Egyre inkább azt érzem, hogy az életem hiábavaló küzdelem, Boldog vagyok de mégsem, Mindenem megvan de mégsincs, Fájdalmat érzek, olyan üres minden, de amitől nagyon félek, az maga az Élet, hogy kimenni emberek közé, megnyilvánulni, „együtt”élni az embertársaimmal. Én csak magam akarok lenni, de ezt nem engedik, nem lehet. Nem lehetek csak magam. Nem akarom az időről időre jövő kötelességeket, fizetnivalókat stb-ket, úgy érzem, túl fáradt vagyok. Nem értem magamat… nem akarok meghalni, ragaszkodom az Életemhez, de miért…? Nem látom értelmét. Vagyis igen: Reményke. De hol van Ő most…?
Szerző:
Blog kommentek: 420Blog bejegyzések: 11Regisztráció: 13-05-2015
Nem tudok írni :'(
Szerelmes Hercegnő átérzem a problémád nekem is voltak vannak ilyen érzéseim és nem tudom mit tegyek akkor az egész kilátástalannak tünik abba a helyzetbe.Én javaslom neked egy megfelelő orvos vagy pszichologus felkeresését nekem legalábbis segit ezeket a napokat mikor igy érzek átvészelni illeteve az érzéseid illetve a gondolataid blog formájába leirod ide az oldalra ezis egy super dolog hátha valaki itt valami jótanácsal eltud majd látni.Tudom ilyenkor nehéz irni is de ird ki magadbol amit érzel talán egy kicsit jobb lesz.Kivánnom neked minnél hamarabb legyél jobban. üdv:vic
Köszönöm szépen Kedves vic a vígasztalást és törődést, sokat jelent, úgy érzem valaki (Te) tényleg átérzi milyen ez… Tudod gyakran olyan rosszul vagyok, hogy muszáj bevennem feszültségoldót is, de én „nyugtatónak” használom, illetve rám úgy hat. Gyakran van, hogy a család azt akarja, hogy velük legyek, de én nem bírok. Járok pszichiáterhez, de igaziból úgy érzem, hogy nem tud segíteni nekem. Majd valamit kitalálok, hogy jobb legyen, az írás tényleg segít. Köszi szépen mégegyszer.
Szia Szerelmes Hercegnő!
Saját tapasztalatból tudom, hogy baromi nehéz tud lenni emberek között lenni, és sokszor pont a családtagok azok akiket az ember legkevésbé bír elviselni maga körül. Mert ők azok akik a legtöbbet tudják rólunk (legalábbis azt hiszik), a régi sérelmek és az ahhoz kapcsolódó érzések ott vannak bennünk, ha úgy is gondoljuk, hogy túl vagyunk azokon.
Ezért jó ha az embernek van egy párja vagy barátja, vagy akár egy ismeretlnen ember akit szimpatikusnak találsz és pár szót próbálsz vele váltani.
Nem akarok tanácsot adni csak úgy gondolom, hogy ha kemény erőfeszítés árán is, de ha az ember kimozdul a négy fal közül (akár csak egy parkba kiül egy padra vagy sétálgat) akkor kizökken ebből az ördögi körből és képessé válhat „elindulni” a gyógyulás felé. Csak meg kell adni ehhez az esélyt.
Szia torta!
köszönöm a Jótanácsokat, igen igazad van, az embernek erőt kell magán vennie, és elindulni, akkor is ha nagyon nem megy, mert különben soha semmi nem fog változni. A betegség nagyon makacs, de nem szabad(na) hagynom, hogy győzzön. Szeretek élni a sok szenvedés ellenére, ha másért nem már csak ezért is, nem szabad hagynom, hogy még mélyebbre süllyedjek. A „szeretek élni” dolgot úgy értem, hogy bár sokszor nagyon a mélyben vagyok mind lelkileg mind pedig fizikálisan, de ennek ellenére nem akarom feladni az Életemet. Sokat gondolok a Halálra ez igaz, de azért az Életösztön nagyon erős bennem. Írtad, hogy sokat segít, ha van valakije az embernek. Nos én szerencsés vagyok, mert itt van velem Nagymamám, akivel bármit meg tudok beszélni, aki mindig meghallgat és segít. Ennek ellenére hiányt érzek általában, hiányzik A PÁRKAPCSOLAT, a Szerelmem (már évek óta nagyon szeretek egy fiút és úgy tűnik mintha viszonzatlan lenne, de hiszem és érzem, hogy gondol rám, csak én sokmindent elrontottam). Igaziból, ha belegondolok, nem ANNYIRA borzalmas a helyzetem jelenleg, sőt akár Jónak is mondhatnám, ha nem lennék állandóan rosszul (főleg testi kínjaim vannak, fájdalmak, rosszullétek). Lelkileg nem vagyok magányos, ez nagyon sokat jelent. Szerintem ma megpróbálok kimozdulni.