt, amit életemnek hívnak kik éreznek irántam.

Kedvesség, szerénység, jószívűség…

Könnyet csalnak szemembe

Úgy hiányzik életemből, hogy

Muszáj vagyok előhívni képzeletből.

Meghatódok, úgy vágyok a meghitt közegre,

Miért került el eddig. – Nem értem.

Talán azért, mert folyton kerestem.

Ne keressem? – Sajnos hiányzik.

Létem alapja, gondolatom cikázik.

Nem erőltetem többé, de figyelni fogok,

A kiskaput, a jót, nyitva hagyom.

 

16 év

16 év szertefoszlik,

Nem értem mi történik.

Áruk vagyunk, kit lecserélnek,

Ha így látnak: Kevésnek…

Nem kell a hibás kellék,

Elménket maximális

boldogságra edzették.

Kínos elfogadni, ami nem tökéletes,

Könnyebb öröm, ami időleges.

 

Változás, kitartás, szeretet,

Nincs idő erre,

Meg kell élni a pillanatot,

-Mondja- a népi szellem.