Chat-ből másoltam, a chat-en volt címzett másik ember de asszem feleslegesen. no comment, no comment.
Ma váratlan dolog ért. A Séf Étterméből sétáltam visszafelé ebéd szünetben, jött szembe anyám. A sokk belém hatolt, mintha fel se ismertem volna. Nem változott . Az öltözet ugyanolyan sportosan stílusos. A tettetett magabiztosság. Megállított ne menjek már tovább szó nélkül (én ha tudtam volna, továbbmegyek, így is gyorsan próbáltam szabadulni) . Elmondta csak hogy tudjam, itt van náluk mama .. mer gond van vele. Lehet nem esett jól neki, hogy nem kérdeztem mi történt de csak zavar volt bennem. Lehet szarul is ér ez magamban, lelkiismeretfurdalásom van miatta, hogy nem nézek át, de nem akarok most végképp ilyen közegbe haza nézni, ott most szerintem triplán van szorongással minden / nem mintha anno az „én időmben” nem egy szorongáskupacban éltem volna”. Utána gondoltam vissza. Anyám valahogy fura volt, a smink, rúzs, amit amellett, hogy általában sminkel mindig, nem használ minden nap, és nagy szemüveg. Sötét. Napszemüveg. Ma, egy őszi napon, mikor már alig van napfény. Biztos okkal. Lehet is bűntudat sajnos. Amikor a 80 éves anyja szülinapján haraggal, ő, a csalódott ott hagyta és hetekig baszott rá, csak mert mama nem alklmazkodott az ő kényéhez-kedvéhez, jajj, pedig ő csak jót akar, ja túlturbóz mindent mintha az szeretet lenne, a következő percben ha nem jön össze, örök harag és csalódottság … én meg persze szó szerinti hányingerrel a nagyzokogás után de ezt ő nem értette.
Most? Nem tudom mi történt de megint valahogy ide hozták mamát mer bármi történt anyám képtelen lenne oda visszamenni abba a lakásba vagy ott élni .. és itt náluk három emelet. Nem tudom mi volt de ha mama maga ment fel akkor …. csak minden úgy legyen ahogy anyámnak ok vagy kényelmes, ő nem megy sehova, majd jön az anyja, felmászik három emeletet 80x évesen. Nem tudom, mi történt. Nem megyek bele nagyon az érzéseimbe mert ez az álarc ez nehéz. Annyiszor játszom én is de ha valaki akkor ő,az anyám nagy mester ebben.
Így pedig amit a lógus mondott amiről már volt szó, a Thalassa, már egy utat megjárt bennem menjek e, megpróbáljam e , de miután voltam moziban aztán kisirtam egy csomó feszkót, asszondtan nem, sehova nem megyek be. Egyrészt persze a háttérben ott a szégyen is és ezer tényező, a kutyám, a munkahely külső stressz de a belső is kavar: pl hogy anyámat így hogy mamával is baj van, lesokkolná, ha a lánya meg három hétre betegszabival bemenne valahova / kimondani szarabb: kórházba? pszichoterápiás intézménybe? tök mindegy, szar nevesíteni. Nem akarok se szégyent se gondot. Bírom kinn. Eddig is bírtam. Elég neki az anyja.
Mindig asszondta csak munkából ki ne essek mert az a vég . A mindennapok elsikkadnak.Csak a lógusnak és az orvosnak számítok. Nem tudom. Az nagy plusz ütés lenne anyámnak ha miközben ő a saját anyját épp engedi a „vég” felé, én bejelenteném, hogy három hétre önként bemennék akárhova is. Meg a félelem, a szégyen, mit mondok melóban stb.. párszor már belecsavarodtam a témába. Viszont én nem takarom magam sötét napszemüveggel. Eleget tagadtam meg játszottam miatta, hogy ne legyen neki rossz, de úgy néz ki, még mindig őt teszem előre.
Szerző:
