Nincs.
Működök, jól teljesítek, pénzt keresek, szeretnek.
Pár órán keresztül repdesek a kiegyensúlyozottságtól, aztán nagyon koncentrálni kell, hogy spontán ne sírjam el magam (amúgy elképesztően ritkán sírok). És a kettő között nem történik semmi. Így megy ez hónapok óta. Ugyanazt az antidepit szedem mint mindig, néha sokat iszok, néha módjával, néha semmit és semmi összefüggés. És ez rémisztő. Lefekszem valamilyen állapotban és egy teljesen másban ébredek fel. Többnyire délután van a mélypont, de nem mindig.
Örök csapda, hogy az egész internet szerint orvoshoz kéne fordulnom, amit én baromi szívesen meg is teszek. De az egészségügy szerint nincs nekem kutya bajom sem (jódolgomban nem tudom mit csináljak) és örüljek az antidepimnek (ami mostanában nem hat) és ne raboljam az időt azoktól, akiket kb. pelenkában kell lebeszélni az öngyilkosságról. A magándokik meg lássuk be, hogy horror pénzekbe kerülnek és szkeptikus vagyok a hatásukkal kapcsolatban. Én nem vagyok egy viszonylag pontosan definiálható beteg, csak egy nagyon furcsa ember.
Most egy béna, de őszinte önigazolás jön, amit önbemutatásnak szánok:
– edzek (bár gyűlölöm) és diétázok (amit imádok) becsülettel
– rengeteget és szívesen dolgozok, aminek megvan az eredménye
– sokat (de nem eleget) tanulok, ami konstruktív
– meditálok, ápolom a külsőmet és a kapcsolataimat (akkor is, ha semmi kedvem hozzá)
– nagyon igyekszem minden bennem lévő gonosz őszinteséget és indulatot elnyomni, amitől természetellenesen hibátlannak tűnök (holott ez viszonylag új, nagyon tudatosan kitalált viselkedési modellem)
Én azt gondolom, hogy pont úgy élek, ahogy tanácsolni szokták, amivel olyan körülményeket teremtek magam köré, amik jók. És mindez nagyon könnyen megy.
De valamiért nem dob fel, hogy a viselkedés/életmód módosítások milyen eredményeket hoznak. Ahhoz az érzéshez tudnám hasonlítani, mint amikor valaki nagyon sokat fogy, de hiába mutat egyre kisebb számot a mérleg, ugyanolyannak látja magát.
Vannak az érzéseim és van az életem, amik köszönik, nem kérnek egymásból. És itt a számomra jelenleg megoldhatatlan dilemma, hogyha úgy élek, ahogy a coachok javasolják és azt a gyógyszert szedem, amit a főorvos úr felír, de mégis rosszul érzem magam, akkor mit lehetne még tenni?
Már az is hatalmas előrelépés lenne, ha pontosan meg tudnám fogalmazni (akár csak magamnak is) hogy mi a bajom. De attól még, hogy ez sem megy, nagy.
Szerző:
Szia,
Én akkor vagyok hasonló helyzetben amikor azt érzem, hogy valójában semmi nem motivál úgy igazán. Próbálom megtenni a dolgom mindenhol az élet területén, emberi kapcsolatok, család, munka és az emberi kapcsolataimon kívül a többi egész jól működőnek montható, de hiányzik belőlem egy „motor”, ami hajtana, valmilyen cél felé. Fontos cél, hogy megélhetésünk legyen, hogy szeressünk és szeretve legyünk, legyen lakhatásunk, de úgy látom két út van előttem. Vagy a még jobb megélhetést még magasabb biztonságérzetet tűzöm ki célul és ez a motor fog bennem dolgozni életem végéig, vagy hajnaldó vagyok megelédeni ha megvannak a szükségleteim de akkor kell valami plussz ami még motivál, ami nem a túlélésért hajt, hanem valami többért, valamilyen értelmes tevékenység, ami maradandó célokért tud motiválni… Sokan mentek amerikába mert azt hitték a jobb életszínvonal lesz annak a kulcsa hogy jobban érezzék magukat a világban, de a depressziós emberek arányáról szóló irodalom azt mutatja, hogy az életszínvonallal arányosan nő a depresszió emberek száma…..valahol ezt én magamnak a magasabb rendű célok hiányának a számlájára írom. Nekem a legnehezebb feladatnak tűnik olyan értelmes és értékteremtő célokat találni amik tartósan motorizálnak, de életem végén ezek után mondhatom el, hogy érdemes volt élni…a nagy ház vagy autó ott nekem már nem sokat számítana…persze most sincs
Szia Csaken,
Erre a kérdésre senki nem fogja tudni a választ megadni, hogy mit lehetne még tenni. Egy ponton túl az anyagiak már nem motiválnak. Van egy autóm, én nem érzem jobban magam, ha drágább autót kapnék, vagy nagyobb házat, mert ebben is elférek. Sportolok, vannak barátaim, családom, kikapcsolódom olvasással, színházzal, sorozatokkal, de nálam is hiányzik az a motiváció, hogy valamit alkossak, amiben jól érzem magam, amit Robinson is emleget. Igazából nincsenek vágyaim, és ez baj.
De szerintetek az egészséges emberekben, akik nem küzdenek mentális gondokkal megvan ez a motiváció? Ennyire tudatosan kezelik az életüket? Sokszor felmerül bennem ez a kérdés.
Szia Cateye!
Az utóbbi kérdéseden én is gyakran elgondolkodom. Lehet, hogy egyfajta túlélő önvédelmi mechanizmus mondatja ezt velem, de két dologra jutottam.
Sok esetben az egészséges emberek motivációja igazából nem áll másból, csak a még több, és a még jobb dolgok megszerzéséből, és az életszínvonal emeléséből. Ennek van természetesen egy egészséges szintje, mert az élelem, öltözködés, lakhatás alap és jogos igények, de magam körül legtöbbször jóval a szükségletek fölötti célok hajszolását látom. Születnek gyerekek és az a motiváció egy életen át, hogy mindenkinek jobb és jobb legyen. Ebben hajszában sokszor nincs lehetőség megállni a motiváción gondolkodni, mert a futószalag megy előre. Nem állítom, hogy ez rossz folyamat lenne, ez csak egy megfigyelés.
A betegség minket viszont megállításra kényszerít. Nem tudunk úgy tervezni ahogy szeretnénk, és ha valamibe belekezdünk, de a betegség miatt nem tudjuk megcsinálni, akkor azt személyes kudarcként éljük meg és ez már az újabb nekifutásoktól is csak elveszi az erőt. Magamról tapasztalom, hogy önmagában az, hogy jobb autóm legyen, nem elég motiváció arra, minden erőmet a pénzszerzésbe fektessem. Úgy érzem, hogy ebből az alaphelyzetből való elmozdulást csak magasabbrendű, tartalmasabb célok érdekében tudnék megtenni és akkor sem tudni, hogy fizikailag mennyit bírnék.
Kis apró vágy foszlányokból rakom össze én is a céljaimat, és próbálom számon tartani a sikerélményeimet. Figyelni mi az amiben el tudok merülni, úgy, hogy önfeledten csak oda koncentrálok és érzem, hogy jól is csinálom amit teszek. Ha találok ilyen élményt egy-egy nap, az nagy örömet okoz. Nekem valahogy így kellene összeraknom a napomat, hogy összességében elmondhassam az életről, hogy van értelme. Apróságok ezek. Ruha hajtogatás, vagy virág locsolás, egy munkahelyi megfogalmazott levél stb. Aztán ezekre építkezve kezdek bízni abban, hogy ha van ezeknél nagyobb horderejű célja is a létezésemnek, akkor azt meg fogom találni egyszer.
Visszagondolva az egészséges életemre, nekem nem volt motivációm és nem is kerestem. Valahogy természetes volt, hogy élem az életem, tanultam, majd férjhez mentem, lettek gyerekeim, jó állásom, viszonylag jó életszínvonal stb. De sosem gondolkodtam azon, hogy mi a motivációm. Ezt a betegség hozta, hogy a korábban örömet okozó cselekvéseim már nem adtak örömet, untam, egyre nehezebben végeztem el azokat a feladatokat amik korábban simán mentek: nem adtak örömet, de az élethez hozzátartozott pl. takarítás, teregetés stb.
Aztán a mélypont után tudatosan újra beszuszakoltam az életembe a dolgokat mint sport, barátok, munka, hobbik és persze a kötelezettségeim. De a korábbi öröm és vágyak nem jöttek vele. Én is mindig azt kutatom, hogy mi lehet a bajom, amikor minőségi életet élek. Az érzelmeim miért nem követik ezt.
A csapból is ez folyik, hogy motiváció. Szerintem az egészséges emberek nem gondolnak erre, csak élik az életüket, hajtanak, és boldogabbak attól, hogy tudtak egy jobb ruhát venni, vagy elmentek étterembe havonta kétszer, vagy nyaralni. Akkor mi miért nem?
Ebben a betegségben azt hiszem megvan a helye a pszichológiai feltáró munkának, amikor a lelki okokat próbálja kideríteni az orvos, de van az a pont amikortól nincs másról szó, mint egyszerűen egy biokémiai folyamat felborulásáról.
Nálam is feltártuk a fel nem dolgozott traumákat, gyászt, gyermekkori sérüléseket. dolgoztunk ezen és azon is, hogy a sérüléseim miatt elakadt a személyiségfejlődésem, és hiába élek felnőtt emberként, a lelkemnek voltak olyan szegmensei amelyek egy másfél éves gyerekre jellemzőek. Elértünk ahhoz a ponthoz, amikor ki lehetett mondani, hogy megszűntek az elakadások és a traumák feldolgozása is előrehaladt, de a depresszió ugyanúgy vissza-visszatért. Egy orvos elmagyarázta és megértettem és el is fogadtam, hogy egy ponton túl ez már biokémia. Különböző fizikai okokból, de felborul azoknak az anyagoknak az egyensúya, amelyek a hangulatunkért felelősek. Teregetni én is szerettem (és most is szeretek- de a Kedvesem nem biztos, hogy annyira szereti ha én teregetek…. :)), de volt idő, amikor egyszerűen nem adta azt az örömet mint korábban.
Ilyenkor lehet indokolt gyógyszerekkel beavatkozni, hogy ez az egyensúly valahogy visszaálljon.
(Egyébként az is egy érdekes kérdés, hogy ha alaposan megvizsgáljuk akkor ki az aki tényleg egészséges.. mondjuk lelki értelemben egészségesen működik. Egészséges énképpel, önértékeléssel, egészséges önbizalommal, egyesenesen és őszintén…. )
Nekem sajnos a gyógyszerek nem tudtak segíteni, pedig nagy várakozással próbáltam ki az elsőt, majd egyre kisebbel a többit, végül az orvosom és saját meggyőződésem is az volt, hogy nem érdemes tovább próbálkozni. A terápia szintén nem segített, igazából az orvos is azt mondta, hogy biológiai depresszió lehet.
Ez valóban érdekes kérdés mivel nem mérhető a mentális betegség, hogy hol a határa. Valahol ott lehet, hogy aki nem gondolkozik, rágódik ezeken a kérdéseken, megy előre, és ha néha megtorpan, mert mindenki életében vannak traumák, viszonylag hamar újra építi magát, na az a mentálisan egészséges. Akiben rossz érzések vannak, szenved, és unottságot, motiválatlanságot érez, és nem érzi a fejlődést, haladást, na az a beteg.
De valahogy úgy lehet ezt elképzelni, hogy van egy számegyenes, 0-100-ig. Minden ember ezen helyezkedik el valahol, lelki egészség szempontjából. A 0 (ami nem létezik), az a teljesen szorongásmentes, boldog, egészséges ember, a 100 mondjuk a pszichopata. Az életünk során ezen csúszkálunk, a minket ért hatások következtében. Akik itt a fórumon vannak, azok inkább a számegyenes másik felén vannak, 50-100 közt.
Előszedtem egy könyvet, amiben elég részletesen tárgyalnak, minden a depresszióval kapcsolatos témakört. Leginkább amerikában végzett kutatásokon alapszik, és elég sok betegséget is említ, ami a háttérből hozzá járulhat a depresszióhoz. Az Orvos elküldött esetleg különböző kivizsgálásokra? Nem rémísztgetés, de leírnék pár olyan dolgot, ami hozzájjárulhat a depresszióhoz, hátha valamilyen szervi probléma okozza, mert ha jól olvasom, semmilyen gyógyszer és terápia nem tud kimozdítani belőle.
Pajzsmirigy,- mellékvese,- mellékpajzsmirigy,- rendellenesség,
szívbetegség, cukorbetegség, parkinson-kór. Nem tudom mennyire tettrekész az Orvosod, és mennyire jár utána a dolgoknak, de a biztonság kedvéért lehet hogy érdemes ezeknek utána járni, mert elképzelhető, hogy jelenleg nincs semmilyen tünete a háttérben lévő problémának, csak a depresszió megmagyarázhatatlan voltában jelentkezik. Tényleg nem ijeszteni szeretnélek, ezek csak lehetséges okok lehetnek, de ha szervi eredetű és azt sikerülne megtalálni, akkor a megoldás is közelebb jöhetne.
Köszi Robinson a törődést.:) Nekem először szomatikus panaszokkal jött a depresszió, Megmagyarázhatatlan vállzsibbadás, nyakmerevség, nehézlégzés,fogfájás stb. Akkor fizikai síkon kezdtem el vizsgálódni, és rengeteg vizsgálatot elvégeztettem az agyi MR-től a hasi, szív UH-ig, millió vérkép készült. Volt pajzsmirigy vizsgálatom is, vérkép és UH is. Aztán jöttek a pánikrohamok, amikor már elkezdtem a pszichiátria felé fordulni, majd jött a pszeudodemencia, ami a depresszió tünete, így jutottam a pszichózisig, hogy nekem alzheimerem van. Így kerültem be a pszichiátriára a memória szakambulanciára. Itt kiderült, hogy nem demens vagyok, csak súlyos depressziós. Innen kapaszkodtam fel magam, egy egész élhető állapotig,gyógyszer nélkül, ami talán már csak enyhe depresszió vagy disztímia. Egy gyógyszert szedek, alvásra egy antipszichot, kis adagban, mert éjjel nem aludnék.
Sziasztok!
Bocsi, hogy betolakodom a beszélgetésetekbe, csak gondoltam, leírom, mennyire együttérzek CatEye-al…bár gondolom, vannak még ezzel páran így, itt.
Én is attól félek, hogy nincsenek vágyaim… Folyton azt kérdezgetem magamtól, hogy mit akarok és fogalmam sincs a válaszról. Nagyon ilyesztő számomra, ahogy a címben is írod, hogy ennyire független dolog tud az lenni tőlem, hogy fogom magamat érezni. Reggel pl. én, mindig totál hülyének érzem magamat, amiért előző este ennyire intenzíven foglalkoztatott az öngyilkosság és mindig arra lyukadok ki a nap végére, hogy az lenne nekem a legjobb megoldás. Szinte kiesik a kép, hogy hogyan jutottam el idáig. Mondjuk én reggel sem mondanám magamat kifejezetten kiegyensúlyozottnak, de akkor is, az estéhez képest…
A csapból is ez folyik, hogy motiváció. Szerintem az egészséges emberek nem gondolnak erre, csak élik az életüket, hajtanak, és boldogabbak attól, hogy tudtak egy jobb ruhát venni, vagy elmentek étterembe havonta kétszer, vagy nyaralni. Akkor mi miért nem?
Nekem is az a gyanúm, hogy akik egészségesek, nem lamentálnak, mit miért kéne vagy nem kellene csinálni, mi a cél és a motiváció, mi miért van, hanem csak mennek előre valahogy, inkább több mind kevesebb sikerrel. Mi meg agyalunk sokat ezeken.
van egy kedvenc idézetem:
Bármely egyszerű probléma megoldhatatlanná fejleszthető, ha eleget töprengünk rajta. (Woody Allen )
(Az ötösre ment a válasz, rosszul kattintottam az előzményre.)
Köszi Plath! A magam részéről örülök, hogy megosztod a gondolataidat, érzéseidet, hisz ez a lényege a fórumbeszélgetésnek.
Cateye kitartása és felépülési folyamata azt hiszem példaértékű. Lehet hogy a gyógyulásban sokszor csak 1 % ami rajtunk múlik, de tudom, hogy van alkalom amikor az az 1 % is végtelen nagy tehernek tűnik, hogy megtegyük.
Amikor olyan időszakban voltam, hogy cselekvőképtelennek éreztem magam, nagyon felerősödött bennem az a gondolat, hogy nincs értelme az életnek. Most kibillentem ebből az állapotból – szerintem gyógyszer hatására – és most kezd érdekelni a sok sok feladat amit nem csináltam meg korábban. Szinte újra tanulom a napi apró kötelességek teljesítését, amihez nem kell gondolkodni csak megmozdulni. Nem csinálok óriási terveket és azt vettem észre, hogy mindig akad olyan tennivaló amit akkor és ott képes vagyok megcsinálni, és azt most próbálom meg is tenni. Talán ezek a lépések már nem lefelé, hanem felfelé visznek. Ebben bízom.
Nálam egyébként nem a célok, álmok, tervek hiányoznak-de nekem ez nem nehéz, tekintve, hogy kb semmim sincs :D-, hanem a megvalósítási képességnél hibádzik valami néha…
Másik gyógyszer esetleg? Vagy egy új hobbi, amiben örömödet leled?
Lehet túlhajszolod magad, edzés, tanulás, munka, lehet több kikapcsolódásra lenne szükséged. Nálam a felkelés utáni állapotom attól szokott függeni, hogy előző nap milyen hatások értek. Ha rossz hatások, amiket igaz hogy estére már feldolgoztam vhogy, de reggel megis rossz kedvűen ébredek, én ennek tudom be. Van, akinek idő kell hogy feldolgozzon élményeket. Néha nem árt odamondani az őszinte véleményt, ha nagyon bosszant vmi vagy ha nagyon haragszol vkire. Nem kell mindenkivel jópofizni, mert az téged emészt fel.
Avana:)
Te más tészta vagy. Fiatal, tanulsz, gondolom azért mert akarsz egy másik diplomát, társat, munkát, egzisztenciát. Vannak vágyaid. Irigylem. Nekem is voltak még 30 évesen. Aztán kipipáltam őket, és megszűntek a vágyaim.
Ott lehet a megoldás amit Robinson mond. Apró hétköznapi dolgokban kell örömet lelni. Pl. ha főzök valamit, és finom kaja szag, otthon illat van. Vagy megdícsérnek, hogy ma milyen csinos vagyok, vagy a macskám odakuporodik a hónom alá, és veszettül dorombol, kiköveteli a simogatást.stb. Azért minden napra jut valami apróság.
Kis dolgoknak örülni:)….mindent úgyse kaphatunk meg
Szia Plath,
Általában a depressziósok reggel vannak cefetül, hogy megint egy új nap, miért nem kaptam álmomban infarktust stb, és estére javul a helyzet, hogy lehet aludni, az alvás jó, a tudatlanság felszabadít.
A reggeli dolgokon engem átsegít, hogy mindig valami apró vonzó célt várok. Pl. ha beérek a munkahelyemre, akkor iszom egy jó kávét, elszívok egy cigit (sajnos ez a depresszióval jött, előtte 40 évig nem dohányoztam). Vagy ebédidőben veszek magamnak valamit pl. könyvet,gyümölcsöt, ruhát stb. Így jobban telik a napom.
Estére futást szoktam betervezni, pl. futok 5 km-t, és utána sokkal energikusabb vagyok, és még büszke is, hogy sportoltam ma.
Sziasztok!
Köszönöm szépen, hogy válaszoltatok! 🙂
Robinson:igen, azt én is akartam írni, hogy irigylem CatEye-t, hogy ilyen kitartás van benne és ennyi mindent megtesz a gyógyulása érdekében.
Szorítok neked, hogy így legyen, és ezek az apróságnak tűnő dolgok, csak felfelé vigyenek.
Talán, tényleg ezekben (is) van a megoldás.
CateEye: Ezt hallottam, hogy a depressziósoknak szinte a reggel a legrosszabb.Most így belegondolva, nekem az szokott lenni egyre sűrűbben, reggelente, hogy csak fekszem az ágyba, miután felébredek és bámulok ki a fejemből, nehéz ki kelnem, elkezdeni a napot, nincs motivációm. stb… de ez csak azokon a napokon van, amikor nincs suli, és nem kell mennem sehová. A suliba sem mondom, hogy jó kedvvel indulok el, de ehhez az is hozzátartozik, hogy nem szeretem, amit tanulok, sajnos. :/ Ez nagyon aranyos, amit írsz, hogy a reggeleken ilyesmik segítenek át. 🙂 Engem is. 😀 Ha tudom, hogy vár rám reggel mondjuk, valamilyen méz édes kaja, vagy tényleg egy finom kávé, az úgy mindjárt más, csak akkor van baj nálam, amikor ezek a pillanatnyi örömök véget érnek, és megint elkezdek agyalni.. Én csak ilyen alkalmi buli dohányos vagyok/voltam, de, ha nagy ritkán van itthon cigim, akkor alig várom a reggeleket.
Az alvással tényleg így vagyok én is, hogy utána is, még pár percig- meg persze alatta is- mintha törlődne a memóriám, vagy nem is tudom. Ez iszonyú jó érzés.
A sport is tök jó, igyekszem én is rá venni magamat, sőt, most, hogy bejött a hideg, nekem még abban is segít egy kicsit, hogy ne fagyjak meg, mert a keringésemmel se stimmel minden, és arra állítólag, kifejezetten jótékonyan hat.
Ha már depresszió. Ti szoktatok olyat érezni, hogy elég lenne fél nap is, nem találtok túl hosszúnak egy napot? Ez vajon depressziós tünet?
Bori,
A depressziósok úgy érzik, hogy lassabban telik az idő. Ezt egy tanulmányban olvastam, de én is tapasztaltam. Rettentő hosszúak az órák, napok. Az egészséges emberek meg azt mondják körülöttem, hogy csak úgy szaladnak a napok.
A tudósok nem tudják, hogy miért érzi lassabbnak az idő múlását a depressziós, és azt sem tudják, hogy miért van az, hogy egy ilyen a terápia hatására módosulhat. Tehát nem csak gyógyszerre, ami jobban érthető, de gyógyszer nélküli terápiánál is változhat.
Mondjuk a depisek unatkoznak (én is), azért is érezhetjük így, de ez csak tipp.
Na dícséretet nem érdemlek, mert nem vagyok a teljes remisszióban. De az igaz, hogy nagyon apránként javulok. Meg ha belegondoltok, nem is volt más utam, csak az előre. Van 2 gyerekem, nem köthetem fel magam, muszáj harcolnom, bármily nehéz.
Plath,
Amit írsz az nagyon ismerős. Ha van reggel kötelezettség, suli, munka, jobbak a reggelek. Nem hagyhatjuk el magunkat, muszáj menni csinálni. Amikor betegállományban voltam, elvileg azért, hogy pihenjek, gyógyuljak, sokkal rosszabb volt. üresek votlak a napok, csak a házimunka, meg futás volt. Akkor még a futás sem volt ilyen hatással rám, mint most.
Teljesen megértem azokat, akik munkanélküliek és depressziósak lesznek. Az embernek kell feladat, bármily apró is.
Köszi Holdfény. Én is azt kívánom neked, hogy rendeződjenek az eü. gondjaid.
Az már nagyon jó, ha van kedved sütögetni. Hmmm finom sütemény illat a házban, nincs is annál jobb.:)
Mikor nagyon depressziós voltam, határozottan este éreztem jobban magam, úgy látszik, ez teljesen egyéni.
Mindenki így érezte. Plath és én is. Az esték jobbak.
Én is megerősíteni tudom, hogy este sokkal jobb a közérzetem. Erre azért jó ha figyelek, mert ha este tízkor még belefogok valamibe, mert éppen jó kedvem van, akkor másnap visszaüt a dolog és ha kimerülök akkor még rosszabb mint előtte. Nagyon kényesek ezek az egyensúlyok.
Az idővel kapcsolataban nekem is az a tapasztalatom, hogy néha nagyon lassan telik. Időnként teljesen elbizonytalonodom magamban, hogy jól végzem e a dolgom? Képes vagyok e helyt állni a világban, tudok e felelősséget vállalni?? Szerintem a cselekvőképtelenség érzés hozza ezeket a gondolatokat, mert amíg nem voltam beteg, addig tettem a dolgom, tanultam, dolgoztam, készültem arra hogy méltó és valódi Társa legyek a majdani Feleségemnek. A betegség aztán „kényszerpihenőre” küldött és egyre nehezebben végeztem a feladataimat, egyre több kudarcot éltem meg, míg végül csak azokra a dolgokra szedtem össze magam, amihez kötelező volt.
Kis tégla darabkákból kezdődött az újraépítkezés, hosszú mélypont után, és ebben a betegség elfogadása is egy „építő elem” volt. Más a tempó, más a teherbírás, de a kötelező munka melletti semmittevésnél többet is ki lehet hozni a betegségből és nekem ez a művészet, hogy megtaláljam.
Megtanultam, hogy nem másokhoz mérem magam, hanem saját magamhoz, így van pár nagyon közeli ember akinek a véleménye számít, de egy bizonyos mértékben függetlenítenem kellett magam mások véleményétől. Ez is egy „építő elem” az újraépített házamban.
igen, javítok, félreolvastam. (Meg is lepődtem a reggeli jobban érzem magam jelenségen.)
Sziasztok — nagyon érdekes ez a beszélgetés itt 🙂
A depresszió egyik orvosi megközelítése szerint motiváció-hiány, ami összefügg az agy jutalmazó-rendszerének alulműködésével. „Normális” emberekben nem merülnek fel ilyen kérdések, vannak vágyaik és mennek utánuk, mert amikor valamit elérnek, kapnak egy adag dopamint (persze leegyszerűsítem a dolgot).
Nagyon egyetértek azzal, hogy kellenek feladatok, de a saját tapasztalatom az, hogy a feladatok (felelősség) arra elég, hogy kínkeservesen életben maradjak és húzzam az igát. Nagy szerencsémre az életemnek vannak olyan területei, ahol kapok dopamint. Lehet, hogy ez szocializációs kérdés, mivel rendkívül teljesítménycentrikus, de érzelmileg nagyon kaotikus és kevés biztonságot nyújtó családban nőttem fel: nekem akkor jön a motiváció, ha intenzíven működtetem az agyam, vagy ha szeretetkapcsolatok ápolásáról van szó.
Meg tudok különböztetni egy hipomániás jutalmazási igyekezetet is (amikor kényszeresen vásárolok), ez nagyon rövid távú és nagyon nem konstruktív „önjutalmazás” vagy inkább önvigasztalás. Egy másik, közepesen destruktív motivációs mintázat nálam a segítés — egyáltalán nem tudok nemet mondani, és néha elképesztő károkat okozok magamnak.
Ahogy telik az idő ugyanakkor, az előbbi két motiváció erősödik, és az utóbbi kettő gyengül.
Köszi Eszter!
Érdekes ez a jutalmazási rendszer, mert valóban azt szeretem csinálni és abban leszek motivált, amiből jutalmat kapok. Lehet ez a megelégedettség érzés jutalma, vagy a sikerélmény jutalma, vagy ha megértek valamit akkor a tudás jó érzésének a jutalma. Szerintem ettől függ mi az amit örömmel csinálok és mi az amit kínkeservvel. A depresszió átélése után olyan érzésem volt, hogy a napi jutalmakat tudatosan kell összegyűjtenem. Például megszondáztam egy hetemet és minden napon végig írtam, hogy mit csináltam és az milyen érzésekkel töltött el. Kiemelkedő volt, hogy a virágaimmal való bogarászás és egy szakmai szöveg angolra fordítása extra energiákat mozgósított bennem. Azóta építettem egy kis téli kertet itthon magamnak és mindig nagy élvezet amikor azt rendezgetem, plusz angol magántanárhoz mentem, hogy stabilizáljam végre a sok év alatt összeszedett angol ismereteimet, Én valahogy így próbálom a jutalmat adó dolgok köré csoporotsítani azt az erőmet ami a munka és a kötelező dolgokon felül marad. Abban nagyon gyerekcipúben járok, hogy a munkámban is és a kötelező dolgokban is megtaláljam a jutalmazás jóérzését.
Van a személyiségemben addiktív attitűd, ezért arra nagyon kell figyelnem, hogy olyan tevékenységbe keressek önjutalmazást, aminek az addiktív potenciálja nem túl magas, mert rám nézve ez életveszélyes is lehet.