Nem vagyok ellene a vallásos nevelésnek.
Én magam nem vagyok vallásos, a férjem meg kifejezetten ateista, a spiritualizmusnak még a szele sem érintette meg…
Én viszont képes vagyok úgy hallgatni a prédikációt, hogy közben béke van a szívemben. Nem leszek ideges tőle.Nincs bennem ellentmondás.
Mert meg tudom tölteni a templomban hallott szavakat a magam értelmével – és ez számomra teljesen kielégítő.
Én Krisztus feltámadását és mennybemenetelét nem tudom szó szerint értelmezni – csak úgy, hogy a „mennybemenetel” az nem más, mint „megdicsőülés” – és Jézus megdicsőülése tagadhatatlan!
Örök élete pedig a mi emlékezetünkben van. Az, hogy „Jézus él” számomra azt jelenti, hogy minket, mai hallgatókat, annyi év távolából is meg tud érinteni – csakúgy, mint egy régi szöveg, vagy egy görög dráma, egy színházi előadás – mert bennünk történik valami.
és tk. nagyon nagyon boldog vagyok ,hogy a gyerekem lelkében el lesz ültetve a hit – mert hit nélkül nem lehet élni.
És itt megintcsak arról van szó – hogy nem egy mindenható, a kellő időben jól beavatkozó Istenképről van szó – hanem arról, ogy nem lehet mindent kiszámítani.
És mégis bele kell fogni. És bízni abban, hogy mégis, a kellő időben jól sikerülnek a dolgok. Alapos önismeret nélkül ez nem lehetséges. Az az első. de utána meg jön a hit!
Különben az ember soha semmibe nem kezdene bele… márpedig EZ bűn. Nem belekezdeni dolgokba.
És lehet, hogy aztán valami mégsem jól sül el. De akkor abból tanulhat az ember, és mehet tovább. és a kvöetkező dolog remélhetőleg sikerülni fog.
HINNI KELL, hogy sikerülni fog!!