Találtam egy régi fotómat, olyan 6.os forma lehetek rajta.
„Szegény kislányka… nem tudja, hogy fiú legyen-e vagy lány” c. életszakasz….
Őszintén szólva igazából úgy nézek ki a fotón, mint egy fiú…
És mindehhez ez a szegény kislány kínosan mosolyog.
Nézem ezt az arcot, ami mintha nem is az enyém lenne – kőkemény arcizomzat, zavaros tekintetek, mélyen titkolt depresszió és totális identitászavar… Riadt menekülés a jelenből…
A későbbi – 14.16 éves kori – fotóim nem ennyire rosszak, bár akkor is nagyon szenvedtem – de akkor éppen lázadó korszakom volt, és kezdtem elszakadni otthonról…
Miután 14 éves koromban – a petefészekbajaim után – eldöntöttem, hogy mégis inkább lány leszek – kicsit elkezdtem lányosabban öltözni…. – felszabadultam egy rettenetes nagy belső megfelelési kényszer alól, és ez a képeken is látszik…
de aztán nagyon nagy harc még azután is az élet…
Szemlélem a mostani fotóimat is – amiket egy hónapja csináltam kb. – és megint látok egy kis változást – nem scak az öregedést…
Harmonikusabb az arcom. Kedvesebb. Jobban szeretem magam. Halványan mosolygós. Belülről… – Látom, hoyg a szemem is bizakodóan csillog – megint közelebb kerültem egy lépéssel magamhoz.
Boldog vagyok, érzem, ahogy alakítom, gyúrom az énemet és a hozzá tartozó sorsomat.
Szerző:
Érdekes ez a változókor címkézés. Hisz az egész életünk egy változás… 🙂
🙂 – igen, az. Jó észrevétel, tetszik, köszönöm! 🙂
Sokat gondolkodom rajta, hoyg miért változott meg aztán az arcom – még nem jártam terápiába, csak beteg lettem és elveszítettem az egyik petefészkemet és cisztás lett a másik is, és mélyen a tudatalattimban megértettem,hogy most el kell döntenem, hoyg akarok-e még gyereket vagy nem, akarok-e nő lenni, vagy nem.
És a tudatalattimban a válasz az volt, hogy akarok gyereket. Megrémültem, hogy elveszíthetem a lehetőséget. A LEHETŐSÉGET nem akartam elveszíteni. Még nem tudtam, hogy akarok-e gyereket, de azt nem tudtam volna elviselni, hoyg már 14 éves koromban eldőljön, hogy NEM IS LEHET gyerekem…
tehát belül, mélyen elköteleződtem a női nem mellett akkro.
és ez meglátszik az arcomon. Ahogy ezen a belső lelki változáson túlestem, az arcom egycsapásra nőiesebb lett. És a maszkszerű gumiarc is eltűnik – egy nagy teherrel kevesebb lett rajtam – nagyon érdekes…
Igen csodálatos hogy egyre gondoltunk, az arc fontos, és annak koronája a szemöldök és annak íve.
Kedves Maria, a cinizmus egy védekező mechanizmus.
Amíg az ember védekezik, és másokon élcelődik, addig nem tud őszintén a SAJÁT lelke mélyére nézni, és addig sajnos elég korlátozottak a lehetőségei a gyógyulásra.
Persze, a cinizmus az életösztön jelenlétét is jelenti sok esetben.
Egy baj van csak vele – elmarja az ember mellől mgé azokat is, akik pedig kitartóan ott lennének vele.
Nem kívánom ezt.
oke, legyen szerintem. és szerinted. 🙂
„Találtam egy régi fotómat, olyan 6.os forma lehetek rajta.
„Szegény kislányka… nem tudja, hogy fiú legyen-e vagy lány” c. életszakasz….
Őszintén szólva igazából úgy nézek ki a fotón, mint egy fiú…
És mindehhez ez a szegény kislány kínosan mosolyog.
Nézem ezt az arcot, ami mintha nem is az enyém lenne – kőkemény arcizomzat, zavaros tekintetek, mélyen titkolt depresszió és totális identitászavar… Riadt menekülés a jelenből…”
Ez teljesen olyan, mintha én írtam volna… Engem 13 évesen kizavart a tesitanár az öltözőből, hogy az a fiú mit keres itt, kifelé… Szerencsére nem volt semmilyen egészségügyi problémám, csak rájöttem, hogy a megfelelés útja a nőnek kinézés. Erre rásegített az első komoly pasaim is, aki folymatosan szapulta a fiús külsőmet. Megfelelésért amúgy is mindenre képes vagyok, szóval engem ez vitt a nőiesedés felé. Az az érdekes, hogy a bátyám meg teljesen lányos volt. Hogy a francba nem tűnik föl ez egy szülőnek?