Az előbb a vér jutott eszembe. Emlékszem, már nem voltunk együtt a Zolival. Akkor már vissza sunnyogtam Nomádiából. Ittam, ittam, megéheztem, és valami kolbászt akartam megpucolni, de bele szaladt a kés a tenyerembe. Kb. egy centis vágás, nem nagy ügy, de nem akart elállni a vérzés. Nem is nagyon érdekelt. Betekertem zsebkendővel, és belefeküdtem abba az ágyba, ami már az ő szobájában volt, és az ő nagy ágya volt, már nem a miénk.
Arra ébredek, hogy üvölt, hogy mi a szart csináltam. Mondtam, csak baleset. Már megint ittál, azért nem áll el a vérzés! Őrjöng, nekem már homályos minden, de én csak kolbászt akartam vágni… Aztán azt hiszem, csinált valamit a vágással, már nem emlékszem, és szitkozódott, hogy ma muszáj mennie éjszakás műszakba, de én elbasztam. Végül azt hiszem, hogy valahogy rábeszéltem, hogy menjen, mert nincs baj, hisz látja. És én aludtam tovább a már nem a mi ágyunkban.
Tanulság, hogy én mindenkinek csak fájdalmat tudok okozni.
Szerző:
