Huszonkilenc és fél éves vagyok. Harmincadik szülinapomig csak azért is huszonkilencnek fogom mondani magam, és nem harmincnak, vagy majdnem harmincnak, hiszen addig ténylegesen 29 vagyok! Szülinapom után három nappal-mily szimbolikus!- megszületett a kisfiam, akinek születésével újjászülettem én is, ezzel együtt pedig sok minden meg is halt bennem, de erről előzőleg már sokat, talán túl sokat is írtam. Szeretnék lezárni egy csomó mindent a ’fiam előtti’ időszámításból!
A megszámlálhatatlan kavarásom, skalpgyűjtésem, magányomból és szorongásaimból menekülő haverkodásom útján begyűjtött kapcsolatom már nagyjából felszámoltam, vagy elfoszlottak maguktól-ez a természetes módja a lezárásnak-, de itt-ott azért még kísért a múlt. Pedig tegnap volt a 4. évfordulónk a párommal, és a kisfiunk is épp tegnap lett 7 hónapos!:) Lakhelyeim, vagy épp aktuális régebbi szerelmeim alapján különféle korszakokra osztódik az eddigi „felnőtt” életem. Szinte tökéletesen fel tudom osztani a különböző korszakokat brutál jó, élvezetes,kalandos és felívelő szakaszokra, amikor ~a csúcson voltam~, és romboló, sötét, pokolian depressziós, önmarcangoló mélypontokra. Átmenet, visszafogottság alig, vagy csak én látom utólag ennyire borderesen fekete-fehérnek.
A minap találkoztam egy régi barátommal, és eléggé zavart, amikor -akár vicceskedve- fölemlegette ezeket a „régi szép időket”. Pasizásokat, piás, vagy éppenséggel színjózan esztelenkedéseket stb. Nekem ezek így utólag-legalábbis egy részük-már egyáltalán nem vicces…A szorongásom, az önbizalomhiányom, a súlyos depresszióm, és a sok csalódás vezetett oda, hogy úgy éltem, ahogy. Lehet, hogy megöregedtem:), de el szeretném varrni ezeket a szálakat, és a jelennek/jövőnek/ élni! És ez a régi ügyek lezárásán kívül belső szemléletváltást is jelent. Nyilván nem kell teljesen elzárkózni a fájdalmas emlékeimtől sem, hozzám tartoznak,tanultam belőlük, de tudatosítanom kell nemcsak magamban, hanem a környezetemben is, hogy mi az, ami volt, elmúlt, mi változott, és milyen irányba léptem, vagy szeretnék lépni azóta.
Annyi jó dologba belekezdek! Sőt,egy ideig szépen és eredményesen dolgozom is rajtuk, csak a befejezéssel maradok elég sokszor adós. Addigra legtöbbször elmúlik a lelkesedésem, más irányba csapongok, vagy elfáradok- visszatérő ez nálam, mondhatni rendszeres, életem különféle területein. Aztán furdal a lelkiismeret, jön az önhibáztatás, hogy miért is nem vagyok képes befejezni, mekkora semmirevaló bénaság vagyok stb. Sokat kell dolgoznom azon, hogy ténylegesen végig tudjam vinni azokat a ‘projekteket’, amikbe belekezdek, akármilyen kis dologról legyen is szó. Most is gyakorlok, nem duzzasztom tovább a bekezdést, kiteszem a pontot, BEFEJEZEM ezt a bejegyzést!
Szerző:
Jó hallani rólad!
Sok hasonlóság van köztünk 🙂 A be-nem-fejezés az önszabotálás egy kifinomult módja. Annak lehet a jele, hogy kudarcra szocializáltak, vagy állandóan attól tartasz, és inkább nem vállalod be, hogy elkészültél valamivel és a világ megítélheti.
Ha van rá módod, terápiában kéne ezen dolgozni szerintem, mert engem még ma is jelentősen visszavet az életben ugyanez a tendencia,
Én majdnem 10 évvel idősebb vagyok nálad, de én nem bántam meg sem az ökörködést, sem a depressziót. Nincs mit megbánni, vagy átértékelni. Nekem már 16 évesen kialakult a személyiségem, és azóta nem változott semmi. Valószínűleg nem is fog. Oké, visszafogottabb vagyok, de ugyanaz érdekel, ugyanazt csinálom. Mindig és állandóan és egyfolytában. Én azt hiszem, az állhatatosságomnak meg is van az eredménye. Éppen most alkalmaztak designer, szövegíró, stb kreatív munkakörbe, amiről az életben nem is gondoltam, hogy lehetek, vagy számítottam rá, hogy felkérnek. És az sem zavaró ebben, hogy olyan tweetjeim jelennek meg a facen is most már, hogy nem a gyengébb idegzetűeknek, vagy prűdeknek valók. Elfogadtak, ilyen vagyok, kész. Mindezt csak azért mondtam el, mert lehet, hogy most így érzed, de normálisan az ember nem vág ki magából, vagy az életéből részeket, csak azért, mert úgymond jó útra tért. Szerintem később egy-egy mélyebb összefüggésben mindennek meg fogod lelni az értelmét.
Szia Eszter, köszi, hogy írtál!
A be-nem-fejezések az életem elég sok területére kihatnak:adós vagyok még egy szakdolgozattal, holott a tantárgyaimat már rég megcsináltam. Félbehagyott rajzok, írások, levelek, elhatározások, évek óta halogatott találkák, mindenféle magamnak kitűzött projektek stb. vesznek körül. Pl. 4 éve minden Karácsonyra elkészül az 1. önálló novelláskötetem, és azóta is készül…:D
És ez kiegészül még az állandó késéseimmel, amikkel komoly önsorsontásokat sikerült már véghezvinnem. Több egész jó munkahelyet is a -munkaadók számára érthető módon-tolerálhatatlan késéseim miatt vesztettem el. Szerintem erősen összefügghet a késve érkezés a befejezetlenül hagyással.
MÉG éppenhogy nem érkezem meg az adott helyzetbe, vagy MÉG épp egy hajszál híja van annak, hogy befejezzem az adott feladatot, effektíve nyitva hagyom az egészet, holott ha befejezném,és nem halogatnék, szembesülnöm kéne-pontosan, ahogy mondod- a lehetséges kudarcokkal, megítélésekkel. Ugyanígy a késéssel meg halogatom a megérkezéssel járó esetleges kudarcélményeket…nyilván, mert tudatalatt úgy érzem, az adott helyzetben kudarcra vagyok ítélve.:(
Őszinte csodálattal és tisztelettel nézek azokra az emberekre, akik pl. mindig pontosak. Nekik „ez az alap”, napi rutin, „ennyivel tiszteljük már meg a másikat” stb.Nekem borzasztó sokat kell rajta dolgoznom, és hiába vagyok azon minden igyekezetemmel, hogy megtiszteljem a másikat, sokszor akkor sem jön össze. És nem azért, mert bunkó, önző tapló vagyok, aki semmibe veszi a másikat, hanem mert minden egyes pontosságot megkövetelő helyzetben keményen megküzdök magammal, és így sikerül…Ha már sikerül épp csak egy kicsit késnem, vagy netán pontosnak lennem, már nagyon tudok örülni! Van, aki mindenhova 5, 10, 15 perccel korábban érkezik..na, ez számomra az elképzelhetetlen kategória.:D Bár dolgozok magamon, sok munkával, önismerettel talán egyszer még ez is összejöhet!
Szia Roboman, köszi, hogy végigolvastál!
Neeeeem, én sem bántam meg semmit az életben-ahogy Edith Piaf mondaná. 🙂 Nem jó szó az, h megbántam a sok ‘ökörködést’, a te kifejezéseddel élve. Örülök, és hálás vagyok azért, h sok kalandban és élvezetben volt részem, és tizen-huszonévesen elég rendesen kiéltem, kitomboltam magam. Dehogy akarom kivágni az életemből ezeket a részeket! Viszont zavar, amikor a környezetem nem veszi észre, hogy mi az, amit már régen se jókedvemben csináltam, és most sem tekintek rá jó kedvvel vissza. Nekem is úgymond elég erős egyéniségem van, sokszor másoknak, és magamnak is túl sok vagyok… De a személyiségem nem egy olyan állandó valami, amin én nem akarok, és nem vagyok hajlandó változtatni. Jó, nyilván adott az alap, de azért folyamatosan dolgozom magamon és ez igenis azzal jár,hogy változtatni szeretnék sok kényszeres hülyeségemen, régi szokásomon, berögződésemen, amik engem is zavarnak.
És NEM akarom a szorongásoldó célzatú alkoholizálást afféle „kedélyeskedő férfiszórakozásnak” beállítani, még utólag sem…Hogy ennyi belefér, minden alkotó, kreatív, jobb agyféltekés művészarc piás, vagy drogos, vagy elmebeteg, vagy mindez együtt stb. NEM akarom ilyen indokokkal fölmenteni magam. Én is „művészlélek” vagyok, világ életemben rajzoltam, írogattam, irodalom szakra jártam, aztán rajzsuliba…Állítólag kreatív vagyok, bár én mindig bizonytalankodom, kételkedem a tehetségemben stb. De ez az egész „kreatív művész vagyok”-dolog nem indok arra, h fölmentsem magam, és bármikor rombolóan szétcsúszhassak. Ezt csak azért írtam le, mert épp egy olyan régi, közös beb@szást emlegetett föl a barátom, ami nekem rossz emlék, rosszul végződött.
Amit talán mégis bánok a múltamból, az az, h a sok önfeledtségem közepette azért előfordult, hogy bántottam/megbántottam másokat, de ez sosem volt szándékos! Biztosan később, mélyebb összefüggésekben meg fogom látni mindennek az értelmét, de azért törekszem rá, hogy a jövőben minél kevesebb embert bántsak, sértsek a viselkedésemmel,és főleg arra törekszem, hogy a kisfiamnak jó anyja lehessek. Szeretnék egy normális, szeretetteli családban élni, ennyi.
És nem átpakolni a saját sérelmeimet a gyerekemre, ahogy azt kiskoromban velem, és a tesómmal is tették.